Voltaképpen mindig reménykedek, hogy éjszaka valaki megtámad, kutyasétáltatás közben. Nem is akármikor, hanem mikor már az ebecskék ürítettek, és a végterméket már fölszedtem, de nem dobtam még bele a kukába. A támadó jön, fenyeget, indítja a balt, én meg elhajolok, és még ugyanazzal a lendülettel az arcába, ruhájára, tenyerébe nyomom az ebszart. Az utcakő a proletariátus fegyvere, az enyém a kutyaszar. Lehet, hogy hatásosabb.
Most viszont késő már. A kakát kidobtam, és egy hatfős társaság közeleg. Mondjuk részegek, ami lassítja őket, de ordítanak, szóval van még bennük kakaó. Az egyik ordít főleg, azt üvölti, hogy "takarodjatok innét, zsidók". A másik csitítja, cseréld már ki a DVD-t, úgy látszik, most ezt szokás mondani, nem azt, hogy lapozzál vagy lejárt a lemez, de még azt sem, hogy kattints másik fájlra. Szóval jönnek, és bár nem vagyok épp nagy hős, de nem megyek át a másik oldalra. A zsinagógánál vagyunk, elvben van egy rendőrszem az épület környékén, bár az is lehet, hogy ő jobban tudja, mi a feladata, csak bomba esetén avatkozik közbe. Tényleg, talán igaza van, ez ennyit ér, ennyit sem, kiabálnak, elmennek. Mindegy, megnézem, kik azok, mit megnézem, végigmérem őket. És itt is vannak, én végigmérem, ők végigmérnek, mennek tovább, és csak az utolsó jön oda, hogy elnézést, uram.
Tudom, hogy mit fog kérdezni, így aztán elég nagy meglepetés, hogy nem azt kérdezi, hanem azt, hogy: ön hajléktalan? Nem, mondom, de örülök, hogy ezt a benyomást sikerült kelteni. Mi? - kérdezi, úgyhogy a rövidebb változatot ismétlem meg: nem. Kár. Pénzt akartam adni. Azzal szalad a többiek után, és ordít, takarodjatok innét, zsidók.
Csak azt akarom ezzel az egésszel mondani, hogy mégiscsak lehetséges: nincsenek gonosz emberek, csak idióták.