Mindig érdekelt, hogy akik hivatásszerűen, mondhatni kényszerből hallgatnak zenét, vajon élvezik-e, esetleg azért választották ezt a foglalkozást, mert zenét akartak hallgatni, de nem engedhették meg maguknak a drága jegyeket. Nem, nem az újságírókra és zenekritikusokra gondolok, hanem a jegyszedőkre. Tudniillik meghalt egy híres jegyszedő, Alfred Hubay, napra pontosan hetvenöt évvel azután, hogy először tépte el a vendégek jegyét a Metropolitanben, 1943 október 3-án. 

Hubay nem tud róla, hogy bárki lett volna a családjában, akit érdekelt volna a klasszikus zene (így feltehetően nem volt rokona Hubay Jenőnek), az ismerőseit és barátait is hidegen hagyták a szimfóniák, ő maga vásárolt néhány lemezt, de a nagy sokk akkor érte, amikor megnézte a Búcsú a fegyverektőlt, és, ahogy illik egy tizennyolc éves, érzékeny fiatalember esetében, bőgve hagyta el a mozit. Csak ő nem az elhunyt Helen Hayes vagy a túlélő Gary Cooper miatt sírt, hanem a zenétől. Később mondták meg neki, hogy az egy operából való. Melyik operából? A Trisztán és Izoldából. Így aztán az ifjú Alfred levelet írt a színháznak, hogy lehetne-e ott jegyszedő. Néhány héttel később megkapta a választ: lehet. Az első koncerten a doni kozákok énekeltek, de nagyon hamar beütött a nagybetűs opera: Ezio Pinza énekelte a Borisz Godunovot olaszul, Széll György vezényelt. Körbecsodálkoznánk ma bárkit, aki elmesélné, hogy látott egy ilyen előadást. Alfred Hubay nyolcszor látta. 

Annyira bevált a munka, hogy bár otthon megígérte, csupán egy hétig marad, egész aktív életét a Metropolitanben töltötte. Ami két házat is jelent, a régi Metet és az új színházat a Lincoln Centerben. Előbb a családi páholysornál ügyelt, hogy a ravasz családok nehogy leszökjenek a drágább helyekre, aztán volt nézőtéri felügyelő, vezette a jegyirodát, és máig emlegetik, hogy mennyire pontosan meg tudta jósolni az esti vendégek számát. De hát mindent bekalkulált, nem csak a művet, az előadókat, az eladott bérleteket, de az időjárást is. Ilyesmire egy vacak számítógép nem képes. 1987-ben vonult vissza, 2005-ig még alkalmazták tanácsadóként. Közben egy halom operai alapítványnál segédkezett, énekversenyek zsűrijében is ült, mert hát odavolt a munkájáért, és megtanulta az idők során, ki jó, ki rossz, kiben mennyi a lehetőség és a távlat. Szóval egy jegyszedő biztosan szerette az operát. Talán a többi is. 

Firenzében, a Santa Maria Novellában van a híres Masaccio-freskó, a Szentháromság a két donátorral. A kép alján egy csontváz fekszik a márvány szarkofágon, és fölötte felirat: olyan voltam, mint ti, olyanok lesztek, mint én. Nagy karriert futott be a mondás, nem is tudom, honnét származik, talán Masacciónál is régebbi, a Széchenyi-mauzóleumban is van egy változata, voltunk, mint ti, lesztek, mint mi, por és hamu. A nagy karrier ellenére sem számítottam erre a találkozásra. 

Úgy tudom, Tominak hívják a felírat tulajdonosát, és azt is lehet tudni róla, hogy neki volt a világon a leghosszabb ideig eltörve a keze. Nem akarok viccelődni más nyomorúságán, egyszerűen volt neki egy kellék gipsze, amit föl tudott tenni, amikor leült a kőre. Évekig használta, aztán eltűnt. Nem a gipsz, az egész ember, és hát tudni szoktuk, hogy ez mit jelent. Így aztán meglehetősen örültem a nem várt vagy nem is remélt viszontlátásnak, bár Tomi némi lemondással a hangjában mondta, mi volt az eltűnés oka: májzsugor. Valamit valamiért, mondtam nem túl okosan, de hát néha tudja az ember, hogy mondania kell valamit, csak azt nem, hogy mit. Talán jobb, mint az, hogy Masaccio, meg az elmúlt hatszáz év. . 

Tegnap volt Leonard Bernstein halálának az évfordulója, huszonnyolcadik, nem épp olyan szép, kerek szám (már ha a kereken a nullákat értjük), mint a születése óta eltelt száz év, másfelől a halál mintha érdekesebb volna. Az emberek egyformán születnek, vérben és mocsokban, de a legtöbbnek megadatik a saját halál, amiről Rilke beszélt (igaz, épp úgy, hogy a legtöbbnek nem adatik meg). Mindenesetre ez a pillanat gyerekkorom óta foglalkoztat, vajon van-e egy másodperc, amikor a haldokló már átlát, de még itt van, onnét tud visszaszólni, hogy mit lát. Nyilván butaság, hiszen egy haláltechnikai problémának köszönhetően akarunk megtudni valamit onnét vagy odaátról, de azóta látom, hogy nem csak engem foglalkoztat. Hogy mást ne mondjak Kosztolányit is, a Néró, a véres költőben ott ülnek a tanítványok a fürdőkád szélén, a haldokló Seneca mellett, hogy mondja már meg, most milyen, most milyen. Más, egészen más, ennyit tud mondani Seneca. 

Persze már gyerekként is bíztam, talán túlságosan is az írókban, így azt is tudom, hogy Oglu aga, a koppányi mit mondott, amikor elszállt belőle a lélek: Allah, de sötét lett. Szóval sötét, csak azt nem tudja az ember, hogy mindenkinek sötét, vagy csak a muzulmánoknak. Bár Goethe is több fényre vágyott. 

Bernstein utolsó szavaiban nincs szó világosságról és sötétségről. Egy kérdés hangzott el, mondhatni,  megválaszolatlan kérdés. Mikor az utolsó injekciót beadta neki az orvos, Bernstein teste hirtelen görcsbe rándult, ő pedig azt kérdezte: mi ez? 

Biztos nem a nosztalgia ráncigált el a fülemnél vagy egyéb testrészemnél fogva a Neoton-koncertre, mert nincs mire emlékeznem: életemben először voltam ilyenen. Ennek ellenére nem akarom az ártatlanságomat sem bizonygatni, azt képzeltem, nem tudom, miért, hogy ez jó koncert lesz, és jó koncert lett. Nem teljes Neoton Família, mert nem is lehet teljes, Jakab György meghalt, van, aki komolyan vette a visszavonulást, van, akivel komolyan vetették, maradtak hárman a meghatározó arcokból, Csepregi Éva, Végvári Ádám és Baracs János, elnyomták, elfújták a nagy slágereket, meg, kissé meggondolatlanul egy ABBA-blokkot is, amitől épp az ideálisnál tíz perccel hosszabb lett a fellépés, de hát biztosan nem vagyok elég nagy rajongó. 

Azért nem sok kellett hozzá, hogy azzá váljak, mert az egész koncertben volt valami természetesség, szórakoztatni jöttünk, és nem azért, hogy tisztázzuk a múltat, vagy prédikációt tartsunk. A közönség ennek megfelelően betegre táncolta magát, közben fölvette a pillanatnyi állapotát is okostelefonnal, megosztotta a facebookon, jaj, de jól érezzük magunkat, Hát mit csináljanak, ha tényleg jól érzik magukat. A show-ban benne volt az elvárható, talán több is annál, fényvarázs, lézer, lángszórás. a hangok fáradtak, de fölismerhetőek, a dalok maguk nem akarnak többnek látszani önmaguknál, földolgozzák egy épeszű Neoton-rajongó élményeit, szerelem, szakítás, elvágyódás. Így éltünk. Visszajönnek a nyolcvanas évek, én is kicsit úgy érzem magam, mint aki sötétben kezdett el smárolni valakivel, de közben felgyújtották a villanyt. Ki kell nyitni a szemet, és remélni, hogy nem nagyon ronda. És igen: nem nagyon ronda. 

Nagy az anyag. Kíváncsi voltam, mivel lehet ezt elkezdeni. Mert hogy mivel fejezik be, arra volt egy tippem, a Holnap hajnalig néhány éve a legjobb magyar dalnak választódott, és búcsúnak is alkalmas. A kezdés ravaszabb volt, mert nagy lézerezés és slágerfoszlányok után a Halley-t énekelték. Mondjuk az már a nyolcvanas évek óta bennem volt, hogy egyszer elmondjam: nem "héli" a helyes kiejtés, hanem "heli", de emiatt már ne változtassanak. Egyébként ez is jó kezdés, az üstökös 1986-ban volt legutóbb látható, és ahogy Csepregi Éva elmondta, reméli, hogy mire legközelebb jön, még mindig énekelnek Neoton-dalokat. A koncert alapján még az is lehet, hogy igaza van, nincs olyan messze az a 2061. 

Webber! Hány foga van? Hetven!

Tényleg csodálom a művészekben azt a különleges érzéket, ami alapján tudják, hogy mit igen és mit nem. Például ezt nem, nem kell jönni a budapesti ünneplésre, a Puskás Arénába, pont elég egy levél, kedves Tamás, épp két művön dolgozom egyszerre, nem akarok kizökkenni, sok sikert a születésnapomhoz. Nincs botrány vagy valami, csak egyszerűen ez nem éri meg, nem ér meg semmit, mert bizonyos arányváltások másféle munkával járnak, arra viszont nem volt ember. Hogy is mondjam. Tudom, hogy a törpecickány az elefánt közeli rokona, de ha egy cickányt ezerszeresére növesztünk, attól még nem lesz belőle elefánt. Ha már az Arénában ünneplik Webbert, akkor nem elég, hogy egy színházban rokonszenves show-t a nagy színpadon énekelnek el, és van két kivetítő, amelyen az énekes mellett rejtélyes módon a magyar szöveg is elolvasható. Nem nagy bizalom ez a saját művészek szövegmondását illetően, de nem ezen múlik. Azon múlik, ami nincs, a nagy léptékű gondolkodáson és az ennek megfelelő színrevitelen. Tessék befektetni. Vagy maradni otthon, és tíz előadásban ünnepelni a zeneszerzőt. De az ne legyen, hogy kilométerekről kell nézni azt, hogy Jézus Krisztus lejön a lépcsőn, és dalra fakad. 

A musicalközönség, úgy látom, nagyon megértő, könnyen hevül, nem kapja föl azon a vizet, hogy az Evitából a Buenos Airest olyan kislány énekli, akinek annyi mélysége sincs, hogy legalább mikrofonon keresztül hallani lehessen, megbocsájtották az Óbudai Danubia felkészültségét, mindenféle súlytalanságokat és technikai bakikat. Végül is: ők akarták, Webbert akarták, nem búsulni jöttek. Tényleg jó közönség, kitört a lelkesedés, amikor a műsorvezető Nagy Sándornak megszólalt a mikrofonja, pedig ez nem tűnik olyan nagy extrának. Szegény halkan motyogott eleinte, és senki nem sejtette, hogy addig jó, amíg nem lehet érteni, mit beszél, mert aztán ezzel az elmésséggel zárta a gondolatait, hogy "hölgyeim és uraim, én úgy gondolom, hogy - jó szórakozást kívánok." Remélem, nem sokáig kellett ezen gondolkodnia. Aztán jöttek a dalok, ismerősök és kevésbé ismerősek, és az ember azt gondolta, hogy még egy tanulsággal gyarapodott. Eddig azt hitte, ezt nem lehet elrontani.  

Mindjárt eljátsszák a Müpában Bernstein Candide című művét, amivel kapcsolatban semmi felelősséget nem vállalok, egyszerűen a ténynek örülök, hogy megpróbálják. Kellett hozzá a Bernstein-évforduló, és tartok tőle, hogy ez már csak ilyen évfordulós előadás lesz, amint nem fordul az év, Candide megy vissza a félhomályba, van is meg nincs is. A művel kapcsolatban azt szokás mondani, hogy Bernstein egyetlen komoly bukása, bár nem az egyetlen, és talán nem is annyira komoly. Tény, hogy nem engedte el könnyen a szerző,  élete végén átdolgozta, újra előadta, javult is a darab, de nem ezt a változatot fogják játszani. Az is tény, hogy a Candide maga nem nagyon kínálja magát a színpadnak, könyves őrület, halottak feltámadnak, nőknek levágják a fél fenekét benne, száguldanak a könyvlapokon, bejárják a világot, hogy megcáfolják azt, amit kevesen hisznek. ez a világ a lehetséges világok legjobbika. De ahogy tegnap László Boldizsár az Óbudai Társaskörben énekelte Candide dalát (vagy áriáját), szépen, türelmesen, jó kis magasságokkal, az jutott hirtelen az eszembe, hogy minden a címkén múlik. A műfaji megjelölésen. Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának, s múlattatni fog. Madáchot Bernsteinre alkalmazva: musicalnek nézed? Nézd legott kortárs operának, és nem csak mulattat, de rögtön sikerré fordul a bukás. Kilencvenegy előadás? Mert ennyi volt a Candide esetében a bukás. Puccini óta ki dicsekedhet ilyen sorozattal? 

A Határeset című svéd filmről szerettem volna mesélni, mert olyan jó kis korrekt szörnyűség, malacfarkú lényekkel, akik az erdőben szaladgálnak, de gondatlanul és előre nem látóan megnéztem a Csillag születiket. Ez is egy tanulság, hogy a rossznak mindig van ereje, nehéz tőle szabadulni. Persze, ravasz dolog, a Csillag születik előzetese igazán vonzó, és a film egészének is megvan az a tanulsága, hogy"ahhoz képest". Lady Gaga szuper filmszínész ahhoz képet, hogy énekes, Bradley Cooper szuper énekes, ahhoz képest, hogy színész. A probléma az, hogy Bradley Cooper rossz rendező, ahhoz képest, hogy látott már embereket rendezni, és nagy kár, hogy nem állt senki a háta mögött, aki erre időnként fölhívta volna a figyelmét. Így aztán jön a rengeteg közeli, mert van ilyen színész, aki úgy érzi, még több kell belőle, nem látják az emberek a finom kis színészi megoldásait, jó sok közeli és még közelebbi, hogy lássák a pirosra leégett orrát, meg a cipője talpát, mert ő azzal is tud játszani. Közben meg telik-múlik az idő, percek, negyedórák, órák, és mindent előre ki lehet találni, és minden pont úgy történik, ahogy az előre ki volt találva, és a könnyekből szépen takony lesz, mert ez ilyen film. 

Közben azért látom, hogy ebben a minőségben sem hatástalan, jelenleg 94 %-os a tetszési arány, százból abba a hatba tartozik az ember, amelyik hüledezik, hogy vajon ebben mi jót, érdekeset, szépet találnak a többiek. De hát ilyennek is kell lennie: unhappy few.  

Jevgenyij Kiszin ünnepli ma negyvenhetedik születésnapját. Azt hiszem, az utóbbi időben már nem szokták őt lezsenizni, csak (csak) egy egészen-egészen megdöbbentően jól zongorázó ember, ez az élet, a korral múlik a zsenialitás. Abban mintha nem volna semmi természetfölötti, ha valaki így tud játszani negyvenakárhány évesen. Pedig van, talán több is, mint a csodagyerekségben, mert akkor mintha még nem ő volna, aki játszik, hanem valaki belőle. Most meg már neki kell állnia a sarat, hétköznap és ünnepnap, rendületlenül gyakorolni, föllépni, tanulni. Az első pesti koncertjéről lemaradtam, de akkor még kommunizmus volt, az ember nem szerette az úttörőnyakkendős varázslatot, így aztán nem  is tudom, hordta-e a piros háromszöget. Talán már nem, de az első Melogyija-lemezén még abban van. 

Nem tudom, ő volt-e a legkülönösebb emberi lény, akivel interjút készíthettem, az biztos, hogy ő viselkedett a legkülönösebben, miközben a kérdéseket tettem föl neki, félrebillentette a fejét, grimaszolt, az ujjait feszegette hátra, nem lehetett tudni, hogy van-e valami baja, vagy ez ilyen. Nem elég zseninek lenni, annak is kell látszani. A válaszai mindenesetre választékosak és értelmesek voltak, bár az különös volt, hogy azt mondta, Lisztet nem szeretne játszani a magyar közönségnek, mert mi jobban értjük az ő zenéjét, mint mások. Mondtam, hogy szerintem túlbecsül minket, de nem engedett az elveiből. Mindenesetre jöhetne már játszani bármit, de jön is. Csak addigra már negyvennyolc éves lesz.

Ülök a Presseren, és próbálok rájönni, hogy mi bajom van. Hogy ez egyáltalán: milyen helyzet. Amit csak megnyerni lehet, vagy amit csak elveszíteni. Hogy van egy hetvenéves dalszerző, és nyilván mindig van mibe belekötni. Ha a slágereket játssza, akkor abba, csak a múltból él. Ha új dalokat játszik, akkor nem erre jöttünk. Ha nyúzza a hangszert, akkor ugyan már, tessék tükörbe nézni. Ha szimfonizál, akkor na ne már, élő klasszikusnak képzeli magát. Ha fiatalokkal veszi magát körbe, akkor a vén vámpír, ifjak vérével tartja fenn magát. Ha a régiekkel lép föl, akkor öregek otthona. Ha hosszú a koncert, akkor nem tudja abbahagyni. Ha rövid, akkor mi van, elfogyott lendület? Egyébként hosszú, mire elfut az utolsó ló, elfut az utolsó metró is. 

Mondhatnám, hogy nincs ennek az egész helyzetnek jó megoldása, és nem Presser miatt nincs, hanem az idő miatt, ami elszállt. Az jut eszembe, amit Déry Tibor írt a Képzelt riport lemezborítójára: szép, fiatal zene. Marad a munka, az ízlés, a tudás, a kedv. De maradt is. Azon gondolkodom, mi a bajom a koncerttel. Azt hiszem, semmi. 

Az egész úgy kezdődött, hogy Keresztes Tamást láttam A viszkisben, és azon kellett gondolkodnom, hogy az ország legjobb színpadi színésze miért nem meggyőző filmen, miért sok valahogy a benne lévő feszültség, nem is sok, de unalmas, úgy néz, mint aki mindjárt odacsap, de nem csap oda. Ez vajon a rendezők hibája, ők nem adnak neki megfelelő szerepet, vagy a szerepek megfelelőek, csak valahogy nem lehet őt magát visszafogni, megnyugtatni. Vagy Keresztes Tamás ilyen az életben is, ez a "sok" tökéletes a színpadon, és már az életben is túlteng, nem csak a vásznon meg a képernyőn.  

Keresztes Tamásról eszembe jutott a Kabaré, amelyben a Konferansziét játszotta, a Kabaréról Joe Masteroff, aki két hete halt meg. Ő írta a színdarabot, amiből a musical készült. Írt egy másik (összesen egyébként három) musical-alapanyagot, She Loves me címmel László Miklós Illatszertár című darabjából. A zeneszerző-szövegíró páros itt Bock és Harnick, akik a Hegedűs a háztetőnt írták később.De mielőtt messzire jutottam volna ezen az úton, egy másik kanyar visszavitt a Kabaréhoz, mert Leonard Bernstein miatt eljutottam Paul Bowleshoz, aki a nevét adta a műhöz. Nem olyan nagyon ritka név, viszont Paul Bowles nagyon ritka ember volt, és olyan hatással volt a Berlini történeteket író Christopher Isherwoodra, hogy az elhatározta, a főhősnőjét Sally Bowlesnak fogják hívni. 

Na jó, de ki az a Paul Bowles? 

Elnézést kérek mindenkitől, aki jártas az amerikai irodalomban vagy pláne a 20. századi amerikai zenében. Én lényegében most találkoztam először Bowles nevével, bár lehetett hallani róla nálunk is, az Oltalmazó ég megjelent a kilencvenes évek elején, akkor, amikor a belőle készült Bertolucci filmet is játszották a mozik. Valószínűleg ez Paul Bowles legsikeresebb műve, bár ő két vonalon is kivételes tehetség volt, nem csak regényeket és novellákat írt, de komponált is. Aaron Coplandnél és Virgil Thomsonnál tanult. A The Wind Remains című, Lorca szövegre írott darabját Bernstein is vezényelte. A mű meghallgatható a YouTube-on, nem mondom, hogy eget veri a népszerűsége, én voltam a 117. látogató. 

Bowles mint igazi, nyughatatlan amerikai lélek, a harmincas évek legelején Európába jött, Gertrude Stein köréhez csatlakozott. Stein javasolta neki, hogy látogasson el Marokkóba, ami olyan jó ötletnek bizonyult, hogy Bowles később, már a világháború után végleg oda, egészen pontosan Tangiers-ba költözött. Feleségestül, amiben az a meglepő, hogy egyáltalán volt felesége, hiszen ő is, meg Jane Bowles is a saját neme után érdeklődött.

Paul Bowles hol írt, hol fordított, hol komponált, élt egy ház negyedik emeletén, remélhetőleg boldogan, amíg meg nem halt. Ott, Tangiers-ban, 1999-ben. Ha jól sejtem, körülbelül azzal a tanulsággal, hogy vannak, akik írják a regényeket, és vannak, akik inkább élik.