Bánffy Mikós emlékiratait olvasom, még a Helikon kiadásút, kíváncsi vagyok, a közelgő Szépmíves változat kijavítja-e ennek a kiadásnak a hibáit. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató, nagyon más, mint amilyen egy emlékirat lenni szokott, mert aki írta, tényleg ott volt, sokat látott, rendezte az utolsó koronázást, és megverte a gyermek Károlyi Mihályt. Aztán, veréstől függetlenül, próbált a forradalom alatt Magyarországnak támogatókat találni, vagy legalább informálni a nyugatot, de sikertelenül. Hollandiában ragadt, amikor jött az újabb forradalom, és ki tudja, meddig maradnak a kommunisták, neki viszont fogyott a pénze, törte a fejét, hogyan is tudná eltartani magát Hágában.
Az ember a Mágnás Miska nyomán szeret úgy gondolni a 20. század arisztokratáira, mint egy csapat raccsoló féleszűre, de Bánffy előtt azért viszonylag sok lehetőség fölmerült. Az írás nem, mert a magyaron kívül legfeljebb két nyelven tudná pontosan kifejezni magát (!), németül és franciául, hollandul sajnos nem. De fölvetődött még a hivatásos lovas, hogy esetleg vad csikókat törne be. Á, ez sem jó, biztosan be vannak töltve a megfelelő állások. Végül úgy dönt, hogy festeni kezd, portrékat készít majd, megrendelésre. Hogy formába lendüljön, egy Aarlofs nevű festőnél kezd el dolgozni, narancsokat pingál, amíg meg nem spendíroz egy aktmodellt, bár az utóbbi aztán elszökik egy vén kéjenc álfestő oldalán. De Aarlofs annyira meg van elégedve Bánffy egyik képével, hogy bemutatja őt egy igazi, jelentős holland festőnek, van Koneinenburgh-nak, akivel jól elbeszélgetnek, és a műtermét is megnézheti. Bánffy el van ragadtatva a művésztől, a jelen és jövő jelentős alkotóját látja benne, csak vállvonogatva jegyzi meg, hogy fura a neve, Házinyúlvári, ezzel Magyarországon biztos kinevetnék.
Amennyire látom, a konijn inkább üregi nyulat jelent, vagy egyszerűen nyulat, Nyúlvári az már nem olyan borzasztóan röhögséges név, de az ember ettől függetlenül kíváncsivá lesz, ki ez a festő. Egy kicsit a helyesírásában nagyvonalú volt a szerző, igazából Willem van Konijnenburg, de voltaképpen meg lehet érteni Bánffy rajongását, ezt a mérsékelt modernizmust, nem olyan, mint a valóság, de azért kell tudni hozzá rajzolni.
Konijnenburg híre a jelek szerint nem terjedt túl Hollandián, ahogy Bánffyból sem lett végül portréfestő, jött Bethlen levele, Kun Béla meg elröpült, Bánffyt a külügyminiszterség várta. Egyik modelljének aztán hiába is magyarázták, hogy aki a képet festette, az most a magyar külügyminiszter.