Nyugattól keletre, de kelettől nyugatra soha nem tudta az ember, mihez kezdjen pontosan Seiji Ozawával. A „japán karmester” figurát ismertük mi is Kobayashinak köszönhetően, ismertük, és szerettük a lelkesedést, pontosságot, a mozdulatok tisztaságát... Végül is lehet, hogy Ozawa Kobayashi volt „nagyban”, nem Pest, hanem Boston központtal. De mégsem ennyire egyszerű. Amikor indult, egymás után volt Bernstein és Karajan asszisztense, úgy látszott, hogy viszi magával a két mester legjobb tulajdonságait, vagy épp megtalálja a középutat, de ő mégis mintha egy harmadik útra lépett, egy harmadik mestert követett volna, a ma már csak lemezgyűjtők és zenetörténészek által számon tartott Pierre Monteux-t. Mintha kerülte volna a nagy, német repertoárt, nemcsak Brucknert, de Beethovent és Brahmsot is, és a francia szimfonikusok embere lett volna.
Majdnem három évtizedig volt vezető karmester Bostonban, és megdöbbentő, micsoda könnyed, légies, franciás hangzást alakított ki náluk. Persze, nem a nulláról indított, a zenekar hagyományosan osztályok feletti volt, de Ozawa alatt hallhatóan változott. Ma sem lehet betelni a Fauré-lemezükkel, ahogy a Sicilienne-t indítják. Vagy a Ravel-lemezeikkel, ahogy elindul a Lúdanyó meséi. Ahogy halad. Ahogy végződik.
Ahogy végződik – erre még visszatérünk. De a pályánál maradva utóbb megjöttek a Beethovenek és Mahlerek is, Bostont elhagyva következett hét operai év Bécsben, mindemellett egy saját alapítású zenekar, a Saito Kinen. És a lobogó fekete hajból lobogó ősz sörény lett, bár a nagy öregség mintha elkerülte volna Ozawát. Talán ebben is az élet utánozta a művészetet, ahogy Ozawa fináléi végén sokszor nem érzi az ember, hogy vége a műnek, csak egyszerűen abbahagyják a zenélést, mintha most is ez történne. Nincs vége az életnek, csak abbahagyták a zenélést.