M vagy N?

M vagy N?

davidfej.jpeg

Nyilván nem okozok nagy meglepetést és nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a Dávid ma Európa vagy talán a világ egyik legnépszerűbb szelfi-pontja, naponta emberek százai várják ki a sorukat és fizetik meg a belépőjegyük árát azért, hogy elkészíthessék önmaguk fényképét a szobor előtt. Azelőtt ez valamiért iszonyatosan idegesített, most, persze, látom, hogy ha önmagukat is fényképezik, azért a szobor is benne van a látóterükben, valamilyen módon mégis a műalkotást szemlélik. De legalábbis fényképezik. A mobiltelefonokba épített kamera végre megoldotta azt a kérdést, hogy mihez is kezdjünk a műalkotásokkal: fényképezkedjünk velük. Talán így nem telepednek a lelkünkre a szörnyű súlyukkal, nem kérdeznek, nem kérnek számon.

Már csak azért sem kárhoztathatom a fényképezkedőket, mert nekem is gép lóg az oldalamon. És ha nem lógna, akkor sem hiszem azt, hogy amit épp most csinálok, a műtárgyról vagy a műtárgy környezetéről írás nagyon más volna, mint valami megúszási kísérlet. Mondom, mondom, hogy ne halljam.

Ami a Dávidot illeti, azért van még egy biztos elterelő hadműveletem. Megkeresem a lábán a betűt. A szobor 1873-ig a szabad ég alatt állt, és bár akkor még nem volt őrült divat önmagunk megörökítése, azért valaki kihasználta a lehetőséget, és Dávid jobb vádlijába véste a monogramját. Nem is tudom, mi volt az. N? Vagy M?

Némi szemmeregetés után megtaláltam. Mindkettő.

mvagyn.jpeg

Az Isten lába

Az Isten lába

szet3.jpeg

Bizonyos kor fölött az ember már ismételni jár Firenzébe, átvenni újra az anyagot, viszontlátni, közölni a remekművekkel, hogy élek ám, és sokat gondolok rátok. Persze, kell azért valami ürügy is, valami újranyitás vagy megtisztogatás, de a lényeg ez: ők nem változnak, mi meg változunk. Nincs is nagy tragédia, ha egy-egy találkozás elmarad, épp elvitték a képet egy másik kiállításra vagy nem fér bele az időbe az odaséta, jövünk még.

Derűs szívvel ballagtam hát a Santa Maria Novella felé, lelkemben égtek kis rőzsedalok, a rám váró élmények anyagi vonzatán töprengtem. Amikor először jártam itt, még hallatlan gondolat volt, hogy pénzt kérjenek azért, hogy az ember bemenjen egy templomba, odasétált a látni vágyó, belépett, és maradt, amíg akart. Ez tényleg már a mi életünkben történt meg, a templomok múzeummá válása, voltam a Santa Maria Novellában azóta, három euróért, talán négyért is, mindig nőtt a tét, vajon most mennyi lesz?

Hét ötven. Hát mindegy, ha már itt vagyok, legyen. Van bent anyag, Ghirlandaio, Giotto, Brunelleschi. És főleg, főleg, Masaccio, a Szentháromság a két donátorral, alapvetően mindenki ezért jön. Úgyhogy talán mégis szólhattak volna, hogy Masaccio nincs, restaurálják, el van takarva állványokkal és nejlonfüggönnyel, arra van rányomtatva a kép, ezt lehet nézni.

Vagy várjunk csak... Lépcső vezet föl a műanyag függöny mögé, a lépcső alján jegyszedő ül, és tényleg, további egy ötvenért föl lehet most menni, és olyan közelről, olyan magasságból lehet látni a képet, ahogy soha. Ahogy Masaccio festette, és azóta csak a szerencse fiai, és leányai, restaurátorok, hivatásos fényképészek látták. Az egész okoz egy kis térérzékelési zavart is, mert Masaccio a földön állóknak festette a képet, az oszlopokat és a boltívet alulnézetből lehet látni, az alakokat inkább szemből, de az Atyaisten elnéz a fejünk fölött. Most is elnéz. De látom a szöget Jézus kezében, nemcsak a szöget, de a szög árnyékát is, jobbról jött a fény. (Nem a szög árnyéka. Jézus vére.)

szo_g.jpeg

Körülbelül szemmagasságban lóg ki a köpeny alól az Atyaisten lába. Hát azt megfogtam. Mármint képletesen.  

Priscilla de Frász

Priscilla de Frász

priscilla.jpeg

Az a baj, hogy én Sofia Coppola művészetét akkor sem tudtam értékelni, amikor illett volna. Nekem az Elveszett jelentés unalmas és fölösleges filmnek tűnt. Aztán a Marie Antoinette-ben legalább az tetszett, hogy a történelemkönyvből valami mást tudott kihozni, és ez a más jobban hasonlított a Marie Antoinette-et ábrázoló festményekhez, mint a győztesek által írt történelemhez. De most ez a Priscilla... Szörnyűségesen unalmas, nyilván azért, mert valóságos, és ennek megfelelően két teljesen ostoba ember szerelmét meséli el. Lehet, hogy Sofia Coppola nem ostoba, de akkor miért ezt a filmet rendezte meg? 

Dróthaj

Dróthaj

sting.jpg

Az egész úgy kezdődött, hogy találtam, borító nélkül egy Sting-lemezt. Borítója nem volt, de a címke a közepén azért elegendő felvilágosítást adott, előadó, album címe, kiadás éve, Nothing Like The Sun, és 1987. A címet magamtól úgy fordítottam volna, hogy Semmi sem olyan, mint a nap. Egy létige ugyan hiányzik ehhez a megoldáshoz, de miért én legyek kicsinyes, ha ők nem azok, a mai szövegek romlanak, és why can’t the English teach their children, how to speak.

Csakhogy a szöveg nem mai, még csak nem is tegnapi, hanem Shakespeare, a 130. szonett. My mistress’ eyes are nothing like the Sun. Akkor hát mi is a lemez címe? Szabó Lőrinc persze nem sejtette, hogy a fordításnak címként is meg kellene állnia a helyét, nem is állja meg: (Úrnőm szeme) nem nap, sehogyse. Nem cím, sehogyse. Szász Károly és Győry Vilmos fordításában (nem tudom, ők együtt dolgoztak-e vagy felosztották a szonetteket) Szépem szeme nem lángol, mint a nap. Ez címnek jó, de kicsit beszűkíti a sort, nem azt mondja, hogy kicsit sem hasonlít a naphoz, hanem csak nem lángol úgy. Varró Dániel azt írja, „Hölgyem szeme a nappal föl nem ér”, icipicit zavaró csak ez az irány, a föl, hogy egy pillanatra azt érzi az olvasó, a naphoz föl nem ér, de tényleg ne legyünk már kicsinyesek, ha ő sem az.

Akkor hát körülbelül ez. Csak hát az ember mégsem egy sort olvas el egy szonettből, és van valami, ami sokkal jobban zavar. A dróthaj. Azt írja Szabó Lőrinc, hogy „Drót a haj? A haja fekete drót.” Lényegében ugyanezt fordítja Varró Dániel is, de hát miért is lenne drót a szép haj? Szász Károlyék óvatosabbak a drótot illetően: „sötét haja selyemmel föl nem ér” Az eredetiben tényleg wire a szó, ami tényleg drót (hacsak nem távirat, akkor fekete távirat nő az ő fején, William, William, elszabadult a fantáziád). De egyáltalán létezett drót Shakespeare korában? A fémek megmunkálása eljutott arra a szintre, hogy ilyen sűrű, kemény, kefének való masszát állítsanak elő? És akkor ezt szépnek tartották női fejen? Ráadásul Shakespeare mintha nem is a drót állagán, hanem a színén volna megakadva, a hölgyé fekete. Arra gondolok, hogy itt inkább valami arany szálról lehet szó, amihez a szép hajszálakat akkoriban hasonlították, de ez sem passzol a szonettek fekete hölgyéhez, hiszen ő a haját illetően fekete.

Van még tizenkét sor a versben, de azokkal most nem küzdök tovább.

 

Atom az anyjuk szíve

Atom az anyjuk szíve

atomheart.png

Pink Floydot hallgattam az éjjel, angyalom, ragyogóm, csillagom. Pótlás jelleggel, ez olyasmi, amiből pont kimaradtam. Mikor nyolcadikos voltam, ez a zene még túl nehéz volt, mire elsős lettem, már túl könnyű, mégis amolyan gitárzene, egy zenekarral, amelynek leginkább egy normális énekesre lett volna szüksége.

Ez az akkori álláspontom. A mostani az, hogy nem egy szörnyű csapás az egész, vagy az egészet nem tudom, csak a Meddle és az Atom Heart Mother alapján mondom, ámbár bevallom, az utóbbinak még a címét sem értem. Hogyhogy atom a szíve? Olyan kicsi? Vagy mi? De egyébként is nagyon érdekes a történet, úgy értem, azt hívják progresszív rocknak, amikor a rock a klasszikus zenéhez közelít, szviteket zenélnek el, és hagyományos hangszereket alkalmaznak, rézfúvós kart meg csellót. És mindez akkor fut be igazán, amikor végképp szakít minden progresszivitással, úgy értem, a Wish You Were Here minden szépsége ellenére mégis csak egy teljesen hagyományos popdal, amit alig-alig leplez a feldolgozás, hogy eleinte mintha a rádióból szólna a kíséret. Aztán a zenéjük kifut a The Wallra, ami mégis egy musical, vagy azzá lehetett varázsolni. Most úgy tűnik, hogy ez a Pink Floyd, hosszabb úton jutottak el ugyanoda, ahová mások is igyekeztek.

Nem állítom, hogy ez a megfejtés, de most itt tartok.

Uncle Charles

Uncle Charles

harcsa.JPG

Nem azt mondom, hogy nem lehet Ives-dalok nélkül élni… Még azt sem mondom, hogy eddig Ives-dalok nélkül éltem volna, a Memoriest énekelte Kathleen Battle egy régi lemezre vett koncertjén (James Levine kísérte zongorán, és ő kiabálta be németül, hogy függönyt fel!), Susan Graham-lemezek is az eszembe jutnak, de csak a lemezek, nem a dalok.  

Ez tegnap valamicskét megváltozott. A Három holló volt a helyszín, a kávézó alagsora az Erzsébet-híd mellett, a három holló pedig három zeneszerző volt, Dargay Marcell, Dinyés Dániel és Horváth Balázs, ők viselték szívükön Ives (nem ív, hanem ájvsz) sorsát, dalesetet rendeztek az Átlátszó Fesztivál keretében. Elmondták, ki ez a pasas, válogattak a dalai között, válogattak a lehetséges előadók közül. Nagy szűrővel merítettek, hogy ne egy sima és korrekt unatkozás legyen az egészből, hanem tényleg furcsa ötlet, más műfajok (bár nem is tudom, mi pontosan Ives műfaja) képviselői, Herczku Ágnes, Németh Juci, Pátkai Rozina, Harcsa Veronika, Falusi Mariann. Kakukktojásként és beugróként Kolonits Klára, őt egy kicsit a többieknek is ki kellett heverni, ahogy Annus Réka mondta, nem kicsit para egy világhíresség után énekelni. Tényleg más kategória, a mikrofonosok között mikrofon nélkül, a levegő, a dinamika, a szövegmondás (jó, neki könnyebb volt, latinul kellett énekelnie), te jó ég. De a többiek is megtették a magukét, és közel hozták, közelebb a szerzőt. Nem akarok nagyon sokat mesélni arról, amit az emberiség nagyobb hányada tegnap este elmulasztott, de hátha lesz még ilyen, mert ez túl jó és túl fontos volt ahhoz, hogy egy este, és vége legyen.

Muti hazatalál

Muti hazatalál

muti1.jpg

Nagyon kis okos koncertprogrammal jöttek a chicagóiak. Olasz, de mégsem olasz, ahogy a világ látja az olaszokat vagy inkább Itáliát. A legfrissebb látvány tavalyi, Philip Glass írta a zenekarnak, az Oktogon dicsősége, ez így kicsit olyan, mintha a Nov 7 térről írta volna, de ez nem az az Oktogon, hanem Pugliában a Castel del Monte. A legrégibb mű a Mendelssohn Olasz szimfónia, 1833-ban volt a bemutatója. És köztük, a programban utánuk van az Aus Italien, egy korai Richard Strauss-darab, amelynek Muti már régóta bajnoka, a legjobb felvételt ő vezényelte a műből. Annyira jó lemez lett, hogy szinte minden recenzió úgy kezdődik vagy úgy végződik: miért nem játsszák ezt a művet gyakrabban? Nesze nekünk, most eljátsszák, és talán a válaszra is fény derül. De előbb Philip Glass, az ember rögtön azt kérdezi magától, szükség van-e ehhez a zenéhez a Chicago Symphonyra, de az biztos, hogy nem árt neki a csodásan homogén vonóshangzás. Furcsa, de tulajdonképpen érthető, hogy Muti Glass zenéjéhez is érzelmesen viszonyul, ahogy a dinamikát beállítja, a mozdulatai akár egy Verdi-nyitány dirigálásához is illenének. Furcsa, mert a zene mintha magától haladna, csak ütemezni kell hozzá; érthető, hiszen a Castel del Monte Riccardo Muti ügye, neki kisgyerekkori emléke az ottani látogatás, az ő chicagói irodájában volt a kép a falon, onnét kapta Glass az ihletet.

Az egészben talán az a legfurcsább, hogy az Olasz szimfóniához viszont nem érzelmesen közelít a karmester. Én nagyon élvezem az előadást, leginkább a mélyvonósokat, ahogy tumm-tumm, viszik a hátukon az egész zenekart, és persze, a hegedűk, persze, a fafúvók, világszínvonal, de a tempó nagyon is moderato, nem őrül meg itt senki, nem perzsel, nem ég a láng, de ott van. Lehet, hogy Muti tényleg öregszik? Lehet, hogy egy koncerthez egy csúcspont jár? Na, majd a Richard Strauss.

Na, majd az sem. De ugyanaz a szellem, csak sokkal nagyobb szimfonikus erőkkel. Minden szenzációsan szól, de semmi nem robban, még az utolsó tétel sem, pedig az a Funiculi-funiculá, le kellene szakajtani vele a csillárt, illetve csillár nincs is a Müpában, akkor az álmennyezetet. Nem szakad, de azért klassz az egész, nem az év csalódása. Nem is az év koncertje.

A ráadás előtt Riccardo Muti fölidézi magyarországi élményeit. 1971-ben már járt itt, sőt, Miskolcon is föllépett. Ha öregszik, minden oka megvan rá. De egyelőre Pucciniről beszél, idén száz éve, hogy meghalt, úgyhogy a Manon Lescaut intermezzo következik, és végre, végre, végre. Ez már tényleg az. Szépséges és különleges, erősen ritmizált, megható és érzelmekkel teli. Bejártuk a világot, hogy végre otthon legyünk valahol. Ő Itáliában, mi meg Pesten.

A lélek lelkendez

A lélek lelkendez

poorthings1.jpg

Az ember elszokott attól, hogy egy film ilyen is lehet. Ilyen mindenes. színészes, rendezős, díszletes, jelmezes. Filmnyelven beszél, és ha csak el akarom mesélni a történetet, nem is olyan érdekes. Ámbár… Egy öngyilkos nő fejébe ültetik a magzata agyvelejét, így felnőtt testben kezd el fejlődni a csecsemőagy. Azért nem egészen az a színvonal, mint a Coming out. De meg is kell csinálni. És meg is csinálják, nagy és eszelős utazás London-Lisszabon-Párizs-London vonalon. A javát itt csinálták, most már értem, miért állt sorba előttem Mark Ruffalo az Operaház büféjében, de ha tudom, hogy épp ezt forgatja, térden állva hoztam volna neki az islerét. Emma Stone-ra rá sem mertem volna nézni, de ő szerencsére nem jár operába.

Nyilván elemzik és magyarázzák majd eleget, én alig várom, hogy újranézhessem, és aztán újra-újra, de közben arra is gondolok lehet-e a forgatási helyszínnek szelleme. A rendező Yorgos Lanthimos az ihletadó filmek közül a Coppola-féle Draculát és Fellinit említi, az És a hajó megyet. Én meg valahogy Mark Ruffalo megjelenésében ott látom Latinovitsot a Színdbádból, a film színeiben és kastélyaiban a Psychét, mintha ettől is volna olyan otthonos a mozi, neked írták, rólad szól, a te filmed a Szegény párák.

Megpróbálták

Megpróbálták

p1220040.JPG

A klasszikus kritika szerint (a Camelot című musicalről írtál) kétszer olyan hosszú, mint a Parsifal, és fele olyan vicces. Hát ez háromszor és harmadannyira. Az Orfeum mágusa az Operettszínházban, nagy erőkkel és nemes szándékkal, hogy fölélesztik az operettet, írnak egy újat a régiek nyomán. Nem azért, hogy választ adjon korunk égető kérdéseire, hanem hogy jól szórakozzon a közönség, magával vigyen néhány szép dallamot, és reggel derűsen induljon munkába.

A jelek szerint ez nem jó szándék kérdése. Ami régebben mindig izgatott, hogy a mai vagy tegnapi zeneszerzők miért nem írnak olyan zenét, mint Mozart, biztos tudnának, ha akarnának. Miért ne lehetne megállítani a zenetörténetet? Erre most Az Orfeum mágusa gyakorlati választ ad. Nem tudnak, még ha akarnak sem. Pedig próbálnak, van egy operett-szerű történet, amely mégis a valósághoz köthető, magának a műfajnak a történetéhez. Somossy Károlyhoz, aki orfeumot működtetett és az élete…  Hát jó, az élete nem olyan nagyon színpadi, de akkor jöhetnek a megbízható operetti elemek, primadonna-szubrett, bonviván és táncos komikus, Zdénkó, aki majdnem Zsupán és majdnem Bóni, Carola Cecília, és mellé Bella, sőt mindkettő mellé egy harmadik, és mégsem bonyolódik a cselekmény, hanem áll, és mikor lesz már szünet. A zene hozzá csupa reminiszcencia és majdnem az, de mégsem, aztán megszólal a Londonban, haj, és az ember fellélegzik, végre valami igazi.

Ez egyébként elég furcsa, hogy a Bob herceg képviseli a valóságot a színpadon, nem is tudom megmagyarázni, csak azzal, hogy mégis van valami mélységes igazság ebben a műfajban is. Amikor virágzott, amikor új műveket írtak, akkor volt az egésznek valami alapja, igazsága, hitelessége, most meg nincs. Legalább megpróbálták.

Az élet ismerete

Az élet ismerete

Valószínűleg nem kötött le teljesen Olga Peretyatko művészete az Operában, mert, miközben a művésznő nagy szenvedéllyel mindkét kezével a halántékához kapott, nekem a büntetőjogi tanárom jutott eszembe, dr. Pintér Jenő. Ő ugyanis a fent említett testrészt mindig úgy emlegette: hálánték. Két á-val.  És sokat emlegette a testrészt, mert a megoldandó jogesetekben gyakran fordult elő a halánték, nem nagyon szívderítő helyzetekben: „ököllel leütötte, majd hálántékon rúgta”.

Mindig ilyen jogeseteket hozott, erőszakosakat és gyakran szexuálisan is erőszakosakat, az volt a jobbik, ha csak agyonvertek valakit, de emlékszem egy magzatelhajtási kísérletre biciklipumpával. Nem győztünk jajgatni, meg az asztal alá ájuldozni, de a tanár vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mint aki nem veszi észre, szokják meg a tanulók, hogy az élet ilyen. Azóta is azt gondolom, hogy az életet ők ismerik csak igazán, a büntetőjogászok. Aki büntetőbíró lett az egyetemi csoportban, kifogyhatatlan azóta is a szörnyű és komikus, illetve egyszerre szörnyű és komikus esetekből. A férj elment a kocsmába, az asszony utánament és hátulról a férfi fejébe szúrt egy nagy kést. A férfi rendületlenül folytatta az italozást, mire az asszony hazament egy serpenyőért, hogy azzal verje mélyebbre hites ura fejébe a konyhakést. Az ember úgy érzi magát, mintha valami Rejtő-könyvet olvasna: uram, a késemért jöttem. Hol hagyta? Valami matrózban.

Ez jutott eszembe Olga Peretyatkóról. El lehet képzelni, milyen volt.

peretyatko.jpg

süti beállítások módosítása