November végén Parkinson-kórban meghalt Bob Seidemann, aki nem szerette a zenét. Nem is kellett neki, fotós volt, de a hatvanas években ha egy fotós szerette a zenét, vagy legalább a zenészeket, sokra vihette. Illetve akkor is, ha nem szerette a zenét, csak ismerte a zenészeket. Nem bonyolítom tovább, Bob Seidemann ismerte Eric Claptont, ezért 1969-ben az akkor alapított Blind Faith első (utóbb kiderült: egyetlen) stúdiólemezének a borítójára neki kellett fényképezni valamit. Ezt fényképezte. A kép ennél tovább tart lefelé, de változtak az idők - ma ez üldözendő cselekménynek számítana. A vöröses hajú lány ugyanis 11 éves. Mariora Goschennek hívják, és eredetileg nem ő volt a fotós választottja, hanem a nővére, Sula. Ő is bűncselekménynek számítana egy félmeztelen képen, mert 13 éves volt, de nem ezért nem került a lemezborítóra, hanem mert éppen sakkozott Eric Idle-lel a Monty Pythonból, és nem akarta félbeszakítani a játszmát. De ott a húgom, hasonlít rám. 

Így pucérult Mariora a lemezborítóra, csak Európában, az amerikai változatra már a zenekar képe került. Boldog voltál, Mariora? Nem, dehogy, úgy néztem ki, mint egy főtt rák. 

Más világ volt. Az ártatlanságot még lehetett meztelen gyerekekkel ábrázolni, a zenekar meg tisztelte annyira a fotós munkáját, hogy nem íratták rá a képre nagy, sárga betűkkel a nevüket. A történet szereplői szerencsére ma is élnek - leszámítva a fotós Seidemannt. A két Eric is aktív, sőt Mariora Goschen is. Akupunktúrával és gyógytornával foglalkozik, hatvanéves lesz jövőre. Ő az. 

Egyebek között nekem az is tetszik, az is fontos, ahogy Pintér Béla belekomponálja a félreértést a darabjaiba. Mi meg félre is értjük, és azt mondjuk A bajnokra, az egy politikai darab, amiben jól beolvasnak a hatalomnak. Kicsit sem az, legalábbis én úgy értem, hogy mindenkiről szól, minden elveszett illúzióról, bár azt nem állítom, hogy feltétlenül nekem van igazam. Most, az Ascher Tamás Háromszéken esetében azt lehet mondani, színházi darab, belterjes visszavágó, lepelrángatás, és nincs más dolgunk, mint megfejteni, ki kicsoda, ami nem különösebben nehéz feladat, Ascher Tamás és Máté Gábor nevű szereplők vannak benne, Bezerédi önmagát játssza, csak parókát tesz a fejére, mert fiatal még. Tabajdit, a kövér rendező-igazgatót ketten játsszák, mert a két K betűs színháznak, Kaposvárnak és a Katonának egyaránt kövér, szemüveges igazgatója van. 

Van itt egy műélvezeti lehetőség, ami azért nem csekély, mert ez a színészi mímelés, mímeskedés mímelődés, igen magas fokon áll, Keresztes Tamás valóban Ascherrá válik, ahogy ökölbe szorított kezével a térdét ütögeti, üvegénél igazgatja a szemüvegét, hallgat, néz, beszél. Tulajdonképpen végig ezt érzi az ember, mintha tollpihével csiklandoznák a gyomrát, folyton vihogni kell, annyira jó ez a játék, annyira hülye és igaz egyszerre, nem is keresem a különbségeket ábrázolt és ábrázoló között, Ascher az Ascher, Máté az Máté. Szilveszteri kultúrkabaré, büszkék vagyunk magunkra, hogy értjük, és nem mondjuk, ha nem értjük.  

Közben meg nem tudok mást mondani, mint hogy ez egy gyengéd darab. Miután kinevettük magunkat a tájszólásos díván, és belehelyeztük magunkat a kulturális nagymenő szerepébe, a történet azt mondja: én vele vagyok. A bénával, a boldogtalannal, a vesztessel. Nem, talán nem vagyok vele. De mással sem. Ez olyan szomorú történet, hogy nem férnek bele rendes emberek. 

Háború és béke a Vígszínházban, tízezrével halnak oroszok és franciák  a szünetben pedig valaki a telefonját mutatja: meghalt Fábián Juli. És hallom, hogy mások is az ő nevét mondják. Nem hiszik. De hiszik. Beteg volt. De már egyszer meggyógyult. Kiújult. Jó, egyszer majd, és azt mondjuk, idő előtt, de nem most. De most. 

Az a szörnyű, hogy halottakra is csak halottakkal tudok emlékezni. Azért hallottam először Fábián Julit, mert Miklós Tibor nem hagyott békén. Mert újra és újra elmondta, mert annyira tudott örülni minden csak kicsit is tehetséges embernek. De hogy ő nem kicsit tehetséges, hogy csak úgy peregnek a szájából a hangok, mindent tud az éneklésről, és muszáj meghallgatnom nekem is. Amikor elfogytam a kifogásokból, kiautókáztam Budaörsre, valami délutáni fellépésre egy kávéházban. És nem csak Fábián Juli volt ott, hanem Sárik Péter is a kis elektromos zongoránál. Nem izgulták túl a föllépést, Sárik Péter vietnami papucsban volt, de hát nem is volt miért izgulniuk, olyan tehetségesek voltak mindketten. Tíz éve volt? Tizenkettő?  Ifjúságuk, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek. 

Mi a neve ennek a falunak? Borogyino. 

Mi a neve ennek a városnak? Budapest. 

Ha egy szót kellene kitalálni a Mondjad, Atikám! jellemzésére, azt mondanám: tisztességes. Tudom, hogy többnyire nem azért járunk színházba, hogy tisztességes dolgokat lássunk, nem a befektetett munka az érdekes, hanem az eredmény, de az egész József Attila-kérdés túlságosan bonyolult és megoldatlan ahhoz, hogy egyetlen este tisztázni lehessen.

József Attila, ugye, a negyvenöt fölöttieknek automatikusan a legnagyobb magyar költő, így tanultuk és végre valami, aminek a tanításával egyetérthettünk, nekik proletár, nekünk meg a mindenség, akinek értjük az élményeit, ismerős a világa, a szén, vas, dinnyehéj, és mégsem értjük, hogyan lesz ebből költészet, hogyan jut eszébe valakinek, hogy a szívének kis teste van, a képtelenség miért válik mégis képpé, ráadásul közképpé, nem kell semmiféle műveltség hozzá, hogy értse az olvasó, hogy lásson. 

A rendszerváltás mintha kihúzta volna a dobogót József Attila alól is, mintha egy nap arra ébredtünk volna, hogy nem kell ahhoz őrültnek lenni, hogy költő legyen az ember, vannak megfontoltabb, polgári örömök, kit érdekel a forradalom, meg a sűrű nyomorúság. Aki dudás akar lenni - ezt Vecsei Miklós is elénekli, József Attila is szerette. De hát ki a fene akar dudás lenni, ha ennyire fáj? 

József Attila ott maradt a legnagyobb magyar költők között, de elébe került az, hogy "egyik". És mögéje került, zárójelben, hogy tisztázni kellene a hozzá való viszonyunkat. Furcsa, hogy épp a színház tesz erre kísérleteket, a Madách, ahol musicallé változtatták az életét, és a Pesti ezzel a bő két óra monodrámával. Ez utóbbit Vecsei Miklós írta, már amit nem József Attila írt, és elég egységes a szöveg, egységes a vers és a próza is, egyikből a másikba vált, zökkenések nélkül. Az egyetlen szó, ami fülön csapott, az opció volt, hogy a nyilvános házban három opció volt a költő előtt. Ezt a szót aligha használhatta József Attila, mert a komputerrel jött be a magyar köznyelvbe.  

Jó a kísérlet. Akkor is, ha csak kísérlet, ha végül túlzott terjedelműnek bizonyul, már alig várja az ember, hogy megjelenjen Flóra, mert onnét már nincs sok hátra. Ha nem is vagyok egészen biztos benne, hogy az életet egybe kell gyúrni a költészettel. Nem biztos, hogy kell, de lehet. Lehet, hogy rossz lesz a következtetés, a végén azt mondjuk, hogy szegény bolond, aki verseket írt. De innét már el lehet rugaszkodni. A többi már a versek dolga.  

Volt egy  nagyon kedves hozadéka Keri-Lynn Wilson vendégfellépésének - végre nem Kuklis Gergely viselte az egyetlen szőke lófarkat a Nemzeti Filharmonikusok hangversenyén. Volt egyéb hozadék is, annak nem lehetett annyira örülni. Kicsit talán jobban megértette a hallgató Mahlert, már hogy őt így nem lehet játszani. Alibizés folyt, meggyőződés nélküli vonóhúzogatás, csak baj ne legyen. Nem is lett, vagy legalábbis ennél nagyobb baj nem lett, mint hogy így töltöttük el a hangverseny második részét, ok, cél, értelem nélküli zenehallgatással. Nem lehet  mondani, hogy a kanadai karmesternő gyújtó hatással lett volna bárkire is az előadók vagy a közönség köréből, összerakta a szimfóniát, bár azt sem meggyőzően, mert a hangzást a kürtök uralták, és még csak nagyon panaszkodni sem lehet, mert ők legalább határozottan és szépen játszottak. 

A koncert első része Penderecki II. szimfóniája volt, nagy tudással megírt, egybefüggő darab. Valaha a mű a karácsonyi melléknevet viselte, mert az elején és a végén is jól fölismerhető a Stille Nacht dallama, de nyilván nem akarta Penderecki, hogy azt higgyék a hallgatók, ez valami száncsengős, pastoralés darab, így leginkább az a benyomás maradt, hogy Pendereckinek rossz kedve van. Mondjuk mitől volna jó, 1979 - 80 fordulóján, Lengyelországban. 

Mikor dől el, hogy milyen lesz egy koncert? Úgy értem, csábító arra gondolni, hogy a világegyetemben évmilliárdokkal ezelőtt elindultak bizonyos anyaghalmok, összerendeződtek valamivé, és mindez ahhoz vezetett, hogy szép Karácsonyi oratóriumot hallgassunk Budapesten, de mintha az utolsó pillanatig nem lett volna egészen biztos, hogy mi lesz ebből az egészből. Nem is a teljes oratóriumot játszották, csak négy kantátát a hatból, aztán ráadásnak az ötödik bevezetőjét, amit a karmester Marc Minkowski Weihnacht-csárdásnak konferált be, és igyekezett is tartani magát a szavához. De mire idáig eljutottunk... 

Sima volt a kezdés, száguldanak, mint a bolondok, már tudja az ember, hogy nem lehet tartani az eredetileg kiírt fél 11-es véget, akármilyen hosszú lesz a szünet, a négy kantáta egy órával hamarabb végződik majd. És tolerálhatóak a trombiták gikszerei, nyilván van, aki tudja, hogy régebben jobban fújták ezeket a csöveket, vagy Bachot a megvalósítás nem nagyon érdekelte, az a lényeg, ami a kottában van. Van egy másik gyönge láncszem, az énekesek, akik szólistának kóristák, kóristának szólisták, és ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy mindkét minőségükben csodálatosak. Hanem hogy inkább egyikben sem. Nem adják a nagy, közösségi élményt, amit egy német templomban egyébként ma is át lehet élni, hogy tényleg mindenki énekel, nem csak susog az orra alatt, és nincs egyiknek sem olyan szép hangja, hogy leesett állal kellene hallgatni. 

Azért jó a koncert, jónak tűnik, de a második kantátában visszább kell fogni a tempót, és egyszerre a zenekari bevezetőnek a pasztorális, fafúvós része olyanná válik, mintha egy muzikális gyomor korogna. Jó ez, nem arról van szó, meg időszerű, meg ez az idei Karácsonyi oratórium, de mégis mennyire jó? 

Nem akarom túlzottan fokozni a feszültséget: jó. Derűs. Vidám. Könnyed. Boldog. Ez már mind a második rész tanulsága. Senki nem lett jobb, az énekesek maradnak határesetnek, az Asterix-jellegű trombitás elég tisztességesen fújja a furcsa hangokat, a kürtök még nála is szerencsétlenebbek, de van egy mégiscsak-érzés, hogy jó itt lenni, jó hallgatni, hogy nyilván Bach korában sem zenéltek jobban, aztán mégis eljött a karácsony. 

Egészen meghökkentően rosszul zongorázott Andrew Tyson a Müpában, és még csak nem is rokonszenvesen rosszul, majd belejön, nem is biztatóan rosszul, hogy mindenkinek lehet szerencsétlen napja, de neki mekkora versenygyőzelmek vannak a tarsolyában. Ellenszenves volt az egész produkció, kifejezéstelen, mesterkélt, modoros és mégis lapos, de közben azt is érezhette az ember, hogy ezt ő pontosan olyan jól tudja, mint a hallgató, ezért rászélhámoskodik a produkcióra, motyorászik meg égre néz, mint aki a legnagyobb szellemekkel van összeköttetésben. A legnagyobb szellemekkel viszont egyáltalán nincs összeköttetésben, Schubert nem barátkozik vele, és csak azért nem mondom,hogy ilyen rossz zongorázást A Zongora bérletben eddig nem lehetett hallani, mert rögtön utána jöttek a Chopin-mazurkák. Na és ilyet tényleg nem, vagy legalábbis  nem emlékszem, hogy valaki ilyesmit próbált volna a közönségre rásózni. Valahogy a remény hiányzik az ilyen zenélésből, túl dörzsölt a fiú, tudja ő, hogy amit árul az nem arany, nem ezüst, és inkább nem is mondom ki, hogy micsoda. A zongora poétája, mondják róla, de ki mondta, hogy a költők tudnak zongorázni? 

Tartok tőle, hogy a világban a magát kultúrembernek nevező vagy képzelő lények közül én vagyok az egyetlen, aki szereti a karácsonyi lemezeket. Más pofákat vág, fintorog, jaj, ne már, ciki, szirup, hamisság és hazugság. Amire, persze, derűsen felelem, hogy nem is azokra gondolok, nem a százezredik Stille Nachtra, hanem Palestrinára, a silosi bencésekre, meg Miles Davisre (sidewalk Santa Clauses are much-much-much too thin), vagy a Gabrieli Consortra Rómában, a Santa Maria Maggiorében. 

Persze, titokban azért én is azokra gondolok, azokra a Stille Nachtokra, meg Bing Crosbyra, meg a három tenor karácsonyára, de ez most nem tartozik ide. A lényeg, hogy sokkal több karácsonyi lemezem van, mint amennyit három nap vagy egy hét, vagy tizenkét nap alatt nyugodtan végig tudnék hallgatni, de azért akkor vagyok boldog, ha minden évre érkezik valami új is, januárban majd beül a többi közé, és ott várja a feltámadást. Illetve a születést. 

Ezt tudva egy barátom megvető arccal vágta hozzám néhány éve Josh Groban Noeljét, te talán örülsz ennek, biztosan nem fogja meghallgatni, iszonyat az egész, mintha szaloncukrot mártanának sűrű mézbe.Igaza is van, tényleg ez a meleg, barátságos férfihang, a talányosan kancsal pillantású Grobannel, nem vénnek való lemez. Csakhogy épp tegnap olvastam Bill Ivesról, a King's Singers egykori tenorjáról, hogy zeneszerzői munkásságának nem csak orgonaművek köszönhetik létüket, hanem példának okáért ő készítette Josh Groban lemezén a kórusokat. Előkerestem a CD-t, és most gyanakodva méregetjük egymást. 

És az milyen volt, amikor a közönség klasszikusan levillázta a King's Singerst a Zeneakadémián? Megindultak (csak azért nem "indultunk", mert én az oldalerkélyen álltam), és mint egy rock koncerten, rázták a fejüket, meg az ujjakból formált V betűket mutogattak, azok  meg madrigálokat énekeltek, vagy sokszólamú popdalokat, mindenképpen valami érzékeny és artisztikus dolgot, mikrofonok meg ilyesmik nélkül. 

A boldog nyolcvanas évek, mármint King's Singers szempontjából boldogok, ez volt a csapat aranykora. Tudom, hogy ma is vannak, ma is jók, ma is méltók a nevükre...  A nevük egyébként nem arra utal, hogy valóban a király énekesei volnának, hanem hogy az alapító atyák mind a cambridge-i King's College hallgatói voltak. Jövőre lesz ötven éve a megalakulásuknak. Énekeltek, fejlődtek, tagokat cseréltek, aztán eljött a 80 - 85-ig tartó időszak,a legjobb fölállás. Amikor egyszerre voltak csapat és különálló énekesek. Nincs jobb hasonlatom: mint a nagy focicsapatok, amelyek együtt is fogalommá válnak, de az érdeklődők fel tudják sorolni az összeállítást. 

Egyébként ez sem változatlan korszak, és lehet rajta vitatkozni, hogy melyik volt a jobb basszista, Brian Kay vagy a 82-től beszálló Colin Mason. Nekem az utóbbi hangjának a puhasága tetszett, de a lényegen ez nem változtat. A lényeg pedig a két bariton volt, Anthony Holt és Simon Carrington, meg hogy milyen ereje volt a két kontratenornak - még akkor is, ha Alastair Hume nem volt épp hangfenomén. De a kicsit tompa színű hangja nagyszerűen simult az együttesbe. És a lényeg, az egésznek a közepe, a kicsi ember a Short People-ből, Bill Ives. 

Ilyen szép hang egyszerűen nincs. Mintha az Édenből énekelne ki egy barátságos angyal, helló, ha jól viseled magad, egy örökkévalóságon át hallgathatsz engem. 

Közben meg nem is Billnek hívják az angyalt, hanem Graystonnak, gyanús, hogy ez is egy Wodehouse-történet, amikor a főhős mindent megtesz, hogy ne derüljön ki a keresztneve, olyan idétlenek voltak a szülei. Maga Wodehouse is szívesebben volt P. G., mint Pelham Grenville. Bill Ives mindenesetre Grayston néven komponál, Bill néven majdnem két évtizeden át volt orgonista és karnagy Oxfordban, a Magdalen College-ban, ami arra utal, hogy rajongásunk ellenére az ő életében a King's Singers csak egy állomás, talán nem is legfontosabb. A többiek is valahol téblábolnak a világban, Simon Carrington vezénylést tanított a Yale-en, és nem sejti, sem ő, sem a többiek, hányan gondolnak rájuk nagy szeretettel Magyarországon. Vagy ha sejtik, nem nagyon izgatja őket. 

Eltemették Johnny Hallydayt, és nem szívesen hagyom ki az utolsó esélyt, hogy kicsit hallgassam. Már úgy értem, utolsó esély, hogy okkal hallgassam, ezt kapjuk meg többnyire az előadóművészektől, akik elkerülnek minket, a halálhírüket, és hogy tisztázzuk magunkban, ki volt ő, és okkal kerültük-e. Neki nyilván nem sokat számít, nagy nemzet fia, illetve a szó szoros értelmében nem nagy a nemzete, hiszen belga, de nagyot választott magának. Nem az amerikait, ott sok vizet nem zavart, a New York Times is most hozott le vele egy interjút, amit akkor nem jelentetett meg, mert minek, nem fognak Elvist importálni, amikor van sajátjuk is. Az interjú azért így is érdekes egy kicsit, mert kiderül, hogy voltak közös koncertek Jimi Hendrix-szel, aki akkor még nem volt Jimi Hendrix, csak egy elképesztő gitáros valamelyik klubból. Később fordult a kocka, és Hallyday Hendrix nyomán elénekelte a Hey Joe-t, francia szöveggel, y a pas le feu chez toi, majdnem annyira röhejes, ha kellő távolságból nézi az ember, mintha magyarul énekelné. 

De ami a nevet illeti: nem színtiszta megjátszás. A Johnny is stimmel, hiszen Jean-Philippe Smet volt a neve, sőt, még a Hallyday is rendben van, az anyja testvérének a férjét hívták így, amerikai volt, és ők nevelték föl a gyereket. Az amerikai férfi szólította a kis belgát Johnnynak, szóval nem kellett a bőréből kibújnia. 

Persze, vicces ez a régi tévéfelvétel, dobálja a mikrofont, a selyemingében meg látszik a hajtás, öt perce vette föl,a színfalak mögött. Ez még másik ember, nem a bőrdzsekis kemény fiú, akivé később átfazonírozta magát, és aki után hétszáz motoros berregett a Champs-Elysées-n. A rock and roll nem halhatatlan. De lehet, hogy örök.