Nem mondom, hogy mindenki rohanjon a Szépművészetibe, de csak azért ne, mert a környéket elfoglalta az atlétika. Nemcsak a környéket, a múzeumot magát is, valami lesz vagy volt vagy van, kopácsolnak, rendezkednek, elnézést kérnek, rendben van, meg el is fogadom, hogy a sport és művészet kapcsolata elég régi. Hogy mást ne mondjak, Reigl Judit kiállításán is kint van Courbet két birkózója.

Mást nem is akarok mondani, csak ezt, hogy Reigl Judit kiállítása igazi finom falat, kicsi és elegáns, okos és az a fajta képzőművészet, amelyiket mindenki szeret. Mert nemcsak arról van szó, hogy Reigl ifjúkori Szépművészeti Múzeum-élményei és művei randevúznak, Fra Angelico és a megfelelő rajzok, Leonardo, és más megfelelő rajzok. Mindennek története van. A Birkózóknak is, amiből kettős portré/önportré lett később, sőt ez még csatlakozik a Munkás-paraszt barátsághoz is, ámbár hosszas fontolgatás után se tudtam a képet nézve megállapítani, hogy melyik a munkás és melyik a paraszt. Az egyik mezítláb van, a másik csizmában, az egyiknek galamb van a kezében, a másiknak csákány. Koponyák, amelyek Libalt koponyáira hasonlítanak, bár most úgy mondtam ki Libalt nevét, mintha kimondtam volna valaha is azelőtt, hogy most a Reigl-kiállításon láttam volna a nagy halom csontfejet. Reigl Judit élete legvégén rajzolta a koponyákat, már úgy, hogy egyáltalán nem látta, mit rajzol, a keze szinte magától tolta a ceruzát.

És a lajtorja. Először nem is jöttem rá, hogy a rajzon Jákob lajtorjája látható, azt hittem, hogy repülőgépbe szállnak be az utasok a lépcsőn, mennek fölfelé. Ennek a képnek nincs szépművészeti előképe (azt hiszem) de látható egy valóságos lajtorja, Reigl Judit kilencvenévesen ezen kapaszkodott föl a műterme galériájára. Mindenki szörnyülködött, aki látta, ő meg azt mondta, hogy amíg föl tud menni, addig tart „ez az egész”.

Tart az utána is.

Róma újabb ékkövét gyalázták meg a turisták. Azt a mindenit. Már megint mit követtek el. Idén már lehajtott valaki kocsival a Spanyol lépcsőn, egy másik tulok már ráírta a nevét vagy a szerelmese nevét a Colosseumra, lassan Rómából, vagy legalábbis Róma belvárosából múzeumot kell csinálni, belépőjeggyel sétálhatnak majd az emberek, este zárnak majd, és mindenki menjen haza.  

Azért megnéztem, mi volt a gyalázatos tett: belement egy nő a Trevi-kút vizébe, és újratöltötte a kulacsát. Nem azt mondom, hogy helyesen tette, de azért voltak már mások is a Trevi vizében, felöltözve. Igaz, ők színészek voltak, Anita Ekberg és Marcello Mastroianni. A héten ment a tévében a Római vakáció, van benne egy jelenet, Gregory Peck egy gyerektől akarja elvenni a fényképezőgépét, hogy megörökíthesse a hercegnőt a Trevinél. A háttérben látható, hogy a gyerekek ott mászkálnak a Trevi-kút kövein. Akkor még szabad volt. Amikor a kút új volt, valószínűleg néhányan belemártották a fejüket a vizébe, a melegebb napokon. Arra való, nem?

Változik a műtárgyakhoz való viszonyunk. Valaha vitték a márványoszlopokat a Colosseumból, és meszet törtek belőlük, hogy kifessék vele a szobát. A Leonardo Utolsó vacsora közepébe ajtót vágtak, ne kelljen már körbe menni a konyhából az ebédlőbe. Az Éjjeli őrjáratból is lenyisszantottak vagy hatvan centit, hogy beférjen a szobába. Hantai Simon nagy képeiből is feldaraboltak néhányat, úgy jobban el lehetett adni. Aztán egyszer csak jön a megállj, tovább ne romboljatok, ha nem muszáj. Meg kell lennie, különben nem marad fenn semmi, de néha azt érzem, az a művészet halála, amikor elkezdjük tisztelni.

Emlékszik még valaki Tracy Chapmanre? A nyolcvanas évek végén volt nagy sztár, szerző és énekes, gitáros lány, néhány jó dallal, aztán, ahogy az lenni szokott kikerült a lámpafényből, nem vonult vissza, de nem is koncertezik, nem vagyok biztos benne, inkább csak remélem, hogy az a néhány jó dal többé-kevésbé biztosítja a jólétét.

Most váratlanul Tracy Chapman előkerült.  Megint a slágerlisták élén van, hogy pontosabb legyek, nem minden slágerlista élén, hanem a country-lista élén, ami már önmagában is meglepő egy afro-amerikai nőtől (ő az első ilyen a lista élén). És nem lehet pontosan érteni az okát, egy Luke Combs nevű, vaskos hangú, vaskos testű, markáns férfiú vette elő a Fast Car című dalt, nem is nagyon változtatott rajta, még a tempó is körülbelül a régi maradt. Nem most kezdte el játszani, hanem hat éve, és a dal mégis idén nyárra lett country-kedvenc.

Az ember néha eltöpreng azon, hogy ez a rengeteg dal, sláger vagy nem sláger, amiről azt mondjuk, hogy kérészéletű, tényleg kérészéletű–e, mert hát százéves dalok is megmaradtak a köztudatban. Van ezeknek életük, sőt, hosszú életük, a végén majd kiderül, hogy tartósabb anyagból vannak, mint a szimfóniák.   

Amennyire látom, ahány emberrel beszéltem, mindenki utálja a rögzített kupakokat. Pedig egyelőre befelé megyünk az erdőbe, jövőre már nem is lesz más, csak rögzített kupak, de megkeseríti (na jó, ez azért erős kifejezés) megkellemetleníti az életet. A kupak nem válik el a palacktól, ott fityeg, rögtön arra fordul, amerre nem kellene, mindig az ital útjába áll, akár a szájába öntené az ember, akár a pohárba. Sokan le is tépik, pedig az nem annyira könnyű, főleg, ha puha anyagú a palack, mások kidolgoztak egy módszert, hogyan lehet a mutatóujjukkal félrefogni a kupakot. Mindenki bosszús miatta.

Voltaképpen nem is értem az egészet, a kupak alapvetően osztozik a palack sorsában, főleg ha a kiürült palackot összenyomorgatja az ember, a nyomorgatás csak akkor tartós, ha be van csavarva a kupak, mert így nem megy vissza a levegő a palackba. Talán attól fél valaki, hogy a kupakot esetleg direkt eldobálják felelőtlen emberek, ha a palacktól független marad, pedig a palackot tudatosan és felelősen a szelektív sárgába teszik? A palackokat is eldobálják időnként, aki nem környezetbarát, az nem válik azzá, csak mert nehezebb elválasztani a két műanyagot egymástól.  

Az a furcsa, hogy ez az én életemben egyszer már lejátszódott, amikor az italos konzervek nyílását változtatták meg, letéphető fülecske helyett jött benyomható, de annak lehetett látni az értelmét, letépett fület tényleg sokat lehetett látni az utcán, (én egyszer fülbevalót is láttam ilyet, aranyból), és a benyomható nyílás nem keserítette (kellemetlenítette) az életet. Minden körülbelül harminc másodperc alatt megszokható volt. A rögzített kupak amennyire látom, megszokhatatlan és elég gyanús, hogy értelmetlen, csak amolyan hivatalos lelkiismeretkönnyítés, lám, mennyire környezetbarát a cég, még a kupakot sem hagyja elherdálódni.

Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből az egészből.  

Köztudomású, hogy ha Wagner operai vagy lelkünkön viselt túlhatalma ellen akarunk lázadni, akkor a Carmen a legfőbb szövetséges. Ami Wagnerben nincs meg, azt tudta Bizet, izgalmas és valóságba ágyazott történet, könnyedség, slágerdallamok, de mégis operai feldolgozás és arzenál. Napfény és boldogság vagy legalább emberi boldogtalanság, szerelem, ezen az oldalon, azon meg északfok, hűv, vihar, lovagló, páncélos nők, szexuális erőszak, vérfertő.

Tegnap az Attilát nézve a Margitszigeten arra gondoltam: de miért nem Verdi? Egy évben születtek, az olasz – német operaellentétnek hagyományai voltak, vannak, és Verdiben is megvan minden, ami Bizet-ben vonzó. Mi van, ha maga Verdi is így gondolta? Mi van, ha az Attila, aminek a szövegkönyvére egyáltalán nem mondható, hogy színpadért kiáltott volna, azért (is) érdekes, mert afféle harci cselekmény, provokáció, jönnek a barbárok északról, de itt vagyunk mi, és Róma nem hagyja magát. Nem lehet, hogy Attila csak azért imádkozik Wotanhoz, hogy fityiszt mutasson Wagnernek és az ő loncsos, vastagbokájú isteneinek? Eleve: nem Wagnernek kellett volna megzenésítenie Attila kalandjait? 

Kicsit azért gyanús volt, hogy nem jön ki a matek, de sajnos nagyon nem jön ki. A Rajna kincse ősbemutatója 1869-ben volt, az Attiláé 1846-ban. Magától és magáért wotanozik (wotanózik) Isten ostora.

Nem is az az érdekes, hogy ez a mise létezik, mert miért is ne létezne. A zeneszerzők időnként miséket írnak, nagy zeneszerzők nagy miséket, bár Mozart ebben is kivételes. Míg a legközvetlenebbül közeli kollégákat nézve Haydn is, Beethoven is megadta a miseszövegnek a maga módját, tudták, hogy fontos, mit komponálnak, Mozart néha bámulatosan érzéketlen a latin szavakkal, mondatokkal. Mintha tényleg ez is csak valami feladat volna, amit meg kell oldani. Nyilván akkor is Mozart, amit komponál, de az egésznek épp a lelke nincs sehol. Akkor érezni ezt a legjobban, amikor váratlanul meglesz, amikor a Vesperae solennes de cofessoréban eljutunk a Laudate Dominum áriáig. Ámbár lehet, hogy az is egy kicsit pogány módra szép, nem a szöveg miatt, hanem a szöveg ellenére, vagy legalábbis a szövegtől függetlenül.

És van a két nagy kivétel. Az egyik a Requiem, de ott is folyton belepiszkál a megrendülésbe a tudat, hogy ez az utolsó Mozart-mű, befejezetlen, és hogy ezt talán ő maga is a saját halálára írta. És van egy másik nagy, egyházi zene, a c-moll mise. Az a különös, voltaképpen ezt is akartam elmondani, hogy mindkét mű befejezetlen. A Requiemnél ez érthető, de, amennyire tudom, a c-moll misénél a kérdésre egyáltalán nincs megoldás, mármint arra a kérdésre, hogy miért is nem fejezte be Mozart a darabot. Ő maga találta ki, hogy meg akarja komponálni, nem volt semmi kényszerítés, megbízás, kötelesség, hálából írta, hogy megismerte és feleségül vehette Constanzét. Ennek megfelelően a szoprán szólói fontosak és kidolgozottak, hiszen Constanzénak írta őket, bár hogy pontosan melyiket, az is kérdés, mert két szoprán kell az előadáshoz. (A gyakorlatban sokszor szoprán és mezzo énekel, hiszen föl kell menni a mennyekbe és le a pincébe. Akármelyik szólamot is szánta Constanzénak Mozart, nem bánt vele kesztyűs kézzel.)
Ő találta ki, hogy misét akar írni, aztán nem lett kész vele, a bemutatón nem a teljes miseszöveget énekelték, vagyis ezt sem lehet pontosan tudni, lehet, hogy énekelték, de akkor korábbi Mozart-misékből lehettek a kiegészítések, ő pedig utóbb sem fejezte be a misét. Nyilván van erre egy halom racionális magyarázat, ahogy a Requiem esetében is, hogy meghalt, ez csak elegendő ok. Itt talán nem volt rá ideje, de ez sincs egészen rendben. Láthatóan itt Mozart megtalált valamit, hogy mégis hogyan nyúljon az egyházi szövegekhez, méghozzá úgy találta meg, hogy közben elindított egy logikus folyamatot, a barokk zene klasszicizálását. Olyan fantasztikus, barokk szempontból szabályos, és mégis klasszikus dallamvezetésű fúgákat írt ebben a misében, hogy azt hinné az ember, ettől kezdve le sem tér az útról, ha nem is ontja a miséket, de ír még néhányat. Ehelyett már ezt az utat sem járta végig. Mintha belefutott volna egy tiltó táblába: ezt ne, fiam, mert az életeddel játszol. Amikor újra megpróbálta, tényleg az életével fizetett.

A Bikás parkban jártam tegnap, az is elég érdekes hely, de most még érdekesebb volt, mert egy nagyobb csapat gyülekezett. Talán valami tüntetés, de mégsem, mert egy ember nagy lelkesedéssel és hamisan kezdett el énekelni a megafonba: Guantanamera, guajira guantanamera. Nem nagy lelkesedéssel, de csatlakoztak hozzá, én meg arra gondoltam, hogy mi is ez? Már úgy értem, tudom, Kuba, meg KISZ, de talán mégsem KISZ, hiszen akkor most nem énekelnék. Meg talán Plácido Domingo sem énekelte volna. De mégis mi ez?

Azt valaha még a rádióban hallottam (Horváth János beszélgetett Koncz Zsuzsával), hogy a cím, ez a guajira guantanamera azt jelenti, guantanamói parasztlány, de már ott is elakadtam, hogy ebből hogyan lett refrén. Voltaképpen most is el vagyok vele akadva, egy Joseíto Fernández nevű rádiós kísérte a híreket maga által rögtönzött dalocskákkal, és ez volt az egyik rögtönzése. Mondhatni: bevált. Ha így van, akkor lassan százéves lesz a dal. A refrének közé az idők során José Martí versét tették, ki tudja, miért. Yo soy un hombre sincero, a magyar változat költőibb, miszerint egyenes derékkal jöttem. De már ez sem egészen világos számomra, hogy ki írta a magyar szöveget, Timár György vagy Haraszti Miklós. Most meg itt éneklik a Bikás parkban, 2023-ban, egyenes derekú emberek a pálmák alól.

Ámbár mikor eljöttem, már azt énekelték, hogy Már minálunk, babám. Arról még kevesebbet tudok.

• Neked is tetszik a Harnoncourt vezényelte Négy évszak?
• Aha…
• Akkor te is hülye vagy.

Valahogy hiányoznak ma az ilyen párbeszédek. Tudom, akkor azért lehetett és kellett a művészetről késhegyig vitázni, mert a politikáról nem lehetett, ma meg lehet, hát senki nem hülyéz mást a zenei ízlés miatt. Nem sírok vissza semmit sem. De mégis hiányzik. Mert akkor lehetett hosszan magyarázni, hogy hát nem csinál semmit, csak szövegként értelmezi a kottát (mármint Harnoncourt), és ahogy beszéd közben sem állandó a tempód, úgy zenélés közben sem kell feltétlenül annak lennie, egy kis ingadozás belefér. De a Tél lassú tételének elrohanása… Lassú? Igazából az van odaírva, hogy Largo, az csak annyit mond, szélesen, márpedig attól, hogy valami széles, éppenséggel lehet gyors is. És azóta Gidon Kremer két kísérletet is tett, hogy megdöntse Harnoncourt világcsúcsát, azt az 1 perc 13 másodpercet. Igaz, nem sikerült neki.

Az idő őt igazolta. Nem azért, mert egyre többen vették át Harnoncourt ötleteit és megoldásait, mert akkor az, ami 1977-ben provokációnak tűnt, mára értelmetlenné és üressé válna. De még most is, ma is csak ül az ember, és azt mondja, ilyen lassú tételt az Őszben azóta sem hallani, ezt a finoman részeg tompulást és varázslatos tántorgást csak ő tudta. Még egy kört mindenkinek.

Derűs délutánt töltöttem el A tündérkirálynővel, vagyis a Fairy Queennel, Purcell művével, és közben eszembe jutott, hogy vajon miért van épp ebből a Purcell-műből olyan sok felvétel. Még nekem is van négy. De a rejtély nem megfejthetetlen, mégis a két legnagyobb angol géniusz randevúzik itt, A tündérkirálynő a Szentivánéji álom feldolgozása, még ha Purcell mintha nagyon vigyázott volna arra, hogy itt még véletlenül se zenésítsen meg egy sort sem Shakespeare-től, csak emelje a történet fényét dalokkal, táncokkal, kórusokkal. Ráadásul azon a lemezen, amelyet hallgattam, egy harmadik géniusz is csatlakozott a kettőhöz, Benjamin Britten vezényelt, nagyon szépen, tisztán, bár mai füllel hallgatva kicsit sem korhűen.

Régi történet, de nem is ez a legkorábbi Fairy Queen felvétel, az ötvenes években is készült egy lemez szintén komponista vezényelt, Bruno Maderna, és Cathy Berberian énekelt rajta, neki ez volt a legelső lemeze.

Azt hiszem, ő eléggé elfelejtődött az évek során, pedig nagyon klassz énekesnő volt, a régi zene mellett egészen újat is énekelt, hiszen Luciano Berio volt a férje, egyébként is foglalkoztatta a zenei pillanat, amelyben élt, volt egy olyan lemeze is, amelyen Beatles-dalokat énekelt vonósnégyes kísérettel. Komponált is, a Stripsody a legismertebb műve, képregények hanghatásaiból készült dal, booom - crash – bang, nagyon vicces darab. Járt Pesten is, csak akkor még én nem jártam koncertekre, de a rádióban hallottam később, igencsak röhögött a közönség, amikor a Ticket to Ride-ot énekelte, gyorsan, szaggatottan, fapofával. Utolsó, elmaradt fellépése is jellemző, épp az olasz tévébe készült, hogy Marilyn Monroe stílusában adja elő az Internacionálét, amikor jött a szívroham. Ötvenhét éves volt, még mindig több, mint Purcell, aki csak harminchat.  

Á, csak átveszem az anyagot. Leonardo-film a moziban, az Exhibition on Screen sorozatban, óriásiban lehet nézni a képeket, ez ma a korszerű klasszikus képzőművészeti élmény. Hiába mondjuk és tudjuk, hogy semmi nem fogható az igazihoz, a színek ezerszer változnak, mást vesz föl a gép, mást sugároz a vetítő, de akkor sincs más lehetőség. A Mona Lisát nem lehet nyugton megnézni, mert vagy áll valaki az ember előtt, vagy az ember áll valaki előtt. Az utolsó vacsorára elfogyott minden belépő augusztusra. Nem most, hanem még július elején.

Csak átveszem az anyagot. Valószínűleg mindegyiket láttam már, nem azért, mert annyi helyre utaztam, hanem mert a képek annyi helyre utaztak. A Hermelines hölgyet, amely valószínűleg a legviláglátottabb Leonardo-festmény, láttam Krakkóban, Pesten, Párizsban. De örömmel randizok vele újra.

Átveszem az anyagot. A film készítői se akartak mást, így is akkora a termés, hogy egy óra és negyven perc a film, pedig épp csak mondanak pár mondatot a képekről. Az elsőtől az utolsóig, a Verrocchio-képen lévő szőke angyaltól a Szent Annáig. És Vasari mondja, hogy jött a király, I. Ferenc, de Leonardo már nem kelt föl az ágyából, hanem kesergett, hogy elpocsékolta a tehetségét, nem festett eleget. A király átölelte a síró festőt, aki így a karjai között lehelte ki a lelkét.

Nem festett eleget? Egy óra negyven perc csak a rövid bemutatás, a legtöbb képet egy életen át lehetne nézegetni. Elpocsékolta a tehetségét? Elszúrta az idejét mindenféle vizes és orvosi tanulmányokra, a repülés kutatására? Szebb volna a Szent Jeromos, ha ki volna színezve? Létrejött volna a Szent Jeromos, ha Leonardo nem boncol éjszakánként?

Mindegy, vele most már úgysem lehet vitatkozni, és mivel nagy valószínűséggel Leonardo nem a király karjai közt lélegzett utoljára, talán nem is bánt meg semmit a halálos ágyán.