Ha vége van, minden van

Ha vége van, minden van

hejadom.jpg

Az értelmét nem nagyon látom, se nem hallom annak, ahogyan Héja Domonkos és a Rádiózenekar Prokofjev Hamupipőkéjét előadta. Mert ha volnának táncosok, akkor az ember beléjük kapaszkodna, elmondanak egy történetet, amelyhez van zenei aláfestés. Néha a táncosok képessége biztosan határt szab az interpretációnak, nem lehet semmi sem vadul gyors, mert nem tudják rá emelni a lábukat, izom és ideg, ín és iszalag (több i betűs szó nem jutott eszembe) alá kerül valami zenei szőnyeg, elfogadjuk, ha nem a legtisztább és legszínesebb. De ez a szvit, a koncertváltozat, minden, amit tudnunk kell, az a hangzó anyagban van. És most nincs, együtt tanácstalankodunk, hogy ez miért történik velünk. Ők miért játsszák, mi miért hallgatjuk?

Miért járunk koncertre? Hogy egyszer vége legyen.

Az a furcsa, hogy ez a tanulság nem jár nagyon messze a hangverseny első részétől, amikor Csajkovszkij Hegedűversenye hangzott el Kelemen Barnabás szólójával. Ha nem is volt feltűnően jobb a zenekari játék, legalább nem volt ennyire kiegyenlítetten lapos, kicsit jobbra dőlt a hajó, a csellók határozottabban voltak jelen a többi Vonókezű Edwardnál, és Kelemen Barnabás. Hát jó, követhetetlen, úgy értem, szabad, begyorsít és lelassít, a zenekar nem is tehet mást, mint betölti a korlát-funkciót, rögzíti, meddig terjedhet a szólista szabadsága. Közben zajlik egy külön Kelemen Barnabás-műsor, a szólista a karmester háta mögött összenéz a zenekarral, gyertek utánam, adjatok neki, hajrá gyerekek: a vízi malom!

Na most ezt jól kidumáltam, mi zajlik a karmester mögött.

Tetszik is meg nem is, nem tudom teljesen átadni magam a játéknak, azt végképp nem érzem, hogy egy művet hallgatnék, amelyben szólista és zenekar egymásnak adja az interpretációs lehetőségeket és megoldásokat. De aztán vége lesz, és a tapsra válaszul Kelemen Barnabás Bartók szólószonátájának utolsó tételét játssza el, és a néző azt hiszi, érti a világot: azért kellett most meghallgatni a Csajkovszkij Hegedűversenyt, hogy a Prestót meghallhassuk.

Madonnának is tetszik

Madonnának is tetszik

lempicka.jpg

Józan fejjel persze nem gondolhattam volna, hogy Tamara de Lempicka képek lesznek a Lengyel Kultúra Házában, hiszen a helyszín erre nem alkalmas. Nagy ablakok, gondolom, a biztonsági rendszer sem bírná a tízmillió dolláros képek felügyeletét, de azért mentem a megnyitásra, hátha.

Nem. Nyomatokat lehet látni, meg Bordács Andreát lehetett volna hallgatni, ha befértem volna. Érdeklődés az van, szerencsére.

De hát érdekes is az egész történet, a feltehetően Varsóban született festőnőről, aki a legmenőbb festők közé került a két világháború között, aztán még életében kiment a divatból, hogy aztán, már visszavonultan, Texasban éldegélve még lássa, hogy újra divatba jön. Lesz még vajon újabb fordulat?

Tulajdonképpen van, például Tamara de Lempickáról készült musical is. Igaz, 41 előadást ért csak meg, de arról talán nem ő tehet. Hamarjában nem is nagyon jut eszembe másik ilyen, leszámítva persze a Sunday in the Park with George című Sondheim darabot, ami Seurat-ról szól, és, persze, jóval sikeresebb. Berlioz Benvenuto Cellini, de az mégis opera.

De ha már zene, Lempicka újrafölfedezésében zenei előadók is közreműködtek. Előbb Barbra Streisand kezdte el gyűjteni, utóbb Madonna. Ő nemcsak gyűjtötte, de használta is, az Express Yourself videóklipje erősen lempickista, ami akár gyanút is ébreszthetne, de hát Caravaggio sem lett rosszabb festő csak azért, mert az R.E.M. lerabolta.

A megnyitón összegyűlteket a kirakatból nézve azért az egyértelműnek látszik, hogy az érdeklődés föl van keltve. Talán megérne Lempicka egy igazi kiállítást is.

Nehéz műfaj

Nehéz műfaj

mozaik.jpg

Egy rossz költő mily megindító, írta Kosztolányi. És egy rossz színész?

Ebédelek, amikor csöngetnek. Őszes férfi áll az ajtóban, zaklatott, kicsit zihál. Megismerem-e. Nem. De furcsa, pedig itt lakik szemben, mondja, és a keresztnevemen szólít. Közben azért odapillant az ajtón a névtáblára. Talán többet kellene kukkolnom a távcsővel a szembeszomszédokat. Szellemeskedek.

Nagy bajban van. Lerobbant a kocsija az országúton, apáék (?) meg Tokajban vannak. Beszélt az autómentőkkel, de hát az hetven-nyolcvanezer forint volna, az rengeteg.

Rengeteg, értek vele egyet.   

De itt van ez a srác, akinek csörlős kocsija van, azt mondja, elhúzna huszonötezerért. Hogyha tudnám ezt a pénzt kölcsönözni két-három órára.

Közben enyhe alkoholszag árad belőle, jelezve, hogy azért meg kellett magát erősíteni ehhez a fellépéshez.

Nem is tudom, mit tehetek érte. Nem megyek bele a játékba, még látszatból sem, hogyne, persze, csak hadd fényképezzem le a személyi igazolványát, kedves Tamás, sőt, téged, magadat is, nem mondhatom neki, hogy haha, ennyire hülyének nézek ki, mert lehet, hogy pár év múlva már nem is ennyire hülyének nézek ki, hanem ennyire hülye is leszek, hiszékeny család vagyunk, néhányan már bedőltek nálunk ilyesminek. Nem gorombáskodok vele, bár lehet, hogy az mások szempontjából hasznosabb volna, hanem előadok egy másik színjátékot, amit, ha jól látom, mostanában sokan játszanak el, akik még magyarázkodnak a koldusoknak: nincs készpénzem, kártyával fizetek mindenhol.

Nem lehetne mégis? – kérdezi, de már száll is be a liftbe.

Mindig azt gondoltam, azért nehezebb komédiát játszani a tragédiánál, mert az utóbbiban biztathatja magát a színész, nem alszanak, csak meg vannak rendülve. De ha nem nevetnek, akkor valami nincs rendben a vígjátékkal. De ez a műfaj még nehezebb, még egyértelműbb. Ha nem fizet, nem voltál elég jó.

Thamos, a gőzmozdony

Thamos, a gőzmozdony

mozart_1.jpg

Nem azért mondom, mintha nem volna így is hatalmas a hagyaték, nem volna mit hallgatnunk Mozarttól, de itt van ez a Thamos. Koncerten szerintem soha nem játsszák, mert nem lehet hogyan elhelyezni a műsorban, ráadásul a teljes zenéhez (kísérőzenéről van szó, a darab Tobias Gebler munkája) kórusra és szólistákra is szükség van. A darab megbukott, és vele tűnt el Mozart zenéje a süllyesztőben, de ha egy lemez az ember kezébe kerül (nekem most a Harnoncourt vezényelte változat), csak bámul, mennyire jó dolgok süllyedtek el. Főleg a zenekari részek fájnak.

Nem akarok úgy tenni, mint aki ismeri már a teljes Mozartot, csak épp a Thamos hiányzott a boldogságához, de azért megnyugtat, hogy nem csak én búslakodtam a darab bukása miatt, Mozart is azt írta az apjának, mennyire sajnálja, hogy a zenéje így elveszik, és hogy csak a zene miatt érdemes lett volna műsoron tartani a darabot. Ő már csak tudja, mi mennyit ér.

Igazából az is lehetne a kérdés, hogyan lehetne ez másképp. Írni egy másik Thamos, Egyiptom királya című darabot, ami jobb, mint az eredeti, és akkor Mozart is életre kelne vele?

Sir Simon 70

Sir Simon 70

rattle1.jpg

Hetven, az karmesternek jó szám, jó életkor, most jön a java, már nem kell bizonyítani semmit (már ha befutott karmesterről  van szó), csak a lényeg, csak a zene számít. 

És akkor itt van ez a karmester, befutott, az nem is kétség, akitől még mindig nem tudom, mit lehet várni, hogy egyáltalán milyen minőség. Mintha Simon Rattle szisztematikusan építené le önmagát, miközben, persze, a zenei élet egyik fejedelme. Vagy nem? 

Amikor először hallottam, teljes volt a bűvölet. Birmingham Symphony a Zeneakadémián, a programra már nem emlékszem, csak a ráadásra, Bartók, A csodálatos mandarinból a Hajsza, lobogott a hajunk a szélben. Jött máskor is, inkább jó volt, mint rossz és mindig valami furcsát is kitalált, a teljes Tűzmadár, vagy Schumann A paradicsom és a péri, aminek már a címét sem értette az ember. Annyira lelkes voltam, hogy befizettem a Berlini Filharmonikusok internetes oldalára, végignézni az évadot, ami szörnyű hervasztó volt, unott és lelketlen Brahms-ciklus - talán ez fájt a legjobban. Közben ő is idelépett, odalépett, Berlinből eljött (a rossz nyelvek szerint nem is igen tartóztatták), hogy Londonban érzi otthon magát, aztán Londonból eljött, hogy mégis Németországban van közelebb a gyerekeihez. 

Most meg hetvenéves. Talán az elkövetkező hetven évben minden kiderül. 

Lady Olivier

Lady Olivier

plowright.jpg

Akármilyen híres színésznő is az ember, ha egy nálánál is híresebb színészhez megy feleségül… Ahogy a Butaságom történetében mondja Básti, te csak ne izgulj, akármi lesz, te akkor is Mérei Lászlóné maradsz. Ez történt Joan Plowrighttal is, aki Laurence Olivier felesége volt, és valahogy mindig ezt emlegetik föl neki: házasságkötésük után a Royal National Theatre színésze volt. Olivier ugyan meghalt 1989-ben, és mintha Joan Plowright színészete vagy filmszínészete akkor szökkent volna virágba, egyre nagyobb szerepek egyre nagyobb filmekben, de ez senkit nem érdekelt. Mikor itt járt, Magyarországon, a Sztálin forgatásán, mindenki csak Lady Olivier-nek szólította, vagy így hivatkozott rá.

Lehet, hogy unta egy kicsit.  

Nem mintha ez volna az egyetlen igazságtalanság. Joan Plowright eljátszotta az összes eljátszható szerepet színpadon, tévében, filmben, és mi jut az ember eszébe elsőnek? Amikor a Több a soknál című vígjátékban visszaemlékezik a régi szép, rabszolgatartó időkre, amikor a feketék azt énekelték hazafelé tartva az ültetvényről, hogy kérjük meg a gazdát, ne adjon el minket. Nagyon vicces, főleg mert Queen Latifah-nak énekli.

Haydn és a haverja

Haydn és a haverja

haydnmozart.jpg

Újév napja (vagyis estéje) óta motoszkál bennem ez a kellemes gondolat, Mozart és Haydn kapcsolatáról. Körülbelül lehet tudni, hogy nagyon szerették egymást vagy legalábbis egymás művészetét, Mozart hat vonósnégyest ajánlott Haydnnak, Haydn meg azt mondta Mozart apjának, hogy „Isten előtt mondom, mint becsületes ember, hogy az ön fiánál nem ismerek nagyobb komponistát, sem személyesen, sem hírből”. Akkoriban nyilván mást jelentett barátkozni valakivel, alig látták egymást, ritkán voltak ugyanabban a városban, a posta is ki tudja, milyen időközönként indult és érkezett. Tényleg olyan az egész, mint Petőfi és Arany. A végén az öregebb él tovább.

Ahogy Arany versekben hiányolta Petőfit, úgy Haydn, amikor nekiült az utolsó nagy énekelt művének, az Évszakoknak, (nyilván nem tudta, hogy ez az utolsó, bár valamit sejthetett), akkor Mozarthoz fordul. A mű a távozó téllel kezdődik, és akkor megszólal a basszus: „Seht wie der strenge Winter fleht”, hogy menekül a szigorú tél, de amit énekel, az A varázsfuvolából van, a Képária, vagy talán inkább a végéről Tamino mein, o welch ein Glück.

Amikor két óra múlva a darab vége közeleg, a basszus összegez, idenézz, szédült ember, akkor egyszerre megszólal a nagy g-moll szimfónia második tétele, a sóhaj vagy hüppögés motívum. Ugyanaz, amit Arany írt néhány évtizeddel később: „döbbenve ismerek fel rajzomon egy-egy vonást, mit szellemujja von”.

Senki ne higgye, hogy nem éltek óriások a földön.

Flórez meséi

Flórez meséi

pc130029.JPG

Megint nem vagyunk elegen, de még sokan sem, pedig jó az előadás. Nagyon jó. Közvetítés a Covent Gardenből, amit ma már nem is Covent Gardennek hívnak, még csak nem is ROH-nak (Royal Opera House), hanem Royal Balett & Operának, de azért ugyanaz, legalábbis ami minket illet. Csak nem sokan vagyunk, akik úgy érzik, hogy őket illeti a Hoffmann meséi élő közvetítése. Biztosan baj, hogy az angolok hajthatatlanok, hétkor kezdenek, ami nálunk 8, a Hoffmann, ami nem szörnyű hosszú, majdnem éjfélre ér véget.

De hát Juan Diego Flórez a főszereplő, aki ugyanolyan jó, mint itt volt decemberben, a Müpában, a hangja beérett, de a magasságai megmaradtak, még hozzá is tesz egy kicsit az egyébként sem könnyű szólamhoz. A rendező Damiano Michieletto egy kicsit mintha mindent túlbonyolítana, egyetlen visszaemlékezéssé foglalja össze a felvonásokat, az ősz huligán a nagy szerelmeiről mesél, a babáról, az énekesnőről és a kurtizánról. Van a sorrendnek így is logikája, az első a hevület, szinte mindegy, ki iránt, a második az igazi, nagy szerelem, a harmadik meg a levezetés, testiség. Van hozzá énekesnő is, Giuliettát Maria Costa Jackson énekli, egy kicsit olyan, mint Rossy de Palma az Almodóvar-filmekből, csak szőke parókával.

Ami a túlbonyolítást illeti, Hoffmann a történetben rövidnadrágos diákból öreg harcsává változik (nem a szó szoros értelmében), Antónia ugyan hivatalosan énekelni nem tud, de ebben a rendezésben táncosnő szeretne lenni, két mankóra támaszkodik, esik, kel, meghal. Kétségtelenül logikusabb, mint szépen énekelni arról, hogy jaj, nem szabad énekelnem. A négy gonosz nevetségesen sátánkodik, nyalogatja azt a szegény leányt, lehet, hogy a nézőtérről ez hátborzongató, a moziban csak de hülyék vagytok-élmény.

Akkor is jó. Lesz még ebben az évadban Turandot és Walkür, nem érdemes kihagyni.

Elfelejtett szó

Elfelejtett szó

Kazal László lemezét, pontosabban kazettáját hallgattam, mai füllel elég rémes dolog, valószínűleg régi füllel is az lehetett, sokszor van benne valami durvaság, a poénok jó része amolyan italos tréfa, az egész Kazal-jelenségben van valami kellemetlenül elhanyagolt, nem mintha bármi értelme volna vitatkozni a régi közönséggel, ha szerették, hát szerették. Én is azt vártam, hogy ha meg nem is szeretem, legalább közelebb kerülök hozzá, de nem sikerült.

Hanem az A oldal vége felé elkezd valami vidám dalt énekelni, hogy valami (ezt a szót nem értettem) egy príma pipadohány. És ez a nem értett szó egyre visszatért, talán egy név? Az egész egy reklámdal volna, hogy Puzlicsár, Puzlicsár?

Megnéztem a borítót, a dal címe az, hogy Purzicsán. Még így is lehetne egy név, én még soha nem hallottam, biztosan régi dolog, Váncza sütőpor, Purzlcsán pipadohány, régen minden jobb volt. Azért beírtam a keresőbe, és nem mondom, hogy hullottak a megoldások, de kiderült, hogy ez egy rendes, magyar főnév, illatos, vékonyra vágott, könnyű pipadohányt jelent. Még az is biztos, hogy találkoztam, már vele életem során, mert szerepel Eduard Báz (akit igazából Eduard Bassnak hívtak, csak a Delfin Könyvek szerkesztői  kímélték a kamaszolvasókat) A csodacsapat című könyvében. Szókincsem tehát eggyel bővült, bár hogy ezt a puzlicsánt mikor fogom használni, azt elképzelni sem tudom.

Oliviero Toscani

Oliviero Toscani

toscani1.jpeg

Annyira ritka, hogy valaki nevet szerez magának a reklám világában. Hacsak nem önmagáról nevezi el a reklámügynökséget, mint, mondjuk David Ogilvy. De a reklám alapjában véve anonim műfaj, nem tudjuk, ki találta ki, ki forgatta, ki fényképezte azt, amit az utcán látunk, és vagy észre sem veszünk, vagy legyintünk rá. Néha lelkesedünk.

Meghalt most egy kivételes ember, Oliviero Toscani, aki a Benetton botrányosnak mondott, és így a célját csodálatosan betöltő kampányát vezette. Ő találta ki, hogy egy AIDS-ben haldokló beteg hívja föl a kötött pulcsik viselésére az emberiség figyelmét. (Egyébként a nagy anonimitással ellentétben itt a haldokló nevét is lehet tudni: David Kirby.)

Az ötlet bejött, a Benetton nem ijedt meg a rázúduló, leginkább értelmiségi haragtól, hogy kihasználják a más nyomorát. Egyébként a Kirby-család sem azt érezte, hogy kihasználják őket, hanem hogy valamire felhívják a figyelmet, és az a valami nem (csak) a színes pulóver. Minden rendben volt, modern világban élünk, Toscani folytatta a kampányt, különböző társadalmi problémákra hívta föl a figyelmet, hogy a bőrünk eltérő színű, de a szívünk egyforma, és a szerelem a papokat és apácákat sem kíméli feltétlenül. Oliviero Toscani annyira igazolva érezte magát, hogy egy egész könyvet írt az elméletéről, ez az, amire szükség van, itt egy művészeti forma, ami mindenkit elér, ideje, hogy valóságos és lényeges kérdésekről beszéljünk a plakátokon és a húsz másodpercekben, amelyek a rendelkezésünkre állnak.  

Nem tudom, rájött-e, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Amit ő forradalomnak és teljes irányváltásnak képzelt, az csupán egyetlen márka egyetlen időszakára vonatkozó kreatív ötlet volt. A sör árleszállítást ma sem lövöldöző orosz katonákkal hirdeti az Auchan. Utóbb Toscanit a Benettontól is elbocsátották, nem az ötletei miatt, hanem mert elnyilatkozta magát, azt mondta, hogy nem érdekli, hogy Genovában leszakadt a Morandi-híd, negyvenhárom halálos áldozatot követelve. Nem mindig a botrány a cél.

süti beállítások módosítása