Voltaképpen nem is a két képről szeretnék mesélni, csak a címükről. Mindkettő elég híres, az első a Tamara a zöld Bugattiban, amit a Die Dame című magazin címlapjára készített, és amint az sejthető, Tamara van rajta zöld Bugattiban. Az talán már nem sejthető, hogy akkoriban, 1928-ban nem is volt neki zöld Bugattija, csak egy sárga Renaultja, azzal mégsem égethette magát a címlapon.

Illetve pont ez az érdekes, a kép címe ugyanis Autoporträt, gondolom erre is szólt a megbízatás, hogy készítsen egy önarcképet. Így aztán az elkészült kép igazából egy szóvicc, Autoporträt helyett autós portrét készített, ilyen kocsim volna, ha magamat akarnám vele kifejezni. És pénzem is volna hozzá.

A másik kép címe nekünk talán érdekesebb mint másoknak. Elgyötört női arc, a kézben csomag a gyerek, mögötte kihalt város, szürke felhős ég. 1944 az évszám, Valahol Európában a cím. Nem tudom, Radványi Géza ismerte-e a képet, azt tippelném, hogy nem, talán ez a fordulat divatos volt akkoriban, hogy ilyesmi megtörténhet valahol, pedig Európában vagyunk. Vagy ugyanarra a gondolatra jutottak, három év különbséggel.

Az az érdekes hogy mire a filmből musical lett, a kifejezés teljesen megváltoztatta az értelmét. A darabban azt éneklik hogy „Valahol gyönyörű nyár van, Valahol Európában”. Épp ellentétesen azzal, amire Radványi Géza gondolt, inkább azt mondják, hogy a nyomorult ország, ahol élünk, nem Európa. Ez az európázás végig divatos fordulat volt az ezredfordulón, azóta nagyon visszaszorult, gondolom az EU-csatlakozással lassan megszokjuk, hogy nem kell odavágyódni, ahol amúgy is vagyunk. Vagy ott se jó, vagy itt is jó. 

Nem mondom, hogy különösebben nagy reményeket fűztem volna hozzá, de jövő héten bezár a nagy Munkácsy-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ha esélyt akarok adni magamnak, akkor itt az idő. Legfeljebb elhozom a régi tanulságot, hogy a 19. század mégiscsak a legendák százada volt, a legendákra pedig szüksége van a nemzetnek, nemcsak nálunk, de másutt is. Nyilván nem véletlenül áll Róma közepén az írógépnek becézett emlékmű, habár ma már ilyen írógép aligha van a világban, az emlékmű meg csak ott áll: egységes nemzet vagyunk.  Mi is egységes nemzet vagyunk, amelynek nagy festője is van, úgy hívják, Munkácsy Mihály.

De Virág elvtárs, ez már az ítélet, nem a vallomás.

Körülbelül ez is történt, mégis valahogy, valahogy, az ember megtanult örülni Munkácsy sikereinek. Rögtön a kiállítás elején, a fényképeknél, ott volt Munkácsy, nagy szakállal, hunyorgó szemmel, mosolyogva, és az ember rájön, hogy hiába tűnik Munkácsy meghaladott álláspontnak, azért mégis itt van valaki, akinek sikerült. Aki itt mosolyog, meg egy portrén ünneplő ruhába kiöltözve, keresztbe tett lábbal fest, gazdag lett és híres, és közben senkinek sem ártott, a magyar Louis Armstrong. Jó ez az élet, ha példát kell keresni. A vége nem jó, de az nem is szokott jó lenni.

De szépen zenélnek. Ez az első és alapélmény a Dán Nemzeti Szimfonikus Zenekarnál, pedig nem ennek kellene lennie, hiszen a darab nem nagyon kegyes a közönséghez: Bengt Sorensen Evening Land című munkája. Nagyon halkan indul, hegedűszólóval, néha azt érzem, hogy ezt csak a szerencsések hallják, akik elöl ülnek, de talán csak alábecsülöm a Müpa akusztikáját. De az egész vonóskar nagyszerűen dolgozik, tiszta, rendes és pontos, mint a kisdobos, a karmester Fabio Luisi.

Őt biztosan alábecsültem, amikor még a Levine-korszak végén a Metropolitan első karmester vagy mi volt, mindig az ember sóhajtott, az acélszürke ember. Nyilván ezért választotta őt a vezetőség, hogy minden rendben legyen, de folyton hiányozzon James Levine jelenléte. De nem. A nehéz mű kézben van, és ha kézben van, akkor értelmes, szép zenének hat, amit egyáltalán nem fáradság hallgatni.

Ennél jóval bonyolultabb a Rachmaninov 2. zongoraverseny, ami nekem nehéz, és mintha épp fordított lenne az előadás, mint ami a mű hagyománya. Azt képzeli az ember, hogy itt minden a zongorából ered, azt viszi tovább a zenekar, most meg rögtön a darab elején nem azt hallom, hogy nahát, a nagybőgők ugyanazt játsszák, mint a szólista, hanem hogy nahát, a szólista ugyanazt játssza, mint a nagybőgők.

A végeredményt illetően nincs nagy különbség, mégis úgy érzem, mintha épp a zongora akadályozna az élvezetben, beállítottak a zenekar közepébe egy nagy, fekete bútordarabot, és a csak a lábak, emberi és bútorlábak között hallom, ami igazán érdekel.

Balázs János a szólista, nagy, személyes sikert aratva, de nem tudok mást mondani, mint hogy a játéka nekem se nem szép, se nem jó. Remélem, bennem a hiba.

A második rész már a bútordarab nélkül megy, Nielsen legtöbbet (de nálunk nagyon keveset) játszott szimfóniája, A kiolthatatlan. Elég furcsa alcímet választott a szerző, nekem inkább a Bruckner-szimfóniák szoktak kiolthatatlanok lenni, nehezen van végük, ehhez képest a Nielsen normális méretű, bár tételszünet nélküli szimfónia 1916-ból. Szól is, mint az ágyú, üstdobok a pódium két szélén, mert, persze, nem a darab kiolthatatlan, hanem az élet, amit olyan szorgalmasan oltogattak a megírás idején. A dán zenekar nemzeti feladatként is nagy odaadással játssza, Luisi pedig világosan, kifejezetten hatásosan vezényel, pedig neki nem is nemzeti feladata. A végén tust húz neki a zenekar, pedig a születésnapja már majdnem egy héttel elmúlt, nyújtózunk, mint szép álom után az ágyban.

Az értelmét nem nagyon látom, se nem hallom annak, ahogyan Héja Domonkos és a Rádiózenekar Prokofjev Hamupipőkéjét előadta. Mert ha volnának táncosok, akkor az ember beléjük kapaszkodna, elmondanak egy történetet, amelyhez van zenei aláfestés. Néha a táncosok képessége biztosan határt szab az interpretációnak, nem lehet semmi sem vadul gyors, mert nem tudják rá emelni a lábukat, izom és ideg, ín és iszalag (több i betűs szó nem jutott eszembe) alá kerül valami zenei szőnyeg, elfogadjuk, ha nem a legtisztább és legszínesebb. De ez a szvit, a koncertváltozat, minden, amit tudnunk kell, az a hangzó anyagban van. És most nincs, együtt tanácstalankodunk, hogy ez miért történik velünk. Ők miért játsszák, mi miért hallgatjuk?

Miért járunk koncertre? Hogy egyszer vége legyen.

Az a furcsa, hogy ez a tanulság nem jár nagyon messze a hangverseny első részétől, amikor Csajkovszkij Hegedűversenye hangzott el Kelemen Barnabás szólójával. Ha nem is volt feltűnően jobb a zenekari játék, legalább nem volt ennyire kiegyenlítetten lapos, kicsit jobbra dőlt a hajó, a csellók határozottabban voltak jelen a többi Vonókezű Edwardnál, és Kelemen Barnabás. Hát jó, követhetetlen, úgy értem, szabad, begyorsít és lelassít, a zenekar nem is tehet mást, mint betölti a korlát-funkciót, rögzíti, meddig terjedhet a szólista szabadsága. Közben zajlik egy külön Kelemen Barnabás-műsor, a szólista a karmester háta mögött összenéz a zenekarral, gyertek utánam, adjatok neki, hajrá gyerekek: a vízi malom!

Na most ezt jól kidumáltam, mi zajlik a karmester mögött.

Tetszik is meg nem is, nem tudom teljesen átadni magam a játéknak, azt végképp nem érzem, hogy egy művet hallgatnék, amelyben szólista és zenekar egymásnak adja az interpretációs lehetőségeket és megoldásokat. De aztán vége lesz, és a tapsra válaszul Kelemen Barnabás Bartók szólószonátájának utolsó tételét játssza el, és a néző azt hiszi, érti a világot: azért kellett most meghallgatni a Csajkovszkij Hegedűversenyt, hogy a Prestót meghallhassuk.

Józan fejjel persze nem gondolhattam volna, hogy Tamara de Lempicka képek lesznek a Lengyel Kultúra Házában, hiszen a helyszín erre nem alkalmas. Nagy ablakok, gondolom, a biztonsági rendszer sem bírná a tízmillió dolláros képek felügyeletét, de azért mentem a megnyitásra, hátha.

Nem. Nyomatokat lehet látni, meg Bordács Andreát lehetett volna hallgatni, ha befértem volna. Érdeklődés az van, szerencsére.

De hát érdekes is az egész történet, a feltehetően Varsóban született festőnőről, aki a legmenőbb festők közé került a két világháború között, aztán még életében kiment a divatból, hogy aztán, már visszavonultan, Texasban éldegélve még lássa, hogy újra divatba jön. Lesz még vajon újabb fordulat?

Tulajdonképpen van, például Tamara de Lempickáról készült musical is. Igaz, 41 előadást ért csak meg, de arról talán nem ő tehet. Hamarjában nem is nagyon jut eszembe másik ilyen, leszámítva persze a Sunday in the Park with George című Sondheim darabot, ami Seurat-ról szól, és, persze, jóval sikeresebb. Berlioz Benvenuto Cellini, de az mégis opera.

De ha már zene, Lempicka újrafölfedezésében zenei előadók is közreműködtek. Előbb Barbra Streisand kezdte el gyűjteni, utóbb Madonna. Ő nemcsak gyűjtötte, de használta is, az Express Yourself videóklipje erősen lempickista, ami akár gyanút is ébreszthetne, de hát Caravaggio sem lett rosszabb festő csak azért, mert az R.E.M. lerabolta.

A megnyitón összegyűlteket a kirakatból nézve azért az egyértelműnek látszik, hogy az érdeklődés föl van keltve. Talán megérne Lempicka egy igazi kiállítást is.

Egy rossz költő mily megindító, írta Kosztolányi. És egy rossz színész?

Ebédelek, amikor csöngetnek. Őszes férfi áll az ajtóban, zaklatott, kicsit zihál. Megismerem-e. Nem. De furcsa, pedig itt lakik szemben, mondja, és a keresztnevemen szólít. Közben azért odapillant az ajtón a névtáblára. Talán többet kellene kukkolnom a távcsővel a szembeszomszédokat. Szellemeskedek.

Nagy bajban van. Lerobbant a kocsija az országúton, apáék (?) meg Tokajban vannak. Beszélt az autómentőkkel, de hát az hetven-nyolcvanezer forint volna, az rengeteg.

Rengeteg, értek vele egyet.   

De itt van ez a srác, akinek csörlős kocsija van, azt mondja, elhúzna huszonötezerért. Hogyha tudnám ezt a pénzt kölcsönözni két-három órára.

Közben enyhe alkoholszag árad belőle, jelezve, hogy azért meg kellett magát erősíteni ehhez a fellépéshez.

Nem is tudom, mit tehetek érte. Nem megyek bele a játékba, még látszatból sem, hogyne, persze, csak hadd fényképezzem le a személyi igazolványát, kedves Tamás, sőt, téged, magadat is, nem mondhatom neki, hogy haha, ennyire hülyének nézek ki, mert lehet, hogy pár év múlva már nem is ennyire hülyének nézek ki, hanem ennyire hülye is leszek, hiszékeny család vagyunk, néhányan már bedőltek nálunk ilyesminek. Nem gorombáskodok vele, bár lehet, hogy az mások szempontjából hasznosabb volna, hanem előadok egy másik színjátékot, amit, ha jól látom, mostanában sokan játszanak el, akik még magyarázkodnak a koldusoknak: nincs készpénzem, kártyával fizetek mindenhol.

Nem lehetne mégis? – kérdezi, de már száll is be a liftbe.

Mindig azt gondoltam, azért nehezebb komédiát játszani a tragédiánál, mert az utóbbiban biztathatja magát a színész, nem alszanak, csak meg vannak rendülve. De ha nem nevetnek, akkor valami nincs rendben a vígjátékkal. De ez a műfaj még nehezebb, még egyértelműbb. Ha nem fizet, nem voltál elég jó.

Nem azért mondom, mintha nem volna így is hatalmas a hagyaték, nem volna mit hallgatnunk Mozarttól, de itt van ez a Thamos. Koncerten szerintem soha nem játsszák, mert nem lehet hogyan elhelyezni a műsorban, ráadásul a teljes zenéhez (kísérőzenéről van szó, a darab Tobias Gebler munkája) kórusra és szólistákra is szükség van. A darab megbukott, és vele tűnt el Mozart zenéje a süllyesztőben, de ha egy lemez az ember kezébe kerül (nekem most a Harnoncourt vezényelte változat), csak bámul, mennyire jó dolgok süllyedtek el. Főleg a zenekari részek fájnak.

Nem akarok úgy tenni, mint aki ismeri már a teljes Mozartot, csak épp a Thamos hiányzott a boldogságához, de azért megnyugtat, hogy nem csak én búslakodtam a darab bukása miatt, Mozart is azt írta az apjának, mennyire sajnálja, hogy a zenéje így elveszik, és hogy csak a zene miatt érdemes lett volna műsoron tartani a darabot. Ő már csak tudja, mi mennyit ér.

Igazából az is lehetne a kérdés, hogyan lehetne ez másképp. Írni egy másik Thamos, Egyiptom királya című darabot, ami jobb, mint az eredeti, és akkor Mozart is életre kelne vele?

Hetven, az karmesternek jó szám, jó életkor, most jön a java, már nem kell bizonyítani semmit (már ha befutott karmesterről  van szó), csak a lényeg, csak a zene számít. 

És akkor itt van ez a karmester, befutott, az nem is kétség, akitől még mindig nem tudom, mit lehet várni, hogy egyáltalán milyen minőség. Mintha Simon Rattle szisztematikusan építené le önmagát, miközben, persze, a zenei élet egyik fejedelme. Vagy nem? 

Amikor először hallottam, teljes volt a bűvölet. Birmingham Symphony a Zeneakadémián, a programra már nem emlékszem, csak a ráadásra, Bartók, A csodálatos mandarinból a Hajsza, lobogott a hajunk a szélben. Jött máskor is, inkább jó volt, mint rossz és mindig valami furcsát is kitalált, a teljes Tűzmadár, vagy Schumann A paradicsom és a péri, aminek már a címét sem értette az ember. Annyira lelkes voltam, hogy befizettem a Berlini Filharmonikusok internetes oldalára, végignézni az évadot, ami szörnyű hervasztó volt, unott és lelketlen Brahms-ciklus - talán ez fájt a legjobban. Közben ő is idelépett, odalépett, Berlinből eljött (a rossz nyelvek szerint nem is igen tartóztatták), hogy Londonban érzi otthon magát, aztán Londonból eljött, hogy mégis Németországban van közelebb a gyerekeihez. 

Most meg hetvenéves. Talán az elkövetkező hetven évben minden kiderül. 

Akármilyen híres színésznő is az ember, ha egy nálánál is híresebb színészhez megy feleségül… Ahogy a Butaságom történetében mondja Básti, te csak ne izgulj, akármi lesz, te akkor is Mérei Lászlóné maradsz. Ez történt Joan Plowrighttal is, aki Laurence Olivier felesége volt, és valahogy mindig ezt emlegetik föl neki: házasságkötésük után a Royal National Theatre színésze volt. Olivier ugyan meghalt 1989-ben, és mintha Joan Plowright színészete vagy filmszínészete akkor szökkent volna virágba, egyre nagyobb szerepek egyre nagyobb filmekben, de ez senkit nem érdekelt. Mikor itt járt, Magyarországon, a Sztálin forgatásán, mindenki csak Lady Olivier-nek szólította, vagy így hivatkozott rá.

Lehet, hogy unta egy kicsit.  

Nem mintha ez volna az egyetlen igazságtalanság. Joan Plowright eljátszotta az összes eljátszható szerepet színpadon, tévében, filmben, és mi jut az ember eszébe elsőnek? Amikor a Több a soknál című vígjátékban visszaemlékezik a régi szép, rabszolgatartó időkre, amikor a feketék azt énekelték hazafelé tartva az ültetvényről, hogy kérjük meg a gazdát, ne adjon el minket. Nagyon vicces, főleg mert Queen Latifah-nak énekli.

Újév napja (vagyis estéje) óta motoszkál bennem ez a kellemes gondolat, Mozart és Haydn kapcsolatáról. Körülbelül lehet tudni, hogy nagyon szerették egymást vagy legalábbis egymás művészetét, Mozart hat vonósnégyest ajánlott Haydnnak, Haydn meg azt mondta Mozart apjának, hogy „Isten előtt mondom, mint becsületes ember, hogy az ön fiánál nem ismerek nagyobb komponistát, sem személyesen, sem hírből”. Akkoriban nyilván mást jelentett barátkozni valakivel, alig látták egymást, ritkán voltak ugyanabban a városban, a posta is ki tudja, milyen időközönként indult és érkezett. Tényleg olyan az egész, mint Petőfi és Arany. A végén az öregebb él tovább.

Ahogy Arany versekben hiányolta Petőfit, úgy Haydn, amikor nekiült az utolsó nagy énekelt művének, az Évszakoknak, (nyilván nem tudta, hogy ez az utolsó, bár valamit sejthetett), akkor Mozarthoz fordul. A mű a távozó téllel kezdődik, és akkor megszólal a basszus: „Seht wie der strenge Winter fleht”, hogy menekül a szigorú tél, de amit énekel, az A varázsfuvolából van, a Képária, vagy talán inkább a végéről Tamino mein, o welch ein Glück.

Amikor két óra múlva a darab vége közeleg, a basszus összegez, idenézz, szédült ember, akkor egyszerre megszólal a nagy g-moll szimfónia második tétele, a sóhaj vagy hüppögés motívum. Ugyanaz, amit Arany írt néhány évtizeddel később: „döbbenve ismerek fel rajzomon egy-egy vonást, mit szellemujja von”.

Senki ne higgye, hogy nem éltek óriások a földön.