Jó, jó, de nem jó. Nincs olyan végtelenül nagy távolságra a jótól, de az mindegy, mert akkor sem jó. Körülbelül ez volna a rövid értékelése az új Orlai-bemutatónak, Juan Mayorga María Luisa című darabjának. Igyekvés meg sok megtanult szöveg, meg ha nem is hosszú, akkor is sokat kell dolgozni, hogy fennmaradjon a nézői érdeklődés.

Hogy fennmaradjon? Az már egy eredmény. Hogy megteremtődjön. De az voltaképpen megvan, már attól, hogy Hernádi Judit a címszereplő, magányos öreglány, a lány is szó szerint értendő, akinek azt javasolja a házmester, hogy írjon ki még két nevet az ajtajára. Hátha így elkerülik a betörők. Kétfelé lehet ebből indulni, vagy mégis megjönnek a betörők, vagy mégis arcot, testet kapnak a nevek, mégis lesznek María Luisának lakótársai. Plusz vannak ismerősei is, valóságos ismerősei, maga a házmester, akitől a történet indul, meg egy barátnő, akivel egy héten egyszer kávéznak. És akkor lehet ebből valami érdekesség, a képzelt és a valós világ randevúja, amíg a közös sors, a halál mindent és mindenkit össze nem köt.

Most így elmondva is olyan, hogy lehetne ebből jó is. Talán ha szebb a szöveg, ha több volna benne a költészet (bár költő is van a szereplők között), ha szomorúbb, ha viccesebb, ha egyszerre viccesebb és szomorúbb, ami akár benne is lehetne a Hernádi-Gyabronka párosban, de inkább csak lassan szárad ki a darab. Hervadása liliomhullás.

Kétszer is volt rémálomszerű élményem Marianne Faithfull-lal. először, amikor megvettem a Brecht-Weill lemezét, fú, ez most valami igazi, izgalmas, mély és szakadt dolog lesz, Lotte Lenya föltámadása. Hát, mit mondjak, nem az volt. Csak valaki, akinek hangja sincs, énekelni se tud, zenével sem képes kifejezni magát, de azért lemezei jelennek meg.

Aztán ugyanez élőben, a Müpában, fehér blúzban hangicsált, melege volt, magára állíttatott egy ventilátort, és úgy danolgatott, teljesen privát jelleggel.

Az ember azt hiszi, hogy átlát a szitán, ez egy nagy szélhámosság.

Közben az is lehet, hogy nem lát, nem hall és nem ért semmit. Nem azt nézi, amit kell, nem az a lényeg, hogy mit énekel, hanem hogy hogy ő énekli. Hogy, mondjuk így az egész élete volt műalkotás, biztosan meg is írják, készülnek mindenféle színdarabok a hatvanas évekről, színre viszik a híres fényképet, Marianne Faithfull két öltönyös férfi között. Az egyik láthatóan jobban érdekli. Mert ő Alain Delon. A másik meg csak Mick Jagger.

Egyszer talán összeáll a kép.

Bár, ha jobban belegondolok: nem hiszem. Az azért tetszik, hogy a keresőben, ha beírom, hogy Marianne Faithfull, nem foglalnak állást, hogy énekesnő vagy múzsa, vagy színésznő, akármi. Marianne Faithfull – közéleti szereplő.  

Új bejáratot építenek a Louvre-ban, külön szobát kap a Mona Lisa. Az ember a fejét csóválja, nahát, ezeknek a francia politikusoknak még furcsább elképzeléseik vannak a tartós hatásról, mint a magyaroknak. Még emlékszem az előző új bejárat építésére, az Georges Mitterand-hoz fűződött, merész volt, de ötletes, a piramis, amely alatt (Dan Brown szerint) a Szent Grál található. Most egyszerre kiderült, hogy a piramis tarthatatlan, nyáron túlmelegedik, nincs elegendő érkezési és felfrissülési lehetőség (ez igaz), így nem mehet tovább, ezen változtatni kell. 9 millióan járnak el évente a Louvre-ba, tényleg ostobaság, hogy a pénzükért még rosszul is érezzék magukat.  

Hogy ez most politika, politikusi hiúság vagy fölismert szükségszerűség, talán mindegy is. Legalábbis nekünk mindegy. Emlékszem, egy Leonardóról szóló film előtt egy művészettörténész tartott előadást, úgy kezdte, hogy kivetítette a Mona Lisát. Ki ismeri, ki látta ezt a festményt? Mindenki. Utána bemutatott egy Raffaello-képet, Baldassare Castiglione képmását. És ezt? Mondjuk öten.

Csak azért furcsa, mert a két kép ugyanabban a teremben van, egymás melletti falakon.

Talán tényleg érdemes külön szobát adni a Mona Lisának.

Mint az idő – nem lehet tenni semmit ellene. Próbáltam lassan olvasni a Bragelonne vicomte-ot, hogy sokáig tartson, aztán láttam, hogy így szétesik a történet, akkor belehúztam, hogy egyben maradjon, közben ijedten néztem a fogyó köteteket, a hátralévő egyre kevesebb oldalt. Aztán vége lett.

Mintha ezt érezte volna Dumas is, szorgalmasan elkezdte gyilkolni a hőseit az utolsó száz oldalon, nem mondom meg, ki maradt életben, de hogy válni kell. Évtizedekkel ezelőtt ugyan beszereztem a folytatásokat, Porthos fia meg D’Artagnan lánya, de aztán rájöttem, hogy ezeket nem Dumas írta, hanem hozzám hasonló szerencsétlenek, akik nem tudtak belenyugodni, hogy véget ért a történet. Pedig nem lehet mást tenni, már úgy értem, ha tiszteletben akarjuk tartani a szerzőt is. Ennél többet el sem érhet egy író, mint hogy gyászoljuk a hőseit.

Sajnos erre még az sem megoldás, hogy sebaj, majd újraolvasom, annyira azért mégsem jók ezek a regények, legalábbis a Bragelonne biztosan nem az. Esetleg el lehet megint kezdeni A három testőrt?

De mi van, ha az sem jó? Legalábbis felnőtt fejjel. Maradnak a filmek, de azokban sem látok mást, mint ragasztott bajszú, parókás színészeket.

A Bragelonne vicomte legvégén azt kiabálja D’Artagnan: Athos! Porthos! Viszontlátásra! Viszontlátásra, de hol?

Ha dátumra talán nem is, de mindenki tudja, melyik volt „a nap, amikor meghalt a zene”. Amikor Buddy Holly és együttese lezuhant egy kis repülőgéppel, meghaltak mind, a pilótával együtt négyen. 1959 február 3.  Dal is lett belőle, American Pie, abban nevezik talán először így: the day, the music died.

De hát a zene néhányszor már biztosan meghalt, talán Mozart halálakor, vagy Beethovennel, nekünk leginkább Kocsis Zoltánnal. Amerikában William Kapell halálakor. Ez is repülőszerencsétlenség volt, 1953 október 29-én. Az utasszállító Ausztráliából érkezett volna San Franciscóba, Kapell már három hónapja turnézott, már túl volt rajta, már szinte meg is érkezett, amikor a gép hegynek ütközött.

Ilyenkor szokás mondani, hogy legalább gazdag hagyatékot hagyott maga után lemezeken, de annyira nem gazdagot. Kapellt nagyon fiatalon fedezték föl, ő maga is úgy érezte, hogy nem tudott minden nagy szerző művészetében kellően elmélyedni, kétszer is éves szabadságot vett ki, hogy pótolja az elmaradásait (már az ő szintjén elmaradásait). A lemeztársaságok addig is valami orosz-specialistaként piacosították, ezek a felvételei ma a legismertebbek, Rachmaninov, Prokofjev és Hacsaturján, az utóbbi zongoraversenyéből ő készítette az első lemezt.

Ahhoz képest, hogy ma mennyire egyértelmű a helye a 20. század zongoristái között, William Kapell a maga idejében küzdött a kritikusokkal, de jól tudott küzdeni. Egy alkalommal például megváltoztatta az utolsó pillanatban a műsort, aztán meglepődve (vagyis pont nem meglepődve) olvasta, hogy a Debussy-interpretációi elég kétségesek a szakemberek számára. De hát nem is játszotta a Debussy-darabokat.

Nem baj, ha játszotta volna, ilyenek lettek volna.  

Szép kiállítás van Kieselbachéknál, Megtalált képek a címe. Persze, az ember mindig gyanakszik, ha művészeti alkotásokat megtalálnak, de nem feltétlenül jogosan. Úgy értem, tudták, hogy kell valahol lennie még egy Haydn Csellóversenynek, még azt is tudták, hogy kezdődik, aztán tényleg találtak is ilyet. Attól még az tényleg Haydn.

Így van a kiállítás is, vagy valahogy így, sokszor tudták, talán csak az nem esik jól, hogy a sztori nincs fönt a falakon, mindössze a lényeg, hogy akkor 2018-ban előkerült Amerikában ez a kép. Talán a katalógus bővebb magyarázatot ad. A legtöbben úgysem vásárlóként megyünk, így aztán az sem baj, ha tévedünk, elég ha megtetszik valamelyik kép.

Nekem például ez. Csak ilyen ostoba módon, hogy milyen szép a kislány, meg milyen elmés, hogy a legény és a lány között a kapcsolat az ostor, a sötét jövő előreveti árnyékát. Tudom, hogy kicsit izé, a címe még izébb: Ne izélj, Matykó. A festő Ferraris Artúr, aki aligha tudott nagyon jól magyarul, az osztrák-német határon született, Bécsben eszmélkedett, Párizsba költözött, ott lett viszonylag sikeres. Járt Afrikában, mint Lesseps Ferdinánd embere, így aztán készített egy halom keleti témájú képet. 1894 óta magyar állampolgár, szóval az is lehet, hogy mégis jó beszélte a nyelvet. Ismerte és megfestette Jókait külön is, meg mint a Históriai tarokkparti részesét. Ez is jó játék, ki hányat ismer föl a tarokkozók közül, Jókait persze, Mikszáthot persze, Podmaniczky is megvan, Tisza Kálmán is. Beöthy Algernon mellett simán elmennék az utcán.  

Valamiért Egy kiállítás képei-napokat tartok, mindig az akad a kezembe, Ormándyval, Giulinival, meg, persze, a híres, Richter-játszotta előadás, 1959-ben Szófiában. És eszembe jut, hogy amikor ezt a művet először hallottam lemezről, Németh Gyula vezényletével, nem értettem, hogy miért nem lehet látni magukat a képeket. Miért nem az eredeti Hartmann-műveket teszik a borítóra?

Jó, most már tudom, nincs is meg az összes, nem lehet tudni, hogy a Gnóm melyik gnóm volt, azt mondják, nem is volt gnóm, csak egy diótörő, ami máshová fejlődött Muszorgszkijnál, mint Csajkovszkijnál. De ami megvan, arról is ki gondolná, hogy ekkora felfordulást idézhet elő egy kreatív agyban? Hogy a hideglelős hatású és című Kiscsirkék tánca a tojásban igazából nem kétségbeesett és komikus küzdelem a megszületésért vagy a fényért, feszülés és tekergőzés, hanem egy előadás gyermekszereplőinek jelmeze? Persze, hogy nincsenek fenn a képek a lemezborítón, úgysem lehetne megérteni, mi az, ami Muszorgszkijt erre a műre indította.

Az más kérdés, hogy aránytalanság ide vagy oda, ezek a zenék valahogy mégis benne voltak-e Viktor Hartmann képeiben. Ahogy az ábécében is benne van a teljes Isteni színjáték, csak a megfelelő embert kell megtalálni.

Voltaképpen nem is a két képről szeretnék mesélni, csak a címükről. Mindkettő elég híres, az első a Tamara a zöld Bugattiban, amit a Die Dame című magazin címlapjára készített, és amint az sejthető, Tamara van rajta zöld Bugattiban. Az talán már nem sejthető, hogy akkoriban, 1928-ban nem is volt neki zöld Bugattija, csak egy sárga Renaultja, azzal mégsem égethette magát a címlapon.

Illetve pont ez az érdekes, a kép címe ugyanis Autoporträt, gondolom erre is szólt a megbízatás, hogy készítsen egy önarcképet. Így aztán az elkészült kép igazából egy szóvicc, Autoporträt helyett autós portrét készített, ilyen kocsim volna, ha magamat akarnám vele kifejezni. És pénzem is volna hozzá.

A másik kép címe nekünk talán érdekesebb mint másoknak. Elgyötört női arc, a kézben csomag a gyerek, mögötte kihalt város, szürke felhős ég. 1944 az évszám, Valahol Európában a cím. Nem tudom, Radványi Géza ismerte-e a képet, azt tippelném, hogy nem, talán ez a fordulat divatos volt akkoriban, hogy ilyesmi megtörténhet valahol, pedig Európában vagyunk. Vagy ugyanarra a gondolatra jutottak, három év különbséggel.

Az az érdekes hogy mire a filmből musical lett, a kifejezés teljesen megváltoztatta az értelmét. A darabban azt éneklik hogy „Valahol gyönyörű nyár van, Valahol Európában”. Épp ellentétesen azzal, amire Radványi Géza gondolt, inkább azt mondják, hogy a nyomorult ország, ahol élünk, nem Európa. Ez az európázás végig divatos fordulat volt az ezredfordulón, azóta nagyon visszaszorult, gondolom az EU-csatlakozással lassan megszokjuk, hogy nem kell odavágyódni, ahol amúgy is vagyunk. Vagy ott se jó, vagy itt is jó. 

Nem mondom, hogy különösebben nagy reményeket fűztem volna hozzá, de jövő héten bezár a nagy Munkácsy-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ha esélyt akarok adni magamnak, akkor itt az idő. Legfeljebb elhozom a régi tanulságot, hogy a 19. század mégiscsak a legendák százada volt, a legendákra pedig szüksége van a nemzetnek, nemcsak nálunk, de másutt is. Nyilván nem véletlenül áll Róma közepén az írógépnek becézett emlékmű, habár ma már ilyen írógép aligha van a világban, az emlékmű meg csak ott áll: egységes nemzet vagyunk.  Mi is egységes nemzet vagyunk, amelynek nagy festője is van, úgy hívják, Munkácsy Mihály.

De Virág elvtárs, ez már az ítélet, nem a vallomás.

Körülbelül ez is történt, mégis valahogy, valahogy, az ember megtanult örülni Munkácsy sikereinek. Rögtön a kiállítás elején, a fényképeknél, ott volt Munkácsy, nagy szakállal, hunyorgó szemmel, mosolyogva, és az ember rájön, hogy hiába tűnik Munkácsy meghaladott álláspontnak, azért mégis itt van valaki, akinek sikerült. Aki itt mosolyog, meg egy portrén ünneplő ruhába kiöltözve, keresztbe tett lábbal fest, gazdag lett és híres, és közben senkinek sem ártott, a magyar Louis Armstrong. Jó ez az élet, ha példát kell keresni. A vége nem jó, de az nem is szokott jó lenni.

De szépen zenélnek. Ez az első és alapélmény a Dán Nemzeti Szimfonikus Zenekarnál, pedig nem ennek kellene lennie, hiszen a darab nem nagyon kegyes a közönséghez: Bengt Sorensen Evening Land című munkája. Nagyon halkan indul, hegedűszólóval, néha azt érzem, hogy ezt csak a szerencsések hallják, akik elöl ülnek, de talán csak alábecsülöm a Müpa akusztikáját. De az egész vonóskar nagyszerűen dolgozik, tiszta, rendes és pontos, mint a kisdobos, a karmester Fabio Luisi.

Őt biztosan alábecsültem, amikor még a Levine-korszak végén a Metropolitan első karmester vagy mi volt, mindig az ember sóhajtott, az acélszürke ember. Nyilván ezért választotta őt a vezetőség, hogy minden rendben legyen, de folyton hiányozzon James Levine jelenléte. De nem. A nehéz mű kézben van, és ha kézben van, akkor értelmes, szép zenének hat, amit egyáltalán nem fáradság hallgatni.

Ennél jóval bonyolultabb a Rachmaninov 2. zongoraverseny, ami nekem nehéz, és mintha épp fordított lenne az előadás, mint ami a mű hagyománya. Azt képzeli az ember, hogy itt minden a zongorából ered, azt viszi tovább a zenekar, most meg rögtön a darab elején nem azt hallom, hogy nahát, a nagybőgők ugyanazt játsszák, mint a szólista, hanem hogy nahát, a szólista ugyanazt játssza, mint a nagybőgők.

A végeredményt illetően nincs nagy különbség, mégis úgy érzem, mintha épp a zongora akadályozna az élvezetben, beállítottak a zenekar közepébe egy nagy, fekete bútordarabot, és a csak a lábak, emberi és bútorlábak között hallom, ami igazán érdekel.

Balázs János a szólista, nagy, személyes sikert aratva, de nem tudok mást mondani, mint hogy a játéka nekem se nem szép, se nem jó. Remélem, bennem a hiba.

A második rész már a bútordarab nélkül megy, Nielsen legtöbbet (de nálunk nagyon keveset) játszott szimfóniája, A kiolthatatlan. Elég furcsa alcímet választott a szerző, nekem inkább a Bruckner-szimfóniák szoktak kiolthatatlanok lenni, nehezen van végük, ehhez képest a Nielsen normális méretű, bár tételszünet nélküli szimfónia 1916-ból. Szól is, mint az ágyú, üstdobok a pódium két szélén, mert, persze, nem a darab kiolthatatlan, hanem az élet, amit olyan szorgalmasan oltogattak a megírás idején. A dán zenekar nemzeti feladatként is nagy odaadással játssza, Luisi pedig világosan, kifejezetten hatásosan vezényel, pedig neki nem is nemzeti feladata. A végén tust húz neki a zenekar, pedig a születésnapja már majdnem egy héttel elmúlt, nyújtózunk, mint szép álom után az ágyban.