Az embernek nincs olyan sok élete, ennek megfelelően nincs olyan sok „életem Varázsfuvolája” sem. Lehet, hogy ez volt az, amit tegnap adtak a Metripolitan Operából.

Pedig nem volt könnyű helyzetben a rendező, Julie Taymor szépséges produkcióját kellett helyettesíteni vagy pótolni, szép legyen, jó legyen, okos legyen. Szép, jó, okos, és még valamit hozzáad ez a változat, ezt az egyszerre régi és új benyomást. Vetített díszleteket, de hozzá rengeteg klasszikus eszközt, high-tec és low-tec egyszerre. A vetítést ott helyben készítik, úgy értem, egy táblára írják föl a mű címét, és a nyitány alatt az a vetítés. Die Zauberflöte. Aztán 1791. Aztán W.A. Mozart, és amikor azt hinnénk, hogy kifogytak a felírható dolgokból, még kiírják, hogy első felvonás. És madarak jönnek, madáremberek, nem Papageno, hanem madarakat játszók, kezükben papírral. Van melléjük egy zajművész is, aki a madarak röptét zörgeti, viszonylag egyszerű eszközzel, gumikesztyűk kuttyogtatásával. És így végig, két felvonáson át.

A varázsfuvola szöveg által terhelt opera, ami régebben felvilágosultnak hatott, az ma nőellenes duma, diktatúra, de legalábbis egyszemélyi vezető-barát történet. És még ott van Monostatos is, aki mór és gonosz, ez egyelőre tényleg megoldhatatlan még itt is, New Yorkban is bele kellett nyúlni a szövegbe. Monostatos természetesen fehér, (Tamino egyébként Lawrence Brownlee) de ettől értelmetlenné válnának a színproblémái, hogy az emberek utálják a feketét, és őt épp egy fehér lány vonzza, így ennyit változtattak a szövegen: schwarz helyett bösét énekel az áriában, weiss helyett reinét.

Az embernek óhatatlanul Gregor József jut eszébe, amikor eltévesztette a prózát, (ha ugyan eltévesztette), az arcodnál csak a lelked feketébb helyett azt mondta sarastrói méltósággal, hogy az arcodnál csak a segged feketébb. Mai füllel ez tulajdonképpen enyhébb.   

Azt szokták mondani, hogy van egy jól érzékelhető generációs különbség abban, ahogy az emberek a fényképezésre utaló mozdulatot imitálják. A 2000 előtt születettek úgy tesznek, mintha valamilyen tárgyat (fényképezőgépet) emelnének a szemükhöz, és belenéznének. Az újabbak viszont nem a szemükhöz emelik a képzeletbeli tárgyat (telefont), hanem az arcuk elé, mintha kis képernyőn néznék, hogy mi lesz majd a képen.

A szóhasználatban érthető módon sokkal könnyebb felismerni a generációs különbséget. Számomra például az ikon szó még mindig a keleti keresztény egyházakban használatos liturgikus képet jelenti, az ifjabbaknak és még ifjabbaknak viszont az ikon olyasmi, mint a bálvány. Vagy ez talán túl negatív, de valami vagy valaki jelentős és jellegzetes. A legikonikusabb ikon Rubljov Szentháromsága. Jamaica a jamaicaiaké, ikonjaim a legikonikusabbaké. Ami azt illeti, elég furcsa szó ez a legikonikusabb, rondának találom, nehéznek és túlhasználtnak, de nyilván nem lehet küzdeni a nyelv saját élete és változásai ellen. Majd kiderül, hogy egyszerű nyelvi divatról van szó, vagy szépen és tartósan szivárog majd be a magyar nyelvbe – különös kitérővel az angolból. És még el sem kezdtük, vagy épp elkezdtük a legendás helyett az epikus használatát…

Még hatot kell aludni, és itt az új Wes Anderson-film. Kicsit, persze, megjátszom magam, mert én már láttam, vagy majdnem láttam, a végét nem, szóval mégis hatot kell aludni, és le lehet feküdni délután is.

A lényeg az, hogy csoda. Ha jól számolom, hárman maradtak, klasszikus értelemben vett filmrendezők, akik önálló világot teremtenek, sok emberhez szólnak, és ők szólnak, nem arról van szó, hogy ez is egy mesterség, megmondani, hogy itt legyen a kamera, oda álljon a színész. A (ha jól számolom) három pedig Scorsese, Tarantino és Wes Anderson. Lehet, hogy másnak van más, irigylem érte.  

Mondhatnám, persze, hogy azt is irigylem, aki még semmit sem látott az Asteroid Cityből, még minden előtte áll, csakhogy ez nem olyan film. Ezt ezerszer is, vagy nem tudom, ötször biztosan meg lehet nézni. A Rigolettóra sem mondja az ember, hogy már láttam, tudom, mi fog történni. Valamikor, amikor még nem volt annyi átfedés a tévé és a mozi műsora között, lehetett vetélkedni, ki hányszor látott valamit. A Mackenna aranyát hatszor. A Volt egyszer egy vadnyugatot nyolcszor. És Az ötös számú vágóhíddal álltam elég jól, kilenc moziban megnézéssel, de abban Glenn Gould zongorázott. Meglátjuk, meddig jutok az Asteroid Cityvel. Kilenc talán nincs benne.  

Huligánok. Csőcselék. Futball. Ilyen csúnya szavak jutnak az ember eszébe, amikor megtudja, mi történt a Liszt Ferenc téren a tegnapi futball-ünnep felvezetéseként. Letépték és eltaposták a virágokat, a kár tetemes, még ha nem is pótolhatatlan, de az egész látvány, a tönkretett növények. Róma - Sevilla, ugye? Na, csak jussak el végre Rómába, elmegyek a Navonára, és…

Ez már megtörtént, és egy kicsit részesek voltunk benne, mert tényleg letörték a Navonán a szökőkúti szobrok egy darabját, amikor Staller Ilonát ünnepelték abból az alkalomból, hogy parlamenti képviselővé választották. Jó, akkor elmegyek a Szent Péterbe… Ez is megtörtént. Ötvenegy éve egy bizonyos Tóth László kalapáccsal esett neki a Pietának, azt kiabálta, hogy ő a feltámadt Krisztus, és letörte Szűz Mária karját, elcsúfította a szobor arcát – azóta van a mű golyóálló üveg mögött. Igaz, most már van ellenőrzés, kalapáccsal nem lehetne bejutni a templomba, de jobb a biztonság, az üveg maradt. Lehet, hogy csak a bosszú vezette a rómaiakat? Sokat vártak rá, de nem maradtak adósok.  

De mi van, ha a sevillaiak voltak a Liszt Ferenc téri tettesek?

Műveltségi vetélkedőben ez volna a száz forintos kérdés: mondjon egy norvég zeneszerzőt. Grieg. Igen. De minimum százezer forintot érne, ha megoldaná azt a feladatot is, hogy mondjon egy másik norvég zeneszerzőt.

Segítséget kérek. Telefonosat. Azt mondják a telefonba, hogy Christian Sinding. A válasz helyes. De ki az a Christian Sinding?

Elég furcsán néz ki, született 1856-ban, meghalt 1941-ben, és közben komponált és komponált. Sokat. Hegedűre, zongorára, orgonára, zenekarra. A magyar Wikipédia szerint öt operát írt, az angol és a német szerint csak egyet, viszont a magyar Wikipédia szerint három szimfóniát írt, míg a német és az angol szerint négyet. A francia szerint hármat. Mindenesetre írt három hegedűversenyt is, ebben egységesek a források. Szóval vannak ilyen alkotói életek, az ember írja és írja, és lényegében senkit nem érdekel, hogy mit írt. Kivéve…

Tulajdonképpen az a furcsa. Írt Sinding néhány órányi senkit nem foglalkoztató zenét, és van három perc, amit körülbelül mindenki ismer, csak azt nem tudja, hogy ez Sinding. Tavaszi zsongás a címe, rövid zongoradarab, készült belőle zenekari átirat is, eléggé olyan, mintha Grieg volna a szerző, de attól még Sinding. Nem értem az egészet. Ez miért? Vagy ha ez igen, akkor a többi miért nem? Hogy lehet, hogy valaki nyolcvan éven keresztül keres dallamokat, és nem talál, nem talál, csak ezt az egyet. Ezt sem élete végén, hanem körülbelül a közepén. De se előtte, se utána semmi, ezt viszont az is ismeri, aki soha nem hallott a szerzőről. Megszánta Sindinget a Jóisten? Vagy szerződött az ördöggel, lelkét adta egyetlen maradandó műért?

Egy régi, de nem nagyon régi, mondjuk tizenöt éves filmet néztem Herbert von Karajanról, amelynek végén fölteszik a kérdést a munkatársaknak, hogy vajon Karajan elégedett volna-e azzal a szereppel, amelyet ma (vagyis tizenöt éve) tölt be a zenei világban.

Egyértelműen nem.

Miért is lenne? Nyilván azt hitte, hogy az életműve maradandó, vagy legalább maradandóbb, mást sem csinált, mint rögzítette önmagát a különböző formátumokon, monó, sztereó, CD, lézer videólemez. A DVD-t talán már nem érte meg, és most nem is tudom, mihez kezdene magával. Bécsben az opera melletti tér az ő nevét viseli, azon már aligha fognak változtatni, de srégen szemben a Herbert von Karajan Centert be kellett zárni, semmi különösebb értelme nem volt, de ehhez elég drága helyen állt. Különben is: már a lemezboltokat is bezárták a belvárosban, ez az élet. Ha Herbert von Karajan azt gondolta, hogy őutána már nincs sok értelme bármit is fölvenni, rögzíteni, árusítani vagy csak közvetíteni, akkor ezt eléggé benézte, vagy nem volt tisztában azzal, hogy ő maga is csak egy termék. Nekem ugyan még ma is értékes termék, épp a napokban csodálkoztam el, hogy mennyire szépségesen szép, ahogy Berliozt vezényel, A szilfidek táncát a Faust elkárhozásából, és közben azon is csodálkoztam, hogy miért kell ezen csodálkozni. De hát ez az élet, nem építkezés, hanem építés és rombolás egymás mellett, hogy legyen helye az új háznak, előbb le kell bontani a régit. Ha nem kellene, akkor is lebontják.

Minden ilyen jellegű legyintős bölcsesség elhagy, ha olyanról van szó, akit én is ismertem. Karajan talán azt kapja, amit érdemel, de Kocsis?

Május 30 van, Kocsis Zoltán születésnapja, és ha fölteszem a kérdést, hogy vajon Kocsis elégedett volna-e azzal a szereppel, amelyet ma tölt be a magyar zenei életben… Nem tudom. Csak az általa irányított Nemzeti Filharmonikusokat nézve: már az is furcsa volt, hogy Kocsis halála után egy évig egyáltalán nem játszottak Bartókot. Érthető volt, de furcsa, ám hogy most akkor a legjobbak, ha francia operákat játszanak, az egy kicsit megszokhatatlan. Nem tiltakozok, mert tényleg tetszenek a Vashegyi György által vezényelt operaelőadások, de értetlenkedek. Vagy inkább csak kérdezem: hová menjek, ha egy jó Kékszakállút szeretnék végre hallani? Vagy Divertimentót. Vagy Mandarint. Bármit.

Nem mondom, hogy sorscsapás a Járatlan utakon címet viselő film, megy az ürge az erdőben, minden oka megvan rá, és közben olyan fantasztikus mondatokat mond (mert hát író megy az erdőben), hogy „a nemzetek nem olyanok, mint a hüllők, nem tudják, mi lesz a levedlett bőrükkel”. Azt most nem tudom megmondani, hogy a hüllők tudják-e, mi lesz a levedlett bőrükkel, vagy a nemzetek tudják, de gyanús, hogy ennek a gondolatnak oda-vissza nincsen túl sok értelme.

Az írót Jean Dujardin alakítja, nekem kicsit kevés ahhoz, hogy másfél órán át vele legyek, de biztosan vannak, aki buknak az ilyen „kicsit züllött francia”-típusra. Hogy aztán sikerül-e neki kevésbé züllött franciává válni, úgy értem, lejönni az alkoholról, és gyalogszerrel átszelni Franciaországot, azt nem árulom el.

Igazából úgyis ez foglalkoztat, az élet céltalansága elleni küzdelem. Érthető okokból ezt nem tudjuk elfogadni, ezért mindenféle célokat tűzünk ki, amiért érdemes élni. Átszelni Franciaországot, fölmászni a Mount Everestre (tényleg, mikortól emlegetjük a hegyet újra Everestnek és nem Csomolungmának?), meghallgatni Glenn Gould összes felvételét (beleszámítva a Goldberg kimaradt részeit), megnézni az összes filmet, amelyben híres színészek vándorolnak. Bár ebből az utóbbiból most egy kicsit elég volt.  

Ezt is egy kazettavégen találtam, és ezt is Bende Zsolt énekli. Beethoven magyarul, de a vers nem lelkes fordítók műve, hanem eredeti magyar szöveg, Bende Zsolt csak annyit igazít rajta, hogy a „Nem úgy mentem, amint jöttem, nagy különbség van közöttem” után a két sort úgy érzi, nem jön ki, ezért elég gyerekes megoldással lalázásra változtatja. Pedig kijönne, ha énekelné, és világosabb volna, mi a különbég a lírai alany életében, „A’ki voltam azelőtt, s a’ki lettem, látván őt”. Lehet, hogy csak megkavarták az énekest az aposztrófok.

Ez Beethovennek a pénzkereső mellékfoglalkozása volt, dalok és népdalok szalonosítása, zongora- vagy triókísérettel ellátása, leginkább ír és skót népdalokkal tett ilyesmit, amennyire tudom, ez az egyetlen eset, hogy magyar dallal foglalkozott. Ámbár, a 6. szimfónia első tételének témája…

De hát itt is a szimfónia teszi érdekessé a dolgot. Az Édes, kínos emlékezet kezdetű dal, nemcsak a szöveg, de a dallam is Kisfaludy Sándor műve, erősen emlékeztet az Örömódára, a ritmus kétségkívül ugyanaz, ámbár ez inkább a versforma miatt van, de a dallam legalábbis rokon. Valaha erre Szabolcsi Bence hívta föl a figyelmet, ma már az igazi lelkesek büszkén mondják, hogy az egyesült Európa himnuszát tulajdonképpen egy magyar költő írta, az a… hogyishívjákcsak… Beethoven csupán besegített.

Látom, hogy valamennyire újból divatba jön a kazetta, de ennek már nem lehet semmiféle értelmes okát megmondani. A kazetta csodálatos dolog volt a maga idejében, főleg nálunk, ahol nem lehetett hozzájutni a menő lemezekhez, és a magnónak köszönhetően mégsem kellett nélkülöznünk a sztárjaink hangját, legyen az a sztár David Bowie vagy Placido Domingo. Ma az új kazettaéletnek majdnem semmi oka nincsen, a hangminőség gyenge, a kezelhetőség még gyengébb, tekergetni kell, meg saccolgatni, hogy már vajon eleget tekertünk-e, és ami a walkmannal új lendületet adott a formátumnak, a hordozhatóság, az ma már sokkal könnyebben megoldható egy telefonnal és a rajta tárolt fájlokkal.

Persze más a helyzet, ha már megvannak azok a kazetták, ha mégsem lehet kidobni mindet, hiszen zene van rajtuk, így aztán sor kerül rájuk, ha nem is napi, de heti, azért inkább kétnapi rendszerességgel. És akkor jön be egy új játék, a kazettavég. A kazetták oldalhossza hivatalosan 30 illetve 45 perc, vannak, természetesen eltérések, nekem is van 23 és 55 perces kazettaoldalam, mindenesetre nem annyi, amennyi a pont odaképzelt lemezoldalaké, így aztán mindig maradtak az oldalak végén szabad percek, valami, ami esetleg még odafér. Elegáns ember nyilván nem vett ezekre a két- vagy ötpercekre semmit, ne zavarja a műélvezetét, de a kazetta drága is volt, nem is állt korlátlan mennyiségben rendelkezésre, az ember végül csak odapakolt valami hülyeséget. Vagy okosságot. Amit aztán vagy ráírt a kazetta papirosára, vagy nem.

Ez most az extra szolgáltatás és játék. Békésen hallgattam valami Dietrich Fischer-Dieskau koncertet, gondolom, viszonylag késői lehet, mert nem énekli nagyon szépen a Mozart-áriákat, de ezt se tudom, ennek a kazettának ugyanis egyáltalán nem találtam meg a tokját. De amint Fischer-Dieskau abbahagyja az éneklést, Bende Zsolt kezd el énekelni Britten népdalfeldolgozásaiból. Zongorán kísér Freymann Magda. Az első szám a The Plough Boy, magyar címén A pásztorfiú, negatív karriertörténet. A valaha vidám, szőke pásztorfiú most lovász, de hamarosan savanyú képű komornyik lesz, és a jövőjét úgy képzeli, hogy majd képviselőként hagyja magát korrumpálni, és oly lusta lesz, hogy még a parlamenti hozzászólásait is ülve mondja el. „Elfelejtik majd a szőke kis pásztorgyereket, aki fütyörészve járta a selymes réteket”. Nem tudom, a népdalváltozat mikor született, azt biztos, hogy Britten még 1945 előtt dolgozta föl, szóval eléggé le vagyunk maradva a nyugattól.

Magyarul, angolul, németül csendéletnek mondjuk, olaszul, franciául halott természetnek, portugálul nem tudom, de a többi nyelven így is, úgy is érvényes és igaz. A csendéleten csöndben vannak a dolgok, gyümölcsök, vágott virágok, kifogott halak, kitekert nyakú szárnyasok, rákok. Halottak is. Mint amikor az ügyetlen focistának bekiabálnak a lelátóról: szúrd ki, nem pattog. Tekerd ki a nyakát, és nyugton marad, lesz időd lefesteni. És akkor Frankfurtban találkoztam egy ilyennel.

Egyáltalán: csendélet ez? Vagy csendéletnek álcázott élőkép, tiltakozás a csönd és a halál ellen, meghasadhat a sárgadinnye, felvághatják a citromot, de az élet él. Mit él, éppen rekreál, vagy az ahhoz szükséges dologgal van elfoglalva: párosodnak a verebek. A festő Cornelis de Heem, csendéletfestő család sarja, az apja híresebb, de ő meg híresebb a fiainál, nem mintha a szakembereken kívül bárki el tudna igazodni a de Heem-család képei között, össze is tévesztik őket, nem mindig eldönthető, hogy ezt vagy azt a képet Cornelis vagy David Cornelis festette.

Nem is hiszem, hogy nagyon akart volna bármit is mondani a verebekkel Cornelis bátyó, egyszerűen csak meglátta őket, és odafestette, legyen valami más is a képen, ne csak azok az unalmas szőlők. Persze, lehet titkos szerelmi vallomás is, nagyságos asszonyom, lennék veréb én is, és kegyed egy verébnő. Nem tudom. De miközben a városban egyre csak fogynak a verebek, a múzeumban jókedve lesz tőlük az embernek.