Az tényleg csodálatos, hogy Vashegyi György mindig meg tudja lepni a hallgatót. Meglepte a múlt héten a Wertherrel, hogy ez milyen szép, és szépen szóló, érzékeny és nagyszabású előadás. Na jó, francia opera, Vashegyi specialitása, mi az, amit nem tud róla. Semmi. De úgy látszik, beérett a tudás, vagy hogy mondjam, passzívumból aktívummá vált, előadás is lett belőle.

És ez is francia opera, Rameau Castor és Pollux. Részben ugyanazokkal az előadókkal, mint a Werther, lehetőség az élettől, hogy megint egy lépéssel közelebb kerüljünk egy kétszeresen is mostoha műfajhoz, mert barokk is és francia is, ha nem volna Vashegyi, ugyan mikor találkoznánk ilyesmivel?

Ugyan mikor, ugyan miért? Ez volt a szünet előtti rész legfontosabb tanulsága. Nem felejtettek el énekelni a múlt heti nagyok, de ami akkor olyan termékeny és feszítő visszafogottság volt Tassis Christoyannis részéről, az most ősz öregapánk emlékszik vissza fiatalabb napjaira alapon szólalt meg. Veronique Gens szólama meg nem elég hosszú, hogy igazán bele tudjon melegedni a hevületbe. És az Orfeo Zenekar már megint olyan, mint az Orfeo Zenekar, azt játssza, amit kell, de nem úgy, ahogy kell, mintha főpróbálnának, most legyenek rendben a hangok, aztán majd jön az előadás. Azon, sajnos, már nem lehetünk jelen. Tán Zeusznak játsszák.

Pedig hát csodazene, csodatörténet Léda kétpetéjű ikreiről, Castor apja halandó, így ő is, Pollux viszont a hattyútól van. (Ha valakit érdekel, Castor apja Tündareosz, amiből kiderülhet az is, hogy a lánytestvérek sem akárkik, szép Heléna és Klütaimnésztra. Nagyon operai a család.) Hogy minden tovább bonyolódjon, Castor és Pollux ugyanabba a nőbe szerelmes, Télaire (hogy végre franciára váltsunk) azonban olvasta József Attilát, hogy aki halandó csak halandót szerethet halhatatlanul, és Castort választotta. Nem az történik, amire számítani lehet, hogy ettől fogva az ikrek gyűlölik egymást, épp ellenkezőleg. A történet akörül játszódik, hogy Pollux önmagát ajánlja föl a halott Castor helyett, hadd éljen, cserébe majd ő eltölti azt a kis időt a halottak között.

Csodálatos történet csodálatos zenével, akkor miért lógatja az ember a fejét a szünetben, hogy már megint áldozatot hoz a műveltség oltárán, most elmondhatja, hogy hallotta a Castor és Pollux első változatát, de hol marad az élmény. És ha már ebbe beletörődött, akkor miért jön meg az élmény szünet után, miért énekel mindenki úgy, mintha most kezdene hatni az előadás előtti kávé, miért kezd el jelenteni minden valamit, még az is, ahogy Veronique Gens kisétál a színről? És mennyire szép a hangja Hasnaa Bennaninak, őrület.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha az fájna, hogy jó lett az előadás. Csak most, utólag, hiányzik az eleje, de talán nem örökre veszítettük el egymást.

Előbb olvastam róla, mint hallottam Richard Strauss Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeményét, ami nem olyan különleges dolog, ha az ember a nyolcvanas években olvas meg hallgat. Richard Strausst nem játszották nagyon sokat, lemezeket meg nem lehetett csak úgy érdeklődés alapján venni, ami volt, az volt, és Halál nem volt, se megdicsőülés. De a történet maga nagyon izgalmassá tette a művet magát. Strauss haldoklott, már azt hitték, vége, amikor felébredt kicsit, és azt mondta, tényleg pontosan azt élem át, amit megírtam a Halál és megdicsőülésben.

Azért ez korosztálytól függetlenül izgatni kezdi az embert. Legfeljebb azt a különbséget érzem magamon, hogy azelőtt mintha a megdicsőülés izgatott volna jobban, most meg a halál. Nem mintha a szimfonikus költemény bármelyikre is meggyőző választ adott volna. Igen, emlékeztet Mahler 9. szimfóniájának utolsó tételére, valaki nehezen szedi a levegőt, és eléggé zavaros képe van a világról, de hát ezt körülbelül mind így képzeljük. Még Strauss is, aki, jó, ha nem feledjük, huszonöt éves volt, amikor a zeneművet írta, olyan sok fogalma nem lehetett a dolgok valóságáról. (Amúgy ez egy nagyon érdekes, bár, gondolom, a német és osztrák zenetudósok által alaposan feldolgozott kérdés, Strauss és Mahler, hasonlóságok és különbségek. Hogy mást ne mondjak, Strauss egyszer eljátszotta a még el nem készült Salomét Mahlernek, zongoránál, énekelve. Mahler az elejétől kezdve azon izgult, hogy na, mikor jön a Hétfátyoltánc, és milyen lesz. És amikor odaértek, Strauss lapozott egyet. Ezt még nem írtam meg.)

Bármilyen illetlenség is, voltaképpen arra gondolok, hogy ez Strauss utolsó vidám csínyje, a delíriumból visszatérve. Amikor a nagy ember tudja, hogy valamit várnak tőle, utolsó szót, és ő azzal is egy fiatalkori művét támogatja meg, őt hallgassátok, benne van minden, amit tudni kell. Mint a Dekameronban a rablógyilkos, aki, hogy a barátja bajba ne kerüljön, amiért szállást adott neki, az utolsó gyónásában könnyek között megvallja, hogy egyszer köpött a templomban. Mire a rablógyilkost szent emberként temetik el, a barátját meg csodálják a barátja miatt.

Nem azt akarom mondani, hogy a Halál és megdicsőülés nem csodálatos zenekari mű. Csak azt, hogy Richard Strauss hülyít minket. És talán meg sem halt.

Nem büszkélkedni szeretnék a műveletlenségemmel, csak bevallom: nem olvastam a Zarathustrát. Elég hanyag dolog, tekintve, hogy a szimfonikus költeményt azért szoktam hallgatni, és voltaképpen most is ez a probléma, de hát ránézek Nietzschére, és nem tudom elképzelni, hogy ilyen bajusz mögül valódi okosság érkezhet. Pedig, ha az ember jobban megnézi, vagy gondolatban eltávolítja az orr alatti burjánt, akkor feltűnik, hogy milyen csinos kicsi fülei vannak a mesternek. De hát a fülről nem tehet, a bajuszról meg nagyon is, szóval mégsem. Vagyis csak a fejezetcímeket nézem, amelyeket Richard Strauss is használt, de mivel épp kazettáról hallgatom a művet (Sinopoli vezényel), folyton a Ketten Párizs ellen című Vaszary-regény jár a fejemben. A két fiú franciaszótárt készít, vagyis másol, de már az elején elcsúsznak egy szóval a másolásnál, tehát minden francia szóhoz egy teljesen más magyart tanulnak meg. Mi van, ha én is elcsúszok valahol hallgatás közben, és azt hiszem, hogy a Nagy vágyakozást hallgatom, de már rég az Örömök és szenvedélyeknél tartok?

Van némi vigasz, főleg, ha az ember nem olvasta a könyvet, akkor nyugodtan mondható, hogy ez csak az állvány, amelyet Richard Strauss az építkezéskor használt. Aztán valamiért nem bontotta el az állványt magát, arra most is föl lehet kapaszkodni, de elvben nem ez az út visz az épület belsejébe. Na jó, de mégis hol a bejárat?

Valamelyik nap eszembe jutott a Josephine Baker Story, nagyszabású HBO-film, itt forgatták, már a rendszerváltás után, ’90-ben vagy ’91-ben. Lezárták az Andrássy utat, Pest újra Párizs lett, a mi Bakonyunk, látta az ember, hogy nem kicsi ez az Andrássy út, csak többnyire nagyon tele van. A főszereplő Lynn Whitfield volt, most vagy soha alapon mindent beleadott, öreg is volt, fiatal is, pucéron táncolt, és drámázott, a végén még a rendezőhöz is feleségül ment, és hát majdnem sikerült is neki, ha nem is lett belőle Halle Berry, azért kapott szerepeket élete során, vagyis még most is kap, pedig már hetvenéves. Mondjuk mintha épp a Josephine Baker jelenség lényegét nem tudta volna elkapni, hogy Baker minden kihívósága és szexuális ragadozósága ellenére is mintha ártatlanul állt volna a körülötte folyó kavalkád közepén. Most tehetek én arról, hogy így odavannak értem a férfiak.

Tudom, persze, hogy észrevettem, hogy Josephine Baker maga épp az afrikaiak körüli sztereotípiákat erősíti, a természet gyermeke, szexistennő a dzsungelből, és még a szoknyája is banán, de hát Louis Armstrong is ezt csinálta, szemét forgatta, fogát villogtatta. Mondjuk ő trombitált is.

Josephine Baker egyébként valóban járt Budapesten, többször is, előbb mint táncosnő, utóbb mint énekes, mondani sem kell, az előbbi alkalom okozott nagyobb felfordulást, külön bizottság előtt kellett bemutatnia a műsorát, amelyet végül engedélyeztek, banánszoknya ide vagy oda. Slágerek születtek a tiszteletére, Márkus Alfréd megírta, hogy az ő babája egy fekete nő, Zerkovitz pedig azt, hogy Gyere, Josephine. Az utóbbit bemutatták a címzettnek is, lefordították a szöveget, arra azért kíváncsi lettem volna, hogy reagál a sorra: „eszem a zúzádat”. I eat your gizzard.   

Furcsa módon az Emperor zongoraverseny keretezte a napomat, reggel ez volt az első dolgom, Bernstein vezényletével, Rudolf Serkin szólójával, és este, ahogy néztem, mi megy a Mezzón, ez volt a műsor. Szintén klasszikus felvétel, Karl Böhm a karmester, Maurizio Pollini a zongorista, lemez is lett belőle. Azt, sajnos, nem tudom megmondani, hogy vajon a lemez anyagát játszották-e a képek alá, vagy van egy film- és van egy lemezváltozat, mindenesetre nagy különbség nincs a kettő között. Pollini derekasan dagasztja a billentyűket, Böhm egy kicsit öreges, de hát öreg is. Közben eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, miért is hívják a zongoraversenyt Emperornak, de ez nem nagyon kínos dolog, mert más sem tudja. Feltehetően az angol kiadónak jutott eszébe, hogy legyen valami neve is a darabnak, kiadói szempontból biztosan igaza van, bár nem hinném, hogy elveszne a mű a zongoraversenyek sűrűjében a név nélkül. Ami azt illeti, azt sem tudom, melyik emperorra kell gondolni, vagy a kiadó kire gondolhatott, Napóleonból Beethoven már ki volt ábrándulva 1809-ben, I. Ferencbe meg soha bele sem volt ábrándulva, ráadásul a két császár épp egy cég volt, a bemutató idején Napóleon Ferenc császár lányának volt a férje, aminek senki sem örült, de Mária Lujza aztán biztosan nem.

Nézem-hallgatom a régi Pollinit, a régi Bécsi Filharmonikusokat, sok szemüveges, osztrák arc, és tényleg egyetlen nő sincs közöttük. Azon gondolkodom, hogy vajon valaki foglalkozik-e ezzel a kérdéssel, vagy annyira érzékeny és félreérthető a téma, hogy mindenki inkább menekül előle: mennyit változott, ha változott a szimfonikus hangzás, amióta nők is játszanak a zenekarokban. „Is” játszanak? Az English Barock Soloists esetében már férfiak „is” játszanak, elsöprő többségben voltak a nők a budapesti koncerten. Nem hivatalos hőzöngéseket lehet néha hallani a hőskor embereitől, „á, a nők, minden hónapban van egy rossz hetük”, és hasonló férfiasan tökéletes mondatokat, de például igaz-e a menstruációs összehangolódás? Ez is olyan jelenség, amelynek a megléte sem bizonyos, mármint hogy a menstruációs ciklusok összehangolódnak a sok időt együtt töltő nőknél, de egy szimfonikus zenekar például kiválóan alkalmas volna a legenda megalapozottságának ellenőrzésére.

Hú, de messze vagyunk már az Emperortól.  

Találtam egy kazettát, béna kis jószág, de hát ezt lehetett kapni, legalábbis nekem erre volt pénzem, Polimer gyártmányú, hatvanperces. Nem is ez az érdekes, hanem ami az oldalára van írva vaskosabb filctollal: MARTON – TOSCA. Hogy melyik Marton, azt tudom, de vajon melyik Tosca? Mert a ceruzával írott részletek már olvashatatlanra fakultak, Martonból és Toscából pedig több is van a világban, még stúdiófelvétel is, az itt esett meg, az Olasz Intézetben. Ez viszont korábbi kazetta és még korábbi felvétel, csak be kell tenni a magnóba, és nem kell nagyon tanakodni, hogy melyik is: a manilai. 1979-ből. Valamikor a rádió adta le, de, különös módon nem a Bartók, hanem a Kossuth, emiatt aztán a saját rögzítés mono, amolyan középhullámos zajokkal. Akkor már eldöntötték, hogy Marton Évára büszkék vagyunk, és nem agyonhallgatjuk a sikereit. Közvetítették a bécsi Turandotot, aztán nemsokára lett pesti Turandot, azt elég érdekes volt Bécs után nézni, mintha egy elhagyott lámpaernyőboltban játszódott volna a történet, por és műselyem közepette, a kórus magyarul énekelt, a szólisták olaszul, néha olyan volt, mintha a gyengébbek kedvéért ismételgetnék, hogy la speranza, az magyarul a reménység, a reménység, a reménység.

De ez most a manilai Tosca, soha nem értettem, hogyhogy Manilában ilyen operaélet van, ilyen Toscát játszanak, de a megoldás az, hogy a San Francisco Opera vendégjátékát rögzítették. A hatvanperces kazettára természetesen nem fér rá a teljes opera, az első felvonásnak idő előtt vége szakad, a második meg nem az elején kezdődik, hogy biztosan meglegyen Tosca imája, de hát elképesztő. Marton és Domingo csúcsformában, nyilván Marton nem könnyű partner, mert nagyon kell énekelni mellette, de Domingo bírja, csak a kettős vége felé érezni, hogy kicsit fárad, de hát ő egy árián is túl van akkor. És végig folyik ez az eszelős hangörömünnep, fújják, fújják, a nagy hangokhoz nagy érzelmek, nagy dráma, de közben meg ez a jókedvű ordibálás is, de jó, hogy ilyen sok hangom van. De jó, hogy minden kijön, aminek ki kell jönnie.

Ebbe az általános jókedvbe Scarpia csak későn tud bekapcsolódni, mert Justino Diaz mintha elmulasztott volna beénekelni, mindjárt lereked az első mondatra, de aztán feláll belőle, a hangja szép, az indulata rossz, el is nyeri méltó büntetését. Ó, te jó ég, hogy üvölt rá Marton Tosca, amikor belevágja a kést: ez a Tosca csókja. Fent van a teljes előadás képpel együtt az interneten, nem valami kontúros mára a felvétel, de aki szeret félni, ne hagyja ki.

Átmenetileg félretettem a Háború és békét, mert Ida regényét kellett elolvasnom, egyáltalán nem olyan rossz élmény, mint amire készültem, még a honvédés után sem, leginkább Gárdonyi szavai miatt. Amelyekről el se tudom sokszor dönteni, hogy saját találmány vagy létező szavak voltak valaha, mindig a szimmogás jut eszembe, ez a szimatoló levegővétel, de minden oldalra jut legalább egy ilyen. Ami Gárdonyi festészetről vallott felfogását illeti, azon persze lehet vitatkozni, de legalábbis érdekes, hogy főhőse, Csaba, a festő vajon mivel kínlódik, kit tekint példaképének, mit keres a képzőművészetben.

Az extázist. És kevesli Szinyeit, mert az csak szín, szín, és nem elég neki Gauguin, de ott van ez a francia, Dagnan-Bouveret. Egyébként is soknevű festő, a kötőjelek nagy barátja, teljes nevén Pascal-Adolphe-Jean Dagnan-Bouveret, csak a legutolsó kötőjelet értem, az anyja nevét is fölvette, mivel az anyai nagyapja nevelte föl. Az élete szép és sikeres, 17 évesen már képzőművészeti akadémista, fest és fest, és viszik a képeit, realista festő, amit látunk, az van, egy idő után fényképezett, és használta is a fényképeket a festéshez, de hát nagyon tudott, az nem is kérdés. Ez a fajta festészet aztán évtizedeken át hidegen hagyta az emberiséget, de most kezd megint visszajönni a divatba, szerintem ma már Meissonier iránt is lehet lelkesedni, és Dagnan-Bouveret sem szégyen. De melyik képéről beszél Gárdonyi? Csaba áll Münchenben, és csodál egy Szűz Mária-képet, a szűz kezében a gyerekből valami isteni fény sugárzik. Hm. Találtam egy szexi Margitot, kezében a gyerek, de isteni fény nélkül, aztán egy Szűz Máriát New Yorkban, ahol aligha járt Gárdonyi. De nemcsak ez a baj vele, hanem hogy valami szekercéről is szó van, hogy az mennyire nem sikerült, mintha valami címfestő piktor munkája volna.

Végre megvan. Ugyanaz, mint a New York-i, csak rózsacsokor helyett ács szerszámok vannak a falon, és tényleg Münchenben van, és az isteni fény átüt a Madonna köpenyén, ez, mondjuk kicsit olcsó. De hát Gárdonyinak tetszett. Ami engem illet, a szekercét se látom annyira elbaltázottnak. De hol az eksztázis?  

Van egy Karinthy-írás a tegeződésről és magázódásról, két ember már nem először találkozik, de mindketten elfelejtették, hogy legutóbb hogy szólították egymást, ezért végig úgy beszélgetnek, hogy ezt a kérdést kerülgetik, általános alannyal és többes szám első személyben. Mi bajunk van? Semmi, csak ráléptünk a lábamra.

Az általános tegeződés ellenére a probléma, főleg a megszólítás nehézségeivel, mintha ma is aktuális volna. Nemrég állami szervhez voltam hivatalos, annak minden nehézségeivel, leadott név, igazolványszám, leadott rendszám, amikről aztán kiderült, hogy nincsenek leadva, a biztonsági őr csak a kötelességét teljesíti, nem enged be. Kínomban emailt küldtem a meghívónak, sajnálom, nem engednek be. Egy perc múlva ez a válasz jött: Hol van az úr? Egy picit gondolkodnom kellett, amíg megértettem: nem elütés, nem arra kíváncsiak, hogy hol van az őr, hanem hogy én hol vagyok. Én vagyok az úr. Legalábbis azt hiszem. Mert, persze, az is lehet, hogy ez valami fohász, azt kérdezik, amire mindannyian kíváncsiak vagyunk, hogy a nagybetűs Úr hol van. Ilyenkor is, meg általában is.

Tegnap nekem kétszer is meghalt Werther, délután otthon, a lemezjátszó előtt, tenor változatban, este meg a Müpában, baritonként, és ilyen az önfeláldozó emberek sorsa, mindkétszer nagy örömet okozott halálával és életével egyaránt, de most nem erről szeretnék beszélni. Nem itt és nem most. Csak a zenekarról vagy zenekarokról, hogy volt egy idő, az első évtized második felében, amikor azt érezte az ember, hogy ennél csodásabb dolog nem történhet a honi szimfonikus zene rajongóival. Van két jó zenekarunk, amelyek egymással is vetélkednek, a Fesztiválzenekar alapjában véve egy lépéssel előrébb jár, és egy koncertet kétszer kell és lehet ismételniük, akkora az érdeklődés, de a művészi színvonal, a műsorok különlegessége nem gyengébb a Nemzeti Filharmonikusoknál sem. Jöjjenek hát, és harcoljanak a kegyeinkért, mi pedig mindkettőjük udvarlását örömmel fogadjuk.

Aztán az áldott állapot Kocsis halálával megszűnt, elfújta a szél, mint a gyertyát, és egyáltalán nem látszott, hogy bárki bármit is tehetne ellene. De most, tegnap ez az operaelőadás tisztán zenekarilag is abszolút osztályon felüli volt, szépen szólt, kifejezően játszottak, zene volt. Nyilván nem Vashegyi György fogja folytatni a Kocsis-hagyományokat, arra nem gondolok, hogy majd ahogy ő A csodálatos mandarint vezényli, az lesz csak a nagy élmény. Igaz erre sem gondoltam, hogy majd Massenet-val mekkorát fog menetelni, szóval minden lehet. Csak legyen is minden.

El se hiszem, mit csinálok. Időutazok. A kisujjamat dugom egy műanyag kártyaszerű valami egyik szemébe, és forgatom. Megette a magnó a muzsikát, kihúzódott, próbálom a helyére csévélni a szalagot anélkül, hogy megtekeredne. Persze hivatalosan mindig a ceruzát ajánlották erre a célra, de az túl vékony, tollat kellene ragadni, az megszorul, és mehet a tekerés.

Nem a nosztalgia kedvéért bajlódok, meg mindenhez rögtön jön az idegeskedés, a szalag sérül, pótolhatatlan vagy szinte pótolhatatlan előadások tűnhetnek el a magnó gyomrában, de még az is jobb, mintha örökre ott maradnának a fiókban. Kocsis játszik Perényivel Beethovent, legalább még egyszer hadd halljam.

Állítólag divat most éppen, bár azt nem látom, hogy el volnának árasztva az üzletek, és nem is nagyon szeretem a formátumot. A hangminőség kifogásolható, meg ez a végzetes és végleges hibázási lehetőség is ijesztő kicsit. Amikor igazán ment, akkor az olcsóbbság mellett a hordozhatóság volt a szempont, a lemezjátszót mégsem vihette az ember az utcára. Ott volt még az Eterna lemezek idején a lemezkíméleti szempont. Az Eterna korong ugyanis neve ellenére nem az örökkévalóságnak készült, mai füllel hallgatva néha meglepően jól szól, de gyorsan is kopott, mintha puhább vinilt használtak volna az NDK-ban. Az új lemezt az ember rögtön kazettára másolta, és akkor az nem fáradt  a hallgatások során. Vannak olyan feltételezések, hogy a CD voltaképpen nem is a lemezt váltotta fel (vagy le) hanem a kazettát, hogy az utolsó analóg években az LP eladások már csökkentek, és a kazetta erősödött, nyilván elsősorban a walkman hatására.

Egyébként nem is a hangminőség az idegesítő a kazettában (illetve az egy hipermagnóval valószínűleg megoldható), hanem hogy súg a kazetta, a nagyobb dinamikai váltásokat előre lehet tudni, mert halkan már akkor hallani, amikor még nem érünk oda, a megfelelő részhez. Talán ezt hívják átmágneseződésnek? Nem biztos. Mindenesetre a Solti-vezényelte Pathetique szimfónia első tételekor mindig meg kellett ijedni, ugrott egyet az ember a székben, ha lemezt hallgatott, a kazetta viszont felkészít, mindjárt fortissimo. Udvarias dolog, de olyan, mintha a horrorfilmnél szólna a szomszéd, most ne nézz oda. De ha oda akarok nézni.