Kicsit szégyellem, de a rendszerváltás nekem nem azt jelentette, hogy kimennek az oroszok, meg szabad a választás, hanem hogy bevezették a kábeltévét. Nem pont azokat a csatornákat, amelyekre vágytam volna, de például a Super Channel nevűt.  Klipek egész nap, néha műsorok. Néha Debbie Gibson, énekes, dalszerző, producer, és hozzá 19 éves. A műsorvezető lány, ahogy lelkesedett érte, hogy egy ekkora tehetség, micsoda hangja van, és ő írja a szöveget is meg a dallamot is, és úgy zongorázik, mint… - itt elakadt, mert rájött, hogy nem tud hirtelen egy híres zongoristát sem mondani – úgy zongorázik, mint Beethoven.  

Aztán jött a klip, jópofa dal, igazi slágernek való, vidám és fiatal, és aki énekli, egy szőke, hosszú lábú kislány, piros kalapban, hát belőle biztosan lesz valaki. Vagy nem, ki tudja.

Eltelt azóta minimum harminc év, egyáltalán nem hallottam Debbie Gibson felől, gondoltam derűs amerikai anyuka lett belőle, aki néha a gyerekekkel megnézi a régi klipet, vagy szenteste elzongorázza nekik a Csendes éjt. Mint Beethoven.

Ehhez képest Debbie Gibsonnak most új lemeze jelent meg, karácsonyi dalok, bevált számok és saját szerzemények, még az apukájával is énekelnek együtt, nyilvánvaló, hogy végig a pályán volt, és tényleg. Énekelt musicalekben is, Eponine volt, meg Sandy a Grease-ben, de most is olyan a hangja, mint régen, matt fényű, fiatal, de iskolázott. Minden jó.

Leszámítva a lemezt, mert az elég borzalmas, akár saját számokról van szó, akár slágerekről, cukros vagy inkább édesítőszeres, és émelyítő. Most akkor örülni illik, hogy megvan, vagy búsulni?

Karácsonykor előkerül, gondolom, másnál is ez a lemez, vagy ennek egy változata, Bach Karácsonyi oratóriuma. Mint közismert, ez ebben a formában nem létező mű, nem egyetlen zenemű, hanem hat kantáta, nem egyszerre adták elő a darabokat, hanem hat alkalommal. Ez felmentést ad az idejével szűkebben rendelkezőknek, nem kell három órát egyben végighallgatni, eloszthatják a figyelmüket tizenkét napra.

Szépen kidekorált lemezborító, három autogram is van rajta, bal felül Christa Ludwig, alatta, aki az EKG-ját rajzolta oda, az Gundula Janowitz, a jobb sarokban a két vízszintes vonal Maurice André, aki trombitás létére került a lemezborítóra, de hát úgy fújja az ünnepi fanfárokat, hogy megérdemelte. Pótolhatatlanok, beszerezhetetlenek ma már.

Ami a korongokat illeti, egy időben végtelenül boldog voltam velük, aztán egyre kevésbé tudtam elviselni azt az óriási, bár rendezett zajongást, amit Karl Richter kért a nagyzenekartól, óriási kórustól. Akkor is ünnep van, ha nem ötezren énekelnek (bár szám szerint nem ötezren énekeltek). Most megint végtelenül boldog vagyok az egésszel, de ez a lemezek élete, semmit sem változnak (elvben), mégis minden megváltozik rajtuk, körülöttük, bennük.

Az egész azért érdekes, mert tökéletesen harmonizál Karl Richter fogadtatásával. Amikor Kelet-Németországból áttelepülve Münchenben megalapította a Bach Kórust, azért támadták, mert lecsupaszította Bachot, deromantizálta, ahogy akkor mondták, puritánul, érzelemmentesen vagy legalábbis visszafogottan adta elő a műveket. Aztán jöttek a régizenészek, és hirtelen Karl Richter lett az őskövület, aki Bachot modern hangszereken, sok vibratóval, nagy csinnadrattával, romantikusan játssza, pedig azt nem úgy kell, hanem pici-pici zenekarral, icipici kórussal, a szólistaszerepben akár kóristákkal, nem kell leénekelni a barokk mennyországot a földre.

Nem sok ideje maradt Karl Richternek, hogy megbizonyosodjon az igazáról, vagy bebizonyítsa a világnak, hogy úgy jó, úgy is jó, ahogy ő képzeli, 54 évesen meghalt. Nem volt kellemes ember, de a küldetésesek ritkán azok, legközelebb majd elmesélem, Gregor József hogyan hagyta ott Karl Richtert a próba közepén, de most várnak a lemezeim.  

A Diótörőt közvetítette a Mezzo csatorna San Franciscóból, 2009-es előadás, de persze, az ember úgy nézi, hogy a saját Diótörői jutnak az eszébe, az, amit mindig nézett, és ma már hiába szeretné. A Kocsis vezényelte müpabeli előadások, amelyekről azt hittem, azért tudnak annyira gyorsak lenni, mert nem kell alkalmazkodni a táncosokhoz, de nem. Azért tudtak annyira gyorsak lenni, mert Csajkovszkij metronómjelzéseit követte az előadás. Mindig bénának láttam az előadás színpadi részét, most, utólag úgy tűnik, valószínűleg csak forráshiányos volt, ennyiből ezt lehet, úgyis a zene a lényeg. Akármi is a megoldás, hiányzik.

Ahogy hiányzik az operaházi előadás is, bár az megy, de nem az előadás hiányzik, hanem amikor fölmegy a függöny, a jégpalota csarnoka a díszlet, és a közönség önkéntelenül fölsóhajt, ah! Nyíltszíni taps. Egy idő után rájöttem, hogy nem önkéntelenül sóhajt a közönség, hanem a koreográfus, Seregi László ott ül szokott helyén, a rendezői székben, a földszinten, jobb leghátul. Ő az, aki felsóhajt és indítja a tapsot, a közönség csak készségesen csatlakozik hozzá. Ehhez, persze, az is kellett, hogy a koreográfus, Seregi László ott legyen minden előadáson, sóhajtson a megfelelő pillanatban, nézze az előadást, ha valami nem stimmelt, akkor rohanjon a színfalak mögé, intézkedni. Nem azt mondom, hogy ilyen rendezők ma már nincsenek, Mohácsi, Zsótér, Ascher. Azt sem mondom, hogy nem értem meg azokat a rendezőket, akik nem nézik minden este végig a saját művüket. Legalább önmagukat kíméljék, ha már a közönséget nem.

Aki szeret angol nyelvű karácsonyi dalokat hallgatni, előbb vagy utóbb beleütközik abba a szóba, hogy yule. Körülbelül ki lehet találni, hogy mit is jelent ez a kifejezés, amit a karácsonyra vagy a karácsonyi időszakra használnak, és elég jól lehet rá rímelni: a yule a geöl (ezt viszont csak sejtem, hogyan kell kimondani) szóból származik, és arra a pogány ünnepre utal, amit még a kereszténység előtt ültek meg a vadak a téli napforduló idején. Van ilyen, a nyelv még emlékszik, az emberek már nem.

Most épp az új karácsonyi lemezemet hallgatom, igyekszem minden évben valamit beszerezni, bár tavaly azt hittem, most már tényleg abbahagyom a halmozást, csak két nap az ünnep, nem érek a végére a cédéknek, de ezt muszáj volt: Louis Wishes You a Cool Yule. Nem régi album, csak kompiláció, gyakorlatilag minden rákerült, amiben a tél vagy a hideg szó előfordul, a klasszikus I’ve Got My Love to Keep Me Warm Ella Fitzgeralddal, meg a Baby It’s Cold Outside Velma Middletonnal, és, persze, a What A Wonderful World is, pedig abban se a tél, se a hideg szó nem fordul elő. A legmeglepőbb az utolsó szám, abban Armstrong csak szaval, Clement Clarke Moore, (a wikipédiát idézem) író, tudós és ingatlanfejlesztő karácsonyi versét mondja el. Tulajdonképpen senki nem tudja, hogy miért tette, 1971-ben, a halála évében mondta szalagra a szöveget, februárban. Valamire készült, de közbejött a július.  A Mikulás meg kicsit eltévedt, de ötven év után csak megérkezett.   

Két okból kerülte az ember a Lánchidat, ha kerékpáron ült. Az egyik az út szélessége volt, a forgalomban nem lehetett előzni, mármint őt magát nem lehetett leelőzni, mert nem volt hová lehúzódni, így az ember folyton úgy gondolt magára, mint ronda fekélyre a társadalom testén. Miatta nem érnek oda az anyukák az óvodába, a szerelmesek a randevúra, az üzletemberek a hivatalos vacsorára. A másik ok az aszfalttaraj, vagy minek is mondják, ahogy kijárják a nehezebb kocsik és autóbuszok az utat, és annak két szélén állandó hullám lesz. Az építészet megfagyott zene, az útépítészet megfagyott folyó. Azon döcögni, csúszkálni, ide-oda vetődni nem nagy mulatság, el lehet esni csak úgy is, de alá is lehet fordulni a mögöttünk jövőnek. Nem csak itt probléma, de itt a legzavaróbb.

Mivel nemcsak itt probléma, mindig várom, hogy egy nap valaki a homlokára csap: hiszen alkalmatlan anyagból burkoljuk az utakat, valami mást kellene fölhasználnunk, de láthatólag ezt ugyanúgy nem érti senki, mint ahogy a Petőfi Sándor utcában sem jöttek rá, hogy az a térkő, amivel bevonták, mindig feljön, lyukacsos az utca, évről évre, félévről félévre javítani kell. Most épp nem javítják, az talán olcsóbb.

A Lánchídon maradva: a lassítás egyelőre megoldott, mivel személyautók nem mehetnek át a hídon, nincs óriási forgalom, lehet előzni, vagy félelőzni, kicsit átlógni a másik sávba a nyomorult biciklista miatt. A taraj sincs még ott, de az aszfalt maradt, már most nem teljesen egyenletes a felszín, és tessék majd megnézni májusra, mi lesz belőle.

Régebben azt hittem, az idő múlása miatt van, hogy az ember azt érzi: ez egyre kevésbé a mi városunk, de azért sokan segítenek az időnek elvégezni a munkáját. Nem a mi városunk. De akkor kié?  

Nem tudom, mennyire felejtették el Takács Klárát, de az az érzésem, hogy nagyon. Nincs ez ellen mit tenni, énekessors, amíg aktív valaki, addig figyelnek rá, aztán jönnek újak, azokra figyelnek. Csakhogy Takács Klára hangja és művészete elég jól dokumentált, a Hungaroton egy időben mintha be akarta volna őt futtatni, dal- és árialemezei jelentek meg, nekem is most azért jutott az eszembe, mert kezembe akadt egy Vivaldi-felvétele 1981-ből.

Az ötlet jó volt, hogy a szopránsztárokkal teli komolyzenei világba alsó hangon kell betörni, és úgy látszott, sikerül is, Takács Klára lemezei díjakat nyertek, ő maga elég jó helyeken énekelt, egyszer még én is láttam őt Salzburgban, nem fellépni, csak az utcán, de ő azért fellépni volt ott. Nekem akkor csak annyi zenei élmény adatott, hogy egy bőrnadrágot viselő zenekar azt játszotta: Agyő, vitéz kis gárdahadnagyom.

Az Intrada e Gloriát hallgatom most, azt sem mondhatom, hogy nagyon tetszik, de teljesen mindegy. A lemez szinte követhetetlen elvek szerint szerkesztődött, az egyházi oratórium után a Cessate, omai cessate kezdetű világi kantátát énekli Takács Klára, kicsit műhangon, búgva, de nagyon jellegzetesen, és ha az egész felvétel bágyadtnak is tűnik, csak a Cessate esetében mondhatja az ember, hogy mindjárt meghallgatom igaziban is, hogy csinálják a nagyon vagy a profik. Az Intrada e Gloriát ugyanis kéziratból játsszák és éneklik, és bár nem végeztem tisztességes kutatómunkát, de szerintem nem készült a műből másik lemez azóta sem. A felvétel nem épp szépséges, úgy értem, végképp nem érzi az ember, hogy ez valami örömhírről vagy lelkesedésről szóló darab volna, nagy és szent komolysággal húzzák-vonják, Szekeres Ferenc nem kifejezetten lánglelkű karmester vagy karnagy, de hát akkor is: hallani az ifjú Gulyás Dénest egy ária erejéig, friss, nagy reményekre jogosító tenorhangon. Valahogy ez nem jött be, nem lettünk Vivaldi-nagyhatalom, nem lettünk mezzoszoprán nagyhatalom sem, de a lemezeink még megvannak.

A kutya mindig ott van, de soha nem értem, hogy miért. Megnéztem Tóbiás könyvében, a történetben mintha nem volna semmi szerepe, Tóbiás elindul Médiába, szerencséje van, mert pont Rafael arkangyalt fogadta föl vezetőnek, be kell hajtani az adósságot, vagy ez így nem is pontos. Az apja pénzt helyezett el ott, és azt kell visszakérni. Tóbiás tehát elindul, este, amikor fürdik, egy hal majdnem bekapja a lábát, de az angyal azt mondja, kapd el a halat, és tedd el az epéjét, a szívét meg a máját. Mindennek oka van, de ezt nem mondom már tovább. 

És a kutya ott van velük. Ennyi a szerepe, egy mondatos, "A fiatalember meg az angyal útra kelt, a kutya meg ment utánuk". 

Nyilván Verrocchiót is épp ennyire érdekelte a kutya, kitalálta a kompozíciót, megfestette a főalakokat, aztán a többit végezzék a tanulók. A halat meg az igazoló papírost Tóbiás kezében, és a kutyát. Nem illik mondani, mert nem lehet biztosan tudni, de a kutyát feltehetően Leonardo festette, mégis ő volt a legtehetségesebb növendék a műhelyben, és itt is épp nagyon tehetséges, akárcsak a híres Jézus megkeresztelésén, ahol a szőke angyal volt az ő munkája. Akkor hagyta abba Verrocchio a festést, mondván, hogy egy gyerek is jobb nála.

Itt is jobb a gyerek (ha ugyanaz a gyerek, ha egy másik), de mostanra még a természet is a kezére játszik, az alkalmazott festék úgy fakult az évek során, hogy a kutya szinte átlátszóvá vált, átüt rajta a táj, nézi az ember a szellemkutyát, és azon gondolkodik, hogy talán mégis fontos, hogy ott legyen, hogy elkísérje őket. Vajon miért? 

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik nem kapott rá a sorozatnézésre, vagy hogy is mondjam: így lázadtunk. Nem ültünk le keddenként a Vivát, Benyovszky elé. Vagy ha igen, letagadtuk. Nem mondom, hogy képtelen vagyok megnézni egy többrészes valamit, de mindig igazolva érzem magam, na ugye, hogy baromság. Amit legutoljára néztem, a Netflixen az álpedofil vikárius kalandjait, hát tényleg, eleinte is hülyeség volt, és a helyzet epizódról epizódra fokozódott.

Ennek megfelelően Angelo Badalamenti halálhírére fejben nem a Twin Peaks főcímzenéjét kezdtem el dönögni, mert azt soha nem láttam. De a Lost Highway! Ahogy kezdődik, az a kusza, rohanós, menekülős vagy üldözős zene! Aki ilyet ír, az mégis tud valamit.

Tényleg tud, csak azt nem Badalamenti írta, hanem David Bowie. Vagy neki valami segédereje, mindenesetre nem Badalamenti, ő csak használta. Így aztán lógó orral mégis megkerestem a Twin Peaks filmzenét, doing dojng-dojng.

Hogy mitől hat, nem is tudom. Egyfelől attól, hogy nem tudja az ember, milyen hangszer szól. A háttérben szintetizálnak, de mi ez, ami pönög? Nem basszusgitár, mert nem olyan hosszú a lecsengése, nem rendes elektromos gitár, mert ahhoz túl mély. Azt hiszem, egyébként, hogy az utóbbi, csak lejjebb húzták a számítógépen. Meg a dallam, ami nem is dallam, csak a már fent említett doing dojng-dojng, és ellenáll minden természetes gyorsítási vagy lassítási vágynak, meg nem mozdul ebből az idegtépő tempóból, lépeget az ember háta mögött, mint a tíz öles Jó Csönd-herceg. Vacog a fogam és fütyörészek. Ilyet is csak Ady Endre tudott, mármint vacogni és fütyülni.  Meg Angelo Badalamenti.

Kíváncsi vagyok, nálunk is meggyökeresedik-e a hagyomány, hogy a Messiás Hallelujah kórusát fölállva kell vagy illik hallgatni. Régi történet, állítólag II. György király volt az első, aki fölpattant a zene tiszteletére, és ha a király áll, akkor más sem maradhat ülve. Ellenállok a kísértésnek, hogy azon morfondírozzak, most is állt a király, hiszen Robert King volt a karmester. A zenészek mindenesetre ültek.

Egyébként volt kísérlet a hagyomány bevezetésére, hárman is hősiesen végigállták a kórust a földszinten, ketten csatlakoztak hozzájuk az erkélyen, de az utóbbiakat leintették a jegyszedők. Majd kialakul.

Pont olyan előadás volt, ahol minden oka megvolt a közönségnek, hogy rokonszenv tüntessen, kicsi erőkkel, annyira kevés emberrel, hogy ha még ennél is kevesebben lettek volna, már nem is a Messiást játszották volna, szólamonként négy ember a kórusban, icipici, régi hangszeres zenekar, a Hallelujah-ra érkezett csak meg a nélkülözhetetlen üstdobos és két trombitás. És mégis.

Közben meg mégsem, a négy szólistából ketten is használhatatlanságközeli állapotban léptek föl, az altnak talán volt hangja, de még az előző ötéves tervben, a basszusnak van (valamennyi), csak nem tudja használni, de kit zavar?

Engem zavar, de nem a mélyrétegekben. Jobb énekesekkel szebb a mű, de nem jobb, nem kell feltétlenül a széles kapun bevonulni a Paradicsomba, jó lesz az a kis mellékajtó is. Csak ott legyünk.

Este Messiás lesz a Müpában, bizonyos szempontból tényleg felfoghatatlan darab, mert a legtöbb oratóriumban mégis van olyan rész, amit az ember nem szeret. Elfogadja, hogy szükség van rá, ez is énekeljen valamit, meg az is, de a komponista sincs mindig csúcsformában, vagy, ki tudja, lehet, hogy elpöttyent egy-két nem annyira jó ötletet is, majd a többi elviszi. A Messiásban viszont nincs ilyen pillanat, valahogy végig jó. Emlékszem, amikor legelőször hallgattam, lemezről, és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg ilyen, nem lehet abbahagyni, nem lehet elunni, az egyik fenomenális számból megyünk a másikba, szünet nélkül. Ráadásul Händel 21 nap alatt írta az egészet, ez is egy érdekes kérdés, hogy azóta miért lassultak le a komponisták, Beethoven már évekig piszmogott a Missa solemnisszel, és nem arról van szó, hogy nem érte volna meg, de azért nem jobb a Messiásnál.

Nem tudom, hogy a komponálási tempótól van-e, vagy a különleges óráktól és napoktól, de a teljes mű minden terjedelme és mélysége ellenére is könnyednek tűnik, mintha minden magától ment volna. Vegyük példának az első áriát, a tenor énekli, Every valley. A szöveg Izaiás prófétától való, készítsétek az Úr útját. Az ária a völgyekről azt mondja, hogy minden völgyet töltsetek föl, és ennek megfelelően a feltöltés a zenében is megtörténik, az exalted szó egy fölfelé menő futamra esik. Aztán a hegyeket meg el kell hordani, itt meg a low szó egy mély hangra kerül. És így végig, amit mondanak, azt hallani is lehet, úgy értem a szó jelentése zenévé válik, az egyenes meg a sima egyenes meg sima zenét kap, mintha ennyi volna az egész zeneszerzés, a szövegben a szavak értelmét egyszerűen zenére kell fordítani.

Ahogy A király beszéde című filmben mondja V. György: easy when you know how.