Két helyszínen is kiállít Velencében Anish Kapoor, és ebből az egyik az Accademia, mindenféle Tintorettók és Tizianók között a falon egy fekete négyzet. De Tintorettóval ellentétben ezt még lefényképezni sem lehet, megmutatni is csak filmen, mert a négyzet csak szemből négyzet, oldalról viszont félgömb. A megoldás egy különleges anyag, a vantablack, amely szinte teljesen elnyeli a fényt, az embert összezavarják a dimenziók meg a trompe l’oeil, és másképp lát mindent. De tényleg mindent, eltűnik a határ egy teremmel odébb a Veronese-képnél is, ki van most fenn, ki vacsorázik Jézussal, és ki az, aki csak nézi a képet.

A másik helyszín a Palazzo Manfrin, egy többé-kevésbé elhagyatott palota, itt aztán Kapoor elengedhette magát, egy ágyúból tízkilós vörös viasztölteléket lövöldözött ki, összevérezve a falat, vagy hatalmas, bonyolultan csiszolt tükrökben lát az ember mindent, csak épp saját magát nem. Aztán meglátja önmagát, de annak már végképp nem örül. Az udvaron kút, benne vérvörös valami forog. Vérré vált víz, ha tudna magyarul, nyilván azt mondaná, hogy a vér nem válik vízzé, de a fényes felszín forog is, ha belenéz az ember, egyszerre szédül, látja maga fölött a vérvörös eget, és látja a szöszöket, virágport a kút felszínén.

Hétkor ébresztenek a kábulatból, hogy zárják a palotát.

Anselm Kiefert bízták meg a Dózse palota egyik termének átalakításával. Nem végleges akcióról van szó, néhány hónapon át láthatják ezt a látogatók, világégést, kormos aranyat, elégett könyveket. Az sem véletlen, hogy a tűz pusztít, 1577-ben egyszer már leégett ez a terem, a régi, megsemmisült képeket az akkori nagyok pótolták, Tintoretto meg Palma il Giovane. Szerencsére most nem semmisült meg semmi, az új, hatalmas vásznak csak átmenetileg takarják el a régieket, aztán majd cserélnek, vagy nem is tudom, hogy lesz, mi lesz Anselm Kiefer vásznaival, amelyek méretük szerint pont ide valóak. Megsemmisítik majd? Feldarabolják?

Épp ez a kérdés. A kiállítás címe körülbelül az, hogy Ezek a könyvek ha majd elégnek, végül egy kis fényt adnak. Ez sem valami derűs jövőkép, de Anselm Kiefer tovább fokozza a borút, mert már el is égeti a könyveket, elégeti a termet, a palotát, talán az egész világot. Lehet csak átvitt az értelem, elegáns kultúrpesszimizmus, amire mindig is vevő a világ. Amióta élünk, ezt halljuk, hogy a kultúra pusztul, a műveltség tűnik, senki nem beszél görögül, senki nem beszél latinul, senki nem olvas, ezek a könyvek már tényleg csak a szó gyakorlati értelmében hoznak világosságot. Az ember ingatja a fejét, hogy amíg ezt a sötét jövőt csak újabb és újabb műalkotásokkal lehet bemutatni, addig tényleg kell-e félni. Nem csak azt kapjuk, amit kapni szeretnénk, az érzést, hogy mi még az utolsó őrtállók vagyunk, akiknek ez jelent valamit?

Valakik, persze, rakétákat lőnek és gyújtóbombákat dobnak, és Anselm Kiefer kezére játszanak.

Talán a legfeltűnőbb idén a biennálé közönségében az oroszok hiánya. Nincsenek itt se kicsiben, se nagyban, nem látni Abramovics jachtját, se a többi, az övénél kisebb luxushajót, nem hallani, hogy oroszul beszélnének a velencei utcán. Ukránnak nézem azt a családot is, amelyik a vaporetto orrában ül, két nagyon fehér bőrű, rövidre vágott hajú kisfiú és az anyjuk. A kisebbik még az anyja ölében, a nagyobb már forgatja a fejét, nézi a világot, és hogy mutassa, tudja olvasni a latin betűket is, a megálló táblájára mutat: Pizza San Marco.

Ügyes vagy, bólint az anyja, de piazza. A pizza az más.

A tiszteletükre este piazzát vacsorázom.

Normális halandónak is nagy dolog újrajönni, és mindig ki is találnak valamit Velencében, ami ürügy lehet. Jaj, ezt még nem láttam, ez most új a régiben, úgy értem, elkészült valami, lebontották az állványokat a torony körül. Vagy megnyitották a Procuratie vecchiet, a Szent Márk téren, ha szemben áll az ember a templommal, akkor a bal oldali palotasort. Viszonylag sokat kellett várni rá, ötszáz éve volt zárva, most újra használják, többek között arra, hogy Louise Nevelson műveit mutassák meg benne.

Mert hogy művész halandónak még nagyobb dolog visszatérni Velencébe. Louise Nevelson 1962-ben állított ki a biennálén, ő volt az amerikai pavilon, fekete és arany environmenteket mutatott, vagyis egész termeket rendezett be, kicsit úgy, mintha lakásban volnánk, úgy értem, polcszerű dolgok álltak a fal mellett, de totemoszlopok is, ami együtt, főleg az amerikai pavilonban, éjszakai városképekre, felhőkarcolókra is emlékeztetett. Nem tetszett mindenkinek, de fontosabb, akinek tetszett, mint akinek nem, Giacometti elismerően írt Nevelsonról.

Ha megérhette volna a mát. Mert Nevelson is panaszkodott, hogy nem mindig veszik komolyan a művészetét, mégis nő, mit akarhat egy ilyen kék- vagy feketeharisnya művészkedni a szemetesből kikapart tárgyakkal, amelyekből szobrokat, képeket ragaszt, csavaroz. Még csak nem is ő csavarozza, van egy film a kiállítás végén, Nevelson már öreg, mint valami Psota Irén, bekötött fejjel, erősen hangsúlyozott szemmel, cigarettázva utasítja a szakembereket, hogy egy hüvelykkel följebbre csavarozzák azt a fémlapot.

Nem érhette meg, 1899-ben született. De dicsőségben tér vissza, nő, a család Ukrajnából menekült Amerikába, és hasznosítja vagy újrahasznosítja, amit mások kidobnak, az lesz az ő kezében, az ő agymunkája által műtárgy, kincs, becs. Behódolt neki a világ.

Még soha nem voltam Szent Márk napján Velencében. Nem mintha szörnyen fel volna dúlva védőszentje napján a város, de azért felhúzzák a lobogókat a Szent Márk téren (velenceit, olaszt és európait, kíváncsi vagyok, azelőtt mi lehetett a harmadik), ünnepi szertartás van a székesegyházban. Ennél valamivel feltűnőbb, hogy a nők vörös rózsával a kezükben járkálnak az utcán. Nem tudom, mennyire régi ez a hagyomány, de messzire vezethető vissza. Valaha Tankréd volt szerelmes a dózse lányába, aki arra biztatta szerelmét, hogy menjen el a keresztes háborúba, és az ott szerzett érdemei talán meglágyítják a zord atya szívét. Rossz ötlet volt, Tankréd elesett a harcokban, és haldokolva egy rózsabokorra zuhant, annak a bimbóit festette pirosra a vére. A társak egy ilyen piros bimbót vittek csak a dózse lányának, aki egyetlen szó nélkül vette át a virágot. Aztán már többé nem is szólt, másnap, Szent Márk napján holtan találták a lányt, keblén a véres rózsával.

Ehhez képest a mai utódok… Saját szememmel láttam, hogy egy fiú kilépett a házuk ajtaján, a kezében két szál piros rózsával.

Nem akarok eltúlozni semmit, vagy nagy szavakkal és megállapításokkal előállni, de azért mégis volt egy óriási tanulsága Plácido Domingo pesti föllépésének. Ha össze kell foglalni, akkor úgy mondanám: az életnek van értelme. Addig biztosan, amíg Domingo szerepben látható. Még akkor is, ha eleinte megkínlódik vele, ha fel se tűnik, hogy aki bejön, az a kis ember a béna parókában ő lenne. Mert aztán jön a folytatás, mondjuk Simon Boccanegra kettőse a lányával, és most nem beszélek a hangról, a muzikalitásról, a színpadi jelenlétről, a természetességről, erről az elég nehezen megfogalmazható nagyságról, ami egyáltalán nem erőlteti a nagyságot, nem jelzi, hogy itt most én énekelek, a nagy Domingo. De kimond egy nevet, azt, hogy Maria, a történet szerint régen meghalt szerelmének a neve, és közben elszorul a torka, mert hirtelen ott lesz vele az, akire mindennap gondol, de ritkán mondja ki a nevét. Hát ilyen van? Lehetséges? Egy névbe sűríteni egy sorsot?

Van.

Bizonyos okokból sokat hallgattam mostanában Beethoven Diabelli-variációit. Nem nagyon rejtélyesek azok a bizonyos okok, új lemez jelent meg, Mitsuko Uchidával. Egy idő után aztán rám jött a vágy a tavasz után, vagyis nem az, hanem a vágy a Goldberg után, mégis az a „másik”, vagyis az egyik, mert a Diabelli a másik, a világ nagy billentyűre írott variációi között. Van harmadik meg negyedik, sőt több, de ez a kettő az, ami egész világ, ami nélkül nincs élet a halál előtt, ragozhatnám még, de minek. Vagy mégis ragozom még, mert a két műnek köze van egymáshoz is, Beethoven biztosan ismerte a Bach-változatokat, mert szinte hivatkozik rájuk, például a Diabelli utolsó nagy Adagiója igazán közeli rokona a Goldberg 15. variációjának. Persze attól még külön világok, még koncepcionálisan is, Bach óriási kört fut be, hogy a végén visszatérjen oda, ahonnét elindult, Beethoven viszont végig ott marad a téma közelében, folyton hallani Diabelli hülyeségeit (ez most igazságtalan volt), hogy a végén eljussunk a keringőtől a menüettig.

És közben meghalt ötvenegy évesen Nicholas Angelich, aki készített Goldberg-lemezt, nem is rosszat, még ha talán pont ezt nem érzi közben az ember, ezt az egész világot. De valami hozzáfűznivalója neki is volt a darabhoz, bizonyos változatokat jobban ért és szebbnek hall az ember, mint ahogy szokta, mert hát én is benne vagyok a Gould-csapdában, mindig vele kezdem és hozzá térek vissza, ha a Goldbergről van szó. Nem azért, mert ez az egyetlen és igazi, de a legszebb és legokosabb felvételekben és előadásokban sincs meg az a kozmikusság, végtelenség és magányosság, amit csak Glenn Gould tudott eljátszani. Ő viszont kétszer is, hiszen élete legvégén újra fölvette a Goldberg-variációkat, teljesen másképp, mint a pálya elején, hogy vitatkozhassanak az emberek, melyik a jobb, pedig az alapélmény ugyanaz.

A megválaszolatlan kérdés most az, hogy vajon Glenn Gould miért nem vette lemezre a Diabelli-variációkat.

Kíváncsi vagyok, ma is lesz-e bombariadó a Szépművészeti Múzeumban, ez most (két nap alapján) mintha mindennapossá vált volna. Az ember félti a saját kincseket is, de a kölcsöndolgokat talán még jobban, nem azért jöttek, hogy itt leljék végzetüket. Tudom, többnyire nem azért fenyegetnek, mert valóban robbantani is akarnak, elég a kellemetlenség, de hát az ördög nem alszik, még ha nem is tudni, miért, ki áll bosszút kin, ha egyáltalán bosszú, vagy milyen figyelmeztetésről van szó. Talán tényleg annyi az üzenet, hogy az ördög nem alszik? Ezt is meg lehet szokni? Ahogy megszoktuk, hogy nem csak riadó van, de bombák is a szomszédban, hír lesz belőle, nézzük, mi a helyzet, hogy állnak? Lehetne művészeti akció is, amely aláhúzná Bosch mondandóját, porból vagy és porrá leszel, és a két porság közti időszakot sem épp a legszebben és leghasznosabban töltöd.

Tudom, hogy nem ez a cél, de attól még igaz.

Nem hagy nyugodni Radu Lupu, persze, édes nyugtalanság, vagy micsoda az egész, de hallgatom egész nap, nem is megfejtést keresve, de azért kérdéseket találva. Például hogy miért nem erre emlékeztem, amit most hallok. Mert lemezeket hallok, és a lemezeinek producere arról beszélt, hogy Lupu mellett azért be lehetett csavarodni. Nem szerette a lemezeket, ez elég egyértelmű a mennyiségre nézve csekély hagyatékot látva, ez megint olyasmi, amit az ember nem ért. Radu Lupunak nem volt mitől félnie, arról szó sem lehet, hogy az utókor majd azt mondja, nem is volt olyan jó zongorista. Olyan jó volt. De mégsem olyan, mert erre a kínos precizitásra nem emlékszem a koncertjein. Amitől agybajt kaptak a technikai munkatársak, hogy ha valamit elhibázott, persze, az ő szintjén, egy hang kicsit erősebben szólalt meg, mint a többi, akkor nem az volt a megoldás, hogy újra vesszük azt az egy hangot, hanem mindent kezdjünk elölről, ha nem is a teljes tételt, de a teljes zenei szakaszt. És újra, és újra, és holnap újra azt, amit ma újra, és holnapután megint.

És a lassúság, ha ez egyáltalán annak nevezhető. Amit ő mondott, miután elképesztette Prokofjevvel a zsűrit, hogy szíve szerint csak lassú tételeket játszana. És mintha tényleg ezt csinálta volna, a gyors tételek is lassúnak hatnak, de nem azért, mert bármit is valóban lassan játszik. Például ott a Waldstein-szonáta első tétele, megy, mint a vonat, aki ezt jobban hajtja, annak már tényleg a vonata indul, de amikor közvetlenül a tétel vége előtt megáll a zene, akkor hirtelen ki is nyílik, mintha azt mondaná Radu Lupu, hogy szép, szép, jó, jó, de tulajdonképpen én ezt akartam mondani, ezt a néhány hangot, minden más csak előjáték volt. És akkor az ember titkos összefüggéseket vél felfedezni a Waldstein és az E-dúr hegedűpartita Preludiumja között, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Beethoven ismerte a Bach művet.

Apró örömök a szomorúságban.

Tudom, hogy nem kellene, bosszant is, de még mindig szeretem a Keresztapát. Nyilván nem vagyok vele egyedül, és talán nem is csak engem zavar ez a furcsa társadalmi önelégedetlenség, hogy szimpatizálunk a rendellenessel. Legalábbis elméletben. A jó fejek bűnszövetkezetbe tömörülnek, és kinyírják a nem jó fejeket. Csodáljuk az alternatív társadalmat, amelynek mégis egy Al Pacino vagy egy Marlon Brando a feje. De legrosszabb esetben is Robert De Niro.  És hiába nem hiszem, hogy a maffia (vajon miért írják magyarul két f-fel?) nem ennyi, meg kell csókolni valakinek a kezét, és az mindent elrendez. Legrosszabb esetben majd rendbe kell hozni a szitává lőtt gyermekét a temetésre.

Néha jó, ha eszünkbe jut: nem ennyi az egész.

Meghalt Letizia Battaglia, aki ha nem is egész életében, de sokat dolgozott ezen. Fényképész volt, és le tudta hallgatni a rendőrségi vonalakat, így mindig elsőként érkezett Palermóban a gyilkossági helyszínekre. Fényképezett, hogy lássák az emberek, a maffia nemcsak film, és nemcsak öltönyös emberek családi vállalkozása, hanem vérfoltok az utcán, szétlőtt testek, csupa olyasmi, ami csak filmen mutat jól. Állóképen valahogy igazibbá válik.

Csodák csodájára Letizia Battagliát nem a maffia ölte meg, amitől persze rögtön beindul az ember fantáziája, talán a gyilkosok sem bánták, hogy újságban meg múzeumokban szerepelnek a rémtetteik. Lehet, hogy ők a saját világukkal elégedetlenek, és szeretnének végre unalmas kispolgárokká válni.