Van egy furcsa zenei élményem, amivel egy kicsit nehezen számolok el, vagy ez talán túlzás, de amikor az ember kissé furcsán néz önmagára. Kocsis Zoltán játszotta a Zeneakadémián Schubert B-dúr szonátáját, már jócskán benne jártunk az első tételben, mondjuk lement 5-6 perc belőle, amikor a zongorista megállt. Bocsánat, van egy kis probléma, az egyik billentyű nem szólal meg, és mutatta is, hogy melyik. Bejött egy szakember, befeküdt a hangszer alá, matatott egy kis ideig, aztán minden rendbe jött, ding-ding-ding, működik, Kocsis vissza, és újrakezdte a szonátát.  Emlékszem a pillanatnyi bosszúságra, hogy nem ott folytatja, ahol abbahagyta, hanem elölről játssza a teljes művet. Az ember észhez tér, hogyan is csinálhatná másképp, így teljes az élmény, de ott maradt az az átszaladó bosszúság, hogy ez már megvolt, már hallottuk, miért kell ezt még egyszer?

Többé-kevésbé értetlenül figyeltem magam. Elvben és gyakorlatban is szeretem a zenét, miért nem tudok örülni annak, hogy ha öt perccel tovább játszanak?

Az egész azért jutott újra az eszembe, mert tegnap éjjel Radu Luput hallgattam, Schubertet játszott ő is, ha nem is a B-dúr szonátát, de impromptuket és az f-moll fantáziát Murray Perahiával, mindent fantasztikusan, valami olyan különös higgadtsággal vagy nem is tudom, mi a megfelelő szó itt, nyugalommal, de többről van szó, mint nyugalom. Mondanám, hogy éteri, de ez sem igaz, ha valamit vizionálni kell közben, akkor az ember a billentyűket látja, ahogy le-föl mozognak. Minden mű ki van emelve az időből, saját törvényei szerint halad, ha egyáltalán halad, nem áll.

Talán ez volt a különbség a két zongorázás között, Kocsis nagyon is ment előre zenélés közben, haladtunk az első hangtól az utolsóig. Egyébként ő is nagyra értékelte Radu Luput, szó sincs valami elvi ellentétről, ami szép, az szép – ennél okosabbat nem tudok hamarjában kinyögni. De akkor már inkább csöndben maradok.   

Meghalt Radu Lupu. Ehhez sajnos túl sokat nem lehet hozzátenni, talán valami életrajzot, hogy született Galatiban, 1945 november 30-án, versenyeket nyert, de már akkor is olyan volt, hogy köszönöm, megnyertem, akkor most nem kezdek el vadul karriert építeni, hanem hazamegyek (vagy Moszkvába megyek) tanulni. Nem e világra való figura volt, de vannak ilyen kivételes helyzetek is, hogy a világ kezd el akkor alkalmazkodni, mint aki vagy ami belátja, hogy az igazság odaát van. 

Nem is volt túl jóban a világgal, utoljára interjút 1992-ben adott, nincs sok lemeze, bár ami van, az olyan, hogy érti az ember, miért is készült, a koncertjeit ritkán engedte közvetíteni, mint akit az a csapás ért, hogy tehetséges, kénytelen az adottságait fejleszteni, kénytelen időnként a közönség elé állni, de hogy ebben neki valami öröme lehetne... Nem. Az idő halad, az ember meg egyre jobban fél, hogy talán neki volt igaza. 

Nem lehet nagyon sikeres Bécsben az új Trisztán és Izolda előadás, a legújabb hír körülötte az, hogy az osztrák tévé fölvette ugyan az előadást, mégis úgy döntöttek, hogy nem adják le. Egyeztettek a színházzal, a karmesterrel, az énekesekkel, és úgy döntöttek, hogy mindenkinek jobb lesz így. Nem is az az érdekes, hogy tényleg az énekesek nem voltak jó formában, vagy Calixto Bieito fantáziája szaladt meg túlságosan, hanem hogy azért az előadás lement. Azt nem mondják, hogy akinek nem tetszett, az jöjjön, ha az elvesztegetett öt órát nem is tudjuk visszaadni, azért a jegy árát megtérítjük.

Tudom, hogy vannak erre szabályok meg hagyományok, mikor számít egy előadás eljátszottnak, meg beleszaladhatunk egy végtelennek látszó jogi esetláncolatba, ha elkezdenék visszaadogatni a jegyek árát az elégedetleneknek, de ha maga a színház mondja, hogy ez, kérem, méltatlan volt hozzánk, akkor az egy kicsit nehezen tartható álláspont, hogy hozzád, kedves közönség, nem volt méltatlan.

Passió, Parsifal, h-moll mise, mit akarhat még az ember húsvét környékén? Nem is tudom. H-moll misét nem.

Pedig nem így indult, jött zenekar, szólisták, Ton Koopman, elkezdték a misét, és azt éreztem, hogy köszönjük, már megvagyunk. Annyira szépen, egyneműen, higgadtan, kiegyensúlyozottan szól az Amsterdam Baroque Choir, hogy már nem is kell tovább mennünk. Ez már az, a hit nyugalma. Nem az angyalok kara, hanem az embereké, de mi is tudunk szép dolgokat teremteni és megszólaltatni, nemcsak a szárnyakkal ábrázolt lények.   

Innét oda eljutni a szünetig, hogy éppenséggel maradhatunk, de minek, nem is rossz teljesítmény. És nemcsak karmesteri teljesítmény, sőt, elsősorban nem az, mert ha maradunk valami kies magaslaton Ton Koopman irányításával, akkor nincs semmi baj, talán a zene nem cápa, hogy ha nem megy előre, akkor elpusztul, vannak ünnepi pillanatai, amikor inkább az időt állítja meg, ezt a két órát most kivesszük az általános törvények hatálya alól.

De nem most. Alighanem a szólistákkal volt a baj, különös módon nem csak az énekes szólistákkal (de velük is), hanem mindenkivel, aki magányosan produkálta magát. A hegedűssel a Laudamus te alatt, vagy a kürtössel… Tudom, barokk kürtön minden sokkal nehezebb, de az nem lehet, hogy ez a maximum. Mintha a derék ember valami show-ban a víz alatt játszott volna a halaknak. Vagy nem tudom, de nem az embereknek.

Nem csüggedünk. Csüggedjenek ők.

Ez a meglepő felirat fogadta az Operaházban a Parsifalra összegyűlő közönséget. 

Nem mondom, hogy teljességgel megfejthetetlen, főleg, ha az ember tudja, hogy mit is akarnak mondani: az első felvonás végén ne tessék tapsolni, mert nem szokás. Azért egy ilyen felirat olvashatósága legegyszerűbben a hatásán mérhető le, ha tapsolnak, akkor nem sikerült mindenkinek a megfejtés. 

Tapsoltak. 

Gondolom, minden zongorista életében van egy szakasz, amikor Glenn Gouldnak érzi magát. Ő egy ilyen furcsa, kifürkészhetetlen, különc zseni, akire a zene egészen más hatással van, mint másokra. Ő elszáll, már azt sem tudja, hol van, és ezt jelzi is a külvilágnak, énekel, átlényegül, már abban a dimenzióban jár, ahová mások csak betekinthetnek. De leginkább azt sem tehetik. Aztán a legtöbb zongorista kiheveri ezt a dolgot, Gould egy volt, egyszer volt, nem érdemes utánozni. Arról nem is beszélve, hogy az utánzáshoz azért olyan technika, tudás, mélység, magasság, minden kell, hogy aki ott tart, annak már nem kell utánoznia senkit.

David Fray meg úgy maradt. Elég furcsa, mert mégis nemzetközileg magasan jegyzett nagymenő, az ember meg szíve szerint azt mondaná neki, hogy jaj, hagyd már ezt abba. Ne vágj pofákat, ne lényegülj át, ne dőlj hanyatt a támlás széken, ne grimaszolj, ne játszd meg magad. Inkább zongorázz. Ja, hogy az annyira nem megy? Hogy ezek a finom kis futamok kásává állnak össze az ujjaid alatt? Akkor vágj pofákat mégis, az is valami. Több köze van a színművészethez, mint a zeneművészethez, de azért művészet.

Ez volt Beethoven c-moll zongoraversenye. Még azzal földobva, hogy Várdai István vezényelt, nem mondom, hogy karmester született, de nem is szakadt rá a mennyezet. Fray meg a háta mögött egy kicsit rávezényelt mindenre, hát tényleg, nem is tudom, hogy játszott volna a Liszt Ferenc Kamarazenekar, ha ő nem lóbálja hozzá a fejét. Így aztán az is egy érdekes kérdés volt, hogy mi lesz ebből a második részre, a Hármasversenyre. Ott már Várdainak is játszania kell, és a csellista a zenekarnak háttal ül, nyilván besegít majd a vezénylésbe a hegedűs Baráti Kristóf, plusz Fray is rázza majd magát, és van egy hangversenymester is, Tfirst Péter.

Bármilyen furcsa is, a zene összeállt. Vagyis nem állt össze, de épp ez volt benne a jó, nem a nagy klasszikust hallotta az ember, hanem a kísérletező Beethovent, menjünk erre, menjünk arra, várjunk egy kicsit, vagy húzzunk bele, az egész nagyon vidám és nagyon élő esemény volt. A végén mégis oda jutottunk, hogy az ember betekinthetett oda, ahol ezek a fiúk léteznek. Nem David Frayról beszélek.

Rokonaim élnek Németországban, húsvétra hazalátogattak, és aztán meghatott arccal álltak az ajtóban: ilyen Németországban nincsen. Milyen, kérdi az ember ijedten, hogy már megint valami magyar racka dolog történt, leköpték az autójukat, mert nem köszönték meg villogással, hogy valaki beengedte őket a sorban, nem tehetnek róla, Németországban ez természetes, se kérni, se köszönni nem kell.

Szerencsére busszal jöttek. És ilyen nincsen Németországban, hogy a buszon nem csak azt mondták be, hogy a Ferenciek tere következik, hanem elszavaltak egy részletet az Ódából. Náluk nincs a költészetnek napja, vagy ha van, nem lehet tudni róla, mert nem szavalja el a kalauz A vándor éji dalát a buszon. Az is lehet, hogy ez valami magyar kulturális vadhajtás, a költők tisztelete, hogy a közéletünkben vagy a mindennapjainkban is ennyire benne vannak, nem pihennek a poros polcokon, és esetleg többet képzelünk róluk, mint amennyi bennük van, úgy értem, nemcsak a lélek dolgaiban várjuk az iránymutatásukat, de hogy ők vezessék a népet Kánaán felé. Mindegy. A lényeg, hogy ilyen Magyarországon van.

Azon gondolkodtam az Ahol a nap felkel Párizsban című film végén, hogy olyan klassz a nyelvünk, hogy mi egyetlen szóval ki tudjuk fejezni azt, amit a legtöbb európai nyelv csak hárommal. Persze, hiába vagyunk ennyire takarékosak a szóval, ha a franciák például mindenféle aposztrófokkal meg lenyelt magánhangzókkal odáig jutnak, hogy a végén ők két szótaggal mondják ki azt, amit mi hárommal. Talán ők többet mondják ki, azért.

Menet közben még arra is gondoltam, hogy a filmes meztelenkedés jelenleg még mindig férfimunka, vagy hogyan is fejezzem ki, hiába minden nemek közti egyenlőség, egy színésznőnek többet kell mutatnia, mint a színésznek. Közben persze bosszankodok is, hogy ezzel foglalkozom, szóval ezt valahogy meg kellene oldaniuk a filmeseknek, vagy több hímtagot vagy kevesebb nőtagot a művészfilmekbe, mert így igazságtalan, mi meg hiába emelkednénk, közben mégis kukkolónak érezzük magunkat.

Más baj nincs? Talán a cím, hogyan lesz abból, hogy Les Olympiades magyarul az, hogy Ahol a nap felkel Párizsban. Ahogy nézem, német közvetítéssel, az angolok beérték azzal, hogy Párizs, 13. kerület, nálunk és Németországban utalni akarnak arra, hogy ez Párizs ázsiaiak által lakott része. Vagy csak Párizst akarták beemelni már címként? Mert ezt azért jól csinálják a franciák művészfilmben vagy akár sorozatban, hogy Párizs ilyen, összegyűlnek benne az emberek a világ minden részéről, és szerelmesek lesznek egymásba. Mikor indulunk?  

Art deco kiállítás van mától a Nemzeti Galériában, elsétálgat az ember mindenféle szép tárgyak és ruhák között, és azt gondolja magáról, hogy most ő is valami Jávor Pál vagy Ráday Imre, amíg rá nem jön, hogy legjobb esetben is Kabos Gyula. Nem mintha az nem volna jó eset. Berendezési tárgyakat látni, de legfőképpen plakátokat, a nappali és éjszakai Budapestet, a hivatalosat és a félvilágit, nyilván ez is egy érdekes kérdés, a pokol és a mulatók kapcsolata, miért vannak ezek a vörös fények az éjszakai életben? Lehet, hogy azt hitték a régi lumpok, hogy ha még az életben eleget vannak a pokolban, akkor a túlvilágon elengedik nekik a büntetést? Vagy épp fordítva, jobb már most hozzászokni, hogy mi vár ránk?

Persze az alapélmény az, hogyan válik művészetté, ami nem volt annak szánva. Nem azért készült a Nirwana plakátja, hogy bámulják az emberek, hanem hogy Nirwana matracokat vásároljanak. Amint eltűnt a Nirwana a boltokból, rögtön csodálatosan funkciótlanná vált a plakátja is, de annyira, hogy vagy művészet vagy semmi. És nyilván csak akkor kezdték el nézegetni az emberek, hogy mi is van a képen. Ahogy ez a balatoni plakát is (jóllehet a Balaton egyelőre a helyén van) biztos csak később bizonytalanította el a nézőit. Azt látom, amit látok? Az egyik nadrágos nő épp evezővel veri fejbe a szerelmét, mert az a barátnőjének udvarol?  

Próbálok kikavarodni lassan az Anna Karenyinából, kénytelen is leszek, elfogynak a lapok, de néha elakad az ember. Például amikor Anna megmutatja a kislányát Dollynak, helyes a gyerek, Dolly irigykedik is, hogy milyen szép az arcszíne, meg milyen kis erős, kúszik a földön, felnyomja a popsiját, és a két kis dundi karjára támaszkodik…

A popsiját? Tudom, tudatos a szóválasztás, el kellett dönteni, hogy mennyire mai szöveget hoz létre Gy. Horváth László, de nekem azért ez kicsit sok. Mintha úgy összegezné valaki a történetet, hogy Ancsa bepasizott, de aztán megszívta.

Megnéztem Németh Lászlót, ő csak a kislány farát említi, nem valami gyöngéd, megértem, ha ennél valami kedvesebbre vágyott akár Tolsztoj, akár a fordító, de talán épp ez a legszebb az egészben: nincs végleges megoldás, az igazság Tolsztoj fara és popsija között van.