Nem hagy nyugodni Borsi-Balogh Máté, vagyis az általa énekelt Winterreise az Örkény stúdiójában. Mitől jó? Mert hogy jó, afelől nincsen kétségem. De nem kellene annak lennie, mert a Téli utazás mégis zenemű, Schubert, nem egy pillanat, hanem másfél óra, aminek a nagy részében énekelni kell, a kisebbik részében meg lenni, tenni-venni, lámpát kapcsolgatni, sört keresni a hűtőszekrényben. Lehet, hogy ihletett pillanatában valaki úgy tudja elfütyülni a Mozart g-moll szimfónia dallamát, hogy az másoknak is tetszik, de ez most nem egy pillanat, és arra normális ember nem vállalkozik, hogy közönség előtt fütyülje el a teljes művet, négy tételt. Amit Borsi-Balogh Máté tesz, az majdnem ennyire meredek.

Vagy nem. Mert közben arra gondolok, hogy az ősbemutató Schubertnál zajlott le. Ez is már halasztott előadás volt, az első alkalommal csak a barátok mentek el, Schubert elfelejtette, hogy vendégeket hívott, és elkószált valahová a városban. De amikor a vendégek is ott voltak és ő is, akkor szépen nekiült, és a zongora mellett elénekelte a darabot. Vagyis, azt hiszem, csak a felét, mert akkor még csak annyi volt készen.

Az már más kérdés, hogy a barátoknak egyáltalán nem tetszett a dalciklus, és csak a Hársfáról, az ötödik dalról mondták azt, hogy rendben van, a többi szerintük nem sikerült. De a lényeg, hogy mintha Schubert azt gondolta volna, nemcsak végletesen kimunkált hangú dalos hímpacsirták ajkán szólalhat meg a Téli utazás. Szenvedni mindenkinek szabad.

Ki az a Gerontius? Ha már itt tartunk: ki az az Elgar? Mert a Gerontius viszonylag könnyen megválaszolható kérdés, ha az embernek eszébe jutnak olyan szavak, mint a gerontofil. Szóval Gerontius tetszőleges öregember, aki éppen haldoklik Elgar zeneművének elején. De hogy kerül Elgar az asztalra, leszámítva azt, hogy tegnap hősiesen eljátszotta a Rádiózenekar a Gerontius álmát, ezt az (Elgar szerint) oratóriumnak nem nevezhető oratóriumot. És jól. Legalábbis három kitűnő énekessel, akik végigfújták Gerontiust a nehéz úton, halálos ágytól a Purgatóriumig.

Szóval Elgar. Egyműves zeneszerző, mondanám, csak azt kellene kitalálni, hogy melyik is az az egy mű. Az Enigma-változatok? A Csellóverseny? A három perces Salut d’amour? Vagy mégis a Gerontius? Lehet, hogy valami megmentenivaló komponistáról van szó, föl nem ismert zseniről? De vajon ő maga, a tipikus angol gentleman mit szólna, ha erre a szerepre kényszerítenénk? Legyen ő a bánatos lángelme? Nem kösz, inkább kimenne egy kicsit a lóversenyre. Mint amikor az ifjú-ifjú Yehudi Menuhinnal próbálták a Hegedűversenyt. Menuhin csak azt látta, hogy Elgar feszült, szinte ideges. Eljátszották a darab elejét, aztán Elgar nem bírta tovább: nagyszerű. De olyan szép idő van, nem mehetnénk inkább egy kicsit sétálni?

Jó, nem zseni. Vagy nem úgy zseni, mint Bartók Béla, de azért nagy tévedés beszorítani a viktoriánus és nyársat nyelt angol kategóriába, mert ahhoz túlságosan eredeti, egyéni, azonnal felismerhető a hangja. Nem pusztán az angolok ügye, akik ott álltak a 20. század kapujában, hogy Purcell óta nem volt egy jó zeneszerzőjük. És akkor jött végre Elgar.

Nem, nem. Elgar előbb volt sikeres Németországban, mint otthon. Ami a Gerontiust illeti, annyira gyenge volt a bemutató, hogy majdnem belehalt a darab. Pedig Richter János vezényelt, aki Brahms vagy Wagner ősbemutatókat is tartott. Csak 1902-ben, vagyis két évvel később, épp a düsseldorfi előadás után tűnt föl mindenkinek, hogy mennyire érdekes a mű. Nem lehet Elgar angol belügy, már csak azért sem, mert autodidakta komponistaként nem valami nem létező angol iskola csúcsdarabja, hanem az akkori mestereken nevelkedett, őket hallgatta vagy olvasta, az ő nyomukban indult. Az akkori mesterek pedig leginkább németek voltak.

Megmenteni Elgart? Magunkat kellene megmenteni az Elgar-tudatlanságtól. De ahhoz, hogy megmenthessük, játszani kellene. Ahhoz, hogy játsszák, szeretni kellene. Patt.

Bár ezt most pont nem jókor mondom, a Gerontius előadásának másnapján.

Akik azzal foglalkoznak, hogy megpróbálnak rájönni, mi kell a közönségnek, most a vámpírfilmek újabb felvirágozását várják. A műfaj amúgy is elég érzékenyen mutatja a közhangulatot, hogyan is lett az eredeti Nosferatuból Lugosi Bélán keresztül Robert Pattinson. Hogyan jutottunk el odáig, hogy a vámpír is ember, nem arra kell törekedni, hogy egy hegyes karóval átdöfjük a szívét, hanem megtanulni az együttélést, elfogadni, hogy vannak ilyen sápadt, éjszakai lények közöttünk, akik vérszívással foglalkoznak. És vannak a vámpírtagadók.  

Köztudomású, hogy a vámpír a járványok mellékterméke, mivel, sajnálatos módon ugyanaz a bolha csípi az embert és a patkányt, Európában elterjedt a pestis, és ha nem is a bolhából csináltuk, és nem is elefántot, a patkány valahogy emberszabásúvá vált, hegyes fogakkal, karmokkal, nagy fülekkel. Fantáziánk kimeríthetetlen. Vagyis épp ellenkezőleg, nagyon is kimeríthető, folyton a valóságból indulunk ki. Most meg itt az új valóság, új szorongás, új elszigetelődés. Egyre többször kapcsol az ember a tévében különböző vírusos vagy az emberiség kihalásáról szóló filmekre. A Legenda vagyok című Will Smith-film alkotóinak már közleményben kellett mentegetőzni, hogy nem a jövőbe láttak, történetük a fantázia szüleménye. Igaz, egy új oltás következményeként zombivá válik benne az emberiség úgy, ahogy van, kivéve Will Smith-t, de az oltást a rák ellen találták ki, nem a koronavírusra.

Tudom, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni, de mindig dolgozik bennem a felháborodás, hogy az emberiség filmekkel szabadul meg a múltjától. Nem akadályoz meg semmiben, mindig tudok szipogni a Schindler listája végén, de akkor is rossz belegondolni, hogy emberek éltek, haltak, szenvedtek, rettenetesen szenvedtek, és az egész filmmé válik, szórakoztatóipari termékké. Ami seb volt, abból make-up lesz, a pofon nem fáj, a puska csak dörren, de nincs benne golyó.

Hacsak nem Alec Baldwin a főszereplő.

Mondok rosszabbat: az ő történetéből is film lesz, talán nem is soká.

Olyan lemez, amiről mélyen hallgatni kellene: Vladimir Ashkenazy legutóbbi felvétele, Bach Angol szvitek. Vagyis csak az első három a sorozatból, nem is tudom, tervezik-e a folytatást. De éppen ez benne az érdekes. Ashkenazy rettenetesen játszik rajta, ami érthető, öreg is, beteg is, négy éve visszavonult már a koncertezéstől, és a jelek szerint igaza van. A lemez mégis megjelent, nyilván az ő beleegyezésével, valaminek kell lenni rajta, ami miatt azt gondolja, hogy ez érvényes vagy legalábbis érdekes interpretáció.  

Talán van, de nem a zene az. Hogy az egész jobban fájjon, még ajándék CD-t is mellékelnek hozzá, ezen is Ashkenazy játszik, ezen is Bachot, a d-moll zongoraversenyt, de 1965-ben. Akkor azért nagyon tudott. Tudott Bachot játszani. Bach szólt hozzá, és rajta keresztül hozzánk is, még ötvenhat évvel később is. Most meg azt érzi az ember, hogy Bach nem szól hozzá. És ez mintha nem csak ujjak, kezek kérdése volna, ezért is érdekes, hogy a lemez végül mégis megjelent. Nemcsak rosszul játszik, de érthetően, hogy mit akarna, ha engedelmeskedne még a test, hanem az sem világos, hogy vajon mire gondolt, amikor játszani kezdett. Ha ott volna vele az ember a szobájában, és ott játszana így, akkor is rossz volna. Miközben azért elájulnánk a megtiszteltetéstől, hogy a nagy Vladimir Ashkenazy játszik nekünk. Mintha ez volna az érdekes az egészben: hiába hisszük azt, hogy szellemi kincseink érinthetetlenek, eljön, vagy eljöhet a pillanat, amikor Bach már nem tárgyal velünk.  

Micsoda szerencséje van annak, akihez Bach soha nem is szólt.

Jaj, gyorsan, amíg még október van. Ebben a hónapban volt ötven éves a Jézus Krisztus Szupersztár. Ha szabad így mondani, mert ez már gyerekkoromban is foglalkoztatott, hogy mit is kellene énekelni a híres dalban. Akkor még a szupersztár szó sem volt nagyon bejáratott, vagy szuper volt vagy sztár, az meg mégiscsak lehetetlen volt, hogy a négy szótagot valahogy hárommá össze lehessen vonni. Plusz még rímelni is: Jézuskri, szuperszti.

Miklós Tibor valahogy megoldotta. Nem tökéletesen, de mondjon bárki jobbat.

Ötven éves a rockopera, és erre is érvényes: mondjon bárki jobbat. Ahogy sikerült tényleg operásítani az anyagot, nem beszélnek egy hangot sem benne, leszámítva Jézus szavait a keresztfán. Lehet, hogy voltaképpen csak az opera szó miatt használ Andrew Lloyd Webber szimfonikus zenekart, de ennyire jól és természetesen kombinálni a vonósokat és a rock zenekart nem hiszem, hogy lehet. Ehhez képest a darab nem volt azonnali siker, annyira nem, hogy indulásként azt mondták, ez a legrosszabb ötlet a zenés színház történetében, a hard rockot éneklő Jézus. Pedig a hosszú haj jelezhette volna a rokonságot. A darab így igazából ötvenegy éves, 1970-ben már lemezre vették a Superstar anyagát, ha nem is a teljeset, de szinte minden lényeges számot, és csak rá egy évre került sor a bemutatóra. Október 12, New York. Yvonne Elliman, aki tizenévesen énekelt a lemezen, majd az ősbemutatón, aztán a filmen is, úgy emlékszik, hogy kitört az őrület. Őt magát elhívták egy kislány betegágyához, tegye csak rá a kezét a gyerekre, hátha jobban lesz. Állítólag jobban is lett.

Mert hát igen, 1973-ban lett film a Superstarból, ma már ilyet nem is lehetne készíteni, mert Júdást Carl Anderson játszotta, aki afro-amerikai. Nem úgy került a darabba, mint Pilátus a Credóba, ha szabad ilyen elmésen fogalmazni, már az 1971-es turnézó változatban is ő énekelt, de ma magyarázkodni kellene miatta. Ami azt illeti, akkor is kellett.

Ámbár magyarázkodni mindig kellett, például azért, mert nincs feltámadás a történetben. Ezt soha nem értettem, talán műveletlenek voltak a kritikusok, nem vették észre, hogy a Máté-passióban sincs feltámadás, vannak történetek, amelyek előbb érnek véget. Ahogy mondani szokás: mindennek jó a vége, és ha nem jó, akkor még nem a vége.  

A legenyhébben szólva is fenomenális Benicio Del Toro A Francia Kiadásban, mint őrült festő, akiről időnként leveszik a kényszerzubbonyt, hogy fessen. És fest, vagy szexel a modelljével, majd azt mondja neki az aktus után: szeretlek. A modell meg azt, hogy: én nem.

Persze, eléggé bántja az embert, hogy nem ért mindent Wes Anderson filmjében, mármint a kulturális utalásokat, hogy ki kicsoda, melyik két New Yorker szerkesztő volt a modellje a filmben látható Howitzer Jr.-nak, de az is jó, amit meg lehet érteni. Hogy a város, ahol mindez játszódik, Ennui-sur-Blasé, a Blazírtság menti (fölötti) Unalom, és hogy a fent említett pár is épp idéz valamit. A Je t’aime...moi non plus című Serge Gainsbourg-dalt. A dal szövege egyébként maga is kulturális utalás, Dali mondta, hogy „Picasso spanyol, én is. Picasso festő, én is. Picasso kommunista, én sem.”

A Je t’aime, persze, nem erről híres.

1967-ben írta a dalt Gainsbourg Brigitte Bardot-nak, föl is vették, nagy sóhajtások és nyögések közepette, aztán a lemez nem jelent meg, mert Bardot milliomos férje kissé nehezményezte, hogy hitvese ilyesmivel tölti az idejét a távollétében. Gainsbourg viszont újra becsajozott, ezúttal Jane Birkinnel, és vele is fölvette a dalt, még több sóhajtás és nyögés közepette, és az a lemez már megjelent, siker lett, slágerlista, betiltás, botrány, még több eladott lemez. Amikor először hallottam egy balatonparti szalagos magnóról, még elég kicsi voltam ahhoz, hogy egyáltalán ne értsem, mi benne a felháborító. Orgonálnak benne, és azt mondják, hogy zsötem. Ki hitte volna, hogy mindez röpke ötven év múlva visszaköszön egy szépséges filmben.

Bár A Francia Kiadás sem erről lesz híres.

Mindenki ismeri azt az érzést, akinek valaha is nehézséget okozott egy idegen nyelv elsajátítása, hogy egy ideig, talán hosszú ideig, talán örökre megváltozik a nyelv által képviselt személyisége. Egyszerűbben mondva: nem azt mondja, amit akar, hanem amit tud. A mondatok egyszerűbbekké válnak, a kifejezés veszít az árnyaltságából, butábbak leszünk, ősemberek, akik a nyelvvel nem önmagukat akarják kifejezni, csak azt szeretnék, ha végre megmondaná valaki, hogy wo ist die teniszpálya. És sajnáljuk magunkat. Pedig hát…

Elromlott a telefonom, föl kellett hívni a szolgáltatót, és egy beszélő gépet, bizonyos Vandát kapcsoltak. Vanda kérdezett, egy ideig csak igennel és nemmel lehetett válaszolni, igyekeztem tagoltan kiáltani a beszélőbe, hogy IGEN, IGEN, de aztán jött a váratlan fordulat. A mesterséges Vanda azt kérte, hogy röviden vázoljam a problémát. Vettem a levegőt, kérem szépen, az történik, hogy hiába veszem föl a kagylót, mással beszéltet jelez, viszont, ha engem hívnak, azt sikerült kiderítenem, hogy a hívónak kimegy a jelzés, csöng, egyre csöng, de nem veszem föl, már aggódik, hogy mi lehet velem, tegyenek valamit, nem is miattam, hanem miattuk. De hát ennek nincs semmi értelme, nyilván Vanda ezt nem érti meg. Így aztán tagoltan és hangosan csak annyit mondtam: elromlott az otthoni készülék. Vanda vette a lapot, megismételte és leigeneztette, hogy elromlott az otthoni készülék.

Én meg rájöttem, mit él át az, aki idegen nyelven kommunikál velem. Hiába beszéli jobban a saját nyelvét, kénytelen alászállni az én szintemre, hogy megértsem, amit válaszol. Rechts, rechts, mondja, ha a teniszpályát kérdezem, és a biztonság kedvéért mutogat is, arra, te imbecillis, aki belőlem is ostobát kreálsz, mert nem tanulod meg a nyelvemet, jobbra menj, remélem, kitöröd a lábad.

Nyelveket kell tanulni. Tanulni és gyakorolni. Vagy otthon maradni. De most még a telefon is elromlott.

Nagybátyám egyik régi története, hogy amikor Párizsba látogatott, a vendéglátója nem tudott kimenni elé, de mondta neki, hogy nem baj, majd az Ottokár behozza. Jó, jó, mikor harmadszorra jutottak ide, megkérdezte, hogy ne haragudj, de mégis ki az az Ottokár, és honnét fogom megismerni? Akkor derült ki, hogy nem valakiről van szó, hanem majd az autocar szállítja nagybátyámat a belvárosba.

Nem egy őrületes történet, el is felejtettem volna, ha Szőllősy Klárát olvasva nem botlok újra és újra ebbe a szóba. Autocar. Meg is magyarázza, hogy a görögök miért nem használják a másutt bevált autóbusz szót, nem veszi be a nyelvérzékük. Félig görög, félig latin, ebből a szempontból igazi antik kifejezés. Valamikor omnibus volt a szó, ami azt jelenti, mindenkinek, hiszen tömegközlekedési eszköz. Ebből kopott le az omni, és adta át a helyét a görög autónak, ami annyit tesz, önmaga, már hogy a jármű magától mozog (automobil), külső erőforrás nélkül. Hogy ezt miért kapcsolták össze a -bus végződéssel, az meglehetős rejtély, egy előtag és egy rag találkozik az autóbuszban, épp csak a lényeg maradt ki a szóból. A görögöknek ráadásul a saját nyelvükön van az előtag, és ez akkor, a hatvanas években még zavarta őket. Mekkora mázlisták a latinok, hogy kihalt a nyelvük.

Jól fogják magukat érezni, na – mondta Kern András a Müpa-koncertje elején, és igazat mondott. Pedig elméletben nem is annyira egyszerű a feladat, egyszerre kell búsongani az eltűnt idő nyomában, meg azon, hogy azért nehéz volt az élet, és mindig hideg volt a Lövölde téren. Nehéz, de régi ellenségünk, az idő ezúttal segít, a közönség Kern-kortárs része azon merenghet, hogy azért mégis ez volt az életünk, a fiatalabbak meg ámulhatnak az időseken, hogy mégis ez volt az életük. Ahogy a vendég Tarján Zsófi, kissé átgondolatlanul mondta: én ezeken az embereken nőttem föl. Kicsit olyan, mint amikor Ördög Nóra azt mondta Gabriella Spanicnak: amikor én kislányként téged néztelek a tévében…

Tényleg, azért miket tudnak. Nem énekelni, mert azt nem nagyon, de ahogy Kern időnként sztorizni kezd, ahogy éppen csak hangszínnel fölidézi a próbán méltatlankodó Darvas Ivánt vagy a háborgó Latinovitsot, a Közjáték Vichyben első jelenetét, és sorolja a színészeket, már csak én élek közülük. Ja, nem, a Harkányi Bandi is.

Azt érzem, hogy szép tőlük, hogy ennyit fáradtak, van zenekar, vannak vendégek, dalok, de ha kiültetik Kernt egy mikrofonnal, csinálj, amit akarsz, akkor is ott vagyunk a kiindulásnál: jól érezzük magunkat.

Nem is tudom, mi vitt oda, a Fészek Művészklubba, Tonio Krögert nézni. Talán a képtelenség, már megint színház lesz Thomas Mannból, aki a lehetséges legelbeszélőbb író. Ehhez képest Mario és a varázsló, aztán József és testvérei. Most meg Tonio Kröger, vívódások, szünet nélkül. Vagy csak látni akartam, ahogy a Zsótért akasztják, végre nem ő oszt női szerepet férfiakra és viszont, hanem rá osztották Lizaveta Ivanovnát. És milyen jól tették.

Sétálós színház, bejárjuk az épületet, talán a háztetőn nem voltunk, de egyébként szinte mindenhol. Nem mondom, hogy hallatlan ötlet, de ha valaminek történnie kell, és az a valami nem történhet a színpadon, akkor ez nem rossz megoldás. De nem is ez a legnagyobb élmény, hanem maga a szöveg. Az, amiről azt hiszi az ember, hogy már régen túl van rajta, már átlát a szitán, a kék szeműek és szőke hajúak utáni vágyakozáson, vagy, ha történetesen kék szemű és szőke hajú, akkor a barna szeműek és barna hajúak utáni vágyakozáson. Hogy van itt azért egy nagyon szimpla trükk, a barnák menedéke, Thomas Mann pontosan tudta, hogy ezt az elbeszélést a barna hajúak és szeműek fogják olvasni, és ők fognak belekapaszkodni, és ők mondják majd maguk elé bánatos éjszakákon, hogy Tonio Kröger én vagyok.

Nem én vagyok. Nem is voltam, nem is szeretnék lenni. Szóval: kinőttem már ebből a meséből.

Legalábbis ez volt a kiindulópont. Ami éppen csak addig tartott, amíg Fekete Ádám el nem kezdte mondani: Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. A csúcstetős utcák nedvesek és léghuzatosak voltak, és olykor valami puha csapadék esett, ami nem volt se jég, se hó.  

Nem tudom, mi ennek a két mondatnak a titka. Talán csak egy szó, az, hogy léghuzat, de az nem is Thomas Mann érdeme, hanem Lányi Viktoré. De ezt nem lehet se kinőni, se megunni, se meghaladni. Legalábbis nekem nem sikerült.