Az év fölfedezettje számomra Szőllősy Klára volt, akit fordítóként, persze, nagyon sokra tartottam, de valamiért elkezdtem olvasni az útikönyveit is. Előbb a görögországit, most meg a szovjetunióbeli kalandjait. Nyilván ingoványos a terület, a hatvanas években nehéz lehetett elfogulatlan hangnemben beszélni a nagy testvérről, de neki mintha sikerült volna. Még csak a könyv elején tartok, de azt már megemlíti, hogy Lényingrádban nincs meleg víz télen még a szállodában sem.

Bezzeg Grúziában. Ez most a fő szórakozásom, olvasok két-három fejezetet, aztán elkezdem nézegetni az interneten, hogy miről is van szó. Gagráról, ahová az írószövetség kiválasztott tagjait nyaralni, vagyis inkább őszölni viszik, grúzokról és abházokról, és Szőllősy Klára vidáman és szórakoztatóan nyitogat ablakot-ajtót idegen (ma is idegen) világokra és történelmekre. Közben meg folyton a fordítás nehézségeiről és képtelenségeiről is beszél, mert a fordító, a jelek szerint olyan, mint az operaénekes, mindig a munkája áldozata. Van ott egy színésznő Alesza, és nem lehet a külsejére vonatkozó orosz kifejezéseket magyarra fordítani. Széles a járomcsontja, de a járomcsont valahogy nem akar a mi nyelvünkön szépséggé változni (még jó, hogy nem pofacsont), a szeme gömbölyű, vagyis kidudorodó, de azért nem dülledt. Ökörszemű, mint Héra, mondja végül Szőllősy Klára, bár én valamiért úgy emlékszem, hogy Devecseri tehénszeműt mond, de akár tehén, akár ökör, az sem a szépség felsőfokát jelöli magyarul.

De ki lehet ez az Alesza, vagy ma inkább úgy mondanánk, Aleszja? Tehénszemű színésznőként aligha fogom megtalálni, de szerencsére vele nyaral a férje is, Mazsit Begalin. Ez így már keresőbe írható, rögtön ki is jön Berki Mazsi meg a bengáli tigrisek, de a zs betűt variálva végül megjelenik Mazhit Begalin és a felesége Aleszja (vagy Olesya) Ivanova. Képet találni róla már gyerekség, a tehénszem nem egészen stimmel, mert azt én barnának képzelem, az övé meg kék, de a járomcsont az ott van.

Szőllősy még azt írja, hogy nem készítettek közös filmet a férjével, ez azonban a hatvanas évtized végére megváltozott, leforgatták az Ének Mansukról című alkotást. A férfi főszerepet egy huszonnégy éves ifjú tehetség játszotta: Nyikita Mihalkov.

Gyerekként azt hittem, az egy nagy félreértés, hogy a kakas azt kiabálja, kukurikú, igazából azt mondja, Pompidou. Én legalábbis így hallottam a szemesi szomszéd kakast, rövidebben mondta, és nem olyan keményen. A szót, mármint hogy Pompidou nyilván a rádióban hallottam, és annak sem volt kevesebb értelme, mint hogy kukurikú.

Ki sejtette akkoriban, hogy Pompidouból egyszer még Centre lesz, amit biztosan nem mond semmiféle kakas.

Nyilván ma már sem támadó, sem védőbeszédet nem kell mondani a Centre Pompidou és építészei mellett/ellen, csatát nyertek, valószínűleg a megszokhatatlan megszokhatósággal, hogy még ma is, negyvenöt évvel a megnyitása után is olyan a palota, mintha építési terület volna, hamarosan kiderül, mi van az állványok alatt. Az egyik tervező, Richard Rogers (a másik Renzo Piano volt) mesélte, hogy mikor a megnyitás előtt nézte fő-, de legalábbis leghíresebb művét az esőben, egy párizsi asszony állt oda mellé, nyitott esernyővel, jöjjön, befér ő is alá. Nézték a házat, egyszer csak az asszony megkérdezte: nem tudja, ki tervezte ezt az épületet? Ilyesmi csak egyszer vagy egyszer sem fordul elő egy építésszel, hogy az utca embere pont tőle érdeklődik saját maga felől, Rogers sem tudta elfojtania mosolyt: asszonyom, én voltam. Mire a nő összecsukta az esernyőt, és fejbe vágta vele a művészt.

Utóbb biztos megbánta. Vagy nem.

Régebben a Kilencedik szimfónia is hozzátartozott a karácsonyhoz. Nem tudom, Beethoven vajon örült volna-e ennek, vagy azt gondolta, a kilenc is csak egy sorszám, nem kell ünnepnek lenni ahhoz, hogy előadják a szimfóniáját. Esetleg épp ellenkezőleg, számára is az lett az utolsó szimfónia, aminek mostanában halljuk, valami félpogány szertartássá, istentiszteletté, amelyhez nem is kell feltétlenül Isten. Mindenesetre a Kilencedik a kommunizmusban viszonylag szépen futott, a tévében műsorra tűzték karácsony táján, voltak filmek Karajannal, én egy Lehel György vezényelte változatra emlékszem a legélénkebben, mert azt csodák csodájára eltűrték a laktanyai kantinban karácsony délelőttjén.

Talán meg kellene újra próbálni, főleg, ha meg is lehet, a Nemzeti Filharmonikusok műsorra tűzték a Kilencediket 23.-án este. Hogy gyorsan gyilkoljam meg a poént: nem tudom, milyen volt az előadás, mert a koncertnek első része is volt. Először csak búnak eresztette az ember a fejét Nicolai Karácsonyi nyitánya alatt. Pedig érdekes a darab, kissé szemérmetlenül lopja Mendelssohn ötletét a Reformáció szimfónia utolsó tételéből, de Mendelssohn az Ein feste Burgot dolgozta föl, Nicolai meg a Von Himmel hoch kezdetű korált. Ritkán játszott mű ettől függetlenül is, koncerten én még soha nem hallottam, nyilván nem hálás, viszont kell hozzá egy halom ember, a zenekar mellett kórus is – ettől is lehet különösen alkalmas a Kilencedik mellé, ha már úgyis eljöttek az énekesek, legalább bemelegítenek.

Másodiknak Händel B-dúr orgonaversenyét adták elő, és bár nem akarok kéretlen tanácsokat adni a Filharmonikusoknak, én a helyükben megpróbálkoztam volna olyan szólistával, aki tud is orgonálni, mert így nagyon gyötrelmes volt az élmény. Harmadiknak Barber Adagiója ment, de azt már úgy éreztem, hogy a kifeszített idegszálaimon húzzák-nyúzzák, és ha arra gondoltam, hogy ez esetleg a második részben folyamatossá válik, akkor három napig fog rezegni a fejem karácsony örömére. Ne bántsuk egymást – ha ez volt a karácsonyi koncert üzenete, akkor megértettem.

Egy felháborodott barátom küldte el Soltész Rezső új, karácsonyi videóklipjét, hogy ő ilyen inzultusokra nincsen fölkészülve. Megértem. Erre jött még tegnap Tóth Gabi, és a Mennyből az angyal, a fejhangú pásztooouurokkal, és azzal a tanulsággal, hogy nálunk a kliprendezők szerint a karácsony az valami fehér pulóveres ünnep, kellemetlenül meleg és gyorsan piszkolódó felsőruházat az illendő.

Nem hagyom magam lebeszélni. Tudom, hogy legnagyvonalúbban számolva is egy hónap az idény, de leginkább két napról van szó, ehhez képest van egy polcnyi karácsonyi lemezem, gregorián és Palestrina, Vivaldi és Bach, operaénekesek, ahogy azt bömbölik magukról megfeledkezve, hogy Stille Nacht. Mint valami túlzabált bejgliőrült karácsony másnapján, minden évben szeretnék valami vagy valaki újat is hallani ugyanabban a témában.

De tényleg gyenge az idei felhozatal, és nemcsak itthon, nemzetközileg is. Végül Norah Jones mellett kötöttem ki, saját számokat is írt az új albumára, meg előadja a jól beváltakat is, vagy legalábbis néhányat, de nincs benne öröm. Vagyis mintha neki nem lett volna öröme benne, ványadtan énekelget, még ványadtabban nyomkodja a billentyűket, a harmadik szám végére lekonyul a bajszom: ez tényleg ilyen karácsony? A zene nem csal, ha ennyit lehet most kihozni a karácsonyi dalokból, akkor maga az ünnep bágyadtabb a szokásosnál?

Szerencsére nem csak a húszfilléres videóklipek vannak fenn Norah Jonestól, de egy húszperces koncert is az Empire State Building tetején. Nem azt mondom, hogy majd kirúgja a felhőkarcoló oldalát (ilyet New Yorkban még mindig nem is szabad mondani), de elzenélget. Azért még keresek másokat, rengeteg időnk van Szentestéig.

Valahogy rááll az ember agya arra a gondolatra, hogy ez a kép Françoise Gilot tragédiája. Mármint a kép híres volta, hogy soha nem fog olyan ismert képet festeni, mint ez, amin látható is. Mert mögötte ott van Picasso. (Egyébként meg Picasso mögött ott van az unokaöccse, kíváncsi vagyok, ez utóbb bosszantotta-e a fényképészt.)

Közben meg itt van Gilot, ha nem is testben, de festményeiben, a Várfok Galériában. Testben is lehetne, 100 éves múlt novemberben, így aztán teljesítette azt, ami a róla szóló film címe volt: túlélte Picassót. Neki csak 91 jött össze.

Egyéb tanulság bennem sajnos nem alakult ki a galériában, az egész jelenség inkább tűnik gazdasági mint művészeti vállalkozásnak. Ha már úgyis közhelyidézéssel és terjesztéssel foglalkozunk: ilyen képeket nem festeni nehéz, hanem eladni, de talán eladni sem annyira bonyolult, mégis Picasso múzsája, ha a közhiedelemmel ellentétben a felesége nem is lehetett, hiszen nem vált el Olga Hohlovától. És ahogy a házassága miatt vagy attól függetlenül az ember nem érzi, hogy Picassónak a balett színpadon lett volna a helye, a szerelme miatt nem érzi, hogy Françoise Gilot képei feltétlenül a múzeu…

Megint közhely, ráadásul hímsoviniszta közhely. Oké, nem szóltam.

Évek, de lehet, hogy évtizedek óta terveztem már, hogy elmegyek Lébénybe. Mindig néztem az autópályáról, kint van a tábla, hogy megnézendő, Árpád-kori templom. De mindig ugyanaz volt a történet, odafelé (mármint Bécs felé) még korán van, visszafelé meg már késő.

Mint kiderült, mások meg épp ezért látogatják. Odafelé megáll velük a busz, kiszállnak, megnézik, és már nem indultak el hiába. Meg hát Szent Jakab-templom, előtte ott a kagyló a bejáratnál, lehet kicsit zarándokolni, hat naposat Pestről, vagy innét indulni, tábla mondja, hogy már nincs sok hátra Santiago de Composteláig, csak 3210 km. Egy szép napon majd, mondanám, de ha autóval is évekig vagy évtizedekig tartott a tervezés, akkor Compostela messze van.

Mindegy, Lébény most közel, és a látogatóközpont nyitva, vezetést is kap az ember a belépti díjért, és rögtön láthatja, hogy van itt azért templomok cicaharca: „mindenki azt hiszi, hogy a jáki a legöregebb kolostori templom Magyarországon, pedig azt csak 1220-ban kezdték el építeni, és a tatárjárás megakasztotta őket, csak 1256-ban lettek készen. Itt meg már 1206-ban állt a templom.” De hát az előző rendszer Jákot favorizálta.

Mindegy. Az ember bámulja a régi falakat, szépek és tiszták, látszanak a kőben a csigák lenyomatai, a régi fal kapcsolatba hoz a még régebbi élőkkel. A mennyezeten Szentlélek-lyuk, hogy ha megint pünkösd jönne el, akkor legyen hol behatolnia lángnyelv formájában, anélkül, hogy leégne a mennyezet. Van hová fejlődni hitben.

A képen látható tárgyat mi úgy hívjuk, pipaszurkáló, de ez nem teljesen helyénvaló kifejezés, hiszen a lényege éppen az, hogy több, mint szurkáló. Három az egyben, szurkáló, tömő és kaparó. Az amerikaiak nem is nagyon vacakoltak azzal, hogy erre a hármas funkcióra megfelelő nevet találjanak, egyszerűen úgy hívják, Czech tool, cseh szerszám, tekintve, hogy ezen a hármas izén többnyire rajta is van a Made in Czechoslovakia felirat. (Egyébként ezen a példányon is, szóval teljesen autentikus Czech tool.)

Azon gondolkodtam, mik vannak még ilyenek. Elsősorban élelmiszerek, tokaji meg mecseki, rajnai és portói. Párizsi és hamburger, bécsi virsli, amit Bécsben viszont frankfurternek mondanak. A szerszámok között a franciakulcs, biztos ennek is van valami oka.  És mi, büszke magyarok? Milyen dolgoknak adtunk nevet a nagyvilág számára? Debreziner. Meg hogy az oroszok vengerkának mondták a rosszlányokat. Remélem, ez már elmúlt.

Szerintem az ötletet az adta, hogy a szomszéd szobában itt is vonós hangszeren játszanak. Csak a Három nővérben Andrej hegedül, itt meg, az Apák és fiúkban Nyikolaj csellózik. És egyik esetben sem tudja az ember, hogy ez valami csodás emelkedettséget jelent, vagy legalább a vágyat, hogy a világ rejtettebb oldalát is meg kellene ismerni, vagy csak a maflaságot, ezek itt húzzák, iga helyett a vonót, és elmegy, elmegy az élet, anélkül, hogy bármi értelmeset csináltunk volna benne.

Mi legalább színházba járunk, ha az értelmes.

Nem akarom feltétlenül megfejteni Brian Friel motivációit, miért is akart (és tudott) Csehovot faragni Turgenyevből, a lényeg az, hogy ezúttal nincs mit vitatkozni a Katonával, a darabnak helye van a színpadon. Az, mondjuk, ha csak a darabot látom, nem jutott volna az eszembe, hogy a címe Apák és fiúk lehet, mintha nem elsősorban a nemzedékek szembenállásáról és kölcsönös értetlenségéről szólna, inkább arról: hogyan is érthetnénk meg egymást, amikor magunkat sem értjük. Ez azért jó üzenet, még ha nem is nagyon dobja föl a nézőt. Ami az adaptációt illeti, profi munka, nem hosszú, nem rövid, a párbeszédek élnek, a belső gondolatok elhalnak, de így is érdekes marad, ami történik. Mintha egy szereplővel több volna a kelleténél, én legalábbis nem látom, hogy a részeges grófnő alakja mit ad hozzá az események menetéhez, de önmagában nézve jól levadászható a szerep, és Csoma Judit szorgosan vadássza is. Az előadás ügyesen balanszíroz nevettetés és elgondolkodtatás határán, néha idebillen, néha oda. Fekete Ernő és Máté Gábor játssza a Kirszanov-testvéreket, másnak is feltűnt (Pintér Béla után), hogy a két színész mennyire hasonlít.

Nagyobb baj van az ifjabb nemzedékkel, Arkagyij Kirszanovval és a nihilista Bazarovval. Tasnádi Bence szokása szerint ugyanolyan, érdekes játszma, hogy sikerül-e számára olyan szerepet találni, amely pont ráillik az ugyanolyanságára, Vizi Dávid meg két felvonáson keresztül dúl és fúl, ennél több izgalmat is vihetne a figurába. Ámbár így meg maga az előadás szól arról, amiről a cím: a rendező nem érti meg vagy nem találja a hangot a következő generációval.  

Biztos van, akinek ez tetszik,  nekem a Megbocsáthatatlan címet viselő Sandra Bullock-film a Netflixen majdnem megbocsáthatatlan, annyira mély és lelki és lassú és értelmetlen. De nem is ez a lényeg. 

Inkább maga Sandra Bullock, meg az új arca. Őszinte (jó, nem őszinte) tisztelettel és csodálattal nézem azokat, akik mindenféle arcszépítő sebészei beavatkozásnak vetik alá magukat, mert látszik, hogy a siker legalábbis kétes. Sandra Bullock, aki valaha a természetes szépség, báj és mosoly és normalitás képviselőjeként indult a filmvásznon, mostanra valami nyugtalanító, női gebévé változott, az arca ránctalan, de mozdulatlan, az ajkai megduzzadtak és lehúzódtak. Viccesnek lenni iszonyat nehéz, de mozdulatlan arccal viccesnek lenni még nehezebb, talán egyedül Buster Keatonnak sikerült. Rendben, ez épp nem komédia, iszonyatos titkokat kell viselni rendületlenül, mintha épp erre találták volna ki a botoxot, el ne áruljon az arcom, de egyrészt a szereposztás mindent elmond, én nem hiszek a velejéig gonosz Sandra Bullockban, másrészt két órán keresztül nézni ezt a lárvaarcot nem épp a legszórakoztatóbb esti elfoglaltság. 

Ti, leányok, ne tegyétek, mondanám, ha a kozmetikai műtétekről van szó, de hát többnyire nem is leányok teszik. 

Lehet, hogy a világnak is szüksége van a rosszra, hogy a jó valahogy definiálni tudja önmagát, de a kémregények szerzőinek egészen biztosan szüksége van a rosszra. Ki ellen harcoljunk, ki ellen kémkedjünk, és kinek az ügynökeit tegyük ártalmatlanná? 1989 után úgy látszott, hogy új ellenséget kell keresni, Moszkva már nincs a gonoszok között. Egy ideig érződött is a zavar, a kínaiak valahogy nem voltak elég karakteresek, nem voltak kellően személyesek, túl idegenek voltak, akárcsak az arabok, ezzel az erővel akár a marslakók ellen is lehetett volna harcolni. Aztán szerencsére jött Putyin, és újra színre léptek a KGB-sek. Vagyis most már FSZB-sek.

Ennek a helyzetnek haszonélvezője Robert Dugoni, akinek A nyolcadik nővér című regényét olvasom épp. Van benne minden, amit az ember nem szokott érteni, menekülés a Fekete-tengeren át Törökországba, ahol az orosz titkosszolgálat meglepően otthonosan viselkedik, de azért izgalom is akad. Meg vannak olyan jópofa amerikáner dolgok, az orosz ezredes azon gondolkodik, hogy vajon hány mérföldre lehet tőle az üldözött. Nahát, nahát, Putyin eltörölte a metrikus rendszert is? De ami a legmulatságosabb, az az, amikor az amerikai ügynök, aki 195 centi magas és afro-amerikai, úgy menekül a belbiztonságiak elől, hogy megpróbál elvegyülni a Bolsojból kiözönlő színházi közönségben.

Persze, hogy itt tartanak az amerikaiak, ha ilyen éles eszű ügynökeik vannak.