Miközben az élet, amennyire meg tudom ítélni, arról szól, hogy egyre kevesebb az ismerősünk, vagy az olyan, akivel szoros kapcsolatban vagyunk, egyre több lesz a virtuális barát, cimbora, vagy legalábbis ember, akinek a neve valamit mond. Egy héttel ezelőtt sejtelmem sem volt róla, hogy ki az a Bubics Zsigmond, aztán Kassán ott nézett rám a Kelet-Szlovákiai Múzeum felső szintjén: biskup, umelec, donátor. Magyar felirat nélkül is a biskup és a donátor kitalálható, az umelec művészt jelent. Reneszánsz ember a nem reneszánsz időből, hiszen még fénykép is készült róla, 1907-ben halt meg nyolcvanhat éves korában.

A pályafutása talán nem épp különleges, egyházi karrier, magyaróvári segédlelkészből lett kassai püspök, országgyűlési képviselő. Mindig is kapcsolatban állt az Esterházy családdal, és ha igazat mond a lexikon, akkor neki köszönhető, hogy az Esterházy-gyűjtemény Magyarországra került, vagyis amikor meghatottan állunk az Esterházy Madonna előtt, éppenséggel Bubics Zsigmondnak is köszönetet mondhatunk. Kassán, persze, nem ennek örülnek, hanem hogy a gyűjteményét a városnak adta; ha ők meghatottan állnak a Poussin-rajz előtt, akkor éppenséggel…

Nem is ez az igazán meglepő, hanem az umelec, vagyis hogy maga is festett, állítólag a Szépművészetiben is van tőle kép, gondolom, a raktárban. Kassán csendéletek és tájképek láthatók, nem mondom, hogy felfoghatatlan minőségben, de van egy ilyen finom kis hagyma-ábrázolat, nincs mit szégyellni rajta. Talán túl lelkes vagyok, mint olyan ember, aki nemhogy egy kockát, de egy négyzetet sem tud tisztességgel lerajzolni, de nekem imponál a püspök úr.   

Minden rosszra el voltam készülve, és majdnem minden rossz be is következett, amikor a Kocsis-emlékesten a Nemzeti Filharmonikuosk eljátszották Liszt Ünnepi indulóját Kocsis Zoltán átiratában. Az a fajta zenélés, amit az ember a széksorokból tényleg nem tud megérteni. Ha nem tetszik nekik, miért játsszák? Ha tetszik, miért játsszák így?

Mindegy. Igazából Berezovszkijra készültem, és az ő részéről voltam mindenféle rémségre elkészülve, játszott ő már elég érdekes dolgokat, még Kocsis vezényletével is, azóta pedig csak telt az idő, de a Rachmaninov d-moll zongoraverseny nem volt élvezhetetlen. Nyilván más lett belőle, mint ahogy a megemlékezett játszotta volna, más a tempó, de hát Kocsison kívül azt az őrületes rohanást senki nem vállalta, amit Rachmaninov maga játszott. Nem is ez volt számomra az érdekes, hanem hogy Borisz Berezovszkij mintha önmagával akarta volna bizonyítani Kocsis különlegességét. Hogy itt van, ötvenkét éves, nagy-nagy adottság, de egyáltalán nem hisz abban, amit csinál. Hogy mekkora csuda volt Kocsis, ahogy napról napra, rendületlenül ment, gyakorolt, próbált, játszott, és egy pillanatra sem fogalmazódott meg, talán még kérdésként sem, hogy mi ennek az egésznek az értelme. Olyan kérdés, amit nem kell feltenni. Elég csak válaszolni rá.  

Ma öt éve, hogy meghalt Kocsis Zoltán.

Persze, pontosan emlékszem arra a bénult bambaságra, amit éreztem, hogy most mi lesz. Mi lesz az életművével, mi lesz a zenekarral, hogy fakul majd el az emléke, jönnek majd újak, de akárki megszülethet már, csak ő nem. Ugyanaz a bénultság, amit rajta láttam, amikor Ferencsik meghalt. Valami, ami biztosnak tűnt, még akkor is, amikor a betegség egyértelművé tette, hogy ez nem biztos és nem örök, ami valahogy stabillá tette a zenei világot, eltűnik. Aztán itt vagyunk, a zenekar is megvan, este évfordulós koncert lesz. A többi meg nyilván elkerülhetetlen, magamon is látom, hogy egyre kevesebbet gondolok rá, így kell lenni, nem élhetünk a múltban. Azzal meg végképp nem szeretnék foglalkozni, hogy régebben minden jobb volt, az ember fogta magát, és elment egy Kocsis-koncertre. Minden koncertet sajnálok, amelyikre nem mentem el, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy mindegyikre emlékeznék, amelyikre elmentem.

Tegnap az asztalnál Pintér Béláról beszélgettünk, az új darabról, meg hogy most mintha elfordulna tőle a támogatói kar, az utóbbi időben egyre több az értetlenkedés és helytelenítés, már nincs szó arról, hogy ő a magyar Shakespeare. Mondtam, hogy ez nekem mennyire imponál, mert nyilván érzi, hogy mit szeretnének tőle látni és hallani, de nem megy abba az irányba, mindig váratlan, mindig a maga útján megy. Mint Kocsis, mondtam. Megtehette volna, hogy egész életében Bartókot zongorázik, vagy úgy játssza Debussyt, ahogy szokás, Rachmaninovhoz meg hozzá sem nyúl, és végképp nem kezd el vezényelni, mert nyilván sejtette, hogy soha nem fogja az újévi koncertet dirigálni Bécsben, de ment, amerre mennie kellett.

A mondat végére érve megnyugodtam. Nem kell félni az emlékké válástól. Zoltán örök.

Állok Kassán, a dómban, a főoltár előtt, elég közel lehet menni hozzá, mondjuk, hogy tisztes távolra, de hiába meresztem a szemem, nem látom, mi van rajta. A szobrokat még igen, Szűz Mária, és két Erzsébet, az övé és a miénk, mármint magyarországi Szent Erzsébet, de hogy körülöttük mi történik a táblaképeken, arról már halvány sejtelmem sincs.

Lehet, hogy a régi híveknek sokkal élesebb szeme volt, mint a maiaknak, vagy lehet, hogy azelőtt közelebb lehetett menni, bár alig hinném, hogy nagyon mászkálhattak volna azelőtt az oltár körül. Akkor mégis kinek készül az oltár?

A népszerű válasz az, hogy Istennek, hogy a készítők neki akartak tetszeni, aki mindent lát, és nem rövidlátóan pislog a nem is nagy távolságból. A kevésbé népszerű az volna, hogy a megrendelőnek, papok kérték, ők fizették, ők is látják pontosan és tisztán, mi van a képeken. Ebben megnyugodva eszembe jutott a jelenet Vajda Jánostól, az Egy honvéd naplójából, hallgatja a Kossuth-beszédet a Szervita téren, egy mukkot sem ért belőle, akkor még sem mikrofon, sem hangfal nem segített a beszélőnek és a hallgatónak. Mellette valaki a könnyeit törölgeti. Hát miért sír, bátyám, ilyen messziről nem is érti, mit beszél Kossuth. Érezni kell azt…

Talán nekünk is érezni kellene azt, mi van a képeken. Mi vagyunk az oltár szárnyai, de csak ha akarjuk.

Nem hiszem, hogy valaha lehettem annyira ifjú és ártatlan, hogy nem tudtam volna, mi az a sztriptíz, de olyan ifjú biztosan voltam, hogy nem tudtam, mi az a Soho. Ennek megfelelően, amikor Szörényi Levente 1970-ben azt énekelte a Good-bye London című dalban, hogy „sztriptízbár a Sohóban, már nem álmodunk”, azt én úgy énekeltem, hogy „sztriptíz vár a kohóban”. Hogy miért kellett volna a kohóban pucér nőkről álmodni, arra így utólag nem tudnék válaszolni. Talán ez volt a munkáshatalom nyoma szellemi fejlődésemen. Hamar elmúlt ez az állapot, a testvérem kiröhögött és felvilágosított, így mire a tévében adták a Sztriptízbár a Sohóban című filmet, már meg sem próbáltam kérlelni a szülőket, bevonultam a paplan alá a hordozható Mini Vidivel, hátha nem bukok le. És nem is. Csak a filmben nem volt semmi olyan, legalábbis így emlékszem.

Csak azt akarom mondani, hogy meg vannak érintve a lelki húrok, ha a hatvanas évekről és a Sohóról van szó egy filmben, még akkor is, ha az Utolsó éjszaka a Sohóban című film elvben a mában játszódik. De a főhős leányka oda vágyik vissza, sőt, vissza is talál oda, és elég jól játszadozik a rendező Edgar Wright velünk, hogy ne tudjuk eldönteni, mi is az, amit látunk. Bűnügy vagy horror? Ha ugyan van olyan gyilkosság, amely nem horror. De ez benne a jó. Meg még egy csomó minden, Diana Riggs, aki valaha James Bondné volt, most az utolsó filmjében, Rita Tushingham, aki tényleg a hatvanas évekből jött, de nem maradt úgy. (Gondolkodnom kellett, melyik magyar filmben is játszott. A csalás gyönyöre című Gyarmathy Lívia rendezésben.) A mai sorozatsztárok, ahogy kézen fogva szalad a Vezércselből a sakkzseni A koronából Fülöp herceggel. A főhajtás más mozik előtt, benne van a Psycho és Polanskitól az Iszonyat , mindkettő a hatvanas évekből való. Ahogy az óriásplakáton a fürdőgatyás James Bond, Sean Connery. Plusz a zene, szigorúan Beatles és Rolling Stones nélkül, Cilla Black és Petula Clark.  

Rossz nem lehet, ugye? Nem is az.  

Nem hagy nyugodni Borsi-Balogh Máté, vagyis az általa énekelt Winterreise az Örkény stúdiójában. Mitől jó? Mert hogy jó, afelől nincsen kétségem. De nem kellene annak lennie, mert a Téli utazás mégis zenemű, Schubert, nem egy pillanat, hanem másfél óra, aminek a nagy részében énekelni kell, a kisebbik részében meg lenni, tenni-venni, lámpát kapcsolgatni, sört keresni a hűtőszekrényben. Lehet, hogy ihletett pillanatában valaki úgy tudja elfütyülni a Mozart g-moll szimfónia dallamát, hogy az másoknak is tetszik, de ez most nem egy pillanat, és arra normális ember nem vállalkozik, hogy közönség előtt fütyülje el a teljes művet, négy tételt. Amit Borsi-Balogh Máté tesz, az majdnem ennyire meredek.

Vagy nem. Mert közben arra gondolok, hogy az ősbemutató Schubertnál zajlott le. Ez is már halasztott előadás volt, az első alkalommal csak a barátok mentek el, Schubert elfelejtette, hogy vendégeket hívott, és elkószált valahová a városban. De amikor a vendégek is ott voltak és ő is, akkor szépen nekiült, és a zongora mellett elénekelte a darabot. Vagyis, azt hiszem, csak a felét, mert akkor még csak annyi volt készen.

Az már más kérdés, hogy a barátoknak egyáltalán nem tetszett a dalciklus, és csak a Hársfáról, az ötödik dalról mondták azt, hogy rendben van, a többi szerintük nem sikerült. De a lényeg, hogy mintha Schubert azt gondolta volna, nemcsak végletesen kimunkált hangú dalos hímpacsirták ajkán szólalhat meg a Téli utazás. Szenvedni mindenkinek szabad.

Ki az a Gerontius? Ha már itt tartunk: ki az az Elgar? Mert a Gerontius viszonylag könnyen megválaszolható kérdés, ha az embernek eszébe jutnak olyan szavak, mint a gerontofil. Szóval Gerontius tetszőleges öregember, aki éppen haldoklik Elgar zeneművének elején. De hogy kerül Elgar az asztalra, leszámítva azt, hogy tegnap hősiesen eljátszotta a Rádiózenekar a Gerontius álmát, ezt az (Elgar szerint) oratóriumnak nem nevezhető oratóriumot. És jól. Legalábbis három kitűnő énekessel, akik végigfújták Gerontiust a nehéz úton, halálos ágytól a Purgatóriumig.

Szóval Elgar. Egyműves zeneszerző, mondanám, csak azt kellene kitalálni, hogy melyik is az az egy mű. Az Enigma-változatok? A Csellóverseny? A három perces Salut d’amour? Vagy mégis a Gerontius? Lehet, hogy valami megmentenivaló komponistáról van szó, föl nem ismert zseniről? De vajon ő maga, a tipikus angol gentleman mit szólna, ha erre a szerepre kényszerítenénk? Legyen ő a bánatos lángelme? Nem kösz, inkább kimenne egy kicsit a lóversenyre. Mint amikor az ifjú-ifjú Yehudi Menuhinnal próbálták a Hegedűversenyt. Menuhin csak azt látta, hogy Elgar feszült, szinte ideges. Eljátszották a darab elejét, aztán Elgar nem bírta tovább: nagyszerű. De olyan szép idő van, nem mehetnénk inkább egy kicsit sétálni?

Jó, nem zseni. Vagy nem úgy zseni, mint Bartók Béla, de azért nagy tévedés beszorítani a viktoriánus és nyársat nyelt angol kategóriába, mert ahhoz túlságosan eredeti, egyéni, azonnal felismerhető a hangja. Nem pusztán az angolok ügye, akik ott álltak a 20. század kapujában, hogy Purcell óta nem volt egy jó zeneszerzőjük. És akkor jött végre Elgar.

Nem, nem. Elgar előbb volt sikeres Németországban, mint otthon. Ami a Gerontiust illeti, annyira gyenge volt a bemutató, hogy majdnem belehalt a darab. Pedig Richter János vezényelt, aki Brahms vagy Wagner ősbemutatókat is tartott. Csak 1902-ben, vagyis két évvel később, épp a düsseldorfi előadás után tűnt föl mindenkinek, hogy mennyire érdekes a mű. Nem lehet Elgar angol belügy, már csak azért sem, mert autodidakta komponistaként nem valami nem létező angol iskola csúcsdarabja, hanem az akkori mestereken nevelkedett, őket hallgatta vagy olvasta, az ő nyomukban indult. Az akkori mesterek pedig leginkább németek voltak.

Megmenteni Elgart? Magunkat kellene megmenteni az Elgar-tudatlanságtól. De ahhoz, hogy megmenthessük, játszani kellene. Ahhoz, hogy játsszák, szeretni kellene. Patt.

Bár ezt most pont nem jókor mondom, a Gerontius előadásának másnapján.

Akik azzal foglalkoznak, hogy megpróbálnak rájönni, mi kell a közönségnek, most a vámpírfilmek újabb felvirágozását várják. A műfaj amúgy is elég érzékenyen mutatja a közhangulatot, hogyan is lett az eredeti Nosferatuból Lugosi Bélán keresztül Robert Pattinson. Hogyan jutottunk el odáig, hogy a vámpír is ember, nem arra kell törekedni, hogy egy hegyes karóval átdöfjük a szívét, hanem megtanulni az együttélést, elfogadni, hogy vannak ilyen sápadt, éjszakai lények közöttünk, akik vérszívással foglalkoznak. És vannak a vámpírtagadók.  

Köztudomású, hogy a vámpír a járványok mellékterméke, mivel, sajnálatos módon ugyanaz a bolha csípi az embert és a patkányt, Európában elterjedt a pestis, és ha nem is a bolhából csináltuk, és nem is elefántot, a patkány valahogy emberszabásúvá vált, hegyes fogakkal, karmokkal, nagy fülekkel. Fantáziánk kimeríthetetlen. Vagyis épp ellenkezőleg, nagyon is kimeríthető, folyton a valóságból indulunk ki. Most meg itt az új valóság, új szorongás, új elszigetelődés. Egyre többször kapcsol az ember a tévében különböző vírusos vagy az emberiség kihalásáról szóló filmekre. A Legenda vagyok című Will Smith-film alkotóinak már közleményben kellett mentegetőzni, hogy nem a jövőbe láttak, történetük a fantázia szüleménye. Igaz, egy új oltás következményeként zombivá válik benne az emberiség úgy, ahogy van, kivéve Will Smith-t, de az oltást a rák ellen találták ki, nem a koronavírusra.

Tudom, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni, de mindig dolgozik bennem a felháborodás, hogy az emberiség filmekkel szabadul meg a múltjától. Nem akadályoz meg semmiben, mindig tudok szipogni a Schindler listája végén, de akkor is rossz belegondolni, hogy emberek éltek, haltak, szenvedtek, rettenetesen szenvedtek, és az egész filmmé válik, szórakoztatóipari termékké. Ami seb volt, abból make-up lesz, a pofon nem fáj, a puska csak dörren, de nincs benne golyó.

Hacsak nem Alec Baldwin a főszereplő.

Mondok rosszabbat: az ő történetéből is film lesz, talán nem is soká.

Olyan lemez, amiről mélyen hallgatni kellene: Vladimir Ashkenazy legutóbbi felvétele, Bach Angol szvitek. Vagyis csak az első három a sorozatból, nem is tudom, tervezik-e a folytatást. De éppen ez benne az érdekes. Ashkenazy rettenetesen játszik rajta, ami érthető, öreg is, beteg is, négy éve visszavonult már a koncertezéstől, és a jelek szerint igaza van. A lemez mégis megjelent, nyilván az ő beleegyezésével, valaminek kell lenni rajta, ami miatt azt gondolja, hogy ez érvényes vagy legalábbis érdekes interpretáció.  

Talán van, de nem a zene az. Hogy az egész jobban fájjon, még ajándék CD-t is mellékelnek hozzá, ezen is Ashkenazy játszik, ezen is Bachot, a d-moll zongoraversenyt, de 1965-ben. Akkor azért nagyon tudott. Tudott Bachot játszani. Bach szólt hozzá, és rajta keresztül hozzánk is, még ötvenhat évvel később is. Most meg azt érzi az ember, hogy Bach nem szól hozzá. És ez mintha nem csak ujjak, kezek kérdése volna, ezért is érdekes, hogy a lemez végül mégis megjelent. Nemcsak rosszul játszik, de érthetően, hogy mit akarna, ha engedelmeskedne még a test, hanem az sem világos, hogy vajon mire gondolt, amikor játszani kezdett. Ha ott volna vele az ember a szobájában, és ott játszana így, akkor is rossz volna. Miközben azért elájulnánk a megtiszteltetéstől, hogy a nagy Vladimir Ashkenazy játszik nekünk. Mintha ez volna az érdekes az egészben: hiába hisszük azt, hogy szellemi kincseink érinthetetlenek, eljön, vagy eljöhet a pillanat, amikor Bach már nem tárgyal velünk.  

Micsoda szerencséje van annak, akihez Bach soha nem is szólt.

Jaj, gyorsan, amíg még október van. Ebben a hónapban volt ötven éves a Jézus Krisztus Szupersztár. Ha szabad így mondani, mert ez már gyerekkoromban is foglalkoztatott, hogy mit is kellene énekelni a híres dalban. Akkor még a szupersztár szó sem volt nagyon bejáratott, vagy szuper volt vagy sztár, az meg mégiscsak lehetetlen volt, hogy a négy szótagot valahogy hárommá össze lehessen vonni. Plusz még rímelni is: Jézuskri, szuperszti.

Miklós Tibor valahogy megoldotta. Nem tökéletesen, de mondjon bárki jobbat.

Ötven éves a rockopera, és erre is érvényes: mondjon bárki jobbat. Ahogy sikerült tényleg operásítani az anyagot, nem beszélnek egy hangot sem benne, leszámítva Jézus szavait a keresztfán. Lehet, hogy voltaképpen csak az opera szó miatt használ Andrew Lloyd Webber szimfonikus zenekart, de ennyire jól és természetesen kombinálni a vonósokat és a rock zenekart nem hiszem, hogy lehet. Ehhez képest a darab nem volt azonnali siker, annyira nem, hogy indulásként azt mondták, ez a legrosszabb ötlet a zenés színház történetében, a hard rockot éneklő Jézus. Pedig a hosszú haj jelezhette volna a rokonságot. A darab így igazából ötvenegy éves, 1970-ben már lemezre vették a Superstar anyagát, ha nem is a teljeset, de szinte minden lényeges számot, és csak rá egy évre került sor a bemutatóra. Október 12, New York. Yvonne Elliman, aki tizenévesen énekelt a lemezen, majd az ősbemutatón, aztán a filmen is, úgy emlékszik, hogy kitört az őrület. Őt magát elhívták egy kislány betegágyához, tegye csak rá a kezét a gyerekre, hátha jobban lesz. Állítólag jobban is lett.

Mert hát igen, 1973-ban lett film a Superstarból, ma már ilyet nem is lehetne készíteni, mert Júdást Carl Anderson játszotta, aki afro-amerikai. Nem úgy került a darabba, mint Pilátus a Credóba, ha szabad ilyen elmésen fogalmazni, már az 1971-es turnézó változatban is ő énekelt, de ma magyarázkodni kellene miatta. Ami azt illeti, akkor is kellett.

Ámbár magyarázkodni mindig kellett, például azért, mert nincs feltámadás a történetben. Ezt soha nem értettem, talán műveletlenek voltak a kritikusok, nem vették észre, hogy a Máté-passióban sincs feltámadás, vannak történetek, amelyek előbb érnek véget. Ahogy mondani szokás: mindennek jó a vége, és ha nem jó, akkor még nem a vége.