Van egy sor a Bánk bánban, az operai Bánk bánban, amit soha nem értettem. Mikor Ottó térdre veti magát Melinda előtt, Mrs. Bánk bán azt énekli, hogy „midőn kezem megkérte Bánkom, térdre nem rogyott, de mint Alfonz vagy Caesar álla ott.” Az ember, persze, nem tudja, melyik Caesarra gondol Melinda, és melyik Caesar mikor állott ott, térdre nem rogyván. És hol álla, ha már itt tartunk, de ez mégis csak három röpke kérdés, semmiség ahhoz képest, hogy ki az az Alfonz. Nem tudok rájönni. Aki adja magát, a ma trónra lépésének évfordulóját ünneplő Bátor Alfonz, Portugália királya, de ő csak 696 éve lett király, a Bánk bán eseményei bő száz évvel korábban történtek. Valaha még eszembe jutott Bölcs Alfonz is, de ő is túl fiatal, idén lesz a nyolcszázadik születésnapja. Ezzel a kérdéssel még Szabó Kristófot is zavarba tudtam hozni, ő akkoriban az operai kórusban énekelt, és tényleg döbbenetesen mindent tudott, amikor egy Don Pasquale-előadás első felvonásának végén nem ereszkedett le a függöny, azt mondta, utoljára 1983 február 14-én nem ment le a függöny a felvonás végén. Nem pont ezt mondta, de körülbelül egy ilyen dátumot. Ellenőrizni persze nem lehet az ilyesmit, de nyilván azért mondta, mert tudta, pedig az ilyesmire nem lehet felkészülni. Szóval tőle is megkérdeztem, ki az az Alfonz, akire Melinda hivatkozik, de humorral (?) próbálta megoldani a helyzetet, csak azt tudja, ki Alfonzó.  

Köszi, azt én is.

Azt lehet tudni, hogy 1601-ben, január 6-án Erzsébet királynőnél vígjátékot játszottak, és azt is lehet tudni, hogy a vendég, aki miatt játszották, az olasz Orsini herceg volt (remélhetőleg tudott angolul, és nem megrökönyödve nézte, hogy mi történik itt). Márpedig Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című darabja vígjáték, 1602-ben már biztosan készen volt, és Orsinónak hívják az egyik szereplőt, bár nem a legrokonszenvesebbet. Szóval kissé merész következtetés volna, hogy 1601-ben épp ezt a híressé vált és híresnek megmaradó vígjátékot ősbemutatták volna, de éppenséggel nem lehet kizárni.

Mondjuk nekem már elég régóta az az érzésem, hogy már a címet is rosszul értjük, rosszul írjuk, nem Vízkereszt vagy amit akartok, hanem Vízkereszt vagy Amit akartok. Főcím, alcím. Régebben ezt a címbéli vagyot inkább avagynak mondták a félreértés elkerüléséért. Nem gyakori megoldás Shakespeare-nél, hamarjában nem is tudok másikat mondani, de nem annyira nyegle, hogy felőlem lehet ma épp Vízkereszt is vagy Gyertyaszentelő Boldogasszony, nekem aztán igazán mindegy. Van egy darab, ez a címe, de mivel a Vízkereszt mégis amolyan ereszd el a hajamat ünnep, a farsang kezdete, ez is utalhat a színpadi tébolyra. Ahogy a Szentivánéji álom sem Szent Iván napján játszódik, ezek a görögök és tündérek azt sem tudták, hogy lesz majd Szent Iván. Viszont most, hogy ezt leírtam, jutott eszembe, hogy a Vízkereszt ugyan összevont ünnep, Háromkirályok és Jézus megkeresztelése, de ha az utóbbit nézzük, itt is meg ott is, tehát Vízkeresztkor és Szent Iván napján is a főszereplő Keresztelő Szent János. Van két Shakespeare-vígjáték, amely Szent János naptári ünnepeivel van összefüggésben, legalábbis a címét illetően. Hogy ezen a nyomon el lehet-e jutni valahová, azt nem tudom.   

Azt hiszem, erről már volt szó, a január 5-ről, ami három nagymenő zongoristának is születésnapja: Michelangelié, Brendelé és Pollinié. De Alfred Brendelnek most az éve is kerek, 90. születésnapján köszönti a világ. Néhányszor láttam én is, egyszer még Salzburgban is, ahol hitetlenkedve csóválta a fejét a nagyszínpadon: ezek itt köhögnek. Tényleg köhögtek, bár ezt éppenséggel lett volna ideje megszokni, egy régebbi pesti koncertjén valakire rászólt, vagy inkább rámutatott: menjen ki, ha ennyire kell köhögnie.

Csak azért időzök ekörül ennyit, mert ha a legélesebb Brendel-élményeimet próbálom előhúzni, valamiért soha nem az, ahogy vagy amit zongorázott. Inkább amit hallgat. A Fesztiválzenekarral közös koncertjének második fele. Normális vagy átlagos szólista nem szokott beülni a saját koncertjére, épp eléggé telítődik a maga játékával, el is fárad, megtette a magáét, föllépett, hazamehet. Ha nagyon-nagyon megszállott, akkor gyakorol, hogy másnap jobban menjen. Brendel azonban bejött a második részre, megállt leghátul, úgy hoztak széket neki a jegyszedők, amire leülhetett, és meghallgatta, mi megy szünet után. Mert a zene erre is jó, nemcsak csinálni lehet, de hallgatni is. Hátsó szándék nélkül, szóval nem azért, hogy kiderüljön, mire képes a karmester meg a zenekar, nem azért, mert valami különlegesség van a műsoron, hanem mert erre beszélik rá a közönséget is. Akkor miért ne beszélhetnék rá magukat?

Nem tudom, jobb lesz-e tőle az ember. De hátha ez a hosszú élet titka.

Biztosan messzebbre ható következtetéseket is le lehet vonni az Opera karácsonyi kis videóüzenetéből, mondjuk azt, hogy ez egy nagy félreértés, ha azt hiszik a vezetők, a színház valami privát játszótér, ahol ők a legerősebb gyerekek. Elveszik a labdát az elődöktől, és most ők játszanak vele, magukat mutogatják, idétlenkednek, és ezért még fizetnek is. Előbb vagy utóbb majd jönnek az utódok, ők veszik el a labdát, és csak reménykedni tudok, hogy ilyen jellegű karácsonyi üzeneteket nem küldenek majd.

Most jut eszembe: jelen állás szerint ez épp nem félreértés, hanem az idők szava.

Inkább maradok egy másik következtetésnél: nincs nagyobb kiszolgáltatottság, mit énekelni. Mert itt vannak a többiek, Almási-Tóth megfelelően idétlen, amikor színleg lámpákat rendez, Solymosi talán még rokonszenves is valakinek, hogy a kislányait emelgeti, legalább nem magát nyomja az előtérbe, Kocsár meg igyekszik kivonni magát ebből az egész rémálomból, ő csak kísér. És senki nem olyan szánnivalóan nyomorult, mint Ókovács ezzel a súlytalan baritonhanggal (erre szokás mondani, hogy tenor kettő), ezzel a béna, magyar akcentussal, szakadt szamár igyekezettel.

Ez a legfontosabb tanulság: csak az énekeljen, akinek muszáj. És fordítva: akinek nem muszáj, az ne.

Még gimnazisták voltunk, kóvályogtunk becsengetés után, és az ének teremből kiharsogott az Újvilág szimfónia (Strausz tanár úr szerette hangosan hallgatni a zenét). Azt mondta akkor művelt osztálytársam, hogy nahát, milyen szép zene ez a Kilencedik szimfónia. Nyitottam a számat, hogy hiszen ez a… amikor rájöttem, hogy be akar ugratni. Ez is kilencedik szimfónia, csak nem Beethoven, hanem Dvořák.

Jó, tudom, ez nem nagy fölfedezés, hogy Beethoven egytől kilencig lefoglalta a sorszámokat, ha azt mondják, Ötödik, akkor az ő és még véletlenül se, Csajkovszkij, Bruckner vagy Haydn. Lehet, hogy egy nap majd Mahler átveszi ezt a szimfóniatulajdonosi szerepet, de inkább nem.

Nem is ez az érdekes, hanem maga a Kilencedik. Most, karácsony körül, anélkül, hogy kerestem volna a lehetőséget, háromszor is meghallgattam a Bernstein vezényelte berlini előadást, részletkérdés talán, de egyre kevésbé tetszett.

Vagy talán nem részletkérdés, mert ez is a közönség műhöz való viszonyáról szól. Normális esetben talán nem is kérdés, hogy tetszik-e a Kilencedik. Persze, hogy tetszik, mert a Kilencedik. Mert ez más, mint a többi, nemcsak a megmozgatott erőket illetően, de a tételek hossza miatt is. Mintha nem mindennapi kenyérnek készült volna a darab, hanem ünnepi kalácsnak. Mintha ez is lett volna azelőtt a normális zenetévéi ügymenet, amit egy ideig nálunk is követtek: évente egyszer, karácsony körül testvér lészen minden ember.  Még a zalaegerszegi laktanya második emeletén is sikerült rávenni a legénységet, hogy karácsonykor ezt nézzük. Egyszer ki lehet bírni.

Nyilván többször is ki lehet bírni, ahhoz elég jól van megírva, de nem kopik el mégis valahogy? Nem az összeurópai himnusz volta miatt, mert az csak a dallam, de vajon át lehet-e élni a világ helyrezökkenését a negyedik tételben, amikor a csellók megtalálják végre a dallamot. Vagy a másik dallam végtelenségét a harmadikban? Tudom, a kérdés voltaképpen minden szimfóniára érvényes, az alkotók arra számítottak, hogy egyszeri-kétszeri élménye lesz a mű a közönségnek, de a Kilencedik esetében mintha ez fokozottabban igaz volna. Ámbár az is igaz: nincsenek régi szimfóniák, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden szimfónia új.

Azelőtt a könyökömön jött ki, most meg a tollam hegyéből ez a régebben minden jobb volt. Legalábbis a zenében. De mintha mások is ezt sugallnák: a délelőtti újévi koncert mellé este a Mezzo leadta az 1987-est. Általában ezt szokás az újévi történetének csúcsai közé számítani: kétszer Carlos Kleiber és egyszer Herbert von Karajan. 1987 volt az egyszeri Karajan.

Egyébként nem volt rossz az idei évkezdés sem, Riccardo Muti mégis kaliber, ha Strauss vagy keringő ügyben nincs is különösebb mondanivalója, a zenekar magyarokkal megerősítve igazán első osztályú, Varga Tamás úgy szólózik a csellón, mint a legnagyobbak. Azt nem tudom, hogyan lehet így is elérni, hogy az ember unja a Császár-keringőt, de most van menekülő útvonal, hiányzik a közönség. Ki hitte volna, hogy a Wiener Philharmoniker olyan, mint a Pa-dö-dő, mert nekik is hiányzott a hallgatóság az előszilveszteri közvetítésben.

Persze, ma már van egy csomó meglepő dolog az 1987-es közvetítésben is. Például hogy utána kiírják, a Karajan és Herbert von Karajan szóösszetétel bejegyzett védjegy, nem is tudom, le szabad-e írni kis R betű nélkül. Így köszönti egymást Karajan és József Attila, neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé. Lehet, hogy Karajan második, lemezes-videós élete is a proletár utókoré?

Ha az ember figyel, még feltűnhet neki, hogy 1987-ben a világ vezető szimfonikus zenekarában nem ült nő, legalábbis látható helyen biztosan nem, antifeministák biztosan ebben lelik a magyarázatot a minőségi különbségre. Én inkább várom Mirga Grazinyte-Tylát, vagy bárkit, aki majd az első újévi karmesternő lesz. Bárkit azért nem, de Mirgát megnézném.

Ez látszott a legpihentebb agyú ötletnek, hogy nagy és közkedvelt művészeknek megörökítik a lábnyomát az Operettszínház előtt. Az ihletet könnyű volt követni, olyasmi, mint a hollywoodi csillagok aláírása, van hasonló Bécsben is (talán ők utánunk kezdték), híres muzsikusok és aláírásaik, de ebből mi lesz? Bokatörés nézői részről. Tiltakozás művészi oldalról, tönkrement a cipőm a forró ólomban. (Tudom, nem abba mártják a lábakat, de mégis valamibe, ami biztosan ragad.)

Most már látni, hogy az ötlet nem volt rossz, csak szomorú. Mert a dolog természete miatt egyre több lesz a halott lábnyom, a megismételhetetlen lépés, mintha a lábnyom is bizonyíték akarna lenni: tényleg itt jártak. Tényleg, tényleg, nem mese. Óriások a földön.

Vagy nem óriások. Mert Polgár Lászlóban arra sok hajlam nem volt, hogy önmagára, mint földöntúli lényre tekintsen. Vagy hogy ezt várja el mástól. Aztán mégis mekkora volt, még óriásnak is. Már a lába is 48-as.

Ma volna 74 éves.

Életem első operaelőadásán Sólyom-Nagy Sándor ott volt a színpadon. Nemcsak ott volt, de vele kezdődött az egész, questo Mar Rosso mi ammolisce e assidera. Aztán, persze, jött Pavarotti, és beterített mindent a hangjával. Életem második operaelőadásán is ott volt Sólyom-Nagy Sándor, állatbőrökbe öltözötten ádázkodott az Aidában. Aztán jött Domingo, és beterített. Mindenesetre ezek alapján az operai pályakezdő azt hihette, hogy ez olyasmi, ami mindig van, hogy mindig jön egy ilyen mosolygós szemű, testes ember, és szép hangon dolgozik a többiek alá, mellé, köré, hogy azoknak csak a sztárságra kelljen ügyelniük.

Az Aida után egyébként, többé-kevésbé alvajáró állapotban elindultam a színpad felé, mert ennek nem lehet így vége, és tényleg nem is volt, ünnepelték Domingót, egy rajongó nagy tortát hozott, azt a színpadon fölvágták, Domingo kiosztotta a szeletet, ő tartja, Sólyom-Nagy Sándor meg eszi a tortát, kattant a fényképezőgép, ebből azért ő is szeretne egyet, fordult a fotóshoz. Remélem, kapott.

Az idők során árnyalódott a kép, az ember rájött, hogy nincs mindig ott Sólyom-Nagy Sándor a vendégsztárok mellett, van, hogy ő nincs, van, hogy sztár nincs, és neki kell vinni a sztárságot, vagy ha nem is pont azt, de a megbízható, magas színvonalú éneklést, meg a rendületlenül szép hangot. Később jöttek a megrázkódtatások, a hang eltűnt, az egészség megrogyott. A szemben a mosolygás maradt, legalábbis a közönség számára. Hogy mit él át a hangját elveszítő, majd visszanyerő énekes, az nem ami dolgunk. Vagy nem tudom. Sólyom-Nagy Sándornál érezni lehetett, hogy az énekes nem valami létbe vetett észak-fok. Amikor kezdett, Radnay György szerepkörét vette át, időnként szinte szó szerint Radnay kezéből, a pálya megfelelő pontján pedig tanított, biztosan vannak ma is Sólyom-Nagy megoldások, fordulatok, értelmezések a színpadon. Ha volna színpad.

Jézushangú ember. Liszt Christus oratóriumának mindkét Hungaroton-felvételén ő énekelte Jézust, így most az ő hangján hallom: boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak.

Gerald Moore említi a könyvében, hogy nagyon szeretett Yehudi Menuhinnal szonátázni, de a dolog akkor már teljesen reménytelenné vált, Yehudit körbevették a zongorista családtagjai. Hát igen, be kellett állni a sorba, hiszen Menuhin testvére, sógora, veje, fia is zongorázott, és nyilván más volt a közönség érdeklődése, ha a hegedűs is föllépett.

Az említettek között a napokban koronavírusban meghalt Fou Ts’ong volt a vej kilenc éven át.

Ja, így könnyű, mondaná az ember, pedig egyáltalán nem könnyű. Kínainak lenni, és európai zenét játszani akkor sem volt egyszerű, egyébként, minden látszat ellenére ma sem az, csak mi tudjuk azt jobban, hogyan is szól az igazi Chopin. Mindenesetre Fou Ts’ong mindent megtett, hogy megtanulja, évekig tanult Varsóban, aztán harmadik lett a Chopin-versenyen. Állítólag Julius Katchentől kapott repülőjegyre pénzt, hogy meneküljön Londonba. Pedig Lengyelország is menekülés volt, Kínában maoizmus tombolt, Fou Ts’ong franciából fordító apját és az anyját öngyilkosságba hajszolta a rendszer. Addigra ő már a Menuhin család tagja volt.   

Menuhin személye nyilván megkönnyítette vagy meggyorsította az elfogadást, segített a bizalmatlanságon, később jöttek a többiek, Barenboim és köre, és bár Fou Ts’ong lemezei még ma is kicsit idegenül hangzanak, ő maga végigjárt egy utat, amelyet kínai vagy távol-keleti zongoristák szintén végigjárhatnak. Aztán oda is érnek a csúcsra. Millióból vagy tízmillióból egy.

Mindig vicces, amikor egy könyvet egy másikkal akarnak eladni. A Harvard tér című Aciman-regény borítóján az áll: A nagy sikerű Szólíts a neveden szerzőjének legújabb regénye. Elképzelem, amikor először játszották Beethoven Ötödik szimfóniáját. A Negyedik szimfónia szerzőjének legújabb műve.

Ami a Harvard teret illeti: kétszáz oldalon át várja az ember, hogy történjen valami. Akkor rájön, hogy ez az a regény, amiben nem történik semmi, nem az eseményekről szól, hanem valami belső utakról, amelyek nem vezetnek sehova, és nem is nagyon izgatják az embert, mivel a belsőben sem történik sok dolog, és a végén ott állunk a Harvard téren. Behülyítettek, ez van. Biztosan ez valami korai regénye André Acimannek, ami attól lett érdekes, hogy siker lett a Szólíts a neveden. Vajon miért adták ki, ha annyira nem jó, megérezték benne a lehetőséget? Csakhogy ez sem stimmel, a Harvard tér a későbbi, éppenséggel lehetne ideális találkozás egy érett íróval, akinek aztán szépen föl lehet göngyölíteni az életművét.

Most akkor göngyölítsem? Mert a Harvard tér figurái csak olyan körülbelül megírt lények, egyáltalán nem foghatóak, alig elképzelhetőek, még csak rokonszenvet sem könnyű érezni irántuk. Akkor göngyöle? Milyen alapon? Mi legyen a következő? Amit Aciman maga a legjobbjának tart, a Nyolc fehér éjszaka, vagy a Szólíts a neveden betűformában? Vagy hagyjuk egymást békén?