Most tényleg a brexitről szól a Dunkirk, vagy az ember már megbuggyant a politika melegében, és belelát a legártatlanabb tömeggyilkosságokba is valami napi aktuálisat? Nézzük. Európa legnagyobb hadserege távozik a kontinensről, erős veszteségeket elszenvedve. Angol udvariassággal, senkit nem okolva. Ha jól figyeltem, egyszer sem mondják, hogy a másik oldalon a németek vannak, ők húzzák meg a ravaszt vagy ők biztosítják ki a bombát. Ahogy az áldozatokat is ma már olyan finoman kell bemutatni, már, ha nem a mi halottaink. Nincsenek német belek a vásznon, legfeljebb füstölgő motorok. Ezzel az erővel tényleg a földönkívüliekkel is harcolhatnának. Közben meg mintha halkan újraéledne a brit nacionalizmus, amikor még pulóvert hordott a brit. Mit lát, parancsnok úr? A hazát - feleli Kenneth Branagh könnyes szemmel, mint napjaink kissé zsíros nyakú Laurence Olivier-ja. Lehet, hogy azt hinné az ember, itt is a háború maga a fő szörnyűség, kelepel a géppuska, és aki az előbb élő volt, most kicsavarodott tagokkal fekszik a földön, közben meg épp a háborút nem érezni, vagyis azt, hogy te is benne vagy, néző, nem egyszerűen elszenveded, hanem neked kell eldönteni, hogy te fekszel vagy a másik. 

Valamelyik nap ment a tévében egy világháborús dokumentumfilm, egy amerikai katona mesélte el az első áldozatát: épp guggolt a német a fűben és a beleit ürítette. Az amerikai odasúgta a többieknek, hogy, na, ez most az enyém. Célzott és lőtt. És a legszörnyűbb, mondta ez a férfi a kamerának, hogy még büszke is voltam rá. 

Hogy teljes legyen a német-angol barátság, a zenét Hans Zimmer írta, és, mondani sem kell, nagyon profi, a sok ketyegés meg kattogás végig tartja feszültséget, pedig 106 perc, és csak a végén szélesedik ki valami dallammá. A valami dallam egyébként az Enigma-variációk, feltehetően a legismertebb angol szimfonikus zenemű. Nem vagyunk alább valóak senkinél, mondják a boldog brit mozinézők. 

Na, most mi lesz ezzel a címbéli sorral? Semmi, a kiejtés számít, és hiába mondják majd azt, hogy Bobbie is my hobby (hobbie?) senki nem fog panaszkodni. Hogy egy kicsit oldjam a homályt: arról van szó, hogy Stephen Sondheim hozzájárult, hogy a Company című musicaljét nemileg átfordítsák, a harmincöt éves, az életben igazán sikeres Bobby út- és párkeresése (van azért három csaja, nem kell félteni) helyett a harmincöt éves, az életben igazán sikeres  Bobbie legyen a téma. A Szex és New York után végre eljutottunk idáig, nem csak a férfiak lehetnek megakadva az életben, nem csak ők bizonytalanok, hogy leköthetik-e magukat valaki mellett, nem csak őket zavarhatja, hogy folyton a harmadikok egy társaságban, hogy egy idő után mindig házaspárokkal mászkálnak el, és egyáltalán nem érti, hogy ezeket a párokat mi tartja össze, ha egyáltalán valami.

Persze, fölösleges túl nagy pezsgőt bontani, ez a nemváltás már régen megtörtént, legkésőbb akkor, amikor a musical legfontosabb dalát, a Being Alive-ot lemezre énekelte Barbra Streisand, és lehet bármit mondani  a csücsörgéseire meg a modorosságaira, ilyen erővel és kidolgozottsággal se előtte, se utána, senki.

Levonnám melléktanulságnak, hogy ez is egy lényeges különbség opera és musical között, ez a lehetőség. Rigoletto áriáját nem szokták koloratúr szopránok énekelni, Gildát sem fuvolázgat egy komor basszus, a zeneszerzők nem csak a fejükben komponáltak, de a gyakorlatban is, tudták, hogy mi az, ami elvárható és elképzelhető egy hangfajtól. 

De hát csak egy idő után. Handel áriáit még vígan cserélgethetik az énekesek, az Ombra mai fu bárkinek ott lehet a repertoárján, így aztán nincs tanulság, csak az örömhír: ez az egészen fantasztikus musical újra műsoron lesz, negyvenhét évesen új életet kezd.

Jaj, jusson már valakinek az eszébe itthon is. 

A költő Kántor Péterrel beszélgettem... - tudom, hogy nevetséges, de valahogy nem tudom megszokni ezt a mondatot. Mintha azt mondanám, hogy Petőfi Sándorral beszélgettem. De hát ez az igazság: Kántor Péterrel beszélgettem, mert megláttam a Balassi Bálint utcában, ment át a villamossíneken, rövidnadrágban, napszemüvegben, én meg bicikliháton, rövidnadrágban, napszemüvegben. Megálltunk, és vele lehet rögtön beszélgetni, nem kell mindenféle köröket tenni, család, politika, sport, hanem csak mit olvastál, én mit olvastam, ő persze sokkal különösebb dolgokat, de a könyvesbolt vagy az antikvárium mindenkié, szaladhatok utána. És, ahogy beszélgetünk, szóba kerül Kosztolányi, végre elmondhatom valakinek a régi bajomat. Hogy Kosztolányi úgy vigyáz a kis, lelki békétlenkedéseire, mint aki tudja, ha ezt is elveszíti, nem lesz miről verset írni. Ez a bús férfi érzet, hogy amíg megnyerte a világot, elveszítette a világnál nagyobbat. Amit Britannicus úgy mond a Néró, a véres költőben, amikor Néró felordít: minden az enyém, még az is, ami nincs, hogy nem, nem. A tiéd csak a minden. Ami nincs, az az enyém. Kosztolányi folyton erre panaszkodik, nem vagyok otthon az égben, meg állok dús vacsora ízével, prémes bundában és megváltozottan. Hát, ha csak ez a bajod, öregem, vedd le azt a prémes bundát, és kezdd elölről. De erről írni az újabb és újabb verseket, már megbocsáss, nem tűnik nagyon őszinte dolognak. 

De hát ez egy bun... - mondja Kántor Péter, és elharapja a szót. Próbálom kihúzni belőle, hogy mi lett volna a teljes változat, bun, bun... Nem fejezi be. Pedig bírnám. Aki ismer, az nem szokott bunkónak mondani, aki nem ismer, az meg olyan sokat nem számít. De most valaki ismer, és bár nem is rám mondaná, csak a gondolatra, mégis szokatlan, és nyilván rám is fér. Ha nem is fejezi be a költő, azért a gondolatát igen: nincs itt semmi ellentmondás vagy tetszelgés. Belülről kellene neki levenni azt a bundát, és arra nem képes, persze, hogy zavarja. 

Mondja, én meg figyelek, és közben nézem a világot, a háta mögül sütő napot, az Olimpiai Park kapuját, ahol vízpermetben frissülnek az emberek. Mindig van nálam fényképezőgép, csak pont most nincs, mert nem cipelem, úgyis meleg van, nem akarok a szíj alá izzadni. Pedig most de jó volna, ilyen háttér előtt, ellenfényben a napszemüveges irodalom.

Annyira jó volna, hogy másnap, ugyanabban az órában, megint arra biciklizek. Ott a park, ott a nap, ott a permet. Csak a költő nincs sehol.

Ken Follett még írhatta, hogy "A" botrány, de voltaképpen Modigliani körül állandóan van valami gyanakvási helyzet. Ha azt írják (azt írták), hogy már a kiállítás plakátja is hamis volt, az ember megkönnyebbül, hogy végül mégsem rólunk van szó, hanem Genováról, ahol végül három nappal korábban csukták be a Palazzo Ducalét. Nincs mit tenni, Modigliani egy bizonyos szinten vagy szintig könnyen hamisítható, és akit könnyen lehet hamisítani, azt könnyen lehet, hogy hamisítják is. Nekem itt, Pesten is voltak erős kételyeim, mondjuk az sokat nem számít, de Genovában már fölemelték a szakértők is a szavukat. Kicsit el volt túlozva az arány, hatvanból húsz. És a plakát is. 

A hamisított képeknél az a szép, hogy amint kimondják, rögtön látja is az ember, ez a plakát ezzel a pirospozsgás képregényfiúval, már ne haragudj, hogy lenne eredeti. Vagy a másikra gondoltak? 

A hamisított képeknél az a szép, hogy kérdeznek. Ha ezt elfogadtad eredetinek, akkor mi az, amit szeretsz Modiglianiban? Egy rokonom sokáig büszkén hordta 20 forintos Cartier óráját, mondván, hogy ez az igazi esztétikai viszonyulás: az óra ránézésre olyan, mint azok a szép, négyszögletes, borjúbőr szíjas remekművek. Persze, ha valaki kézbe veszi, akkor a súlya nem olyan, ha jobban megfigyeli, látja, hogy a felhúzóban nem zafír van, csak valami kék üveg, még jó, ha nem műanyag, de a karon, főleg a másik ember csuklóján azért ugyanolyan szépen mutat. 

Modiglianira fordítva: aki a lófejű, pucér nőket keresi, meg a színre kent szemüregeket, annak a hamis Modigliani is igazi. Akinek nem igazi, az viszont mit keres. Erotikát. Formákba szorított szexualitást? Életet, amiből Modiglianinak olyan kevés jutott? Kevés jutott, de azt is szerteszórta, festményutódokba. 

Az évforduló környékén én is Esterházyt olvasok, nyilván butaságocska, de végeredményben mégsem akkora. Mindegy, miért olvas az ember, ha jót. Vagy ha rosszat, akkor is. 

Esterházy, a Javított kiadás, és most éppen azt gondolom róla, hogy sok, egy kicsit mégis sok, sok a könny, sok a lélek, sok a család, sok az ismerős, de talán helyére kerül ez is az emberben. Író a megfigyelésből él, meg az érzékenységből, de nem viselheti a vállán... Viselheti. Mindegy, úgyis csak addig tart bennem a hetykeség, amíg el nem jutok a római virágvasárnaphoz, ahogy nézi a nagy ünnepség közepén a pápát, kicsi és ferde ember, és arrra gondol hirtelen, hogy nemsokára meghal ő is, és majd találkozik az apjával, és tessék majd az apukámnak segíteni. Akkor már én is k, még csak nem is k, hanem b, bbb, bőgésbőgésbőgés.

Nem ezt mesélném, hanem hogy a 152. oldalon azt írja egy nőről, hogy rémlik, anyai oldalról utálták, mint a kukorica gölödint. Már hogy azt hitték, apai nőzésről van szó, pedig csak megfigyelésről, besúgásról, amit nem sejthettek, azért utálták. De engem a gölödin fog meg, mert valahogy azt hittem, ez az én dumám, utálni valamit, mint a kukorica gölödint. Nem az én dumám, de tudom honnét van, A helység kalapácsából. Valaha iskolai előadáson léptem föl, mint Szélestenyerű Fejenagy, feltételezem, hogy inkább fejem nagysága, mint tenyerem szélessége miatt. Szóval abban mondanak ilyet, és voltaképpen soha nem néztem utána, mi is az a kukorica gölödin, amit úgy utálnak benne, de az internet idején ez tényleg olyan fokú lustaság, ami vállalhatatlan. 

Gölödin, az a gombóc, levesbetétet készítenek belőle alapesetben. Az is igaz, hogy a receptek alapján elsősorban burgonyagombóc, a kukoricás változat, ha jól sejtem, inkább olyan polenta jellegű. Az a baj, hogy a polentát viszont eléggé szeretem, így megfosztódtam egy jó kis humoros és rejtélyes mondástól. A tudás nem hatalom, csak bonyodalom, de mintha erről szólna a Javított kiadás is. 

Nem mondom, hogy holtbiztos módszer, de azt, hogy a közvélekedés szerint ki a legnagyobb, legfontosabb zeneszerző, azt valószínűleg a lemezek és CD-k alapján is meg lehet határozni. 1970-ben, amikor a Deutsche Grammophon az első Beethoven-összkiadást megjelentette, nem volt kétség: azért ő az összkiadott, mert ő a zene csúcsa, minden kezdet benne találta meg az értelmét, minden folytatást hozzá kell viszonyítani. A teljes Beethovennek ugyanúgy ott a helye a rendes, polgári családok polcain, mint az Encyclopedia Britannicának. Vagy a Révaynak. Akkor, azután, mondjuk a kilencvenes évek közepéig egy karmester rangját az jelezte, ha lemezre rögzítette az összes szimfóniát. Mindegy, hogy volt-e róla valami különleges mondanivalója, vagy azt tudta elismételni, amit az elődök (esetleg azt sem), előbb vagy utóbb sort kellett erre keríteni, már csak a becsület kedvéért is. Ha aztán a nagy karmesterek között kellett választani, még az is elhangozhatott érvként, hogy ne hülyéskedj már, háromszor is fölvette a Beethoven-szimfóniákat. 

Beethoven utóbb lejött a felhők közül, ami egyáltalán nem tett rosszat neki, balvégzet meg torkon ragadott sors helyett most azt érzi az ember, hogy de hiszen ő még annál is sokkal jobb zeneszerző, mint amit régebben gondoltak róla, és a helyet, úgy látszott, a régebbieknek adja át. Jött Mozart a trónra, ott volt Bach is, aki mást mondott, nem számított művelt embernek. De ha a lemezkarriereket nézzük: ma az nagy karmester, aki Mahler-összest vezényel, az igazi, formátumos zongorista, aki Rachmaninov-zongoraversenyekbe mélyeszti a fogát. Ha a születési időpontokat nézzük, mintha csökkenne a távolság, Beethoven akkori kétszáz évéhez képest Mahler épp csak 157 múlt a hónap elején, Rachmaninov meg kis pisis: 144. Pár száz év, és utolérjük magunkat, újra a kortársak lesznek a nagy komponisták.

Persze, tudom, hol csalok. Beethoven már saját magát is a legnagyobbnak tartotta, míg Mahler valószínűleg nem hogy Beethovent, de Wagnert is fontosabbnak érezte önmagánál. Rachmaninov fejében talán meg sem fordult, hogy ő lett volna a teremtés célja és értelme. Ez a nagykodás, nagyságoskodás a komponistától kell, hogy kezdődjön. Nem tudunk fölnézni arra, aki maga is fölfelé néz. Egyelőre.  

Eszembe jutott valami, Boszniáról szólva: a mostari híd. Amit az ember  kellő megindultsággal közelít meg, már az út is afféle Csontváry-vidék, nagy, zöld hegyoldalak, a házak kövei között a fuga, vagy micsoda fekete, szóval tényleg azt festette, amit látott. És a hídnál még sincs ez a nagy megilletődés, pedig olyan, amilyennek látta, ív, meg a folyón az ív tükörképe. A helyi vagányok ugrálnak le a magasból, ha összegyűlik nekik 20 euró, nemzetközi pénzért kockáztatják csak az életüket, konvertibilis márkáért inkább nem. De valami hiányzik, és nem tudok jobb megoldást, mint hogy maga a híd hiányzik, a tudat, hogy ezen mászkáltak át ezer éve is, és most a régi lábak nyoma nincs sehol.

Persze, ha nem mondták volna, hogy felrobbantották, akkor nem lenne az ember lelke ennyire érzékeny. A tudás ártalmas. Ugyanezt éreztem Monte Cassinónál. Minden rendben van, vagy rendben kellene lennie, állnak a kövek, a kút, a kerítés, a lépcső. Ki lehet tekinteni a szép könyöklőről, a táj csak nem változott olyan sokat az évszázadok alatt, de valami nincs rendben. Semmi sem olyan, és nyilván azért nem, mert ez nem az, mert a monostort lebombázták a 2. világháborúban, és hiába építették újjá, nem lehet újjáépíteni a lelkiséget. Vagy csak az elhangzott imákat, beszélgetéseket, lépteket nem lehet a kövek közé odaszorítani, ahhoz kell újabb ötszáz év. És akkor sem lesz ugyanaz.

Azért foglalkoztat az egész, mert soha nem értem, hogy miért szép minden régi épület. Miért van az, hogy ha a kőhalom elér bizonyos kort, akkor mindenképpen ájultan bámuljuk. Lehet az is a magyarázat hogy kizárólag a szép épületeket őrzik meg az emberek, az elbénázott malacólak összedőlnek pár évtized alatt. Ilyenkor azonban azt érzem, hogy nem a forma meg az anyag adja a szépséget, hanem a halottak. Embertársak, akik ott voltak, és azt nézték, amit mi, azt érintették, amit mi (szeretnénk), simogatták a szemükkel a köveket, azok meg magukba szívták ezt a rajongást, és igyekeztek méltóvá válni a szeretetünkre. A kő az csak kő, nem belőle táplálkozunk.  

Az egyik kellemes hozadéka volt a vizes megnyitónak, hogy eszembe jutott Gázi Huszrev bég. Önmagában, persze, nem volna kellemes, a bég régi ellenségünk, tízezer lovassal vett részt a mohácsi csatában, de fölidézte a szarajevói szép napokat. Az ember elvarázsolva járt egy idegen világban, ami mégsem volt idegen, ezt ők is tudták, és ki van jelölve az utcán egy pont: ha balra nézel, európai város, üzletek, reklámok, ha jobbra, akkor a mesés kelet, mecset, torony, kupola. Jó, jó, ebben is benne van a bírálat, mi vagyunk a pogányok, a pénz- és áruimádatunkkal. 

Mindenesetre Szarajevóban az ember jobban látja önmagát is. Hogyan erőlködik egy kis nép önmaga jelentőségéért. Lemosolyogjuk őket, kedvesen és bölcsen, nem ti vagytok a jelentősek, hanem a történelem, nem indítottatok el semmit, itt csak megölték a trónörököst, itt csak elindul valami érthetetlen folyamat. Egy szerb fiú meghúzza a ravaszt Boszniában, mire hadat üzen Anglia Németországnak. Ahogy Tolsztoj mondaná: attól, hogy elindul egymillió ember, és valaki az élükre áll, még nem biztos, hogy ő vezeti a tömeget.

De mikor ide értem, még nem ismertem rá magunkra. Viszont, amikor elolvastam a falon Gázi Huszrev bég, a nagy szarajevói építtető életrajzát, egyből otthon éreztem magam. Pedig csak egy fél mondat volt: Gázi, mint minden bosnyák fiú, különösen eszes és tehetséges volt. Ez a mi dumánk szokott lenni a magyarokról, hogy tehetséges nép, az egy főre eső Nobel-díjasok és olimpiai érmesek száma nálunk a legnagyobb (vagy második?). Ha velünk volna tele a világ...

A nagyobb népek valószínűleg tudják, hogy valakinek átlagosnak is kell lennie. 

Voltaképpen nem Dohnányi Ernő káros szenvedélyeiről szeretnék megemlékezni, láthatóan nem sokat ártottak neki, hiszen 83 évet élt, és a 83-ból meglehetősen sok volt az átlagosnál viharosabb és idegtépőbb. Tulajdonképpen minden vágyam szeretni Dohnányi műveit, mert annyira rokonszenves a személyisége, a lazasága, a tehetsége, vagy ahogyan ezt a tehetséget használni tudta. Viszont mintha éppen ez volna az akadálya a Dohnányi-kultusznak, mintha éppen ő nem csinált volna elég nagy ügyet magából, mintha mindig előbb hagyta volna abba a komponálást, mint ahogy elérte volna a befejezettséget, a véglegességet. Ezért aztán többnyire kicsit kényelmetlen a műveit hallgatni, nem az a szint, ahol Bartók vagy Kodály ücsörög, és sehogy nem lehet Dohnányit fölébreszteni, mert mindig visszaalszik. 

Nemcsak Bartók árnyéka túl nagy. A tenor című operájában A bűvös vadászt idézik, vicces körülmények között, de így is az jut az ember eszébe, hogy mennyire nincsenek egy súlycsoportban, Weber és Dohnányi. Valóban, azóta sem történt meg, hogy egy jelentős operában Dohnányitól idéztek volna, a közönség örömére vagy derültségére. Ha már itt tartunk, az is érdekes, amikor a zeneszerzők önmaguktól idéznek. Ez, persze, már csak a legfelső szinten történhet meg, hamarjában nem is jut más az eszembe, csak Mozart és Wagner. Az előbbi a Don Giovanniban játszatja el fúvósokon Figaro áriáját a vacsorajelenetben, az utóbbi a Mesterdalnokokban idézi föl a Trisztánt. Elég jellemző a kontextus is, Mozartnál Leporello legyint, hogy jaj, ezt már túlságosan is ismerem, utóbbinál Hans Sachs töröl ki egy meghatott könnycseppet a szeme sarkából, hogy nem akar ő a fiatalok mellett Marke király lenni.  

Megint az örök tanulság: Wagner is biztosan nagyon nagy ember, de ha egy hamburgert lehetne valamelyikkel benyomni, akkor mégis inkább Mozartot választanám. Legfeljebb leenné magát. 

Egy elcsípett asztali beszélgetésben megint csak azon elmélkedett egy egyiptomi és egy angol pár, mekkora csoda Budapesten a Parlament épülete. Hogy soha nem láttak még hasonlót, milyen gyönyörűen uralja a teret és a másik oldalról a Duna-partot, tényleg egy szenzáció. Eszembe jut, hogy azért ez nem új dolog, amikor a Queen itt járt, 1986-ban Freddie Mercury is az Országházat bámulta meg, föl is ajánlotta, hogy megveszi. Akkor kellett volna intézkedni. 

Nem, persze, hogy nem erről van szó, Freddie-vel is lehetne vitatkozni esztétikai kérdéseken, és hogy vajon tényleg rocksztár-kellék lehet-e a sárga melegítőnadrág, mégis sokszor eszembe jut, hogy ha véletlenül kulturális újságíró lettem volna a 19. század legvégén, naponta kaptam volna epeömlést és agyérgörcsöt a mind nagyobb épület miatt, hogy ez mégis hihetetlen, kinek jutott eszébe ezt választani. Mekkora épülethalom, száz év múlva innét viszik majd a városiak a mészkövet az otthoni nagyjavításokhoz. Ha van valami összeegyeztethetetlen, akkor az a barokk és a gótika, erről okítanak mindenkit az iskolában, ezen szörnyülködünk, valahányszor barokkosított templomokat látunk, és most megkapjuk egyben, Steindl Imre bécsi ízlésének köszönhetően, csipkés kő és kupola. 

Száz év se kellett hozzá, hogy ez legyen a város legjellemzőbb épülete, amiről teli szájú vendégek egyeztetnek és  lelkes lendülettel bólogatnak egymás szavára. Lehet rá azt is mondani, hogy azért, mert az épületek egyik  fontos eleme a megszokhatóság, de az Országháznál pont nem szempont, és akik lelkesednek érte, azok nem megszokták, hanem rögtön elsőre tetszik nekik. Itt valaki vagy valakik a jövőbe láttak, tudták, hogy jó ez úgy és ott, ahol van, nemzeti nagylétünk nagy temetője, Országház. 

Most naponta takarom el a szemem a Vár új tetőit nézve, vagy a Nemzeti Színház vidékén, és közben kíváncsi vagyok: fog ez valaha tetszeni az embereknek?