Van egy legenda vagy talán ez túlzás, valamiféle meglátás a klasszikus zene vidékén a hosszú életű karmesterekről és a rövid életű tenoristákról. A magam részéről ugyan minden életet rövidnek érzek, amelyik nem tartott százötven évig (leszámítva Hitlert meg Sztálint), de azért a meglátásban kétségkívül van igazság, azért is tarthatja magát.

Na de mi van a csellistákkal? Az embernek elsőként Casals jut az eszébe, ő tényleg jó sokáig élt, nem volt már nagyon messze a száz, amikor a közös emberi sorsban osztozott. Casals magyarul is megjelent könyvében, amely a kevéssé ötletes Öröm és bánat címet viseli, az egyik fényképen épp egy fiatal csellistával látható, akinek tehetségében sok örömét lelte a mester. Leslie Parnas volt a fiatal zenész, aki végül nem futott be olyan szédítő karriert, de azért jegyezték a nevét, kiváló társakkal kamarázott, nagy zenekarokkal, nagy helyszíneken adott esteket. Talán csak azért furcsa, hogy többé-kevésbé el lehetett őt felejteni, mert 1962-ben második lett Moszkvában a Csajkovszkij-versenyen. Hidegháború és kultúrharc, négy évvel vagyunk Van Cliburn nagy szenzációt jelentő győzelme után, először indulnak csellisták a versenyen, és már megint ott egy amerikai. Igaz, csak második, az első Natalia Sakovszkaja volt, aki később tanárként híresebb lett, mint szólistaként. Volt két második, két harmadik helyezett, a negyedik pedig Mező László volt. Nem volt gyenge év.

Leslie Parnas február elsején halt meg Floridában. Ha valaki kezet rázott vele, akkor egy kézfogásra volt Sosztakovicstól (ő adta át a díjat a Csajkovszkij versenyen), és kettőre Debussytől – vagy bárkitől, akivel Casals valaha kezet rázott.  

Ma már elég furcsa ötletnek tűnik azon az alapon kiállítást szervezni, hogy „mi van a képen”, de nem képtelenség. Mondjuk halakból vagy virágokból nem volna könnyű valami koherens kamarakiállítást összehozni, de istenekből és csábításból a jelek szerint lehet. Még akkor is, ha a kérdés, mármint hogy ki van a képen, nem is annyira egyszerű. A felirat tanúsága szerint a Vulcanus és Vénusz például a szakembereknek is gondot okozott, mivel pont a szerelmi lebukás harmadik istene, Mars nem látható a képen, csak az ernyedett nő és az ideges férj. De a restauráláskor előkerült, ha nem is a gaz csábító, de néhány aprócska kovács, amiből egyértelműnek látszik, hogy Mars, a nagy vagány úgy elbújt a vén kovács elől, hogy mi sem találjuk.

Tizenhatos karika van az Isteni csábítás című kiállítás mellett, ami nyilván csak kurátori csábítás, semmi olyan izgalomra nem lehet számítani, mint ami a nápolyi múzeum Gabinetto Segretójában látható, én legalábbis csak egyetlen erektált péniszt találtam a falon, és az sem épp kihagyhatatlan művészi minősége miatt van ott, inkább csak ilyen is van alapon. Viszont ott ül egy szupercsinos Maillol, Léda a hattyú nélkül. Az ember csodálja Maillolt, hogy volt szíve lehagyni a madarat, csodálja, és örül neki, és azon töri a fejt, hogy a szobor vajon Dina Viernyt ábrázolja-e vagy egy másik modellt. Mell alapján Dina, az arca alapján nem vagyok benne olyan biztos. Közben pirulok. Nem műélvező vagyok, csak műélvezkedő.

Talán illett volna tudni, ki az a Maira Kalman, de nem tudtam. Csak egy nekrológot láttam Julie Saulról, akinek New Yorkban volt galériája, elsősorban fotográfiákat árult, de olyan művészekkel is foglalkozott, mit Maira Kalman. Fölébredt bennem a honfiú, Maira, rendben van, de Kalman, magyarnak kell lennie.

Nem magyar. De amúgy elég ismert festő, illusztrátor, író, mondhatni, igazi okosság és tehetség, aki mindenféle módon meg tudja mutatni, hogyan is viszonyul a világhoz. A férje viszont igazi Kalman, sőt Tibor Kalman, Kálmán Tibor, Budapesten született, ötvenhatban menekült a szüleivel Amerikába. Grafikai tervezéssel foglalkozott, a Barnes & Noble alkalmazottjaként, ami a belépésekor csak egy könyvesboltocska volt, most már világhálózat. Nyilván ez nem rajta múlott, bár a cég régi logóját ő tervezte. Meg pédául a Talking Heads lemezborítóit. A kilencvenes években ő volt a Benetton Colors magazinjának  főszerkesztője, néhány jól fejlett botrány fűződik a nevéhez, például ez.

1999-ben halt meg New Yorkban.

Van egy mondása, amivel sokan vigasztalhatjuk magunkat: ha az ember olyasmit csinál, amit senki sem utál, azt senki sem fogja szeretni.

Jó, ha kap segítséget az ember a Capa Központban az Anticamera című kiállítást nézve. Ha magamból indulok ki, valószínűleg a dobozból vetített villanykörte képét úgy tekintettem volna, mintha egy dobozból vetített villanykörtét néznék, és nem tudom, hogy eszembe jutott volna-e a camera obscura, a villanykörte, mint a fény forrása. Az meg biztosan nem jutott volna az eszembe, amit a kurátor Mucsi Emese mondott, hogy hiszen a képregényekben a villanykörte az ötlet jele, hogy a fény nemcsak fény, de eszme is, hogy mindig ezzel jelöljük a szellem eredményeit, felvilágosodás és sötét középkor.

Vagy a másik teremben, ahol vetítők körüli mozgó világot lehet látni, csak az lett volna a gondolatom, hogy hiszen ezt én már láttam. Nem pont így, sokkal szórakoztatóbb formában, a Vertigo című Hitchcock-filmben, ahol a nagyközönség számára először alkalmazták azt az operatőri megoldást, hogy a kamera ráközelít valamire, miközben ellentétes irányú mozgást végez, vagy épp fordítva, nyit, miközben a valóságban közeledik. Az arc ettől körülbelül ugyanott marad, de a világ mögötte szédülni kezd. A másik művön forog az egész világ, csak a vetítő berendezés marad egyhelyben. A képen, hiszen közben látjuk, hogy a világ áll, csak a vetítő forog. Az alkotó, Ősz Gábor maga hívta föl a figyelmet, hogy alapjában véve ez is filmjelenet, Fred Astaire táncolt a plafonon a Royal Wedding című filmben. A trükk csodálatos: építettek egy forgatható szobát, rögzített csillárral és bútorokkal, csak arra kellett figyelni, hogy Astaire jókor lépjen föl a falra meg a plafonra.  

Szteppelni is kell hozzá, és azt a Capa Központban nem teszik.

Vannak hivatásos filmhibavadászok, akik döbbenetes dolgokat vesznek észre, olyan cégek reklámjait egy 1974-ben játszódó moziban, amelyek csak 1975-ben alakultak, és így tovább. Ehhez képest nem nagy találat, ami nekem tűnt föl a Halál a Nílusonban: Poirot azt mondja, hogy Sherlock Holmest olvas, de pár perccel (vagy órával) később, a közeli képen látszik, hogy igazából Dickens a könyve szerzője.

Nem ez a baj a filmmel. Valószínűleg egyszerűen csak túlbonyolították a dolgot, ahelyett, hogy lejátszanák a Ki a tettes? című játékot, elkezdenek bonyolultkodni, megoldani a faji kérdést meg az azonos neműek szerelmét, mondván, hogy 2021-et írunk. Már amikor forgatták, akkor írtak 2021-et. Az egészet persze visszássá vagy értelmetlenné teszi már az a puszta tény is, hogy Armie Hammer is játszik a filmben, ami engem ugyan kicsit se zavar, de ha tényleg 2021-et vagy 2022-t írunk, akkor ez így mégsem olyan egyszerű.

A főbaj meg maga Poirot. Akinek egyáltalán nem kellene főbajnak lennie, semmire sem vágyok jobban, mint egy igazi Poirot-ra, mert nekem elviselhetetlen és nevetséges az az idétlenség és tipegés, amit a sorozatban az azóta tipegéséért lovaggá ütött David Suchet előad, most meg végre Peter Ustinov után egy igazi, nagy színészt kapunk. Kenneth Branagh pompás és mély, csak ezekre a mélységekre egyáltalán nincs szükség. Ha nem vették volna észre az alkotók: ez egy detektívregény. Nem kell a nyomozónak jellemfejlődni, nem kell megmagyarázni, miért lett azzá, aki, és miért növesztett bajuszt. Poirot jön, figyel, elmondja a hülyeségeit a szürke agysejtekről, és megoldja a bűntényt. Minden hasonlóság a valós személyekkel és eseményekkel a tévedés műve.  

Ötvenéves a Berlini Filharmonikusok 12 csellistája, vagy nem is tudom, hogy kell ezt mondani, nem a 12 csellista ötvenéves, hanem az ezt a nevet viselő formáció. Ötven, azért az sok, nem rengeteg, de egy önálló kamaratársulat ennyi idő alatt már kialakíthatott magának arculatot, műsort, ezt játsszuk és ezért. Két út is kínálkozik. Az egyik a kulturpesszimistáké, hogy zenekarra már mindent megírtak, amit lehet és érdemes, és fölösleges tovább versenyezni a nagy B betűsökkel, Bachtól Bartókig, ha új zenét akarunk, új formációkra van szükség. Itt ez a 12 csellista, garantált minőség, hiszen a világ egyik legjobb zenekarában játszanak, jöhetnek a nagy muzsikák. A másik út talán még kulturpesszimistább, a zenélés mégis üzleti vállalkozás, valami olyasmivel kell masszírozni a közönséget, aminek örülnek, vicces darabokkal, feldolgozásokkal, és akkor cselló is meg öröm is a hangverseny, emelt profil, de közben mégis filmzenéket hallgatunk.

Az, hogy ötvenéves a formáció, elég egyértelműen jelzi, hogy megtalálták a maguk útját és közönségét. Nincs is nagyon mivel vitatkozni, bár néha azt érzem, hogy jó volna, ha történne is valami zenei értelemben, mert ebbe a cselló King’s Singers élménybe bele lehet fáradni. Bele lehetne, de tényleg nagyon szépen játszanak a fiúk (majdnem mind fiú, egy lány van köztük), és nem járunk ilyesmire minden héten kétszer. Soha nagyobb bajunk ne legyen.  

Nem tudom, mindenki számára világos-e, hogy a leghíresebb Babits verssort nem Babits írta. Amikor Karinthy az Így írtok tiben azt mondja, hogy Babits születése előtt rávette édesanyját, hogy utazzék Szegszárdra, nehogy elrontsa az alliterációt a Szegszárdon születtem, színésznőt szerettem kezdetű versben, abban az is a vicc része, hogy ilyen Babits-sor nem létezik. Csak nagyon igazinak hat, hiszen nem is a leghosszabb alliteráció a Babits összesben, hol van attól, hogy barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond.

Ehhez képest a Szegszárd egészen normális, bár azt nem tudtam Babitsról, hogy színésznőt szeretett volna, de lehet, hogy valamikor élete során mindenki szeretett színésznőt. Legfeljebb az zavart, hogy soha nem hallottam, mi a sor folytatása. Karinthyt komáltam, kiváló kutyákkal.

A jó sorsom Szekszárdra vitt, és ha már ott az ember, megnézi a híres szülött házát. Több híres szülött is van, de Babitsra gondoltam, nem mintha az ilyen jellegű megrendülésekkel el lehetne számolni. Ennél az asztalnál ette a bablevest. Ebben a székben találta ki, hogy „fehér gyászát felölti Irisz”. Én meg ebben a székben olvastam először, akkor azt is kiállítsam?

Minden cinizmus ellenére úgy mászkál az ember a régi házban, hogy tudja: most valahol van. Csodálkozik, hogy minden mennyire kicsi, ezek a Babitsék mind ekkorák voltak? Úgy írt, hogy sétált a két szoba között, de egy mai, többé-kevésbé átlagos termetű férfi nem tudna ott sétálni, mert beleverné a fejét a szemöldökfába. És a bútoroknak is mennyire rövid a lába, rájuk kell guggolni. Mintha ez volna Babits, mikromenedzselés, ahogy ma mondják, napokig rágódni azon, hogy jó rím-e a gipszre a ripsz. És ebből építeni ezt az életművet, regények, fordítások, versek, versek, versek. Nem érti az ember, hogyan csinálta, de most jobban nem érti, és még jobban csodálja.

Kis tárlókban elhelyeztek néhány verset, amelyek a házhoz köthetőek. Az Örökségemet, ami olyan ártatlanul indul, mintha Kosztolányi írta volna, aztán átkozódásba fordul, miattatok lettem aranyeszű és lelki nyavalyás.

Harangjátékba kezd, ha lépsz, a vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll

Annyira igaz, amit ír, hogy ott a vén pohárszék, és benne a két csöpp üveg.

Nem az a Lölő, hanem a francia, Francois Leleux vitt el bennünket Skóciába, vagyis épp ez a probléma: nem vitt el. Pont a koncert címét adó darabok nem hatottak élményszerűen, de szerencsére nem voltak megakadva a Nemzeti Filharmonikusok sem Skóciával sem Mendelssohnnal. Francois Leleux ugyanis oboista is, nemcsak karmester, és annak, vagy talán inkább zenésznek abszolút kiváló. Lendületes, érdekes, vagány, és ha sziszegve is, de menő kadenciákat fúj a Mozart-oboaversenyben, és még arra is képes, hogy vezénylésszerű mozdulatokat tegyen, kezében a hangszerrel. Ha csak ennyi volna a koncert, rossz szavunk nem lehetne.

Így se nagyon van, csak Mendelssohnért emelnék szót. Az ember hajlamos azt hinni, hogy Mozart mellé csak Beethovent vagy Bachot illik műsorra tűzni, minden egyéb zeneszerző úgy jár, hogy szép tőle az igyekezet, de nem ugyanaz a kategória. Pedig Mendelssohn az adottságokat illetően ugyanaz a liga, a tizenhat éves Mozart nem írt annyira összetett zenét, mint az ugyanannyi idős Mendelssohn, aki akkor már túl volt a Szentivánéji álom nyitányán. A párosítás tehát jó, csak ezt be is kell bizonyítani.

Hogy gyorsan gyilkoljam le a tanulságot: Leleux jobb szólista, mint karmester. Ez a félmondat viszont már annyiszor hangzott el a Nemzeti Filharmonikusok vidékén (mindegy, hogy joggal vagy jogtalanul), hogy szégyellem is mondani.

Lassan csomagolnak a Kártyázók, úgy értem, bezár a Cezanne-kiállítás, és az ember fél, hogy ennyi volt csak a hozadéka: ezentúl ékezet nélkül írja majd a festő nevét. Mert mindig ez van, amikor itt volt a Tiziano-kép, Az angol ifjú, azt képzeltem, hogy azokban a hetekben minden délutánomat ott töltöm majd a múzeumban, hogy végre közelebbi ismeretséget köthetünk egymással, aztán jó, ha ötször voltam, mert, ugye, minden hülyeség fontosabb, és az ember nem akar nagyon pojácává válni a saját szemében sem.

Nem is erről akarok beszélni, hanem a remekművekről, amikről a felvilágosult ember tudja, hogy mi csináljunk magunknak őket, hogy addig beszélünk valamiről, addig nézzük a reprodukciókat, amíg meg nem remeg a térdünk a nagyszerű kép közelében. Biztos ez is igaz. Közben mégis van az az ájult, ólmos fáradtság, amit mindannyian a múzeumokban szoktunk átélni. Ami nem arányos a termekben megtett úttal, az állva vagy sétálva eltöltött idővel. De az ember tényleg úgy jön ki akár Cezanne-tól is, mint aki három menetet bokszolt Muhammad Alival. Örül, hogy saját lábon távozik. Szerintem az a magyarázat, hogy nem a remekművek töltenek fel minket energiával, hanem mi töltjük föl őket, kiszívja belőlünk az életet vagy az erőt a nagy alkotás, hogy aztán kedvére ragyogjon másoknak. Meg zárás után. Mekkora mázlisták a takarítók.