Régebben a Kilencedik szimfónia is hozzátartozott a karácsonyhoz. Nem tudom, Beethoven vajon örült volna-e ennek, vagy azt gondolta, a kilenc is csak egy sorszám, nem kell ünnepnek lenni ahhoz, hogy előadják a szimfóniáját. Esetleg épp ellenkezőleg, számára is az lett az utolsó szimfónia, aminek mostanában halljuk, valami félpogány szertartássá, istentiszteletté, amelyhez nem is kell feltétlenül Isten. Mindenesetre a Kilencedik a kommunizmusban viszonylag szépen futott, a tévében műsorra tűzték karácsony táján, voltak filmek Karajannal, én egy Lehel György vezényelte változatra emlékszem a legélénkebben, mert azt csodák csodájára eltűrték a laktanyai kantinban karácsony délelőttjén.

Talán meg kellene újra próbálni, főleg, ha meg is lehet, a Nemzeti Filharmonikusok műsorra tűzték a Kilencediket 23.-án este. Hogy gyorsan gyilkoljam meg a poént: nem tudom, milyen volt az előadás, mert a koncertnek első része is volt. Először csak búnak eresztette az ember a fejét Nicolai Karácsonyi nyitánya alatt. Pedig érdekes a darab, kissé szemérmetlenül lopja Mendelssohn ötletét a Reformáció szimfónia utolsó tételéből, de Mendelssohn az Ein feste Burgot dolgozta föl, Nicolai meg a Von Himmel hoch kezdetű korált. Ritkán játszott mű ettől függetlenül is, koncerten én még soha nem hallottam, nyilván nem hálás, viszont kell hozzá egy halom ember, a zenekar mellett kórus is – ettől is lehet különösen alkalmas a Kilencedik mellé, ha már úgyis eljöttek az énekesek, legalább bemelegítenek.

Másodiknak Händel B-dúr orgonaversenyét adták elő, és bár nem akarok kéretlen tanácsokat adni a Filharmonikusoknak, én a helyükben megpróbálkoztam volna olyan szólistával, aki tud is orgonálni, mert így nagyon gyötrelmes volt az élmény. Harmadiknak Barber Adagiója ment, de azt már úgy éreztem, hogy a kifeszített idegszálaimon húzzák-nyúzzák, és ha arra gondoltam, hogy ez esetleg a második részben folyamatossá válik, akkor három napig fog rezegni a fejem karácsony örömére. Ne bántsuk egymást – ha ez volt a karácsonyi koncert üzenete, akkor megértettem.

Egy felháborodott barátom küldte el Soltész Rezső új, karácsonyi videóklipjét, hogy ő ilyen inzultusokra nincsen fölkészülve. Megértem. Erre jött még tegnap Tóth Gabi, és a Mennyből az angyal, a fejhangú pásztooouurokkal, és azzal a tanulsággal, hogy nálunk a kliprendezők szerint a karácsony az valami fehér pulóveres ünnep, kellemetlenül meleg és gyorsan piszkolódó felsőruházat az illendő.

Nem hagyom magam lebeszélni. Tudom, hogy legnagyvonalúbban számolva is egy hónap az idény, de leginkább két napról van szó, ehhez képest van egy polcnyi karácsonyi lemezem, gregorián és Palestrina, Vivaldi és Bach, operaénekesek, ahogy azt bömbölik magukról megfeledkezve, hogy Stille Nacht. Mint valami túlzabált bejgliőrült karácsony másnapján, minden évben szeretnék valami vagy valaki újat is hallani ugyanabban a témában.

De tényleg gyenge az idei felhozatal, és nemcsak itthon, nemzetközileg is. Végül Norah Jones mellett kötöttem ki, saját számokat is írt az új albumára, meg előadja a jól beváltakat is, vagy legalábbis néhányat, de nincs benne öröm. Vagyis mintha neki nem lett volna öröme benne, ványadtan énekelget, még ványadtabban nyomkodja a billentyűket, a harmadik szám végére lekonyul a bajszom: ez tényleg ilyen karácsony? A zene nem csal, ha ennyit lehet most kihozni a karácsonyi dalokból, akkor maga az ünnep bágyadtabb a szokásosnál?

Szerencsére nem csak a húszfilléres videóklipek vannak fenn Norah Jonestól, de egy húszperces koncert is az Empire State Building tetején. Nem azt mondom, hogy majd kirúgja a felhőkarcoló oldalát (ilyet New Yorkban még mindig nem is szabad mondani), de elzenélget. Azért még keresek másokat, rengeteg időnk van Szentestéig.

Valahogy rááll az ember agya arra a gondolatra, hogy ez a kép Françoise Gilot tragédiája. Mármint a kép híres volta, hogy soha nem fog olyan ismert képet festeni, mint ez, amin látható is. Mert mögötte ott van Picasso. (Egyébként meg Picasso mögött ott van az unokaöccse, kíváncsi vagyok, ez utóbb bosszantotta-e a fényképészt.)

Közben meg itt van Gilot, ha nem is testben, de festményeiben, a Várfok Galériában. Testben is lehetne, 100 éves múlt novemberben, így aztán teljesítette azt, ami a róla szóló film címe volt: túlélte Picassót. Neki csak 91 jött össze.

Egyéb tanulság bennem sajnos nem alakult ki a galériában, az egész jelenség inkább tűnik gazdasági mint művészeti vállalkozásnak. Ha már úgyis közhelyidézéssel és terjesztéssel foglalkozunk: ilyen képeket nem festeni nehéz, hanem eladni, de talán eladni sem annyira bonyolult, mégis Picasso múzsája, ha a közhiedelemmel ellentétben a felesége nem is lehetett, hiszen nem vált el Olga Hohlovától. És ahogy a házassága miatt vagy attól függetlenül az ember nem érzi, hogy Picassónak a balett színpadon lett volna a helye, a szerelme miatt nem érzi, hogy Françoise Gilot képei feltétlenül a múzeu…

Megint közhely, ráadásul hímsoviniszta közhely. Oké, nem szóltam.

Évek, de lehet, hogy évtizedek óta terveztem már, hogy elmegyek Lébénybe. Mindig néztem az autópályáról, kint van a tábla, hogy megnézendő, Árpád-kori templom. De mindig ugyanaz volt a történet, odafelé (mármint Bécs felé) még korán van, visszafelé meg már késő.

Mint kiderült, mások meg épp ezért látogatják. Odafelé megáll velük a busz, kiszállnak, megnézik, és már nem indultak el hiába. Meg hát Szent Jakab-templom, előtte ott a kagyló a bejáratnál, lehet kicsit zarándokolni, hat naposat Pestről, vagy innét indulni, tábla mondja, hogy már nincs sok hátra Santiago de Composteláig, csak 3210 km. Egy szép napon majd, mondanám, de ha autóval is évekig vagy évtizedekig tartott a tervezés, akkor Compostela messze van.

Mindegy, Lébény most közel, és a látogatóközpont nyitva, vezetést is kap az ember a belépti díjért, és rögtön láthatja, hogy van itt azért templomok cicaharca: „mindenki azt hiszi, hogy a jáki a legöregebb kolostori templom Magyarországon, pedig azt csak 1220-ban kezdték el építeni, és a tatárjárás megakasztotta őket, csak 1256-ban lettek készen. Itt meg már 1206-ban állt a templom.” De hát az előző rendszer Jákot favorizálta.

Mindegy. Az ember bámulja a régi falakat, szépek és tiszták, látszanak a kőben a csigák lenyomatai, a régi fal kapcsolatba hoz a még régebbi élőkkel. A mennyezeten Szentlélek-lyuk, hogy ha megint pünkösd jönne el, akkor legyen hol behatolnia lángnyelv formájában, anélkül, hogy leégne a mennyezet. Van hová fejlődni hitben.

A képen látható tárgyat mi úgy hívjuk, pipaszurkáló, de ez nem teljesen helyénvaló kifejezés, hiszen a lényege éppen az, hogy több, mint szurkáló. Három az egyben, szurkáló, tömő és kaparó. Az amerikaiak nem is nagyon vacakoltak azzal, hogy erre a hármas funkcióra megfelelő nevet találjanak, egyszerűen úgy hívják, Czech tool, cseh szerszám, tekintve, hogy ezen a hármas izén többnyire rajta is van a Made in Czechoslovakia felirat. (Egyébként ezen a példányon is, szóval teljesen autentikus Czech tool.)

Azon gondolkodtam, mik vannak még ilyenek. Elsősorban élelmiszerek, tokaji meg mecseki, rajnai és portói. Párizsi és hamburger, bécsi virsli, amit Bécsben viszont frankfurternek mondanak. A szerszámok között a franciakulcs, biztos ennek is van valami oka.  És mi, büszke magyarok? Milyen dolgoknak adtunk nevet a nagyvilág számára? Debreziner. Meg hogy az oroszok vengerkának mondták a rosszlányokat. Remélem, ez már elmúlt.

Szerintem az ötletet az adta, hogy a szomszéd szobában itt is vonós hangszeren játszanak. Csak a Három nővérben Andrej hegedül, itt meg, az Apák és fiúkban Nyikolaj csellózik. És egyik esetben sem tudja az ember, hogy ez valami csodás emelkedettséget jelent, vagy legalább a vágyat, hogy a világ rejtettebb oldalát is meg kellene ismerni, vagy csak a maflaságot, ezek itt húzzák, iga helyett a vonót, és elmegy, elmegy az élet, anélkül, hogy bármi értelmeset csináltunk volna benne.

Mi legalább színházba járunk, ha az értelmes.

Nem akarom feltétlenül megfejteni Brian Friel motivációit, miért is akart (és tudott) Csehovot faragni Turgenyevből, a lényeg az, hogy ezúttal nincs mit vitatkozni a Katonával, a darabnak helye van a színpadon. Az, mondjuk, ha csak a darabot látom, nem jutott volna az eszembe, hogy a címe Apák és fiúk lehet, mintha nem elsősorban a nemzedékek szembenállásáról és kölcsönös értetlenségéről szólna, inkább arról: hogyan is érthetnénk meg egymást, amikor magunkat sem értjük. Ez azért jó üzenet, még ha nem is nagyon dobja föl a nézőt. Ami az adaptációt illeti, profi munka, nem hosszú, nem rövid, a párbeszédek élnek, a belső gondolatok elhalnak, de így is érdekes marad, ami történik. Mintha egy szereplővel több volna a kelleténél, én legalábbis nem látom, hogy a részeges grófnő alakja mit ad hozzá az események menetéhez, de önmagában nézve jól levadászható a szerep, és Csoma Judit szorgosan vadássza is. Az előadás ügyesen balanszíroz nevettetés és elgondolkodtatás határán, néha idebillen, néha oda. Fekete Ernő és Máté Gábor játssza a Kirszanov-testvéreket, másnak is feltűnt (Pintér Béla után), hogy a két színész mennyire hasonlít.

Nagyobb baj van az ifjabb nemzedékkel, Arkagyij Kirszanovval és a nihilista Bazarovval. Tasnádi Bence szokása szerint ugyanolyan, érdekes játszma, hogy sikerül-e számára olyan szerepet találni, amely pont ráillik az ugyanolyanságára, Vizi Dávid meg két felvonáson keresztül dúl és fúl, ennél több izgalmat is vihetne a figurába. Ámbár így meg maga az előadás szól arról, amiről a cím: a rendező nem érti meg vagy nem találja a hangot a következő generációval.  

Biztos van, akinek ez tetszik,  nekem a Megbocsáthatatlan címet viselő Sandra Bullock-film a Netflixen majdnem megbocsáthatatlan, annyira mély és lelki és lassú és értelmetlen. De nem is ez a lényeg. 

Inkább maga Sandra Bullock, meg az új arca. Őszinte (jó, nem őszinte) tisztelettel és csodálattal nézem azokat, akik mindenféle arcszépítő sebészei beavatkozásnak vetik alá magukat, mert látszik, hogy a siker legalábbis kétes. Sandra Bullock, aki valaha a természetes szépség, báj és mosoly és normalitás képviselőjeként indult a filmvásznon, mostanra valami nyugtalanító, női gebévé változott, az arca ránctalan, de mozdulatlan, az ajkai megduzzadtak és lehúzódtak. Viccesnek lenni iszonyat nehéz, de mozdulatlan arccal viccesnek lenni még nehezebb, talán egyedül Buster Keatonnak sikerült. Rendben, ez épp nem komédia, iszonyatos titkokat kell viselni rendületlenül, mintha épp erre találták volna ki a botoxot, el ne áruljon az arcom, de egyrészt a szereposztás mindent elmond, én nem hiszek a velejéig gonosz Sandra Bullockban, másrészt két órán keresztül nézni ezt a lárvaarcot nem épp a legszórakoztatóbb esti elfoglaltság. 

Ti, leányok, ne tegyétek, mondanám, ha a kozmetikai műtétekről van szó, de hát többnyire nem is leányok teszik. 

Lehet, hogy a világnak is szüksége van a rosszra, hogy a jó valahogy definiálni tudja önmagát, de a kémregények szerzőinek egészen biztosan szüksége van a rosszra. Ki ellen harcoljunk, ki ellen kémkedjünk, és kinek az ügynökeit tegyük ártalmatlanná? 1989 után úgy látszott, hogy új ellenséget kell keresni, Moszkva már nincs a gonoszok között. Egy ideig érződött is a zavar, a kínaiak valahogy nem voltak elég karakteresek, nem voltak kellően személyesek, túl idegenek voltak, akárcsak az arabok, ezzel az erővel akár a marslakók ellen is lehetett volna harcolni. Aztán szerencsére jött Putyin, és újra színre léptek a KGB-sek. Vagyis most már FSZB-sek.

Ennek a helyzetnek haszonélvezője Robert Dugoni, akinek A nyolcadik nővér című regényét olvasom épp. Van benne minden, amit az ember nem szokott érteni, menekülés a Fekete-tengeren át Törökországba, ahol az orosz titkosszolgálat meglepően otthonosan viselkedik, de azért izgalom is akad. Meg vannak olyan jópofa amerikáner dolgok, az orosz ezredes azon gondolkodik, hogy vajon hány mérföldre lehet tőle az üldözött. Nahát, nahát, Putyin eltörölte a metrikus rendszert is? De ami a legmulatságosabb, az az, amikor az amerikai ügynök, aki 195 centi magas és afro-amerikai, úgy menekül a belbiztonságiak elől, hogy megpróbál elvegyülni a Bolsojból kiözönlő színházi közönségben.

Persze, hogy itt tartanak az amerikaiak, ha ilyen éles eszű ügynökeik vannak.  

Utólag persze nevetséges, de voltak fenntartásaim, vagy ez talán túl erős szó, voltak gyanakvásaim Valerij Gergijevvel kapcsolatosan. Csak annyi, amennyit a legtöbb emberből kivált, ha úgy kezdődik a hivatalos programismertetés, hogy „korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott sztárdirigense”. Tényleg az, de az ember szereti azt képzelni, hogy a zene mégsem sztárokról meg foglalkoztatásokról szól, aki sokat foglalkozik, keveset fog. Vagy nem is tudom. Végül is mindegy, mit gondol az ember előre a koncertről, ahhoz képest, hogy érzi magát utána.

Köszönöm, jól.

Bővebben? Köszönöm, állati jól. És ebbe belefér még az is, hogy az Egy faun délutánja után még azt éreztem, hogy itt ez a nagy ember a maga nagy, orosz zenekarával, de eszembe nem jutna elcserélni ezt az élményt a Concerto Budapest néhány nappal korábbi előadásával. Mert aztán jött a nyüzüge fiatalember, Alexandre Kantorow Saint-Saëns g-moll zongoraversenyével, és szünet után jött a Tenkes kapitánya, és odacsapott.

Tíz perccel korábban már tudtam, hogy jó lesz a Petruska, mert a trombitás a szünetben végig fújta a magáét a színfalak mögött, gyakorolt, és finoman szólva is nagyon biztató módon. aztán még biztatóbb módon játszott, és mindenki más körülbelül ezen a színvonalon verte a tamtamot, meg minden más egyéb hangszert, már amit verni kell, és nem fújni meg húzni. Őrületes ricsaj volt, meg őrületes csöndek, a szokottnál talán egy kicsivel gyorsabb tempók, hiszen nem voltak táncosok, akikhez alkalmazkodni kellett volna, nyomta bele a székbe az embert a hangzavar, ami, mondani sem kell, minden, csak nem zavar, annyi, amennyi kell, az, aminek lennie kell. Az egész közepén meg ott áll Valerij Gergijev a ceruzányi karmesteri pálcával, és figyel ő is, irányít, viszi a darabot végig.

Vajon ez a Mariinszkij Színházban, ahonnét a zenekar jött, mindennapos gyakorlat és színvonal? Biztos azt is meg lehet szokni.

Ez tényleg érdekelne, bár a válasz egyszerűnek tűnik. Mi van a lemezen? Helyesen használjuk vajon azt a kifejezést, hogy hangrögzítés, vagy ami a lemezen van, annak is megvan a maga élete, változik, szépül, csúnyul, fárad, erősödik?

Tudom, hogy mi a hivatalos válasz. A lemez örök, legalábbis emberi léptékkel mérve örök, mi változunk. Biztos? Nem tudok jobb példát, mint a magam viszonyát bizonyos énekesekhez. Emma Kirkbyhez, például, aki szerelem volt, voltaképpen nem is első hallásra, de első látásra. Ismertem a hangját a rádióból, de olyan lemezekről, amelyeken Judith Nelson is énekelt, és azt hittem, hogy az a a hang, ami annyira tetszik, az övé. Aztán Angliában, a lemezboltokban megláttam a képét a borítókon, és rájöttem, hogy ő az, ez a piros hajú nő, akinek a hangja megfogott. Nem is tudtam ellenőrizni, hogy igazam van, úgy értem, Angliában nem, de bevásároltam a lemezeiből, annyira biztos voltam a dologban.

És tényleg. Nincs itthoni csalódás és a fej falba verése, tényleg az ő hangja tetszik. Purcell-dalok, Haydn-misék, olasz dolgok, amorózus és pasztorális dialógusok. Agyonhallgatott lemezek, velük kezdődött a nap, ők voltak a közepén, ők a végén.

Most miért nem?

Akkoriban el se tudtam képzelni, hogy Emma Kirkbyt valaha élőben is meghallgathatom majd, ugyan ki hívná meg, miért hívná meg, csak hogy én örüljek. Aztán jött, túl a csúcson, de ő volt, aztán már nagyon túl a csúcson, nem is nagyon volt ő, ez az élet rendje, a hangok elfáradnak, az angol muzsikusokat lovaggá meg dámává ütik (már ha az utóbbiakat is ütik). Hanem a régi felvételeknek, ha igaz, régieknek kellene maradniuk. Ez a lényeg, hogy megmarad.

Akkor miért nem hallgatom ezeket a lemezeket mostanában? Miért van az, hogy ami akkor lenyűgöző természetességnek hatott, az most megjátszott ártatlankodás, ami angyalhang volt, az most éles? Nem hálátlanságból mondom, hiszen a műveket továbbra is szeretem, és azt, hogy mondjuk Henry Lawes neve mond valamit (ideírom az évszámait: 1596 – 1662), azt Emma Kirkbynek köszönhetem. Vagyis ha változtam is, nem annyit. Akkor nem lehet, hogy mégis a lemez változott?