Woody Allen magyar hangja ideális esetben Kern András, pedig a kettejük hangkaraktere egészen más, de kicsit még reménykedek, hogy egy szép napon kiadnak valami Woody Allen összest, amiben megcsinálják így is a szinkronokat. Na jó, igazából nem reménykedek. Közben azonban vannak alternatív Woodyk is, nemcsak hangok, testek is, akik őt játsszák filmeken, azt a szerepet, amelyet ő játszana, játszott volna, akivel azonosul szerzőként. A leghízelgőbb ezek között valószínűleg Timothée Chalamet volt, a legkevésbé hízelgő meg épp a legutóbbi film, a Rifkin fesztiválja főhőse, Wallace Shawn.

Valószínűleg nem ez a teljes probléma, mindenesetre rossz a film, nehéz nevetni, mert Wallace Shawn (igaza van) nem próbál meg Woodyként létezni a vásznon, viszont az a roggyant teknős, aki ő maga, az nem valami vonzó, és nem jól mondja a poénokat. A végén ott tart az ember, mint mostanában a Woody-filmekkel: örül, hogy megnézte, de semmi pénzért nem kezdene bele újra. Talán egyszer a tévé előtt még ottfelejti magát.  

De hát ez benne a szép. Van valaki, aki minden évben csinál egy filmet, és minden kiszámíthatósága ellenére sem lehet tudni, hogy mit fog csinálni, komolyat vagy komédiát, jót, rosszat, vicceset vagy szellemeset. Vagy most épp egyiket sem, de akkor is: ő az. Ez volna Woody Allen kettős élete, ami, persze, nem is kettős, hiszen ő ő, ő a főhős, ő az író és a rendező, ő Timothée és ő Wallace, ő Kern András. Megvívta a maga harcát a halandósággal, és nem maradt alul. 

Csak legyen, aki nézi. Mert az idő csak lepereg, régen az ember azt figyelte, hogy de klasszul öltözködik ez a pasi, most meg azt mondja, mit erőlködik (Wallace Shawn) ebben a nagypapa farmerban. Régebben frissek voltak a poénok, most meg lábjegyzet kell hozzá, amikor azt mondják, hogy Philippe filmje díjat nyert Kölnben, de nem ott született Eichmann? 

Ki az az Eichmann, kérdezik huszonöt év alatt. Mik ezek a fekete-fehér filmbetétek? Nekünk élvezet, hogy vajon hány filmidézetet ismerünk föl, de állítólag mi sem élünk örökké.  

Ez is az öregedés előnyei közé tartozik: már nem is tudom, hányadik Haydn Teremtést látom-hallom újév napján, Fischer Ádám vezényletével. Már úgy értem, az hátrány, hogy nem tudom, hányadik, tavaly nem volt, és egyszer az Évszakok ment, amikor Fischer Ádám épp a Metropolitan Operában teljesített szolgálatot, mindenesetre sokadik. Volt nagyon nagy zenekarral-kórussal, volt kicsivel, volt régi hangszerekkel, és modernekkel. Volt két részben, és volt már egyben is, nem büfézni jöttetek alapon. Most épp kicsi apparátussal ment és modern hangszereken, egy részben. Nagyon, NAGYON és még annál is szebben.

Van A teremtésnek egy kellemetlen pontja, amikor az első emberpár társalog énekelve. Ahogy mondani szokás, efölött már eljárt az idő, asszony, gyere a keblemre, és kövess, férfi, megyek a kebledre és követlek. Hát, ugye, 2022-t írunk, ilyesmit nem illik mondani, de mit lehet csinálni, ha egyszer ezt a szöveget zenésítette meg Haydn, mégsem cserélhetnek a szereplők, az asszony mégsem mondhatja, hogy keblére és kövesse Ádám, még ha tudjuk is, amit tudunk. Nehéz ezzel a résszel valami okosat kezdeni.

Nehéz, de nem lehetetlen. Most például az történt, hogy az oratórium harmadik részére a bariton Konstantin Krimmel átsétált a pódiumon, a jobb oldalról a balra ült, a szoprán Mojca Erdmann mellé. Eddig angyal voltam, most már ember vagyok, ura, parancsolója és vezetője ennek a szoknyás teremtménynek. Mojca Erdmann pedig csak énekelt, énekelt, de amikor oda ért, hogy vezess, és én majd engedelmeskedek, akkor éneklés közben a férfi karjára tette a kezét. Aha. Ahogy azt Móricka, meg Josephka képzeli. Egy hangot sem adott hozzá, egy hangot nem vett el abból, amit Haydn írt. Mégis tudta az ember, hogy azért ez nem lesz olyan egyszerű.

Tudjuk, mi lett belőle, de ilyenkor mégsem a földi siralomvölgyben érzem magam.

Yehudi Menuhin tévéfilm-sorozatában, Az ember zenéjében mutatott egy angol mondókát, úgy kezdődik, hogy Ring a ring a roses. Teljesen ártatlan és félig-meddig nonszensz szövegnek tűnik, de ha utánagondol az ember, igazi horror. "Atishoo atishoo, we all fall down". Nem valami vicces, leülős játék, ha igaz, hanem a nagy pestisjárvány emléke. Az atishoo (etisu) a beteg ember nehéz lélegzetvételére utal, és aztán we all fall down, mind a földre zuhanunk. 

Lehet, hogy túl komor a kép, amit Menuhin vázolt, de az embert nem hagyja nyugodni. Hátha az ilyen ártatlanságok mögött súlyos kollektív emlék rejlik. Ahogy állítólag egy nemzetközi pártkongresszuson a részeg magyar küldött elénekelte, hogy kiskacsa fürdik fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba, a szovjet titkosszolgálat meg hetekig kutatta, hogy vajon ez mit akart jelenteni.  

A bogár mindenesetre benne marad az ember fülében, és próbál rájönni, hogy vajon mit is jelenthet ez az angol karácsonyi dal. 

Talán tényleg semmit. A szövegnek van magyar fordítása, Tarbay Ede készítette, szabad, de az nyilván nem baj, az már inkább, hogy a nagy szabadságban a fordító a mondóka-jelleget megszüntette: „Karácsony első napja van, köszönt és minden jót kíván egy csíz a csupasz körtefán.” Az eredetiben egy partridge on a peartree, egy fogoly a körtefán. Ha jól sejtem, a fogoly egyébként nem száll körtefára, a tyúkalakúak rendjébe és a fácánfélék családjába tartozik, talán Tarbay is ezért cserélte csízre, már csak egy cs betűvel kezdődő fát kellett volna találnia hozzá, de cserfa helyett inkább megtartotta a körtét és lecsupaszította.

Hogy kerül a fogoly a fára? Nyilván a madár magyar neve miatt még inkább elkezd kombinálni az ember, de nemzetközileg is kombináltak, és volt, aki arra jutott, hogy a tizenkét napra jutó, és egyre valószínűtlenebb ajándékok (a dal végén már tizenkét dobosról, tizenegy dudáról, tíz ugrándozó lordról van szó) valami titkos keresztény szimbólum a pogány időkből. A fogoly a fán Krisztus, a két gerle az Ó és Új Testamentum, a három francia tyúk (a szótár szerint lazactyúk) a Szentháromság. Azért ez elég gyanúsan marhaság, miről juthatna bárkinek is eszébe a tíz ugrándozó lord kapcsán a Tízparancsolat?

Itt sajnos véget is érnek a kutatásaim, annyit tudok csak meggyőződéssel állítani, hogy miről nem szól a dal.

Van egy karácsonyi népének, amiről valamiért már tudtam, hogy nem népének, és nem is a századok messzeségébe vész a keletkezése. Fel, nagy örömre, ma született – így kezdődik, és Gárdonyi Géza írta. Azt hittem, csak a szövegét írta, de nem, a dallam is tőle való. Gárdonyi muzikális lélek és muzikális test is volt, hegedült és orgonált, és ezek szerint zenét is szerzett.

Utólag, persze, gyanakodhatott az ember, hogy nem a nép nevezi az egyszerű pásztort egyszerűnek, ahhoz már kell némi világban jártas öntudat, hogy rálásson a szerző a pásztor egyszerű voltára. Csak azért jövök épp ezzel a sorral, mert a népének egyik sajátossága, hogy az ember örül, ha sorokat megért belőle. Sokan énekelnek, és nem foglalkoznak különösebben a szöveg érthető előadásával. (Miért, ha foglalkoznak, akkor mi van? Vajon ki érti, mit énekelnek operaénekeseink a minap föltett karácsonyi énekben?) Az egészben az az érdekes, hogy a Fel, nagy örömre, mint az M. Mester Katalin kutatásaiból kiderül, valamilyen szinten mégis népének, Gárdonyi szövegét csiszolta a hétköznapi értelem, hogy ne mondjam, az egyszerű, de dalos kedvű pásztor. A kutatások szerint ugyanis Föld, nagy örömre volt eredetileg a kezdősor, majdnem akkora a változás, mint a Nemzeti dalban, ahol Rajta magyarból lett Talpra magyar. És a kedvenc sorom (ez is olyan, amit legalább értek) is változott. Ma azt éneklik, hogy „rá meleget a marha lehel”, de Gárdonyi valószínűleg azt írta, „rámelegít a marhalehely”.

Még nagyon fiatal volt, tizennyolc éves.

Nincs ám vele semmi baj, inkább azt mondanám legelső tanulságnak, hogy abból látszik, Steven Spielberg mennyire profi rendező, hogy még a West Side Storyból is élvezetes filmet készített. Elsősorban filmet és nem is musical-filmet, de feltehetően itt a megoldás. Most épp nem a musical-filmek idejét éljük, nem érzem, hogy épp ez a műfaj hiányzik a mozikból, ahogy a western is épp aluszik, ha meg nem holt már egészen. Elkészültek a műfaj nagy alkotásai, és nem érzem, hogy le kellene, vagy le lehetne váltani őket. De nem is rendez senki új La Mancha lovagját vagy Hairt, mert minek. Spielberg azonban rendezett új West Side Storyt, és ha a kérdés érvényes is, mármint hogy minek, azért nem kidobott pénz a jegy ára.

Jöhetne a hosszas agyalás, hogy új úgy, hogy régi, az operatőri munka vagy a film fényelése visszavisz a régi világba, úgy hősök a hősök, hogy közben nagyon is hétköznapi arcok, nem ez a szép fiúk és szép lányok táncolnak és szeretik egymást. Nem szépek. De táncolnak.

Voltaképpen ez számomra a legérdekesebb kérdés a filmben: a West Side Story jelene és jövője. Bernstein maga, ha jól értelmezem tetteit, az operásításban látta a mű jövőjét, ő maga operaénekesekkel vette lemezre a saját darabját, méghozzá nyilván szándékoltan fordított szereposztással: Kiri Te Kanawának kellett latino-akcentussal énekelnie, José Carrerasnak kellett (volna) énekbeszédben New York-inak lenni, körülbelül úgy sikerült, ahogy Pavarotti tudott francia anyanyelvű spanyol tizedesnek lenni a Virágáriában. Közben a gyakorlatban a West Side Story mégis musicalként él tovább, nem a Metropolitanben játsszák, hanem a Szegedi Szabadtérin.  

Spielberg nem dönti el a kérdést, pedig mintha érzett volna rá kísértést: a West Side Story grundja az a telek, ahol épp a Lincoln Centert, vagyis a Metropolitan Operát építik. De Spielberg filmet készít, és a film nyomán készíti. A régi filmes szövegváltozatokat és dalsorrendet követi, az énekesek még annyira sem énekesek, mint voltak. Leszámítva, természetesen Rita Morenót, aki a korábbi változatban Anita volt, most meg Doc, vagyis Mrs Doc, a kávézó tulajdonosa. Zenei, pontosabban énekesi szempontból számomra ő az egyetlen igazi élmény, ahogy a Somewhere-t énekli. Nem is énekli, szinte csak mondja, és ettől a sláger megszűnik slágernek lenni. Erről szól az új West Side Story, hogy van még benne anyag és lehetőség.

Tudom, hogy ez nem arra való, nem arra készült, hogy ajándék lónak a foga, de hát ez van. Elmúlik a karácsony, és ami az ünnep előtt kedves jókívánság volt az Operától, az mostanra dokumentummá vált. Nem is épp kellemes dokumentummá. Arról van szó, hogy az Opera művészei az igazgató magyar szövegére elénekelték Adolphe Adam Minuit chretien kezdetű karácsonyi dalát. A választás rendben van, karácsonyi dal, mégsincs annyira elkoptatva, mint a Stille Nacht, eredetileg szopránra és zongorára íródott, de úgy én még soha nem hallottam, szóval igazi feldolgozandó alapanyag. Adam ráadásul igazi operai szerző, még ha egyetlen operáját sem játsszák, vagyis, amióta én operába járok, nálunk biztosan nem játszották, de A longjumeau-i postakocsisból az áriát valaha lemezre énekelte Kelen Péter egy egészen fantasztikus D-vel (azt hiszem) a végén, a balettjai közül a Giselle-t még én is láttam ötször, de inkább többször.

Eddig a jó rész. Mert a karácsony elmúlik, a video meg fennmarad, és az ember azt mondja, jaj, de béna. Mire elkezdenek énekelni, már másfél perce megy a film. Aztán két olyan hang jön, hogy bravó. Még akkor is, ha a mikrofon megváltoztatja a hangok minőségét, ahogy Balga Gabriella és Palerdi András elkezdi a dalt, az valami. Aztán itt meg is állunk, a következő, akire odanéz az ember, az Váradi Zita, illetve oda se kell nézni, mert neki van egyedül igazán érdekes és jellegzetes hangja a szopránok között. Tudom, hogy ez nem a teljes énekesi gárda, de igazán, mindenki olyan rossz és jelentéktelen. Hogy lesz ebből világszínvonal?   

 Az M5 tegnap Beethoven-filmet játszott, szerencsére nem játékfilmet, valahogy Beethovenből nem lehet Amadeust fabrikálni, hanem dokumentumot, sok zenésszel, történésszel, zenetörténésszel. És szóltak Beethoven lakhatási szokásairól. Bécsben az örök bölcsesség, hogy Beethoven szerethette a bécsieket, mert annyi lakásban lakott, sokfelé sétálhatnak ámuldozó turisták.

Nem jókedvéből volt 36 lakása, volt, ahonnét küldték, volt ahonnét magától ment, de az ember kénytelen utánagondolni. Nem is annak, hogy milyen szomszéd lett volna Beethoven, hanem hogy ő milyen szomszédja lett volna. Mert hogy süket, és emiatt folyton  ordít, még rendben van. Hogy üti-veri a zongorát, rendben van. Hogy kitalálja, jó volna még egy ablakot nyitni a ház tűzfalán, és már jönnek is a kőművesek, úgy kell mindenkit hazazavarni, rendben van. De tényleg, mintha igyekezett volna minél kellemetlenebb lenni. Egy nyári napon, estefelé, komponálástól kimelegedvén (?) fogott egy vödör vizet, és a szoba közepén ülve a fejére öntötte. Talán rendszeresen tette, mert a víz átnedvesítette a padlót, megjelent az alatta lévő lakás mennyezetén. Ha jól értem, a Pasqualati-házból akkor kellett kiköltöznie.

Csak azt akarom ezzel mondani, sokan szenvedtek azért, hogy legyen Ötödik szimfónia.

Tudom, hogy annál nagyobb hülyeséget nem követhet el az ember önmagával szemben, mint hogy felidegesíti magát egy karácsonyi filmen, most mégis sikerült. Nem azért, mert karácsonyi, hanem azért, mert magyar film, Nagykarácsony a címe. Nem értem, hogy lehet ilyesmit megírni, leforgatni, teljes szellemi igénytelenség, tehetségtelen másolás, amelyben még azt sem sikerült eldönteni, hogy a célközönség vajon az öt év alatti, szellemileg elmaradott gyerekek vagy a leépült felnőttek legyenek. Nincs fordulat, amelyet ne lehetne kitalálni, de a megvalósítás is olyan tüneményes, hogy a fények miatt az az ember érzése, nyáron forgatták a filmet, csak letépkedték a fákról a leveleket. És Szerednyei Béla rumcájsz-szakállal alakítja az elbeszélés szellemét, vagy mi az anyám kínját, elő- és utószót gagyog, miközben a szövegmondása…  Nem, nem, el se kezdem, bármilyen érdemi kifogás azt a benyomást keltheti, hogy vannak érdemei a filmnek, hogy valamit akartak volna, de nem sikerült. Semmit sem akartak, és az sem sikerült.

Akkor mire való az egész?

Ezen törtem a fejem, amíg meg nem jelent a stáblista, hosszan sorolnak mindenféle embereket, akik dolgoztak a filmen, remélhetőleg fizetést is kaptak érte, ebből éltek és élnek, és akkor eszembe jutott a megoldás. Nem lehetne az ilyen filmeket megcsinálni, kifizetni a dolgozókat, aztán az egészet eldugni, nem forgalmazni, eltenni valahová mélyre, egy nagy raktárba és még véletlenül sem venni elő, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a magyar film?    

Az év fölfedezettje számomra Szőllősy Klára volt, akit fordítóként, persze, nagyon sokra tartottam, de valamiért elkezdtem olvasni az útikönyveit is. Előbb a görögországit, most meg a szovjetunióbeli kalandjait. Nyilván ingoványos a terület, a hatvanas években nehéz lehetett elfogulatlan hangnemben beszélni a nagy testvérről, de neki mintha sikerült volna. Még csak a könyv elején tartok, de azt már megemlíti, hogy Lényingrádban nincs meleg víz télen még a szállodában sem.

Bezzeg Grúziában. Ez most a fő szórakozásom, olvasok két-három fejezetet, aztán elkezdem nézegetni az interneten, hogy miről is van szó. Gagráról, ahová az írószövetség kiválasztott tagjait nyaralni, vagyis inkább őszölni viszik, grúzokról és abházokról, és Szőllősy Klára vidáman és szórakoztatóan nyitogat ablakot-ajtót idegen (ma is idegen) világokra és történelmekre. Közben meg folyton a fordítás nehézségeiről és képtelenségeiről is beszél, mert a fordító, a jelek szerint olyan, mint az operaénekes, mindig a munkája áldozata. Van ott egy színésznő Alesza, és nem lehet a külsejére vonatkozó orosz kifejezéseket magyarra fordítani. Széles a járomcsontja, de a járomcsont valahogy nem akar a mi nyelvünkön szépséggé változni (még jó, hogy nem pofacsont), a szeme gömbölyű, vagyis kidudorodó, de azért nem dülledt. Ökörszemű, mint Héra, mondja végül Szőllősy Klára, bár én valamiért úgy emlékszem, hogy Devecseri tehénszeműt mond, de akár tehén, akár ökör, az sem a szépség felsőfokát jelöli magyarul.

De ki lehet ez az Alesza, vagy ma inkább úgy mondanánk, Aleszja? Tehénszemű színésznőként aligha fogom megtalálni, de szerencsére vele nyaral a férje is, Mazsit Begalin. Ez így már keresőbe írható, rögtön ki is jön Berki Mazsi meg a bengáli tigrisek, de a zs betűt variálva végül megjelenik Mazhit Begalin és a felesége Aleszja (vagy Olesya) Ivanova. Képet találni róla már gyerekség, a tehénszem nem egészen stimmel, mert azt én barnának képzelem, az övé meg kék, de a járomcsont az ott van.

Szőllősy még azt írja, hogy nem készítettek közös filmet a férjével, ez azonban a hatvanas évtized végére megváltozott, leforgatták az Ének Mansukról című alkotást. A férfi főszerepet egy huszonnégy éves ifjú tehetség játszotta: Nyikita Mihalkov.

Gyerekként azt hittem, az egy nagy félreértés, hogy a kakas azt kiabálja, kukurikú, igazából azt mondja, Pompidou. Én legalábbis így hallottam a szemesi szomszéd kakast, rövidebben mondta, és nem olyan keményen. A szót, mármint hogy Pompidou nyilván a rádióban hallottam, és annak sem volt kevesebb értelme, mint hogy kukurikú.

Ki sejtette akkoriban, hogy Pompidouból egyszer még Centre lesz, amit biztosan nem mond semmiféle kakas.

Nyilván ma már sem támadó, sem védőbeszédet nem kell mondani a Centre Pompidou és építészei mellett/ellen, csatát nyertek, valószínűleg a megszokhatatlan megszokhatósággal, hogy még ma is, negyvenöt évvel a megnyitása után is olyan a palota, mintha építési terület volna, hamarosan kiderül, mi van az állványok alatt. Az egyik tervező, Richard Rogers (a másik Renzo Piano volt) mesélte, hogy mikor a megnyitás előtt nézte fő-, de legalábbis leghíresebb művét az esőben, egy párizsi asszony állt oda mellé, nyitott esernyővel, jöjjön, befér ő is alá. Nézték a házat, egyszer csak az asszony megkérdezte: nem tudja, ki tervezte ezt az épületet? Ilyesmi csak egyszer vagy egyszer sem fordul elő egy építésszel, hogy az utca embere pont tőle érdeklődik saját maga felől, Rogers sem tudta elfojtania mosolyt: asszonyom, én voltam. Mire a nő összecsukta az esernyőt, és fejbe vágta vele a művészt.

Utóbb biztos megbánta. Vagy nem.