Nem volt semmi különösebb baj tegnap a Pannon Filharmonikusok hangversenyével (Müpa), közben valahogy mégis egy régi koncertre gondoltam. Annyira régi volt, hogy nem is éltem, de hát ez szokott lenni a régi koncertek nagy előnye: mindenki csak emlékszik rájuk. Vagy arra emlékszik, ahogy mások emlékeznek. Milyen volt, mikor Heifetz először játszott New Yorkban, ott volt a világ összes nagy hegedűművésze, hogy meghallgassák a tizenéves kamaszt, aztán rohantak haza gyakorolni. Vagy amikor Horowitz mutatkozott be Amerikában, és Thomas Beechammel szó szerint értették a zongoraverseny kifejezést, egyre gyorsabban és gyorsabban játszott a szólista és a zenekar. Végül Horowitz nyert, ő lett előbb készen.
Ezekhez képest ez a koncert nem csak emlék, készült rádióközvetítés belőle, 1962 április 6-án zajlott. És úgy kezdődik, legalábbis a második része, hogy bejön Leonard Bernstein, és azt mondja: ne ijedjenek meg, Mr Gould itt van. Mármint hogy nem azt akarja bejelenteni, szólistaváltozás van. Mr. Gould itt van, és el fogja játszani Brahms d-moll zongoraversenyét, de elég különös élmény lesz. Ő maga karmesterként egyáltalán nem ért egyet a tempókkal, de azért nem megy haza.
És valóban, eljátszották a darabot, két lassú, vagy inkább nagyon lassú tétellel. A koncertről beszámoló legendás kritikus, Harold C Schonberg élete baklövését követte el, amikor azt írta, hogy talán Mr Gouldnak nem annyira jó a technikája, azért játszotta a darabot a gyakorlótempónál is lassabban. Pedig, ugye, Bernstein a bevezetőjében fölteszi magának a kérdést, és meg is válaszolja: miért is vezénylem akkor el a művet? Mert mindannyian tanulhatunk valamit ettől a rendkívüli művésztől, aki egyben gondolkodó előadó is.
Nagy lélek. Amúgy meg tényleg tanult az előadásból, amikor huszonkét év múlva lemezre vette a művet Krystian Zimermannal, mindösszesen ötven másodperccel lassabb volt a gouldos változatnál.