Nem az, aminek látszik, de így is érdekes. Ezt a tortát Floris Frigyes sütötte Churchill nem tudom, hányadik születésnapjára, és mennyire ártatlan volt a világ, nem az jutott senkinek sem az eszébe róla, ami ma, vagyis ezt nem lehet tudni, mindenesetre nem küldték vissza a tortát, hanem megértették, hogy ez a fallikus szimbólum utalás Churchill szivarjaira.

A Florisról szóló kiállítás a Vendéglátóipar Múzeumban látható Óbudán, érdekes, amit meg lehet nézni, nyilván kóstolni meg semmit sem lehet, de torták képe a londoni időszakból, még a négyéves Károly is kapott egy kalózhajósat, a háború előttről meg csomagolások, papírok, dobozok, dombornyomott ezüst és arany fóliák. Nem nagy, és igazából elég furcsa kiállítás, abban az értelemben, hogy inkább csak fölteszi a kérdéseket, és nem válaszol rájuk. Elmondja, hogy az ifjú Floris (amikor még nem így hívták) valamilyen rejtélyes okból az ország másik felében fejezte be a tanulmányait, nem ott, ahol elkezdte, de nem mondja meg, hogy miért. Elmondja, hogy tönkrement a budapesti üzem, mert valami hecckampány indult ellene, de nem tudni, ki heccelődött, és mivel. Elmondja, hogy Floris Angliában kapcsolatba került az MI5-val, de hogy milyen kapcsolatba, és vajon ez mennyire volt mély kapcsolat, az nem derül ki. Mintha egy jól sikerült filmelőzetest néznénk, az érdeklődés föl van keltve, de hogy lesz-e ennek folytatása, újabb kiállítás vagy könyv formájában, az erősen kétséges. Akinek van kedve, kutassa.

Van ez a fura érzés, valaki meghalt, mintha ismerős volna a neve, de honnét? Mel Shapiro.

Nem tudom, hogy honnét, de tudom, miért, ő volt az, aki kitalálta, hogy Shakespeare Két veronai nemes című vígjátékából musicalt kellene írni. Kényszerkitalálás volt, a megbízás arra szólt, hogy a Central Parkban rendezze meg a darabot, ő meg csak azt látta. hogy ebből fejreállás lesz, nem létezik, hogy megnézzenek ilyesmit az arra kódorgók. De ha zene is van hozzá… Ha jó zene van hozzá. Kik is írtak annyi Shakespeare-rel kapcsolatos dolgot akkoriban? Már 1970-ben. Ja igen, Galt MacDermot, Gerome Ragni és James Rado, akik a Hairt írták. Fussunk velük, pontosabban csak MacDermottal neki a dolognak.

Hogy meg lehessen különböztetni Shakespeare-től, elhagyták a címből azt, hogy „the”, csak Two Gentlemen of Verona maradt. A magyar változatban kicsit többet változtattak, A veronai fiúk lett a musical címe.

Mert hogy ment Magyarországon is, előbb az Operettben, utóbb, amit én láttam, az a Színház- és Filmművészeti Főiskola vizsgaelőadása volt. Válogatott és nagyon erősnek mondott osztály volt, csak ámult az ember, mennyi tehetséges gyerek, maradjatok együtt, vagy ha nem, akkor hódítsátok meg a magyar színházakat… Most már elég biztosnak látszik, hogy a hódítás elmaradt. Huszárik Kata lett talán a leginkább közismert közülük, aki a vizsgán a helyes, de szürke kategóriába tartozott, Schneider Zoltán lett menő, aki viszont a darabban egy hangot sem énekelt, nyilván jó oka volt rá. Játszott Debreceny Csaba, aki mintha azóta is keresné a helyét a színházi világban, Tímár Andor, aki abbahagyta, pedig ő lehetett volna a hiányzó láncszem Gyabronka József és Hevér Gábor között.

Az előadásnak jó híre volt, láttam, talán hatszor, végignéztem, hogyan lett szakmai érdeklődőknek tartott vizsgaelőadásból sikerdarab, amit még a Katonába is átvittek. Ott, persze, nem állta meg a helyét, de ez is érdekes tanulság: nem mindegy, hogy ugyanazt hol adják elő.

Sose menj színésznek. Ez is egy tanulság. Az eredeti szereposztásban Raúl Julia játszott, és a Dárdás kis szerepében van még egy ismerős, Jerry Stiller, Ben Stiller apja. A bemutató környékéről ezt a videót találtam: hogy táncolnak, hogy énekelnek, hogy léteznek a színpadon!

Hová lettél, hová levél, oh, lelkem ifjúsága.

Mindig csodálkozom, amikor olyan videóba ütközök, amelyen egy értő vagy gyűjtő, vagy gyűjtő és értő megmondja, hogy egy-egy zeneműnek melyik a legjobb felvétele. Hogy ezt kell megvenni, meghallgatni, és akkor a mű ki van pipálva, jobbat nem lehet találni nála, nem foglalja a többi lemez a helyet a polcon, vagy nem is tudom, mi ebben a jó. Mintha a klasszikus zene előadása éppen ennek ellenére törekedne, hogy nagyon kicsik a különbségek, de bizonyos szint fölött minden értelmezés értelmezés, még a félreértelmezés is. Meg hát ki tudja megmondani, hogy mi is az a „félre-”? Annál rosszabb nem is történhet a hallgatóval, mint hogy megtalálja a végső megoldást, mert akkor az út végére ért, ettől kezdve már nem azt hallgatja, hogy mi lehet még ebben a zenében, csak azt, hogy más előadók ezt hogyan rontották el.

Persze előadói oldalon ez egészen máshogy van, nyilván úgy kell vagy úgy illik kiállni a közönség elé, hogy végre megmutatom az egyetlen lehetséges megoldást, de hát ezért is jobb zongorát hallgatni, mint zongorázni.

Azért mondom pont a zongorát, mert mostanában többször meghallgattam Grigorij Szokolovval Mozart B-dúr szonátáját, K. 333. Persze, nagyszerű, vagy lehet, hogy nem is persze, Szokolov mégsem Mozart-játékosként él legtöbbünk elképzelésében, de kívánni többet nem lehet tőle, mint ahogy játszik. Közben mégis és újra Horowitz jutott eszembe. Szerencsére nem egy teljes felvétel, hanem egy film, amelyen Mozart A-dúr zongoraversenyét játssza a Scala zenekarral, Carlo Maria Giulini vezényletével, és ott van egy pillanat, amikor várni kell talán a technikai személyzetre, mindenki bent ül, de nem lehet elkezdeni a felvételt, és akkor Horowitz, hogy melegen tartsa az ujjait, elkezdi játszani a B-dúr szonátát.

És valamiért döbbenetes. A zenekar is nagyon hallgat, Horowitz meg észreveszi, hogy figyelik, abbahagyja a játékot, és elneveti magát: majd ez lesz a lemez másik oldalán.

Nem az lesz, persze, hanem egy rendes másik felvétel, ez csak egy villanás, de így utólag és emlékből dolgozva azt érzem, hogy lehet, hogy ha az tovább megy, talán az lett volna a tökéletes B-dúr szonáta.

Milyen jó, hogy nem.

Az már soha nem fog kiderülni, hogy Tom Johnson nélkül mekkora sikere lett volna az amerikai minimalista zeneszerzőknek. Lehet, hogy ugyanakkora, mint így lett, de a történelem csak egyszer történik, és pont úgy történt, hogy Tom Johnson a hetvenes évek elején azt mondta: valami nincs rendben a világgal. Úgy értve, hogy őt estéről estére nagy élmények érik a különféle koncerteken és alternatív helyszíneken, aztán ennyi, nincs a dolognak folytatása, nem írnak róla a lapok, nem beszélnek eleget róla az emberek. Hogy valaki hiányzik a sajtóéletből, az az ember, aki recenziókat és elemzéseket közölne arról, mi történik Amerikában az új zenében. Ha nem csinálja senki, akkor kénytelen ő csinálni, így aztán föl is vette a munkát, írta a kritikákat, és hirtelen a komponisták azt érezték, amit ma nem érezhetnek: nem mindegy, hogy mit csinálnak.

Tíz évig járt és írt szorgosan, közben persze nem csak koncerteken volt jelen, az egyik írása például a Central Parkban fütyülő rigó énekét elemezte, aztán abbahagyta, mert szép dolog hallgatni, de számára még szebb dolog volt írni a zenét. Persze a sorrend nem ennyire elvágólagos, az írások és a zeneművek azért egy időben készültek, míg a végén maradt a zene. Tom Johnson csöndben létrehozott egy nagy, kortárs zenei slágert, a Négyhangú operát, amit illik ismerni, még én is el tudnám énekelni belőle azt, hogy „a duett csak egy nagyon rövid téhéhéhéhéma, tíz variációval”. A variációk számában nem vagyok biztos. Mintha az írásaival készítette volna elő a saját műve helyét, de persze ez is történhetett pont fordítva, addig hallgatta, amíg rá nem jött, hogy ilyet ő is tud, és mivel jól ismerte a hallgatói pozíciót, tudta, mi az, amit kibírunk. Az azért jó érzés, hogy volt valaki a vadak között a mi oldalunkon.  

Nyolcvanöt éves volt. 

Nagy hősnek éreztem magam, amiért végignéztem az Örömapa című filmet. Ez persze nem az az örömapa – bár az is kérdés, hogy melyik az az, szóval nem Steve Martin, még kevésbé Spencer Tracy, hanem egy re-remake Andy Garciával. Kubai lány örömapja, mexikói a vej.

És muszáj nézni, mert csak annyit tudtam róla, hogy szerepel benne Ángela Álvarez, de nem tudtam, mikor. Persze, hogy a legeslegvégén. Körülbelül egy percben, énekel az esküvőn. Előtte megbotlik a háttérben, de valaki elkapja a karját, szerintem nem megtervezetten. Ángela Álvarez asszony azonban így is a legkülönösebb történet a filmben és a poptörténetben, 2022-ben kapott Grammy-díjat legígéretesebb pályakezdőként. Vagyis ezt rosszul mondom, ígéret nem volt nagyon sok benne, hiszen 95 éves volt, de ekkor fedezték föl, ekkor készült el az első (és utolsó) nagylemeze, ekkor szerepelt az Örömapában. Hiába érzi az ember, hogy a világ egyre ellenségesebb az öregekkel, vagy hogy erőnek erejével, botoxszal, szikével, sporttal fiatalnak kell maradni, vannak karrierek, amelyek rendületlenül fölfelé szárnyalnak. Ne feszegessük most, hogy meddig.

Nem tudom, de nem hiszem, hogy a Robbie Williams-film divatba hozza-e, hogy egyes hírességek állati formájukban szerepeljenek majd a róluk szóló életrajzi filmekben. Nem volna érdektelen egy Éneklő sertés – Luciano Pavarotti, vagy egy Adele, a kotlóstyúk. Mire Magyarországra elérne a divat, már csak a különféle zsákmányállatok és ízeltlábúak maradnának: A nemzet csótánya – Nagy Feró kalandjai. Mindenesetre azt senki nem veheti el Robbie Wiliamstől, hogy ő volt az első, aki a majomságot bevállalta.

A majom furcsa módon igen jó színész a filmben, nélküle nem is tudom, mi volna a történet, még egy Elton John-film, hogy elindul a szegény fiú a lecsúszott családból, és lám, hová jut. Persze leginkább ez az érdekes, ez a lám, hová is, mert mintha a rocksztársággal is úgy volna a mozi, mint a gazdagsággal, leginkább azzal foglalkozik, hogy lebeszélje az embereket erről az életről. Magányos leszel és szomorú, a pénzed legnagyobb részét kábítószerre és alkoholra leszel kénytelen költeni, hogy kibírjad, és folyton körülvesz az ordító tömeg. A gazdagoknak még az ordító tömeg sem jut. Az emberek meg bólogatnak, de a végén mégsem hagyják magukat lebeszélni.

Tudom, ez egy év végi dolog, kiket veszítettünk el az idén, seregszemle, de ez a helyzet egy kicsit bonyolultabb. Amennyire látom, a zongorista Byron Janisnek nincs nagy hazai rajongótábora, nem is hiszem, hogy járt volna valaha Magyarországon, nem emlékszem, hogy hírt adtak volna nálunk a haláláról, ami egyébként márciusban következett be. Byron Janis 95 éves volt, már régen nem lépett föl. Sőt többszörösen nem lépett föl, hiszen egyszer már vissza kellett vonulnia, ízületi gyulladás támadta meg mindkét kezét. Egy ideig még bírta, aztán már nem bírta, megoperálták. Leszedték a kötést, és az egyik hüvelykujja rövidebb volt, mint a másik.

El lehet képzelni.

Egész életében mást sem csinált, csak zongorázott, csodagyerekként kezdte, és elég csoda lehetett, mert ő lett Horowitz első tanítványa. Az első zenekari koncertjét 15 évesen adta, könnyű kis gyerekdarabbal, Rachmaninov 2. zongoraversenyét játszotta. A zenekart egy másik csodagyerek vezényelte, a 14 éves Lorin Maazel.

És akkor egyszer csak nincs tovább. Kétségbeesett. Aztán kitalált alternatív elfoglaltságokat. Komponált, méghozzá nem virtuóz zongoraműveket, hanem dalokat, meglehetős sikerrel, hiszen egy zenés művét be is mutatták. Foglalkozott Chopin-kéziratokkal, bár ez előbb kezdődött, még aktív zongorista korában, valaki áthívta, hogy talált valami érdekes dolgot a ruhásszekrényben, és két Chopin-keringő volt az érdekes dolog. Ismert darabok, de a kézirat egy kicsit más volt, mint a nyomtatásban megjelent kotta.

Byron Janis pedig tanított, írt, feldolgozta az apósa és Hemingway kapcsolatát. Mert az apósa is ismert ember volt, Gary Cooper. Aztán lassan újra zongorázni is kezdett, előbb csak jótékony céllal, utóbb már teljes komolysággal. Nem az a típus volt, aki könnyen feladja.

Nemrég vettem meg egy lemezét, nem is miatta, hanem mert Doráti vezényelte a Rachmaninov 3. zongoraversenyt. Nem tudom, hogy csak így vették föl, vagy ezek voltak a valóságos hangzásarányok, de a zenekarból nem sokat hallani, úgy szól Janis zongorája. Szóval mégis miatta vettem meg a lemezt.

Nem azt mondom, hogy Baráth Emőke pályája csúcsára érkezett, ahhoz nem hallottam őt elégszer énekelni, de elképesztő volt, amit az újévi Évszakokban nyújtott. Hangban is, kedvben is, csak ahogy állt, és kihúzta magát, amikor a történet szerint épp őt dicsérik, ahogy vitte magával Sebestyén Miklóst, akiről bemondták a koncert előtt, hogy kisebb megbetegedéssel bajlódik. Jót tesz neki a kisebb megbetegedés. Jaj, remélem nem vagyok sem hálátlan, sem baljóslatú, mert egyik sem szeretnék lenni.

Ilyenkor, hogy az ember érezze, nem ment el a józan esze és ítélőképessége, kell valami rosszat is mondani, pedig nem is olyan könnyű, de ha már kell, akkor azt a kórusra verném rá. Szépen énekeltek, de – talán az elhelyezkedés miatt – nem voltak annyira intenzíven jelen, mint a Concentus Musicus Wien. Másfelől meg az is igaz, hogy a Concentus nagyon ott volt, csúnya és szép hangokkal, oboaszólóval, csörgőkkel, recsegő kürtökkel, fűzfán fütyülő rézangyalokkal, szólóhegedűvel a Tél Hanna-áriájában. Mindennel, ami nem megszokott, és mindennel, ami megszokott, hogy valami pompás interpretációs hídon sétáljunk a Paradicsomba: az, amit reméltünk, és nem az, amit ismerünk.   

Jaj, de jó, jaj, de jó, Fischer Ádám, köszönjük.

Van egy dilemma, nem tudom, másban is megvan. Az ember tudja, hogy a két nagy Haydn-oratórium közül A teremtés a nagyobb vagy még nagyobb, Az évszakok a nagy siker utáni második kísérlet. Vannak jelentős karmesterek, akik nagyon is érvényes Teremtés-lemezt készítettek, akár többet is, és eszükben sem volt Az évszakokkal bajlódni. De az elméleti tudás ellenére hozzám mindig Az évszakok állt közelebb. Az valahogy földközelibb, az angyalok kara helyett a fonó lyányok énekelnek benne, az égi körök mozgása helyett azt figyeljük, hogy vajon eljut-e a téli pusztán eltévedt vándor a házig.

Eljut. Ez is a történet csodája. Ha belegondolok, hogy ma egy komponista mit alkotna Az évszakok címmel, leálló Golf-áramlatot, olvadó gleccsereket, kiszikkadt földeket, kiszáradt tavakat. Kétszáz éve meg madarak, állatok, hidegség, hőség, és a mindig időben érkező enyhület. Folyton megjön az eső, és soha nem ver agyon senkit a villám. Ráadásul a parasztok örömmel hajtják a vadakat derék földesuraik fegyvere elé, köszönjük, hogy ki tetszenek irtani a nyuszikat, és sajnáljuk, hogy pockokra nem tetszenek vadászni.

Mondani csak azt akarom ezzel, hogy ha tudom is, és elfogadom, hogy A teremtés még nagyobb zenemű, azért Az évszakok a kedvesebb a szívnek, talán mert azt előbb ismertem, talán mert bennem van az óvatosság: biztos jó lesz odafönt, az égben, de egyelőre legyen jó idelent. És most pont jó is.   

Himnusz és aztán köszöntők, utána popdalok a köztévén, rögtön elsőnek a Különös szilveszter. Nekem kedves évkezdés, mert ismertem a szövegírót, Miklós Tibort, nemcsak ismertem, de nagyon bírtam is, lendület volt és lelkesedés. Ami a Különös szilvesztert illeti, a Metronóm ’77 nevű táncdalfesztiválon hangzott el először, nem jutott a döntőbe, valószínűleg a rossz időzítés miatt. Vagyis hogy épp az volt a hátránya, ami most az előnye, nyár közepén nem volt idényszerű, viszont elég jó szám ahhoz, hogy tél közepén mindig időszerű legyen. Énekelték már sokan a Generálon kívül is, hamar elkészült a paródia is, Verebes István szövegével, nem volt egy jó ember a Matuska Szilveszter.

Éli az életét.

De lassan ötven éve, és az ember ilyenkor mindig elbizonytalanodik, hogy vajon meddig még. A szemünk láttára dől meg az az elképzelés, hogy ez csak tinglitangli dalocska, ez is, meg a többi is, slágerélet, két hónap múlva senki nem emlékszik majd rá, bezzeg a komoly, nagy zene az tartós, az évtizedek múlva is hatni fog, az nem merül ki. Közben meg rengeteg nagy mű szépen elhull, betölti vagy be sem tölti a hivatását, a tingli meg rendületlenül tanglizik, elfeledik, eszekbe jut, előveszik, feldolgozzák, velünk marad. A világ bonyolult.

Elismerem és elfogadom, ez is a mozi feladata, szinte a kezdetek óta, hogy szép embereket mutasson lenge öltözékben, de mintha a komoly rendezők azon fáradoznának, hogy ezt a feladatot minél tartalmasabban és feltűnésmentesebben hajtsák végre.

Ha így vesszük, akkor Paolo Sorrentino nem komoly rendező, legalábbis a Parthenope című filmjében nem. Persze, ez is egy érdekes dolog, hogyan küzdötte le vagy át magát a korunk Fellinije szerepből a nyálcsorgató öregfiú szerepébe, de hát ilyeneket is tudnak ezek a szirének, megbolondítják az embert.

Meg az is érdekes, ahogy mintha Sorrentino is észrevenné magát a film készítése közben, és próbálja jelezni, hogy nem, nem, ez egy másik film, tele furcsaságokkal, eredeti jelenetekkel és különleges rendezői meglátásokkal, csak hát beszélhetsz, Paolo, ez már el van fuserálva.

Vagy nincs elfuserálva, csinos a főszereplő, káprázatos Nápoly, káprázatos Capri, és néha az ember rácsodálkozik, hogy Gary Oldman mennyire béna az elérhetetlen, vagy legalábbis Parthenope számára elérhetetlen, mert homoszexuális utazó szerepében. Oldman aztán eltűnik, átadva helyét egy másik problémának: vajon miért van az, hogy amikor a rendező érzi, hogy kicsi az anyag, rövid a téma, akkor erőnek erejével hosszú filmet készít?

Kérdés még akadna. De nem lesz tőle jobb film a Parthenope.