Gyorséttermeztem a Boráros téren, szép idő, szabad asztal, egy bátor kis veréb oda is szállt rá, és érdeklődve nézte, vehet-e ő is a burgonyából. Venni nem vehet, de kaphat. Odatartottam neki egy csíkot, mire a veréb szinte kolibrivá vált, sűrű szárnycsapásokkal fölemelkedett, húzni kezdte a krumpli egyik végét, én tartottam a másikat, és közben nem is hétköznapi izgalommal figyeltem, hogy kapcsolja össze az étel a kétféle létformánkat, az én nehézkes, nagyfejű emlősségemet az ő könnyedségével. Veréb mondta embernek, hogy nagyfejű.

Persze, azt is tudom, hogy ez csak amolyan városi megindultság, aki a tyúkoknak szórja a tápot, az semmi ilyesmit nem érez, de hát városi vagyok, mit csináljak.

Hiszen épp ez most a lényeg, hogy milyen sokat változtak a városi madarak már az én életemben is. Biztosan vannak, akik ezt figyelik, kutatják, elemzik, de amikor gyerek voltam, a veréb volt az alapvető madárélmény, ahogy csiviteltek a fák a Vörösmarty téren. Aztán a galamb lett az alapmadár, ahogy bicegtették a fejüket a hetes megállójában, megrohanták a morzsaszóró néniket. Varjút akkor csak a külsőbb területeken lehetett látni, a téli lakótelepeken, most meg jönnek egyre beljebb, és megjelentek a szarkák is.

De hát a verebek. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire hiányoztak, amikor jönnek, egyre csak jönnek, mert persze büntetlenül nem lehet egyet etetni, egyszerre ellepik a bokrokat, asztalokat, a szék karfáját, és várják az ételt, adjál, adjál. Adok, adok. Nyilván nem helyes, nem tesz jót a junk food, de egy a sorsunk. 

Nem szorosan, de élvezettel követem a neten a Liszt Zongoraverseny fordulóit, arra biztosan alkalmas a program, hogy az ember egy kicsit jobban megismerje Lisztet. Közben meg arra gondolok, amire ilyenkor illik, hogy van-e ennek értelme, lehet-e versenyeztetni a művészeti tehetséget, hány Picasso ér egy Braque-ot. Vagy fordítva?

Meg, persze, arra is gondolok, hogy vajon fölismerem-e a későbbi győztest, vagy fölismerném-e valakiben a zsenit. Vannak kételyeim. De a zsenifelismerés nehéz is, meg időnként független is a zongorázás eredményétől. Emlékszem még, amikor itthon is megjelent a három legnépszerűbb Beethoven-szonáta Glenn Gould előadásában, az eredeti, Gould által írt kísérőszöveggel. Gould körülbelül azt írta, hogy a névvel ellátott Beethoven-szonáták általában nem különösebben jelentősek a zeneszerző életművében, itt van például az Appassionata, igazán nincs benne semmi különös vagy érdekes, mégis mennyire népszerű. És valóban úgy is játssza a lemezen, hogy ne legyen benne semmi szépség. A szabály alól egy kivétel van, a Mondschein, vagyis a Holdfény-szonáta, az tényleg más, mint a többi, egyedi szerkezet, egyre gyorsuló tempók, újszerű kapcsolat a tételek között, bravó, Beethoven. Aztán eljátssza azt is, és épp oly kibírhatatlan, mint az Appassionata, hiszen a saját elméletét akarja az előadás szolgálni, nemhogy holdfény, de napfény sincs benne, csak dara-dara. Nehéz ám zseninek lenni, annál már csak a zsenit elviselni nehezebb.

Azt hiszem, a világ számára úgy marad meg, mint a Cherbourg-i esernyőkből a fiú. Pedig a legjobb film, amiben szerepelt Nino Castelnuovo, az feltehetően a Rocco és fivérei, a legtöbben pedig feltehetőleg Az angol betegben látták – bár valószínűleg nem tudták, hogy őt látják. Egyedül az olaszok gondolnak rá másképp, hogy milyen fantasztikus Renzo volt A jegyesek tévésorozat-változatában. Mondhatni, vannak ilyen peches színészkarrierek, mindig valaki feltűnőbb az embernél, Catherine Deneuve, Alain Delon vagy Ralph Fiennes – azért nem kell őt sajnálni. Meg hát milyen filmek ezek? Mintha kilépnének a józan megítélhetőség kereteiből. Minghelláról is mindig azt gondolom, hogy a legfejlettebb szépérzékkel megáldott giccsrendező Zeffirelli mellett, A Cherbourg-i esernyők is milyen izé dolog, a fejhangon éneklő Deneuve-vel, meg ezekkel a dalolt párbeszédekkel, hogy: milyen benzin legyen, szuper. Aztán mégis ott maradnak az emberben. Hogy hol, az sem világos, szívben, lélekben, zsigerekben. Biztos nem az agyban.

Töri a fejét az ember, hogy mi is a jó város, az, amelyik mindig ugyanaz, vagy az, amelyik folyton változik. Hol ez, hol az. Akár Budapest, aki még mindig keresgéli magát, mikor volt még utoljára önmaga. Velence, ahová beépíthetnek akármit, azért mégis ugyanaz marad, mint a 17. században. Párizst viszont nem lehet öt percre magára hagyni, mert mindjárt történik valami. Valami szörnyű, leég a Notre-Dame. Vagy valami jó. Jön egy Michel Laclotte nevű művészettörténész, és levezényli, hogy a használaton kívüli Orsay pályaudvarból múzeum legyen. De ez csak a bemelegítő meccs volt, gondolom, senkinek nem volt igazi kifogása sem a múzeum, sem a pályaudvar megőrzése ellen, a Musée d’Orsay népszerű lett, az óra előtt minden hülye turista lefényképezi magát.

Természetesen Michel Laclotte volt az Orsay első igazgatója, de nem maradt sokáig a székben – vagányabb tervei voltak. A Louvre. Ahol minden évben növekedett a látogatószám, pedig már az akkori állapotok szerint sem volt képes befogadni a rengeteg vendéget. Vagy szét kell dobni a gyűjteményt, vagy meg kell teremteni a mai múzeumot, föld alá vinni bizonyos részeit, új bejáratot nyitni, és főleg: a piramis. A párizsiak ájuldoztak, hogy őrültség és stílustalanság, Laclotte kitartott I. M. Pei terve mellett. Néha nem baj, ha a múzeum igazgatójának merész és jó ízlése van: a Louvre ma sokkal jobb hely, mint amikor először jártam ott. És még féleszű regényírók is azt mondják, hogy ott van elrejtve a Szent Grál. Vagy Rosslynban? Ezt már tényleg elfelejtettem.

Csak azért mesélem mindezt, mert augusztusban meghalt Michel Laclotte, 92 éves korában. Érdekes lehet azért úgy nézni Párizsra, hogy „az én városom”.

Abebe Bikilát néztem a római olimpián, legendás maratonfutás volt. Persze, az ember nem tudja, hogy mennyit ködösítettek (és ha sokat, akkor miért), de a történet szerint Bikila (vagy Abebe) Hailé Szelasszié testőrségéhez tartozott, és 1956-ban, huszonnégy évesen, a melbourne-i olimpiát nézve kapott kedvet a sporthoz. Elkezdett hát futni, mégis az a legkevésbé eszközigényes sportág, és kiderült, hogy van tehetsége a hosszútávhoz. Így aztán elindult Rómában, élete negyedik versenyén. Mezítláb. Azt mondta, egyik cipő sem volt elég kényelmes.

Nem tudom, cipő nélkül kényelmes volt-e, én elszörnyedve néztem, hogy az út a Via Appián vezet, kockaköveken kellett csattogni, de Abebe nem izgatta magát különösebben, szép lassan leszakította a többieket, míg ketten maradtak, aztán még egy kicsit belehúzott, huszonöt másodpercet vert a második helyezettre. Még csak el sem fáradt, bírt volna újabb 15 kilométert.

A folytatás is szép (egy darabig) otthon nemzeti hős lett, kapott egy bogárhátú Volkswagent, sofőrrel, mert vezetni még nem tudott, négy év múlva újra indult az olimpián Tokióban, ezúttal cipőben (el lehet képzelni, mennyit harcoltak a sportszergyártók, hogy ők adhassák Abebére a terméket), és cipőben sem volt rossz, ezúttal négy percet vert a második helyezettre. Bő ötöt az ötödikre, ami azért érdekes, mert ő magyar volt, Sütő József.

Mindegy, nem Abebe Bikila életét akarom elmesélni, csak a római versenyt, ami nagyon hangulatos volt, mert a hőség miatt későn indították, a befutó éjszaka volt, katonák tartották a fáklyákat a futóknak. De ha a filmet nézi az ember, ámul. Akár tegnap is filmezhették volna. Róma belvárosa, ha egyáltalán lehet így nevezni ezt a részt, semmit sem változott, ugyanott van a Capitolium, ugyanott ül a lován Marcus Aurelius (rendben, ez már csak a másolat) ugyanott a Colosseum, a Circus maximus, a Konstantin diadalív, ahol a befutó volt.

Csak egy változott, bizonyos szempontból pont a lényeg. Az axumi oszlopokat visszavitték Etiópiába. De addigra már Abebe Bikila nem élt.

Arra gondoltam, úgy ünneplem meg Christopher Hogwood nyolcvanadik születésnapját, ahogy egy zenészt ünnepelni illik: hallgatom. De mit? Melyik lemezét a sokból?

Athalia. Handel-oratórium, nem elcsépelt, és egy időben szidták is Hogwoodot, amiért a címszerepre Joan Sutherlandet kérte föl, ez egy más technika, más hang. Tényleg? És ez neki nem tűnt föl? Nyilván célja volt vele, hogy a bejáratott régizenei gárdába egy idegen hangszínt, hangerőt választott. Ráadásul nem is egyedi az ötlet, néhány évvel korábban John Eliot Gardiner a Solomonba Barbara Hendrickset hívta meg Sába királynőjének, aki próbált autentikusan énekelni Handelt, amíg nem szóltak neki, hogy ne fáradjon. Épp ez volna a lényeg, hogy ő másként énekeljen.

Sutherland is másképp énekel, és elég szórakoztató hallgatni, ahogy erőnek erejével visszafogja magát, nem és nem ereszti ki a hangját, nem áll oda a többiekkel versenyezni, úgyis ő nyerne.

Csak hát a felvétel egésze. Finoman szólva is bágyatag, tiszta, de meggyőződés nélküli. Mintha ez lett volna Hogwood sorsa, túlnyerte magát, alternatív zenészből fősodorrá vált, „a régi zene Karajanja”. Úgy menekült ebből a szerepből, ahogy tudott, például nem csak régi zenét vezényelt, ha jól emlékszem, Pesten Bartókot játszott, igen mérsékelt sikerrel. A mérsékelt sikerre biztosan jól emlékszem. Ez is egy életpálya. Ahogy Korda Sándor mondta: minden vágyam teljesült, most nem maradtak álmaim.

Gondolom, másnak is eszébe jut, hogy milyen jó volna a magyart idegen nyelvként hallani. Megtapasztalni, milyen az, amikor mások hallgatnak minket, és törik a fejüket, hogy vajon ez milyen nyelv lehet. A legközelebb ehhez akkor jutottam, amikor egy nemzetközi kollégium lakója mesélte, hogy azt mindig tudták, ha a magyarok veszekednek. Honnét? Mert mindig azt hallották, hogy TA-tarattatta-TA-tarattatta.

Szépen vagyunk.

Az egész onnét jutott az eszembe, hogy egy internetes fickó sorrendbe tette, melyik az az öt nyelv, amelyiket egy angol anyanyelvűnek a legnehezebb megtanulni. Az előkelő harmadik helyen végeztünk, és nem csak a sok rendhagyó eset, az elöljárószó nélküli ragozások, vagy a magánhangzó-harmónia miatt. Azt mondja, a legnehezebb megérteni a magyarban azt a rengeteg idiómát. Mindjárt mond is rá egy példát: most ugrik a majom a vízbe. And now the monkey jumps into the water.

Tényleg csodálatos.  

Röhög az ember, riheg-röhög, ha végignézi ezt az 1978-as tévéfelvételt. Demis Roussos népszerűsége csúcsán, mint a világ leghíresebb görögje, szirtakit táncol Raffaella Carrával. Érdemes végignézni, mert Roussos már az elején is nagyon viccesen mozog az ezüst surranójában, de aztán a felvétel végére visszatér, és már föl van szabadulva, hejehujázik, ha ugyan ezt csinálják a görögök, már érzi, hogy elengedheti magát, és el is engedi, mint valami csodásan kövér pillangó száll virágról virágra.

De közben a zene. Természetesen a Zorba, a görögből. Lehet mondani, hogy Theodorakisz egyműves szerző, vagy hogy a baloldalisága hozzájárult ahhoz, hogy a világnak ezen a felén nagy komponistának mondják, de a Zorbát a világnak a másik felén is szeretik, musicalt is írtak belőle. És aki két percbe valahogy bele tudja sűríteni ezt a depresszió elleni csodaszert, vagy aki öt másodperc alatt eléri, hogy az ember elkezdje rángatni a vállát, és otthoni Demis Roussosszá váljék (ha garantáltan senki nem látja), az mégiscsak igazi zeneszerző.

Bocsánat, csak a d betűknek nem tudtam ellenállni, de eszemben sincs úgy tenni, mintha Ránki Dezső nekem Dedi volna. Nekem csak Ránki Dezső. Ma hetvenéves.

Nem akarok nagyot vagy okosat mondani, csak azt, hogy mennyire rendes dolog jól zongorázni. Mert azt nem tudja magától az ember, azt a darabot meg kell tanulni, gyakorolni kell, aztán kiállni vele az emberek elé. Akkor is, ha esetleg épp semmi kedve neki odaülni a hangszer mellé. És akkor lehet beszélni arról, hogy van egy hely és idő, amíg rend van a világban, de már ez is túlbeszélés. Azt mondom, amit Kocsis mondott egy Ránkival közös próbán a zenekarnak: így játszotok, amikor ilyen szólistánk van?

Így írunk, olvasunk, sportolunk, könyvelünk, kereskedünk, élünk. De közben tudjuk, hogy ilyen szólistánk van.

A Hyppolit, a lakájban van az a jelenet, hogy valami pumpából illatot permeteznek szét a Schneider-villában. Schneiderné megáll: mi ez? Mire Hyppolit: L'heure bleue. Micsoda? L’heure bleue. Igen, mondja erre Schneiderné találékonyan.

A L’heure bleue 20. századi kreáció, 1912-ben alkotta meg Jacques Guerlain, és nevével, a kék óra kifejezéssel arra a titokzatos pillanatra utal, amikor a nap már lement, de az éjszaka még nem köszöntött be. Kevésbé romantikus lelkek azt mondanák rá, hogy szürkület. Vagy van egy szürkésebb francia kifejezés is rá, a kutya és a farkas közti idő, az egyik már visszavonult, a másik még nem indult el portyázni. Legalábbis én mindig így értettem.

Az egész csak azért érdekes, mert azt hittem, azért ez a kék óra valami modern kifejezés, amit fölkaptak utóbb a fotósok, akik szintén szerették a majdnem éjszakai tájat, de most olvastam Balzacot, a Pons bácsit, amelyben az egyik szereplő, Madame Cibot (nem visz rá a lélek a Cibot-né kifejezésre, ahogy a Bovarynéra is csak nehezen), szóval ez a kevéssé vonzó asszony azelőtt a L’heure bleue nevű kocsmában volt szép osztrigáslány. A történet idején már se nem szép, se nem lány, se nem osztrigás, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a szürkület Párizsban már a 19. században is kék volt.