Átmenetileg felfüggesztettem Szőllősy Klára könyvének olvasását, de csak azért, mert hülye ötletnek tűnt az egyik országban járva egy másik országról olvasni. A másik ország Görögország, a szigeteken tett hajóútról jelent meg Szőllősy Klára könyve 1967-ben. Hogy mikori az út, az nem derül ki, akkoriban azért évek teltek el a kézirat elkészülte és a nyomtatott változat között.

Olyan könyv, mit megbecsül az ember, mert tudja, hogy több nem lesz belőle. Nem fogják újranyomni, bár nem is alacsony a példányszám, 30.000. Furcsa világ, a „Kádár bosszúja” idők, amikor lehetett utazni, rokont látogatni, csak pénz nem volt hozzá, így aztán a görög szigetek mégis többé-kevésbé csak olvasmány maradt a magyaroknak. A Világjárók sorozat fénykora.

Tulajdonképpen csak erről akartam mesélni, hogy mennyire jó, ha az, aki mesél, nem is arról mesél, amit lát. Nyilván az is érdekes, még ha előfordulnak kötelező vagy kötelezőnek látszó kiszólások, hogy a svájci utastársak azt hiszik, Magyarországon nem is lehet élni, aztán meg már ígérik, hogy jönnek. Van ennél rémesebb is. A lényeg mégis Szőllősy Klára, akit persze, sokkal többen olvasunk, mint azt tudnánk, hiszen A Mester és Margarita, vagy a Varázshegy magyar változata is az ő munkája (meg a Timur és csapata is, de azt nem olvassák sokan). Szőllősyből pedig folyton előjön a fordító, a nyelvekkel bánó ember, és tényleg meglepő dolgokat mesél. Hogy mást ne mondjak, amikor a vályogról beszél, elmondja, hogy erre az építőanyagra az európai nyelvekben csak a magyarnak van külön szava. Ami nem a nyelvi gazdagságot jelzi, hanem a valós szegénységet, másutt a szalmával kevert agyag és homok annyira régen nem építőanyag már, hogy a szó is kikopott a szótárakból.

Ámbár lehet, hogy ez is változott azóta.  

Andrej Korobejnyikov tegnapi koncertje előtt jutott eszembe, hogy volt azért egy különleges időszak a magyar ifjúság történetében, amikor a zene mindent vitt. Lehet, hogy ma is így van, ketten találkoznak, és rögtön arról beszélnek, hogy ki mit szeret, vagy mit hallgat, de a hetvenes években egészen biztosan így kötöttük a barátságokat. Deep Purple-őrült nem lógott együtt azzal, akinek a Baccara volt a zenéje.

Milyen szép, egyszerű világ volt. Mutasd meg a lemezgyűjteményed, és megmondom, ha nem is azt, hogy ki vagy, de hogy lehet-e bármi közünk egymáshoz.  

Azt akartam mondani, hogy talán akkor ment félre az életem, de lehet, hogy akkor ment a helyére, mert máig sem szabadultam meg a rögzített zene ájult vagy félájult csodálatától. Akkor meg tényleg minden okom megvolt, hogy tetsszen ez az élet, mert nekem megvolt az Egy kiállítás képei. Mármint az Emerson Lake and Palmer változata. Igazából nem nekem volt meg, hanem a bátyámnak, aki viszont katonai szolgálatot teljesített, így gátlástalanul elcsórhattam és kölcsönözhettem a lemezeiből, belépőjegyem volt vele a jófejek világába.

A baj csak az volt, hogy maga a zene annyira nem tetszett. Nem azért, amiért ma nem tetszik, csak ebbe a szintetizátoros vinnyogásba bele lehet fáradni. Az ember elkezdte keresni az eredetit, miből lett az angol cserebogár, amit viszont itthon nem lehetett megkapni. Illetve az NDK Centrumban (atyaég, ez is milyen név) meg lehetett venni Eterna lemezen, Peter Rösel előadásában. Azt, persze, már senki nem kérte kölcsön, azzal már fölvágni sem lehetett, az embernek el kellett döntenie, melyik királyság tetszik neki jobban. A nagyoké vagy a láthatatlanoké.

Ahogy József Attila mondta: azóta írásaimból élek.

Kis kápolna az út mellett, amikor még friss a lendület, megáll mellette a jámbor utazó. Aztán néhány nap múlva már csak legyint, minden sarkon van ilyen, ez Itália. Berácsozták, de a kapu nyitható rajta, az oltár odabent romokban. Minden rosszra el vagyok készülve, ilyen helyeken végzik szükségüket a szemérmes csavargók… De ez Itália, a romos oltár is oltár, nincs bűz, csak kőtörmelék, meg egy olyan műanyag bödön, amilyen a boltok pénztárainál szokott lenni, nyalókát vagy rágót tartanak benne. Itt meg levelekkel van tele, nem bírok ellenállni, az egyiket elolvasom, drága Szent Kreszcencia, most alapítottam családot, kérlek, segíts továbbra is.

Fogalmam sincs, miért kell ezen annyira meghatódni. Hogy írásban adják be a kérvényt, mintha Szent Kreszcencia nem hallaná meg, ha csak úgy mondják neki? Egyszer pont akkor voltam Szent Antal sírjánál, amikor a Padova feljutott az első osztályba, hálából a szent megkapta a győztes meccs egyik labdáját. Micsoda ámulatba ejtő bizalom ez a láthatatlanok világában? Szent Antal kapja a labdát Szent Bonaventúrától, egy finom mozdulattal indítja Leó testvért, aki lő, de a labda a kapufáról kifelé pattan.

Ha már itt tartunk: ki az a Szent Kreszcencia? Mert én csak egy Kreszcencia nevű nőt ismerek a történelemből, Széchenyinét, aki annak idején Virulj! kiáltással a mai Szabadság téren elültette az első fát, de róla se tudom, kiről kapta a nevét. Az internet Szent Kreszcenciaként Höss Kreszcenciát ajánlja, aki egyébként ferences apátnő volt, csakhogy 1744-ben halt meg. A kápolna viszont 16. századi.

Még egy rejtély.

Nem mintha kutattam volna, hogy mi lehet a megoldás, de feltehetően az ölembe hullott, Szent Vid vagy Vitus dajkáját hívták Crescenziának. San Vito pedig különösen fontos szent Szicíliában, a sziget egyik védőszentje, errefelé született, Mazzarában, nem volt hajlandó megtagadni a hitét, amiért Diocletianus császár forró olajban főzette meg, pedig meggyógyította a vitustáncban szenvedő fiát. Hogy Kreszcenciával mi lett, sejtelmem sincs.

Istvántól is volna mit, de most Zsigmondra gondolok, a vadászíróra, mondanám, hogy gyermekkorom bálványára, de talán felnőttkoromnak is bálványa. Ha bálvány az, aki valahogy eszébe jut az embernek bizonyos pillanatokban. Például, amikor árust látok, aki viszi a nyakában a motyót, és mindig rengeteg a motyó, látszik, hogy nem arról van szó, ezt még eladom, és aztán nyugodtan hajtom álomra a fejem, utazok haza. Biztosan van, aki tudja, hogy is van ez, ránézésre azt mondanám, hogy ők csak megbízottak, van mögöttük egy alkalmazó, aki összevásárolja a törülközőket, sálakat, úszógumikat, aztán kiküldi az embereit a tengerpartra, adják el, amit csak lehet, az unatkozóknak.

Ilyenkor jut eszembe Széchenyi Zsigmond. Talán a Naharban van, hogy megrohanják a hajót a csecsebecse-árusok, és az utasok óriási alkudozásba kezdenek, a végén pedig összehasonlítják az árakat, ki volt szemfülesebb, ki tudta olcsóbban megvenni ugyanazt a korall karkötőt, vagy bármit. Széchenyi meg csak a fejét csóválja: azok, akik gondolkodás nélkül adnak ki százezreket egy új autóért, aranyóráért, vagy éppen azért az indiai útért, amin részt vesznek, most fél piaszter árengedményért küzdenek, és büszkék, hogy a nyomorult árus nem tudott kifogni rajtuk.

Mert ez megy a saját szintünkön is. Mennyi a törülköző? Tizenkét euró. Nehogymár. Nyolc. Tizenegy. A végén, persze, megállunk tíznél, idény végén talán nyolcnál, hogy a fene egyen meg bennünket. Rugdosni csak őket tudjuk. És ha tudjuk, meg is tesszük.

Az turisztikai közhely, hogy görög templomért nem kell feltétlenül Görögországba utazni, van belőlük bőven Szicíliában is. Például Segestában, a hegy tetején. Kanyarog a busz, és egyszercsak jön ez a döbbenet, az ember mindjárt készíti is magában az elméletet: ilyenek a görögök. Az isteneik olyanok, mint az emberek, csak nagyobbak, tetteikben és indulataikban hatásosabbak. Az istenek lakhelye meg olyan, mint az embereké, csak épp ezek vannak a legszebb helyen, a hegy tetején. Aztán, még Segestában rájön, hogy ugyan, dehogy, a templomnál sokkal jobb és szebb helyen van a színház. Ezen is érdemes volna agyalni, de nem most.

Most itt a templom, és nem tudom, hogyan is használták. Biztosan van erről információ, vagy legalább megbízható elmélet, de most csak megállhatunk az oszlopok előtt. Nem lehet bemenni, bár valaki beküldi a drónját, zizeg a berendezés odabent, a tuajdonosa talán többet ért ezekből a dolgokból. Én csak annyit, hogy nincs is bejárat. Vagy csak bejárat van. Be lehet, vagyis be lehetett hatolni az oszlopok közé, de nincs kijelölve az út, hogy innét tessék, a rövidebbik oldalról, valamiféle kapun át. Lehet bárhonnét.

Amit mások sem tudnak, az a tető. Vagyis a hiánya. Jelenleg több elmélet is van arra, miért nincs befedve a segestai templom. Az egyik gyakorlatiasabb, azt mondja, hogy egyszerűen elfogyott a pénz, így is elég derekas munka volt fölcipelni a köveket, egymásra emelni az oszlopszeleteket, rájuk tenni a timpanont, arra már nem maradt, hogy be is fedjék a téglatestet. A másik elmélet szerint soha nem is akarták befedni a templomot, a szertartások a szabad téren zajlottak, a szent helyet nem zárták el naptól, égtől, esőtől.

Tudom, ez nem ízlés kérdése, de nekem a második változat jobban tetszik. Mintha azt mondaná, hogy minden hely szent az ég alatt, nekünk, embereknek más dolgunk sincs, mint kiválasztani belőle egy darabot, oszlopokat emelni oda. Ahol faragva vannak a kövek, az az Istené.

Szervezik Szicília-szerte a Keresztapa-túrákat, aki befizet, azt elviszik a film helyszíneire. Nemcsak itt zajlik, és nemcsak ezzel a filmmel, mintha Krakkóban is schindlerlistáztak volna, Arezzóban biztos, hogy volt Az élet szép-kirándulási lehetőség. Ezzel is lehet mérni egy mozi tartósságát. Vajon van még Dolce vita-buszozás Rómában? Az ember mindenesetre nagyképűen legyint, neki nincs szüksége amerikai filmekre ahhoz, hogy értelme legyen a szicíliai utazásának, különben is, micsoda őrült ötlet filmhelyszínekre látogatni. Aztán csodálkozni, hogy hiszen Corleone nem is Corleonéban van, hanem Savocában.

A nap végén utazói önelégedettséggel beül egy finom kis étterembe, megeszi a tésztáját, de olyat, amilyet még életében soha nem evett, házi vajjal, de a vajhoz valahogyan olívaolajat is adagoltak, nincsen rá szó, nincsen rá fogalom. Még mi kellene?

Talán egy cannolo. Csövecske. Ropogós tészta, ricottával töltve, nem szabad egy egészet, de egy pici talán nem árt meg. Ott piszmogok vele, mert enni nehéz éttermi módra, a tészta kemény, a töltelék lágy.Kezemben a villa, ha rányomom, szanaszét megy a ricotta, ha nem nyomom, csak kapirgálhatom a csőből a tölteléket. A pincér megszán, és kedves mosollyal mondja, uram, a cannolót kézzel szokás enni, ez a szicíliai hagyomány.

Visszamosolygok, és arra gondolok, hogy akkor don Altobello a harmadik részben nem azért falta a mérgezett cannolót olyan bőszen a Teatro Massimo páholyában, mert egy falánk sertés, aki nem bírt várni, hanem mert ez a hagyomány, ő még látta Szicíliát.

Jaj.

A nagyeszű utazó helyett egyszerre a hülye turista, mozista, keresztapista ül az asztalnál. Nincs mit tenni, ez a közös múltunk, ezek az emlékeink, a filmek, amelyeket még csak nem is szerettünk.

Palermóban üldögélek, nem lepődök meg semmin. Persze, egy ilyen mondatnak annyi az igazságtartalma, mint az Esterházy-klasszikusnak: Közép-európaiak vagyunk, az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény. Elteltek az évek, lassan leszokunk arról, hogy kelet és nyugat közé egy harmadik, középnek nevezett égtájat próbáljunk beszorítani. Ha kelet, hát kelet. Nem beszélve a vécépapírról, ami lassan a leggyatrább vasútállomáson is három rétegű.

Ami pedig a napfényes delet illeti, szeretnének ők olyan klozettpapírt, amilyen nekünk van. De most épp azt akarom mondani, hogy bár nem lepődök meg semmin, mégis öröm, amikor a szomszéd asztalnál elővette valaki a telefonját, és így szólt bele: Ciao, Turiddu, come stai. Nem pont így, inkább szicíliai zsuzsorgással, de ez volt az értelme.

Szóval itt igazán élnek Turiddúk? Nem csak az operában? Létező név? Mindjárt jön Santuzza is, és indulatos szavakat vágnak egymás fejéhez az opera lépcsőjén?

Ami Santuzzát illeti, éppenséggel jöhetne. Az is létező név. Ahogy a Turiddu a Salvatore szicíliai változata, Santuzza a Rosalia errefelé becézett formája. Szent Rozália Palermo egyik védőszentje, minden nyáron körmenetet és tüzijátékot rendeznek a tiszteletére, és annyira szeretik, hogy becézgetik. Így, hogy Santuzza. Szentecske.

Csak Alfio ne jöjjön, mert meglesz a baj.

Mindjárt hetvenéves lesz Sting, egészen pontosan október 2-án. Nem tudom, megünneplik-e széles e világon, vagy a hetven popzenésznél már végképp nyomasztó kor. Mick Jagger azt mondta, nem akarja hatvanévesen is a Satisfactiont énekelni, aztán mi lett belőle. Paul McCartney is mintha a 64. életévet jelölte volna meg előzetesen a popság felső határának, amikor kopaszon azon töri a fejét az ember, hogy szükség van-e még rá, aztán csak nem hagyja magát azóta sem.

Meg aztán a másik kérdés, hogy vajon mennyire popzenész még Sting. Elsősorban nyilván az, és az An Englishman in New York ismertségét aligha fogja túlszárnyalni a komoly kísérleteivel, de azért énekel ő Dowlandet is. Ez utóbbi pedig még Stingnél is vénebb, 1563-ban született.

Amikor kijött Sting reneszánsz lemeze, az ember egyszerre lelkendezett és ódzkodott, egyfelől csodálatos, hogy kezet nyújtanak egymásnak a századok és komponisták, te is dalokat írsz, én is azt csinálom, körülbelül ugyanazon a nyelven, és szeretik is az emberek. Másrészt azért ez a kiszőrösödött Sting-hang talán mégsem ideális eszköz, Barbara Bonney egyetlen sorba több érzelmet, színt, árnyalatot visz, mint Sting a teljes Dowland-életműbe.

Csakhogy. Ki tudja, milyen énekesek voltak a 16. században? Nem lehet, hogy épp azon az alapon voltak, mint a mai rockerek, jöjjön valami érdekesebb hangú gyerek vagy lány, aztán nyomja, ami kifér a légcsövön. Talán I. Erzsébet korának énekesei sem voltak sokkal képzettebb hangúak, mint II. Erzsébet popsztárjai.

Mondjuk mikrofon még nem volt, amennyi jött, annyi jött. De nem is a Wembleyt kellett beénekelni.

Zenét álmodtam, vagyis zenével álmodtam, inkább nyilván ébredtem. Ott szólt a fejemben az álom és ébrenlét határán. Egy klasszikus, valószínűleg jobb, mint amennyire a köztudatban van. Bergendy-dal, Latzin Norbert a szerző, Jöjj vissza vándor. Furcsa dal, mert valahogy akkor ér véget, amikor épp kiteljesedne, de pont ez a jó benne. Aztán szeretem azt a különös rímet benne, hogy: elmúlik a DÉR, s újra visszaTÉR-nek stb. Meg van ez a furcsa obszesszió, hogy a vándor a darvakkal mászkál délre a hideg elől. Miért pont a darvakkal? Mehetne a hazai hagyományoknak jobban megfelelő gólyákkal vagy fecskékkel is.

Az ember babrál vele, hallgatja a fejében Demjént, a szerényen háttérben maradó rézfúvósokat, és közben arra gondol, hogy miért épp az ősz. Miért ősszel jön meg a melankólia? Ha az idő múlása a zavaró, az éppúgy érvényes a többi évszakra is, ugyanígy kellene félni a nyártól meg a tavasztól is, minden évszak ugyanarról szól, egy körrel közelebb kerültél a sírhoz, barátocskám. Régebben mintha az ősznek nem lett volna semmi búbánatossága, szüret, borozás volt a vezértéma. Ebben az értelemben írt Vivaldi hegedűversenyt róla, vagy a Haydn Évszakokban is berúgnak, ihaj és csuhaj, meg vadásznak. Remélhetőleg nem ebben a sorrendben.

Talán Petőfi mindennek az oka? Elhull a virág, eliramlik az élet? De még ő is felülbírálta magát, mert bő egy évvel a Szeptember végén után írta meg, hogy Itt van az ősz, itt van újra. Még a hitves is ott van, csak nem az ölében ül, inkább mellette.

Ez volt számára az utolsó ősz. 

Eléggé el nem ítélhető módon a Grant kapitány gyermekeit olvasom, de közben azért igyekszem úgy tenni, mintha elmúltam volna már tizenöt éves. Így nem azon gondolkodom, hogy vajon helyesen teszik-e a Grant kapitányt felkutatni vágyók, ha Patagónia felé indulnak, hanem azon, hogy vajon akkoriban (1865-ben) létezett-e rejtett reklám. Vagy nem kell mindenbe belelátnunk a hirdetésekkel teli jelent. Mert a történet úgy kezdődik, hogy valahol északon kifognak a tengerből egy pörölycápát, minden különösebb ok nélkül, de ha már kifogták, fel is boncolják, állítólagos tengerész szokás szerint megnézik, mi van a gyomrában. És, milyen a véletlen, találnak benne egy palackba zárt háromnyelvű üzenetet Grant kapitánytól. A palack pedig azért marad meg épségben, mert pezsgősüveg, jó erős anyagból, ahogy a magyar fordító írja, egy széklábat is szét lehet vele hasítani, bár hogy hogyan, az nincs egészen előttem. Verne azonban nem elégszik meg azzal, hogy ennyit mond: pezsgősüveg, azt is megmondja, milyen pezsgő üvege: Clicquot.

Most épp ezen vagyok megakadva. Vajon beszálltak-e Clicquot-ék a Grant kapitányba, vagy csak a hálás író így köszöni meg a lélekvidámító buborékokat?