Ránki Fülöp játszotta Bartók 2. zongoraversenyét, és igazán nagyon rendesen játszotta. Hallom én is a hangomban az atyáskodást, de nem szeretném hallani, mert nem is úgy gondolom. Nem állítom, hogy az ember végigjárta a teljes Bartók-kalandot, a vonósok nélküli első tételt, az éjszakai másodikat, és benne azt a furcsa, ideges közjátékot, de ha épp nincs teljesség, akkor inkább legyen ez, a megszólaló zene, ami után marad a hallgatóban esetleg valami hiányérzet, de a hiány nem abból fakad, hogy nincsenek eljátszva a hangjegyek.
Ez egy rendes gyerek, tessék, megint ez az atyáskodás. Abbahagytam.
Előtte viszont a Két képet játszotta a Nemzeti Filharmonikusok Kesselyák Gergellyel, amennyire az otthoni körülmények között meg lehetett állapítani, inkább hangosan, mint színesen. És, persze, ez már az emlékezések kora, mikor is hallottam a művet először? Azt hittem, fejből meg tudom mondani a napot, negyven éve, 1981 szeptember 25-én, de a lemezborító szerint szeptember 11-én. A Zeneakadémián játszotta pére Ránki és Kocsis Zoltán. Kocsis készítette az átiratot, és akkor azon agyalt az ember, hogy vajon miért. Tudni is vélte a választ: mert az akkori zenekari állapotok szerint nem lehetett elvárni egy normális szimfonikus előadást a darabból, inkább játsszák ketten, annyi színnel, amennyi kijön a fekete zongorából, de normális tempóban, élénk dinamikával. Mintha a darab csontvázát hallgatta volna az ember, már ha csontvázat lehet hallgatni, és elragadtatottan helytelenítette Kocsis lehetetlen elképzeléseit. Mármint az átiratok terén, hogy csupa olyasmit dolgoz át zongorára, amit nem lehet. Ez később is megmaradt, a helytelenítés, Trisztán-előjáték a hosszú hangokkal, amelyeket nem lehet elzongorázni, a Parsifal-jelenet a követhetetlen sokszólamúságával. Az a csoda, hogy a Mesterdalnokok verekedési jelenetének nem ugrott neki. Aztán az ember itt ül, és áldja azt a láthatatlan kezet. Múlass velem soká, szelíd emlékezet.