Szemetes, vécépucoló

Szemetes, vécépucoló

szemet.jpg

Hányszor mondja vagy inkább csak mondta az ember, ha valahol jól érezte magát, hogy ide eljön szemetesnek vagy vécépucolónak is. Csak itt élhessen, szívhassa a város levegőjét, erre a helyre gondoljon úgy, hogy itthon vagyok.

Ami Velencét illeti, gondolom, a vécépucolás hagyományos módon történik, de ami a szemetességet illeti, az nem is olyan egyszerű. Persze, klassz, hogy a szemetes nem kukásautóval jár, hanem hajóval, és, amennyire megfigyeltem, kukázni sem kell, amikor a hajó bent áll a kikötési pontnál, jönnek a környékről sietős léptekkel, kezükben zacskókkal, és bedobálják a hajótestbe a hulladékot. A köztéri szemetesládákat úgy alakították ki, hogy abba zacskókat nem lehet belepréselni, attól még megtelnek reggelre, és mintha ez volna a velencei szemetesség lényege és nehézsége: nincs gépesítés. Nagy kordékba kell rakodni a piszkot, ahogy tették talán ötszáz éve is. Legfeljebb annyi a könnyebbség, hogy a kordé alumíniumból van, és olyan ügyesen van megszerkesztve, ha a hajó fölé érnek, egy mozdulattal fel lehet hajtani az alját, kiesik belőle a szemét. De így is meló, fizikai meló, tolni, emelni, üríteni.

Marad a vécépucolás.  

Belbecs

Belbecs

aqua.jpg

A világ legszebb könyvesboltja – mondja magáról a velencei Acqua alta, és nem sokat kockáztat. Biztos segít a szépségben a város is, az mégis ritka, hogy egy könyvesbolt hátsó vége ne valami raktár legyen, hanem víz, gondola, ámuló emberek, akik fényképezik egymást. Két perc se kell hozzá, hogy valaki a kezembe nyomja a telefonját, megörökíteném-e őt a könyvhalom tetején, mellette lobog Velence oroszlánja. Hát persze, ha te is engem.

Na de a belbecs. Az ember mégis abból indul ki, hogy egy könyvesbolt szépsége nem a benne elhelyezett gondolából fakad, hanem a könyvekből magukból. És mi mást is árulhatnának egy ilyen boltban, mint a városról szóló jobb és rosszabb könyveket, talán inkább jobbakat, történelmi munkákat, képzőművészeti albumokat, helyi szerzőket. Képeslapokat, gyufaskatulyákat. Bemegyünk naiv városnézőként és valamit csak haza akarunk vinni a fényképen kívül is, megvesszük ezt vagy azt, és reméljük, hogy hazatérve nem vész ki belőlünk az elvarázsolt állapot, el is olvassuk, amit megvettünk.

Nagy, lusta macskák szerte a boltban. Nem félnek, hagyják magukat csodálni, a fekete épp az asztalok alatt mászkál, a tarka a képeslapokon hever, alszik. Életvezetési tanácsadást tartanak.   

alta.jpg

A dózse macskája

A dózse macskája

Nem a legszórakoztatóbb kiállítás, amit valaha is tető alá hoztak Velencében, de hát mit lehet kiállítani egy hadvezérről. Könyveket, portrékat, fegyvereket. A ruháját, amiből megállapíthatja a néző, hogy Francesco Morosini nem volt épp langaléta, szóval a Napóleon-szindrómát hívhatnák akár Morosini-szindrómának is. A hadvezérek ilyenek: ma már maradandóbb, amit tönkretettek, mint amit létrehoztak, mert hogy Francesco Morosini legalábbis felerészben felelős az athéni Parthenon mai állapotáért. A másik feléért a törökök felelősek, akik puskaport tároltak a márványoszlopok között, talán azt remélve, hogy csak nem lőnek a műkincsekre.

Azért van egy meglepő kiállítási tárgy a Correrben: a dózse macskája. Talán nem dózse, hanem hadvezér korából való, a macska vele ment mindenhová, amíg ki nem múlt, és akkor bebalzsamozták, mellső lába között egy egérrel. Nyilván az egér tetszőleges példány, nem volt a dózse egere, de ilyen a szerencse: van, aki kiérdemli a halhatatlanságot, és van, akire csak úgy rázuhan.  

morosini.jpg

Itthon van

Itthon van

p7090070.jpg

Az építészeti biennálé litván pavilonja űrutazást ígér, vagy nem is tudom, pontosan, mit. Egy templomban vagyunk, Chiesa Santa Maria dei Derelitti, belül ezüst vásznak, és az embert, ha hagyja magát, leképezik 3D-be, aztán repül, mármint ez a leképezett változat, ki tudja, hol áll meg. Olyan értelmes, bár nem éppen eredeti gondolat, nem új bolygókat kell meghódítani, hanem ezen kell máshogyan élni, vagy mi a mondanivaló. A Litván Űrügynökség munkatársa, aki elmagyarázza, miről is van szó, helyes, szőke lány (amennyi látszik belőle, az helyes, mert a maszkviselés kötelező), sajnálom is, hogy megzavartam, és kénytelen leképezni engem is, mert különben épp olvasna. De hát épp ez az érdekes, hogy mit olvasna, ha hagynám: Hemingwayt.

Nyilván úgy van vele, mint bármelyikünk: ha Velence, akkor vagy Casanova vagy Hemingway. Vagy Brodszkij. Vagy Mary McCarthy. Vagy Ruskin. És sokan mások. A lány azonban Hemingwayt olvasott, a könyv címe az, hogy Kam skambina varpai. Nem jöttem rá, hogy ez mi lehet, de amíg egy másik utazót képezett le, gyorsan belenéztem: Akiért a harang szól. Neki se lett volna könnyű a magyar címből rájönnie.

Az emberek halnak, az isten él

Az emberek halnak, az isten él

p7110249.jpg

Az egész Marguerite Yourcenar könyvével kezdődött, a Hadrianus emlékirataival. Ott olvastam először Antinousról, és már akkor sem értettem, hogyan kaphatta valaki ezt a nevet, amikor az Odüsszeiában ő a legellenszenvesebb a kérők között. De ez egy másik történet, a szép kisfiúról, akit bemutatnak a császárnak, és ő viszi magával, taníttatja, aztán pár év múlva szeretők lesznek. Nem tartott soká a császár boldogsága, Antinoust egy napon holtan találják, belefulladt a Nilusba. Azóta sem lehet tudni, pontosan mi történt, összeesküvés, udvari intrika, baleset, öngyilkosság – gondolom, most már nem fog kiderülni. Hadrianus kétségbeesetten próbálta megőrizni Antinous emlékét, istennek nyílvánította, várost alapított, versenyeket rendezett az emlékére, és telerakta a nagy római birodalmat Antinous képmásával.

Nem mondom, hogy gyűjtője volnék az Antinous-szobroknak, de örülök, ha látok egyet, és van is mindenfelé a világban. Nem nehéz azonosítani, gyűrűs haj, ívelt ajak, egyenes orr, széles mellkas. Most is itt várt egy Velencében, a Grimani- palotában, fején szőlőfürtökkel, meg valami tárggyal a homlokán, ami letört az idők során.

Nem is ez az érdekes, hanem az idők sora, hogy az mennyire bizonytalan. Az ismertető szerint a mellszobor vagy 130-ban készült, vagy a 16. században. Azt hittem, az ilyesmin már túl van a tudomány, ráirányítanak a szoborra egy lézerfényt, és meg lehet mondani, mikor érte utoljára véső, de ezek szerint nem ennyire egyszerű. Viszont akár az első századból való, akár a 16.-ból, az biztosnak látszik, hogy Antinous már nem élt, amikor a szobor elkészült. Jobban is tetszik a gondolat, hogy a szobor későbbi, mert igazolja Hadrianust, telnek az évek, de Antinous marad, marad fiatal és szép, és senki nem farag azóta sem öreg, kopasz Antinoust.

Ragazzi di Budapest

Ragazzi di Budapest

debiasi.jpg

Békésen ülök a víz partján Velencében, amikor hallom, hogy a szomszéd asztalnál azt mondják, Budapest, meg hogy brutalitat. Ó, te jó ég, csak nem történt valami otthon? Hallgatózok szemtelenül, de szerencsére csak egy kiállításról beszélgetnek, Mario De Biasi fényképeiről. De Biasi ott volt Budapesten 1956-ban, és láthatóan erőteljesebb volt benne a hivatástudat, mint a félelem, mert tényleg szörnyű dolgokat örökített meg, a Köztársaság téren embert akasztanak, és a véres, fejjel lefelé lógó holttestbe valaki belerúg. Nem az a forradalom, amire gondolni szeretünk. 

Tényleg jó fotós volt De Biasi, bár inkább sajtófotós, mint művész, bejárta a fél világot, és megmutatta, mi van máshol színesben, megmutatta azt is, ami otthon van, fekete-fehérben, Fellini gondolázik Giulietta Masinával, Maria Callas akkorát nevet, hogy látszik az összes fogtömése. Állítólag De Biasi mentette meg az Epoca nevű magazint, az ő címlapjai miatt vásárolták a csődközeli lapot egyre többen és többen, el is hiszem. Ma már sokszor nehéz mit kezdeni a képekkel, nem azért, mert rosszak, hanem mert annyira jók voltak, hogy idővel sokszor közhellyé váltak, felhőbe hanyatló Golden Gate, felhőkarcolók a pocsolyákban tükrözve, olasz pasik füttyögnek a nők után. Erről azóta leszoktak, ami nem baj.

Mulandóság, állandóság

Mulandóság, állandóság

p7090088.jpg

Alapélmény Itáliában, hogy az emberek mit meg nem tesznek a mulandóság ellen. Lovasszobrokat állítanak, gyönyörű márványsírokat építenek és faragtatnak, hogy majd jönnek emberek, és ámulnak, és ha nem is tudják, ki van a kő alatt, valamit elolvasnak róla, Colleoni, és Bergamóban született. Az is több, mint a semmi.

Colleoni lovasszobra mellett van a San Giovanni e Paolo, szépséges, gótikus és tégla, mellette a még szépségesebb márványhomlokzatú kórház. Ma is kórház, odabent a betegek küzdenek a mulandóság ellen, idekint meg piff és puff, döng a labda, fociznak a gyerekek. Egészen pontosan egykapuznak, a kislányt állították be kapusnak, a fiúk bombázzák őt a labdával. De az a szerencsés eset, amikor őt találják el, mert a kapu egy mélyedés a templom falában, a felső léc egy márvány szarkofág. Nem tudom, benne pihen-e még az évszázados halott, de nem lehet nagy nyugovása, dübög a labda, visítanak a gyerekek, gól, nem gól, ne ilyen erősen, te meg ne húzódj félre a labda elől.

Forza Italia!

Megbízhatóan megbízhatatlan

Megbízhatóan megbízhatatlan

p7080022.jpg

Miért éppen Velence? Olyan, mintha álkérdés volna, Velencére nem kell magyarázat, az ember jön, amikor jöhet, mert Velence. De miért kell újra és újra jönni? Vagy még tovább egyszerűsítve a kérdést: mit szeretsz annyira Velencében?

Az egyenes válasz az, hogy hiszen nem is szeretem. Ha csak a nagy olasz célpontokat veszem hozzá, a klasszikusokat, akkor Róma fölfoghatatlanabb, Firenze mélyebb vagy megrázóbb. Velence mégis csak Velence, díszletváros, nászút féláron, vagy inkább másfél áron. Ha valami igazán velenceit kell mondani, az nem a Szent Márk tér, hanem a szobrok, amelyek csak a látható részen vannak kifaragva, a falhoz közeli oldalon csak a nyers kő marad. Minek dolgozni rajta, ha úgysem látják?

Legyen Velence a fizetett átverés? Hogy az életben néha nagyot koppanunk, és többnyire akkor, amikor nem számítunk rá, így aztán bele is szakad a szívünk. De itt van Velence, tudjuk, hogy igazából mélységesen vagy magasságosan tojik ránk, mélységesen nem érdekeljük, ahogy nem érdekelték a szüleink, nagyszüleink, Kosztolányi, Napóleon vagy Attila király. Pompásan elvan nélkülünk, és ez nem Schrödinger macskája, pont olyan szép, amikor nem látjuk, mint amikor épp igen. Fizetett csalódás, hátha ezzel ki tudjuk váltani a fizetetleneket is.

Nehéz fejjel

Nehéz fejjel

pataky.jpg

A régi szép időkre emlékeztek a tévében, mindenféle régi rocksztár merengett a múltak ütemén, Schuszter Lóránt, Pataky Attila. Az utóbbi benyúlt a zsebébe, és elővette egy költeményét, amiből talán majd dal lesz egy napon. Föl is olvasta, hát lehet, hogy dal lesz belőle, de furcsa lesz. Nehezen követhető, zavaros szöveg, rossz ritmus, béna rímek. Bezzeg azelőtt...

Miért, mi volt azelőtt? Ment a hűtlen nehéz fejjel. Kedves Attila, talán az ön feje nehéz, amit mondani akart, az valószínűleg az, hogy ment a hűtlen nehéz szívvel. Az kicsit mást jelent. Vannak sorok, amelyek szinte énekelhetetlenül hosszúak. Közben meg mégis ez A hűtlen, nagyon jól emlékszem, amikor Nyíregyházán voltunk almatáborban, ott ültek a fiatalok egymás ölében, énekelték az Edda-dalokat, és nemcsak egyértelmű, de nagyon is megható volt a viszonyuk a dalhoz, a lelkük rezonált rá.

Hiába szeretné érteni az ember, hogy mitől sláger valami, és mitől nem az, miért van az, hogy Paul Simon öt év alatt több nagy dalt írt, mint aztán az egész hátralévő életében. Legalább azt hihetnénk, hogy az egész csak pénzkérdés, ha valaki beletesz egy zenekarba egymillió dollárt, az öt év múlva kivehet belőle tízmilliót. A világ sokkal rejtélyesebb. Még ezen a slágerszinten is. Vagy csak nehéz a fejem.  

Színészkedés

Színészkedés

immobile1.jpg

Nekem tetszik az elmélet, hogy az erő hősei helyett a szellem hőseit választottuk. Megszűnt az érdeklődés a kardforgatás és csípőből tüzelés iránt, akikre fölnézünk ma, azok a színészek, az ő szokásaikat, mozdulataikat, hajviseletüket utánozzuk. Nem ment ez zökkenőmentesen, valamikor a hetvenes évek végén állítólag néhány ember éjszaka jól megverte Jean-Paul Belmondót, hogy bebizonyítsa, az élet és a mozi nem ugyanaz, aki az egyikben mindig győz, a másikban nem feltétlenül állja meg a helyét. De nem is ez a lényeg, hanem mi magunk, a közönség, bennünk van egy bizonyos hősigény, amit egyre inkább magunknak gyártott hősökkel elégítünk ki. Színészekkel és sportolókkal.

De mi van, ha a kettő véletlenül egybeesik? Nem is a sportolókat játszó színészekre gondolok, hanem a színészkedő sportolókra. Egy napig (legalább) röhögött a világ Ciro Immobilén, aki szörnyű fájdalmaktól gyötörten összeesett az ellenfél tizenhatosán belül, aztán, amikor kiderült, hogy mégis a hálóba került a labda, varázsütésre felgyógyult, és ment ölelgetni a boldog többieket. Színészkedik – legyintettek rá.

Jaj.

 Nem lehet, hogy a nyelv már megint okosabb nálunk? Olyasmit árul el rólunk, amit nem szeretnénk? Úgy értem azt, hogy „megint”, hogy egy hasonló helyzetben újra és újra elárul a szóhasználat, hiába beszélünk az új cirkuszról, és cirkuszművészetről, ha egy kellemetlen felfordulást látva azt kérdezzük: „mi ez a cirkusz”. A látványosan szenvedő Immobilére meg azt mondjuk: színészkedik. Vagyis azt, hogy hazudik.

Mi lesz így a hőseinkkel?

süti beállítások módosítása