A képen látható ember nem Andy Warhol, hanem egy színész, Allen Midgette, aki Andy Warholnak álcázta magát. Ma már egyszerű feladat, talán nem is kell hozzá színésznek lenni, csak fekete farmerre és bőrdzsekire van szükség, szemüvegre meg ezüst hajra. Akkor talán még egyszerűbb feladat volt, amikor Midgette először csinálta, mert Andy Warhol nem volt annyira közismert. Vagyis épp ez a kérdés, ha valaki közismert, akkor vajon elég-e néhány jellemző testi jegyét fölvenni ahhoz, hogy azonosítsanak is vele? Ha fejemre tennék két nagy fekete fület, elhinnék, hogy én vagyok Miki egér?  

Midgette fénykora (ha ez volt a fénykora) 1967-ben volt, amikor Andy Warholt fölkérték egy közönségtalálkozóra. Nem volt kedve elmenni, és akkor kitalálta, hogy küld maga helyett valakit, aki szívesebben és jobban beszél, tudja kezelni a közönséget. Midgette befestette a haját, kifestette az arcát, aztán várta a kérdéseket. „Kedves Mr Warhol, miért van ennyire kifestve?” A bőröm nem bírja a napfényt. Megy ez.

Warholnak annyira megtetszett az eredmény (bár ő maga nem vett részt ezeken a találkozókon), hogy még három helyre is elküldte Midgette-et maga helyett. Midgette pedig, mondhatni, felnőtt a feladathoz, néha egészen warholi válaszokat tudott adni. Előtte volt neki filmszínészi alapozása, Pasolini és Bertolucci filmjeiben is játszott, de ez volt élete főműve. Ezen agyaltak a legtöbbet, hogy mire is volt jó, mi az üzenet, tényleg nem látunk, ha egy hírességről van szó, vagy hogy be lehet helyettesíteni az embereket, még csak föl se tűnik senkinek, hogy ez nem is ő. Maga Warhol azt mondta, hogy arra gondolt, Midgette ehhez jobban ért és érdekesebb dolgokat mond, mint ő. Akkor miért ne?

Van az a kiapadhatatlan humorforrás a modern művészettel kapcsolatban, hogy a néző műtárgynak hisz valami hétköznapi, gyakorlati haszonnal bíró dolgot, vagy fordítva. (Nem úgy fordítva, hogy a gyakorlati haszonnal bíró dolog műtárgynak véli a nézőt.) Napi szinten ezt látta az ember a Ludwig Múzeumban, ahol a Müpa koncertközönsége viszonylag rendszeresen dobálta bele a papírszemetet a büfé előtt látható, félig nyitott ládába, pedig azt nem azért tették oda, hanem katarktikus szándékkal. Azt hiszem, szeretem ezt a tévedést, mert, persze, időnként hülyét csinál magából valami lelkes lény, de mégis fölemelt ujj, amely figyelmeztet: soha nem tudhatod. Nem tudhatod, hol leselkedik rád a szépség.

Nem azt mondom, hogy épp ebbe a hibába estem bele, nem hittem a tűzoltókészülékről, hogy hú, de szép Louise Bourgeois-mű, de annyira szép színű, harmonikus valamit csináltak a tömlőből, vödörből, oltóból, hogy tényleg csak a címke hiányzik mellőle. Pontosabban az is ott van, de nem az alkotó neve van rajta, hanem hogy merre kell szaladni, ha kitör a tűz a Pompidouban.  

Négyszer is megpróbáltak merényletet elkövetni IV. Henrik ellen (ő az, akinek Párizs megért egy misét), lehet, hogy többször is, én négyről tudok. Az utolsó sikerült. De valamiért most nekem a második kísérlet jár a fejemben, amikor egy 19 éves fiú volt az elkövető. Az ember nem érti, mi baja lehet egy 19 éves legénynek a királlyal, de nem is vele volt baja, inkább magával, vagy az élettel. Jean Châtel homoszexuális volt, és amikor ezt gyónáskor megvallotta, a jezsuita atya elszörnyedt. Ez borzasztó bűn, tényleg borzasztó (bár vonzódni szerintem nem lehet bűn, szóval lehet, hogy többről is szó volt), egyetlen módon teheti ezt Châtel jóvá: ölje meg a királyt.

Mai füllel hallva egészen hihetetlen, nemcsak az, hogy gyilkolásra buzdít valakit a lelki atyja, de valahogy az arányokat sem érteni: kövess el egy sokkal súlyosabb bűnt, hogy megbocsássák a vonzódásodat. Vagy annál többet. Királytól függetlenül.

A büntetés nem volt független a királytól. A merénylet nem sikerült, a tőr megcsúszott a galléron, és csak a király egy foga és ajakáról néhány csepp bánta Châtel kétségbeesését, de ilyenkor nem fogat fogért az elv, Châtelnek előbb levágták a kezét, aztán fogókkal kínozták, forró ólommal locsolták a testét, végül négyfelé szakították négy nemes paripa közreműködésével.

Tulajdonképpen tanmesére gondoltam, hogy mennyire nem helyes megszégyeníteni a szokásostól eltérő szexuális irányultságú embertársainkat, de feltehetően ennél bonyolultabb a helyzet, túlságosan is utálták már a jezsuitákat, túl jól jött a merénylet, lehet, hogy az egésznek a fele sem igaz. Talán csak a negyede. Szegény Châtel egyik lába. A kiindulótétel azonban áll. 

Kétféle szék van a Luxembourg kertben. Mindkettő fémből van, és mivel a kertet csak a megfelelő ki- s bejáraton lehet elhagyni, nincsenek rögzítve a földön, nem lehet ellopni őket. Talán nem is akarja senki. Szóval kétféle fémszék van, mindkettő zöld színű. Az egyik hagyományos, négy lába van, egyenes ülőkéje és háttámlája. A másik trükkösebb, a hátsó lábai rövidebbek, mint a hiénáé, ennek megfelelően az ülőke is egy kicsit hátrafelé lejt, beleül az ember, és rögtön relaxál, hátracsúszik, feje félrebillen, légzése ritmikussá válik. Ha akarja. Ha nem, akkor azért kényelmesen lehet benne olvasgatni, megfigyelni a világot, úgy tenni, mintha ez az egész Párizs csak arra volna, hogy a vendég magyarok szórakozzanak. Meg irigykedjenek.

Mondanom sem kell, melyik tetszik jobban. De nemcsak nekem tetszik jobban, szinte mindenkinek, számtalanszor láttam, hogy vannak még székek, de a hanyattesősek már mind foglaltak, vagy hogy emberek átköltöznek a hagyományosból a kényelmesbe, amint látják, hogy egy vagy kettő felszabadul.

Ennek ellenére a hagyományos és a nyugszékek aránya körülbelül öt az egyhez. A hagyományosak javára. Vajon miért?

Hiszen van itt legendás szobor elég. A két Michelangelo-rabszolga a Louvre-ban. Vagy IV. Henrik lovasszobra, amit ledöntöttek a forradalom alkalmából, és amikor a restaurációkor ezt is restaurálták, Napóleont ábrázoló érceket is be kellett hozzá olvasztani. A bonapartista szobrász meg bosszúból napóleonista írásokat helyezett el a ló hasában. Vagy ott a Gondolkodó, esetleg egy másik Rodin, a Balzac, amiért szidták a szobrászt, hogy ilyen köpeny alatt nem lehet emberi test. Ő viszont tudta, hogy nem a köpenyre tette a fejet, hanem valóban volt a vázlatokon test a köpeny alatt, de hallgatott. Ha ilyen okos a világ, neki nincs mondanivalója.

De most van itt egy pici, talán arasznyi legendácska, és vendégségbe jött csak a Magyar Intézet kubista kiállítására. Az E-Bayen szúrta ki egy jószemű honfitárs. Mindenki lebeszélte róla, hiába van ráírva, hogy Huszár, nem lehet az a Huszár, Huszár Vilmos, mert ő nem készített szobrokat. De ezt mégis ő készítette. 95 euróért lett új gazdája, ha azt mondom, megezerszereződött az értéke, aligha mondok sokat. Tudom, értetlen, aki pénzben méri a művészetet, de azért ez vicces.

A női festők bűvöletében él Párizs, na jó, ez így biztosan túlzás, lehet úgy is mondani, hogy valamit azért mutatni kell a múzeumban, és mi lenne divatosabb, talán már túl is a divatcsúcson lévő gondolat, mint a női festők. Az igazság biztosan félúton van, valahol. A Pompidou Központban mindenesetre absztrakt festőnők a téma, amelyben, szerencsére, mi is érintettek vagyunk, Reigl Judit, Maurer Dóra, Molnár Vera, Keserű Ilona képei is láthatóak. Mintha ennek volna előzménykiállítása a Luxembourg kertben az Egy csata kezdete, röpke ötven év, az 1780 és 1830 közti időszak nőfestőinek képei. Valószínűleg nem volna értelmetlen valamit keresni és találni, amitől másképp festettek a nők akkor, mint a férfiak, talán az apróságok iránti figyelem, a festési türelem, ahogy egy teveszőr kabát minden bolyhát, gombjainak fényét megmutatták, de ennél érdekesebb például Elisabeth Vigée Le Brun. Egészen csodálatos portréfestő, annyira csodálatos, hogy… Hát igen. Az embert elkezdi izgatni nem csak az ő élete, de a képen nézhetőeké is.

Itt például Madame Elisabeth látható, teljes nevén Bourbon Erzsébet Filippina Mária Ilona. A király húga. A pásztorlány öltözékből ki lehet találni, melyik királyé, a kivégzett XVI. Lajosé. De vajon mi lett Madame Elisabeth-tel, aki ennyire bájos, szerintem jobb csaj, mint Marie Antoinette, és valahogy az egész lényében van valami finom és enervált, mindjárt jön a röhögő tömeg, és…

Pontosan ez történt. Miután nem találtak neki megfelelő férjet, vidékre vonult vissza. Megúszhatta volna az egész nagy és francia forradalmat, ha nem érzi úgy, hogy jelenlétével támogatnia kell a bátyját, és a lázongások kitörésekor nem költözik vissza Versailles-ba. Utóbb együtt szöktek, együtt fogták el őket, együtt raboskodtak. Megérte a bátyja és a sógornője kivégzését, és amikor már úgy tűnt, hogy róla megfeledkeztek, mégis kitűzték a tárgyalást, és 1794 május 10-én kivégezték. Éppen csak elmúlt harmincéves.

Nem szeretnék a műveletlenségemre vagy a tájékozatlanságomra felvágni, de fogalmam sincs, mi állított meg az utcán. Párizsi utcán, emléktábla a falon, hogy itt élt a Sorbonne tanára, az Emberi Jogok Ligájának elnöke. Elvitték a nácik, nem a németek, hanem a francia milicisták, és nyolcvanéves korában kivégezték. Ez ma majdnem annyira felfoghatatlan, mint amikor gyermeket ölnek, micsoda kép van a világról annak az agyában, aki ilyesmire képes.

De nem magyar? A Basch Magyarországon is létező név, és a tábla szerint Victor Basch feleségét Ilonának hívták.

Magyar. Langsfeld Viktornak hívták, az édesanyja Párizsba szökött Basch Raphael újságíróval és két gyerekkel, amikor Viktorka még csak kétéves volt. De meg kellett maradjon a magyar kötődés, mert Budapesten nősült, itt vette el Fürth Ilonát, aztán visszament Franciaországba, tanított, írt, esztétikát és filozófiát, ami engem illet, elolvasnám, mit mondott Tizianóról, Schillerről, Schumannról. Szerintem nincs magyarra fordított műve, de nem néztem utána. Soha nem hallottam, hogy nálunk emlegették volna, Franciaországban viszont nemcsak ez a párizsi tábla van, de utcát (teret) is neveztek el róla és a feleségéről Neyronban. Ott ölték meg őket.

A kérdés nem éppen új, és tudom, hogy a tárgyban Szabó T. Anna is írt már verset, nem is a tárgyban, de mégis a valag körül, az aranyi valag körül, mégis, amikor felvetődik, az ember csak elröhögi magát. Máté Gábor olvasott föl közvetítésben Esterházytól, és ezt a bekezdést is: „Régóta foglalkoztat, hogy miért nem hallotta, mert nem hiszem, hogy hallhatta Arany János a Tetemre hívásban, amit ma mindenki hall a sorban: Tudhatta, közöttünk nem vala gát… (Minden megoldás érdekel!)”

Szerintem hallotta. Ajándék a jövő iskolásainak. Meg a tudat, hogy amíg van magyar irodalom, ezen mindig röhögni fognak.

Nyilván fölösleges fáradság (megint) elmondani, hogy a hangosítás elég gyenge a Margitszigeten, valahogy az énekhangok lemaradnak a keverésben, Pál Eszter elénekli, hogy Elmegyek, elmegyek, de csak annyit lehet érteni belőle, hogy elmegy, azt már nem, hogy vajon hová megy. Lehetséges válasz erre, hogy nem is őt ünnepeljük, hanem a testvérét, Pál István Szalonnát, pontosabban a bandáját, annak a 15+1. születésnapját. Mérsékelt poén, de ez van.

Nem egy prózai est. Engem már Berecz „Pisti” is fáraszt a humorával, másnak meg nyilván ő a népi showmanek showmanje a vagányul fejébe nyomott kalapjával. Aztán Szalonna veszi át tőle a szót, és ő legalább egyanyagú, látszik, hogy a szíve arany, az adomái jók, még ha nem is mindig érteni, ki az, aki érkezik közreműködni. Jubileumi koncert ide vagy oda, gondolhatnának a nem kemény Szalonna-magra is, akiknek Árus Bélus nem a komája, és nem tudja pontosan, mire is cserélte föl a hegedűt Péter Tamás.

Körülbelül elmondtam minden ellenvethetőt. Ja, mégsem. A Margitszigeti Szabadtéri nem az ideális helyszín, legalábbis így nem, hogy nincs tele. Látja az ember, hogy táncosokat várunk, nagy helyet hagynak a színpad elején, de ettől távol vannak az ünnepeltek, a színpad közepén muzsikálnak (hogy átvegyem Szalonna szóhasználatát), halkak, finomak, de nem jön létre az igazi, ünnepi hangulat. Aztán az első rész legvégére bejön az Állami Népi Együttes, akkor érezni, hogy ez a helyszín igazi világa, akkor is, ha nincs még turizmus, ha mi sem úgy bámuljuk őket, hogy hijj, ezek a magyarok, de megverik a csizmájuk szárát. Innét már megvagyunk, a szünet nem rombol, a lendület megmarad, megy velük az ember, legfeljebb hazafelé gondolkodik el azon, hogy miféle szakító indok az, hogy a kisangyal leesett a lóról, és eltörte a kezét. Mármint a csitári hegyek alatt.

Első a zene, aztán a szöveg – ez egy Salieri-opera címe, meg az alaptudásunk a világról, hogy egy operát nem az alapján ítélünk meg, hogy az érzékeny idegrendszerű főhősnő elméje hányszor borul el a történet során, hanem hogy mit kell énekelnie. De értelmezhetjük kiterjesztően is, a szavak mindig kicsit lemaradnak a lelkünkért folytatott harcban, minden onnantól izgalmas, ahol már nem éri utol az értelem.

Nem tudom.

A Ludwig Múzeumban Térügyek címmel van kiállítás, még ebben a hónapban és már látogatható, mindenféle érdekes dolgok, tárgyak, videók a térről. Például ez.

Nem azzal a bornírtsággal akarok jönni, hogy ha én ragasztok egy kapszulát egy darab papírra, azon senki el nem gondolkodik, és nem csodálkozik rá, hogy harminc évvel előztem meg a koromat, mert a Mátrix című filmben is piros meg kék tablettát vesznek be a főhősök, akik ott akarják hagyni az ámulat vagy ámítás idejét és terét. Persze, hogy így van, ezt a kapszulát nem akárki ragasztotta a papírra, hanem Hans Hollein, akinek legalább egy művét mindenki ismeri, ő tervezte a házat Bécsben a Stephansplatzra, amiben tükröződik a dóm. De az biztos, hogy ezt a kapszulát a szöveg teszi naggyá, a gondolat, amelyet ébreszt, ha ébreszt, és amelynek mégis mondatok adnak formát. Ami a sorrendet illeti, itt is előbb kapszula, aztán a szöveg, de szöveg nélkül ez mégis egy darab gyógyszer, amely már ötvennégy éve be van keretezve.