Azért jó, hogy szinte minden kriminél, de főleg minden angol nyelvű kriminél megemlítik Agatha Christie-t, már hogy megemelné a kalapját, vagy legalábbis a nyomdokaiba lép az új szerző, mert mindig rájön az ember, hogy egyáltalán nem így van. Úgy értem, nincs miért kalapot emelnie, meg a nyomdokai is elég nehezen járható ösvényt jelentenek.

Mindjárt befejezem Richard Osman könyvét, tényleg tehetséggel megírt, több nézőpontot kevergető, az olvasót az orránál fogva vezető regény. A mai elvárásoknak megfelelően rövid fejezetek kergetik egymást, lehet olvasni földön, égen, levegőben, kanapén, megszakítható és újrakezdhető. És tényleg igyekszik nyomdokban járni, legalább annyiban, hogy a nyomozók egy nyugdíjasház lakói, kiszolgáltatottak, gyengék, de a szellemi képességeikkel nincs baj, megannyi Miss és Mr. Marple. A csütörtöki nyomozó-klub a könyv címe, világsiker, és bár nem vagyok nagy krimi-őrült, azért remélem, lesz még folytatása. Csakhogy.

Tegnap körülbelül tizenöt oldallal a vége előtt hagytam abba az olvasást, és merültem álomba. Nyilván ebben benne van a vállamba kapott oltás is, de nem tudom elképzelni, hogy létezne olyan Agatha Christie-regény, amit ennyire a vége előtt abba tudtam volna hagyni. Mintha ez volna az ő titka. Nem a hangulatteremtés, nem a nyomozófigurák egyénisége, nem a rejtély, hanem az az egyszerűnek látszó dolog, hogy az embert érdekli: ki ölte meg az áldozatot és miért. Ez az, ami Richard Osmannak még nem megy. De belejön, szívből remélem, hogy belejön.

Nem vagyok benne semmiféle honostorozásban, bús magyarságban, sorsverteségben, óriási szerencsének tartom, hogy itt élek, most élek, sőt, egyáltalán azt, hogy élek. De néha mégis hasznos, ha az ember ufósítja magát, idegenként néz körül az otthonában, és próbálja megérteni, amit lát. Szóval most szállt le a repülő tárgy, kilépek, és azt látom, hogy mindenütt hatalmas, kék plakátokon barátságos arcot vágó fejek. Nem beszélek magyarul, így azt gondolom, választási plakátok, és hogy mennyire peches az a párt, amelynek ilyen bávatag vigyorú figurákkal kell kiharcolni az emberek bizalmát. Nem lesz könnyű.

Ha mégis beszélek egy kicsit magyarul, tudom, mi az, hogy oltás meg élet, rájövök, hogy ez egy sokkal fontosabb üzenet annál, mint hogy szavazz rám, azt mondja, maradj életben, és szörnyű, hogy ezt a fontos üzenetet így tudják csak elmondani, hogy a hazánk nagyjai sorozatban ilyen fickókat és fickónőket sikerült összeválogatni. Jó magyarnak lenni, de néha nehéz.

A Színészbüfé/büfészínész című (jobb szó híján) előadásban mondta Mácsai Pál, hogy a mi szakmánk (mármint az övéké, a színészet) társadalmi presztízse most is igen magas, még ha csökkenőben is van.  Akkoriban, mármint amikor csökkenni kezdett a színészet presztízse, ezt nagyon jó dolognak gondoltam, végre az megy majd színésznek, akinek kell, akinek erre van tehetsége, hivatása, nem zavarja össze a fejeket a sztárság, kiemelkedés a tömegből, esetleg az anyagiak. Hát, nem tudom.

Amikor ez az egész elindult, mármint a sztárszínészet és színész sztárság elbizonytalanodása, mert a televízió elkezdte kitermelni, létrehozni, megteremteni a saját sztárjait, részese voltam egy műsornak, amelyben erről beszélgettünk. Koltai Tamás volt az, aki a legérzékenyebben és legingerültebben reagált a jelenségre, a celebek megjelenésére, mondván, hogy ezeknek az új embereknek a sztárolása mögött nincs teljesítmény. Hogyhogy nincs teljesítmény? Hát nem dolgoznak meg a szerepért, nem vesznek részt a próbákon, nem tanulnak szerepet. Rendben van, de az egész életüket dobják be a közösbe, a nyilvánosság előtt esznek, isznak, ölelnek, alszanak, mindent odaadnak azért, hogy a néző nézzen, mit lehetne még kívánni tőlük?

Mindegy, nem értettük meg egymást. Elég hamar kiderült, hogy Koltainak igaza van abban, hogy az új emberek kitolják a klasszikus színművészeket a közismertség trónusáról. Gellénházán volt dolgom, és az ottani ismerőseim, amikor megmutatták a falut, mondták, hogy látod, ez a Zsanették háza. Zsanett a Big Brother első részének volt egyik főhőse. És tényleg, mintha a celebek csak a színészeket veszélyeztetnék, a popsztárok meg a labdarúgók rendületlenül királykodhatnak, de nem hiszem, hogy volna olyan színész, aki úgy felzaklatna a puszta jelenlétével valakit, mint amikor hatéves koromban megláttam az utcán Venczel Verát. Nyilván az a rajongás sem a művészetének szólt, még csak azt sem mondhatom, hogy a régi szép, idők…  De mi a jövő? Maradnak a focisták és a popsztárok?

Nem tudom, érvényes lehet-e olyan kifogás egy műsor ellen, hogy túl színvonalas, de valahogy ez volt az érzésem a Büfészínész/színészbüfét (fordítva!) nézve. Az Örkény amúgy nem büfészínészei üldögéltek Mácsai Pál körül, aki szokása szerint a mindent el tudok játszani, még a műsorvezetőt is alapon eljátszotta a műsorvezetőt, felkészülten és problémamentesen kérdezgetett, kicsit úgy tett, mint aki zavarban van, vagy nem is tudom, nála elég nehéz eldönteni, hogy mi az, amikor úgy tesz, és mikor igazi. A többiek meg válaszoltak. Tekintve, hogy a szereplők jól ismerik egymást, elkerülhetetlen volt, hogy az interjúknak, vagy csoportos beszélgetésnek legyen valami fábrysándoros jellege, akkor most azt meséld el, amikor, de a többiek készséggel elmesélték azt, amikor, szóval jó ez, érdekes, vicces, színes.

Persze, nehéz az ilyesmit pontosan belőni, Mácsai is szeretett volna legalább percekre elmélyülni, és megfejteni, mondjuk azt, hogy mitől színész a színész, ami valószínűleg egy másik beszélgetésben értelmesebb eredményre jutott volna, ámbár az is lehet, hogy nem, honnét tudnák ők maguk is, már az is csoda, ha valaki magáról tudja, hogy miért az, ami. Így viszont mégsem az jött ki az egészből, hogy viccelünk, viccelünk, de azért sokkal mélyebbek vagyunk, mint azok, akiket ma a tévébe hívnak meg szerepelni, hanem inkább a rokonszenves utóvédharcot lehetett látni: sokat veszít világ, amikor nem minket néz, mert mi legalább profin el tudunk mesélni valamit. (Már aki, mert van olyan, aki hangsúlyozottan civillé válik, ha magáról beszél.)

A másik probléma egyszerűen technikai: túl sokan vannak. Nincs mit tenni, ez a társulatról szóló műsor, nem illik senkit sem kihagyni, de így a műsor egyfelől hosszú lesz, másfelől monoton. A néző tudja, hogy még nem lehet vége, hiába telt el két óra, de Epres Attila még meg sem szólalt. Aki viszont megszólalt az elején, az tudja, hogy ez megvolt, jól vagy rosszul, de lement már, így aztán csak díszletelemként unatkozik a kanapén. Erre szokás mondani, hogy ha nem tetszik, ne nézd, de nézem, úgyhogy minden kifogás ellenére valószínűleg tetszik.

Kényelmi szempontok. Ezt írja a Wikipédia, hogy kényelmi szempontok miatt nem használnak az operai gyakorlatban üvegharmonikát a Lammermoori Lucia őrülési jelenetében, helyette inkább fuvola szól.

Azért érdekes, mert a járvány utáni-alatti előadás a palermói Teatro Massimóban mintha mással sem foglalkozna, csak a kényelmi szempontokkal. Az énekesek jó messzire vannak egymástól, nem mintha így kevésbé volna veszélyes a foglalkozásuk, az előadás egésze „semiscenica”, félig szcenírozott, ami annyit tesz, hogy kevés a díszlet és a kellék, de azért be vannak öltözködve a szereplők. A kórus kottából énekel, de a kemény vonalas operarajongók valószínűleg kiegyeznének az ilyen előadásokkal: végre azt kapjuk, amiről szó van, nem kell azon gondolkodni, hogy mi újság az őrültek házában. Azon lehet csak vitatkozni, hogy helyes-e, ha Edgardo nem leszúrja, hanem agyonlövi magát. Azon már nehezebb, hogy Celso Albelo azért megpróbálhatná egy kicsit feljebb tartani a pisztolyt, mert értelmes ember nem a vastagbelét veszi célba, ha halni akar. Leszámítva azt az esetet, amikor még van egy kis énekelnivalója.

Poénkodnék szívesen a keményvonalas operistákon, csak az a baj, hogy ezzel az előadással én is tökéletesen ki vagyok békülve. A címszereplő Sarah Blanch pompásan beénekli a teret és a világot, eleve kicsit gyenge idegzetűnek ábrázolja Luciát, de eleve az is, aztán elborul, és az ember azon kapja magát, hogy végre olyan őrülési jelenetet hall, amit nem érez hosszúnak. Plusz megkapja még az üvegharmonikát is, amitől tényleg szebb lesz az ária. Szebb, és a hangszer huhogásától kísértetiesebb is. Celso Albelo elkészül az erejével az előadás végére, de addig egész jól veszi Pavarottira a figurát, kövér és szakállas, de a szíve Luciáért dobog. A karmester Abbado, nem az az Abbado, hanem az unokaöccse, Roberto, de magabiztosan irányítja a zenekart, és szól is minden és mindenki. Még kényelmi szempontból sem szívesen játszom a begyepesedett hülyét, de nekem ennyi elég.

Számlál visszafelé az óra a Berlini Filharmonikusok digitális koncerttermében, vagyis a honlap bal felső sarkában. Este hétkor kezdődik a hangverseny, amelynek második részében A kékszakállú herceg vára lesz, a finn karmester, Susanna Mälkki vezényletével. Ilyenkor azért mindig elragadtatásba esek, nem csak azért, mert Bartók lassan kiszorítja Széchenyit és Kossuthot a legnagyobb vagy leghíresebb magyar szerepéből (ha jobban belegondolok, ezt már régen meg is tette), és de jó, hogy még senkinek nem jutott eszébe musicalt írni Bartók életéből. De vannak ezek az emberek, akik tudtuk és szándékuk nélkül egy halom másikról is gondoskodnak. Assissi vendéglősei remélhetőleg minden nap hálát mondanak Szent Ferencnek, Salzburgban sem kellene Pünkösdi Ünnepi Játékokat tartani, ha Mozart nem ott születik, és szerencsés magyar operaénekeseket hallgatnak fontos operákban és koncerttermekben, mert megfelelőek a Kékszakállú szerepeire, és nekik mégsem okoz akkora gondot ennek a furcsa librettónak a megtanulása. Nem mintha Komlósi Ildikónak kifejezetten Bartókra lett volna szüksége a világra szóló karrierjéhez, de azért nem árt, ha a koncertszervezők először Magyarországon érdeklődnek, van-e alkalmas ember a feladatra.

Van, van, drukkolunk.

Még emlékszem arra a meglepetésre, amikor először jártam Firenzében, és még a képeslapok aranykorában jártunk. Mindent megnéztem, megvettem, amit bírtam, és közben akárhogy számolgattam, a legnépszerűbb kép a Dávid után egy ilyen furcsaság volt.

Normális dolog ez? Itt vagyunk, a legszebb festmények között, és az emberek ezt veszik? Nem nagyon tudtam, kik azok a preraffaeliták, kimaradt az iskolai anyagból, de akárhogy is: mi ez? Nem Dante Gabriel Rossetti a festő, hogy legalább ennyi tévedési lehetőséget biztosítottak volna, talán mégis olasz. Nem olasz, Henry Holiday a művész, de hát akkor és ifjan ennél hülyébb dolgot el se tudtam képzelni. Ponte Vecchio a háttérben, Beatrice a román nemzeti színekbe bújt nőtársakkal és a jelmezbe öltözött Dante. Klassz.

Félreértés ne essék: ez a kép nincs itt a Nemzeti Galéria preraffaelita kiállításán. Aki eredetiben akarja látni, Liverpoolba kell utaznia, nálunk viszont a Tate Gallery képeiből válogattak. Csak arról beszélek, hogy az ember idővel érteni kezdi a preraffaelitákat, vagy legalábbis megérteni, így jártunk mi is az életben, olaszok szeretnénk lenni, ha nem is testben, de lélekben vagy életérzésben, még ha az italománia nem is ez, amit Holiday festett. Hozzá képest Rossetti nagy előnnyel indult, hiszen eleve olasz volt, legalábbis származását tekintve, és az nyilván egy normális állapot, ha valaki a viktoriánus Angliából inkább hazavágyik, az őshazába. Hazavágyik, hazafest, és, ami a legnagyobb csoda, hogy meg is tud győzni néhány hasonló embert, aztán a londoni közönséget, végül az egész világot, hogy van élet a frakkos, nagy barkójú világon kívül is. Lehet, hogy kívülről nézzük, lehet, hogy csak megfesteni tudjuk, vagy megfesteni sem tudjuk, hiszen a varázsos szépségűnek képzelt olasz asszonyokból, mire Londonba érnek, cakkos szájú, nagyfejű vámpírnők lesznek, de az mindegy. A lényeg az elvágyódás. Ha itt rossz, unalmas, piti, közönséges, akkor másutt csak jobb lehet.  

Mozi! És majdnem olyan, mint régen, azért maszkot kell viselni, igazolványt bemutatni, de ez nem panasz, így helyes. Bent meg a film, Ígéretes, fiatal nő a címe, meg lehet nézni, és ha valamiért az is számít, hogy egy film tükrözi-e a maga korát, akkor ez tükrözi, kiáll a nők leitatása és kihasználása ellen. Nálam biztosan tárt kapukat dönget, de attól még vannak benne fordulatok, remény, halál, ilyenek ezek a vetített mesék.

És mozi, nagyban nézi az ember az arcokat, látja, hogy nagyban ezek az életkorok nem stimmelnek, Carey Mulligan biztosan éveken át hallgatta, hogy mennyire szerencsés, hogy fiatalabb a koránál, de most már ez nem igaz, egyáltalán nem úgy tűnik, mintha évfolyamtársa volna Bo Burnhamnek, de lehet, hogy ez így jobb a történet szempontjából, ő a lelkileg sokat szenvedett. A másik probléma, hogy mindenki Mulliganhez igazította a játékstílusát, illetve ez nyilván a rendező kívánsága volt, legyen minden egy kicsit sok, vagy legalábbis erős, de ez sajnos nem egyformán áll jól a szereplőknek. Amikor Alfred Molina meghasonlott ügyvédként térden állva zokog, akkor azért lehet sejteni, hogy ez nem egy életből ellesett jelenet.  

Nem is ez a lényeg, hanem egy hang. Amikor megszólal a filmbéli apa. Nagydarab, pocakos, ősz pasas, de a hangja a régi. Clancy Brown, aki annak idején levágta Sean Connery fejét a Highlanderben. Akkor azt lehetett hinni, hogy évtizedekig főgonosz lesz a különböző filmekben, de inkább a hangját használták, semmint az arcvonásait, rajzfilmezett, mellékszerepelt. Most meg itt üldögél az étkezőasztalnál, hogy „túl sokat ittam”. Ki lehet jönni az előre gyártott skatulyákból. Az más kérdés, hogy érdemes-e.

Mégis be kellene szerezni. Lehet, hogy nem is nagyon bonyolult, megrendelni biztos lehet az új Ormándy-dobozt. A doboz most a lemezkiadóknál a kulcsszó, alig készülnek új felvételek, de az archívum még megvan, össze lehet gyűjteni nagy előadók összes felvételét, vagy összes Stravinskyt (neki van most évfordulója idén, ötven éve halt meg). Egy Ormándy-összes persze elképzelhetetlen, akkora adagról lenne szó, de a Sony kiadta a mono felvételeket. Az is százhúsz CD. Van köztük klasszikus, de a legtöbb elfeledett, talán első megjelenés digitálisan. 1944 és 1958 között készült lemezek, papír hüvelyben, amin a régi borító látható, még megnézheti az ember, hogy azt, meglepő módon helyesen írták, hogy Háry, de Kodályról lemaradt az ékezet.

A kritikusok utálták Ormándyt, legalábbis ezt mondja a Wikipédián Kenneth Woods karmester, szerinte így kezdték a kritikusiskolában a tanítást, mindig fikázd egy kicsit Ormándyt, akármiről is van szó. És bár akkor ennek nem volt nagy hatása, annyira jól fogytak a lemezek, és annyira könnyen-gyorsan ment vele a munka, az utókor mégis mintha a nyomtatott betűkből tájékozódna: talán egy nagy karmesternek sem zuhant akkorát a népszerűsége és az elfogadottsága a halála után, mint Ormándynak.

Tegnap este belehallgattam a régi felvételeibe, hogy nehezítsem a dolgát, három Haydn-szimfóniát választottam, az Órát, az Oxfordot és a 88-as G-dúrt. Nem a mai ízlésnek megfelelően dirigálja a műveket, de hogy is tehetné. Viszont teljesen érvényes, érdekes, szép előadások, a fantasztikus, sűrű, Philadelphia vonóshangzással. Be kellene szerezni az egész gyűjteményt. Öt napig hallgathatnám megállás nélkül. Csak hát a járványnak is mintha most lenne vége.

Kevés a Balassa Sándorhoz köthető zenei élményem, gondolom, a legtöbben így vagyunk vele, de ami van, az elég intenzív: a Karl és Anna. Néhányszor játszották az Operaházban, az ember csak legyint, ez valahogy minden nemzeti opera sorsa, hogy vannak kötelező gyakorlatai is. De a Karl és Anna ennél többnek tűnt, biztosan nem függetlenül a két főszereplőtől, Frankó Tündétől és Kelen Pétertől. Bő volt a beszéde, az emberek kitántorogtak a második felvonás után, meg sem álltak hazáig, de Balassának is hajlama volt a hosszú zenélésre, és a szövegíró Fodor Géza sem szófukarságáról volt híres. Amikor erről szó került, a rendező Kerényi Miklós Gábor némi bosszúsággal mondta, hogy ha hagyják, hogy meghúzza a darabot, lett volna belőle egy feszesebb, kétfelvonásos opera, és talán nem kellett volna hét előadás után levenni a művet, hogy jöjjön a feledés süketszobája.

Talán tényleg ezen múlott. Vagy ez a félremekművek sorsa, aki látta, annak néha eszébe jut, aki nem látta, rosszkor született, rossz helyen járt, kimaradt. Sajnáljuk.