Azelőtt a könyökömön jött ki, most meg a tollam hegyéből ez a régebben minden jobb volt. Legalábbis a zenében. De mintha mások is ezt sugallnák: a délelőtti újévi koncert mellé este a Mezzo leadta az 1987-est. Általában ezt szokás az újévi történetének csúcsai közé számítani: kétszer Carlos Kleiber és egyszer Herbert von Karajan. 1987 volt az egyszeri Karajan.

Egyébként nem volt rossz az idei évkezdés sem, Riccardo Muti mégis kaliber, ha Strauss vagy keringő ügyben nincs is különösebb mondanivalója, a zenekar magyarokkal megerősítve igazán első osztályú, Varga Tamás úgy szólózik a csellón, mint a legnagyobbak. Azt nem tudom, hogyan lehet így is elérni, hogy az ember unja a Császár-keringőt, de most van menekülő útvonal, hiányzik a közönség. Ki hitte volna, hogy a Wiener Philharmoniker olyan, mint a Pa-dö-dő, mert nekik is hiányzott a hallgatóság az előszilveszteri közvetítésben.

Persze, ma már van egy csomó meglepő dolog az 1987-es közvetítésben is. Például hogy utána kiírják, a Karajan és Herbert von Karajan szóösszetétel bejegyzett védjegy, nem is tudom, le szabad-e írni kis R betű nélkül. Így köszönti egymást Karajan és József Attila, neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé. Lehet, hogy Karajan második, lemezes-videós élete is a proletár utókoré?

Ha az ember figyel, még feltűnhet neki, hogy 1987-ben a világ vezető szimfonikus zenekarában nem ült nő, legalábbis látható helyen biztosan nem, antifeministák biztosan ebben lelik a magyarázatot a minőségi különbségre. Én inkább várom Mirga Grazinyte-Tylát, vagy bárkit, aki majd az első újévi karmesternő lesz. Bárkit azért nem, de Mirgát megnézném.

Ez látszott a legpihentebb agyú ötletnek, hogy nagy és közkedvelt művészeknek megörökítik a lábnyomát az Operettszínház előtt. Az ihletet könnyű volt követni, olyasmi, mint a hollywoodi csillagok aláírása, van hasonló Bécsben is (talán ők utánunk kezdték), híres muzsikusok és aláírásaik, de ebből mi lesz? Bokatörés nézői részről. Tiltakozás művészi oldalról, tönkrement a cipőm a forró ólomban. (Tudom, nem abba mártják a lábakat, de mégis valamibe, ami biztosan ragad.)

Most már látni, hogy az ötlet nem volt rossz, csak szomorú. Mert a dolog természete miatt egyre több lesz a halott lábnyom, a megismételhetetlen lépés, mintha a lábnyom is bizonyíték akarna lenni: tényleg itt jártak. Tényleg, tényleg, nem mese. Óriások a földön.

Vagy nem óriások. Mert Polgár Lászlóban arra sok hajlam nem volt, hogy önmagára, mint földöntúli lényre tekintsen. Vagy hogy ezt várja el mástól. Aztán mégis mekkora volt, még óriásnak is. Már a lába is 48-as.

Ma volna 74 éves.

Életem első operaelőadásán Sólyom-Nagy Sándor ott volt a színpadon. Nemcsak ott volt, de vele kezdődött az egész, questo Mar Rosso mi ammolisce e assidera. Aztán, persze, jött Pavarotti, és beterített mindent a hangjával. Életem második operaelőadásán is ott volt Sólyom-Nagy Sándor, állatbőrökbe öltözötten ádázkodott az Aidában. Aztán jött Domingo, és beterített. Mindenesetre ezek alapján az operai pályakezdő azt hihette, hogy ez olyasmi, ami mindig van, hogy mindig jön egy ilyen mosolygós szemű, testes ember, és szép hangon dolgozik a többiek alá, mellé, köré, hogy azoknak csak a sztárságra kelljen ügyelniük.

Az Aida után egyébként, többé-kevésbé alvajáró állapotban elindultam a színpad felé, mert ennek nem lehet így vége, és tényleg nem is volt, ünnepelték Domingót, egy rajongó nagy tortát hozott, azt a színpadon fölvágták, Domingo kiosztotta a szeletet, ő tartja, Sólyom-Nagy Sándor meg eszi a tortát, kattant a fényképezőgép, ebből azért ő is szeretne egyet, fordult a fotóshoz. Remélem, kapott.

Az idők során árnyalódott a kép, az ember rájött, hogy nincs mindig ott Sólyom-Nagy Sándor a vendégsztárok mellett, van, hogy ő nincs, van, hogy sztár nincs, és neki kell vinni a sztárságot, vagy ha nem is pont azt, de a megbízható, magas színvonalú éneklést, meg a rendületlenül szép hangot. Később jöttek a megrázkódtatások, a hang eltűnt, az egészség megrogyott. A szemben a mosolygás maradt, legalábbis a közönség számára. Hogy mit él át a hangját elveszítő, majd visszanyerő énekes, az nem ami dolgunk. Vagy nem tudom. Sólyom-Nagy Sándornál érezni lehetett, hogy az énekes nem valami létbe vetett észak-fok. Amikor kezdett, Radnay György szerepkörét vette át, időnként szinte szó szerint Radnay kezéből, a pálya megfelelő pontján pedig tanított, biztosan vannak ma is Sólyom-Nagy megoldások, fordulatok, értelmezések a színpadon. Ha volna színpad.

Jézushangú ember. Liszt Christus oratóriumának mindkét Hungaroton-felvételén ő énekelte Jézust, így most az ő hangján hallom: boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak.

Gerald Moore említi a könyvében, hogy nagyon szeretett Yehudi Menuhinnal szonátázni, de a dolog akkor már teljesen reménytelenné vált, Yehudit körbevették a zongorista családtagjai. Hát igen, be kellett állni a sorba, hiszen Menuhin testvére, sógora, veje, fia is zongorázott, és nyilván más volt a közönség érdeklődése, ha a hegedűs is föllépett.

Az említettek között a napokban koronavírusban meghalt Fou Ts’ong volt a vej kilenc éven át.

Ja, így könnyű, mondaná az ember, pedig egyáltalán nem könnyű. Kínainak lenni, és európai zenét játszani akkor sem volt egyszerű, egyébként, minden látszat ellenére ma sem az, csak mi tudjuk azt jobban, hogyan is szól az igazi Chopin. Mindenesetre Fou Ts’ong mindent megtett, hogy megtanulja, évekig tanult Varsóban, aztán harmadik lett a Chopin-versenyen. Állítólag Julius Katchentől kapott repülőjegyre pénzt, hogy meneküljön Londonba. Pedig Lengyelország is menekülés volt, Kínában maoizmus tombolt, Fou Ts’ong franciából fordító apját és az anyját öngyilkosságba hajszolta a rendszer. Addigra ő már a Menuhin család tagja volt.   

Menuhin személye nyilván megkönnyítette vagy meggyorsította az elfogadást, segített a bizalmatlanságon, később jöttek a többiek, Barenboim és köre, és bár Fou Ts’ong lemezei még ma is kicsit idegenül hangzanak, ő maga végigjárt egy utat, amelyet kínai vagy távol-keleti zongoristák szintén végigjárhatnak. Aztán oda is érnek a csúcsra. Millióból vagy tízmillióból egy.

Mindig vicces, amikor egy könyvet egy másikkal akarnak eladni. A Harvard tér című Aciman-regény borítóján az áll: A nagy sikerű Szólíts a neveden szerzőjének legújabb regénye. Elképzelem, amikor először játszották Beethoven Ötödik szimfóniáját. A Negyedik szimfónia szerzőjének legújabb műve.

Ami a Harvard teret illeti: kétszáz oldalon át várja az ember, hogy történjen valami. Akkor rájön, hogy ez az a regény, amiben nem történik semmi, nem az eseményekről szól, hanem valami belső utakról, amelyek nem vezetnek sehova, és nem is nagyon izgatják az embert, mivel a belsőben sem történik sok dolog, és a végén ott állunk a Harvard téren. Behülyítettek, ez van. Biztosan ez valami korai regénye André Acimannek, ami attól lett érdekes, hogy siker lett a Szólíts a neveden. Vajon miért adták ki, ha annyira nem jó, megérezték benne a lehetőséget? Csakhogy ez sem stimmel, a Harvard tér a későbbi, éppenséggel lehetne ideális találkozás egy érett íróval, akinek aztán szépen föl lehet göngyölíteni az életművét.

Most akkor göngyölítsem? Mert a Harvard tér figurái csak olyan körülbelül megírt lények, egyáltalán nem foghatóak, alig elképzelhetőek, még csak rokonszenvet sem könnyű érezni irántuk. Akkor göngyöle? Milyen alapon? Mi legyen a következő? Amit Aciman maga a legjobbjának tart, a Nyolc fehér éjszaka, vagy a Szólíts a neveden betűformában? Vagy hagyjuk egymást békén?

Nézem Daniel Barenboimot, hogy Beethovent játszik a Mezzón, az összes szonátát, és csak azt nem értem, miért nem idegesít jobban. Tényleg gyengén játszik, olyan érdeklődve nézi hol egyik, hol másik kezét, rövid ujjait, ahogy a billentyűkön tétováznak. Mondhatni, hogy ebben aztán igazán nincs semmi élvezet, legalábbis hallgatói oldalon, de talán mégis van. A nagy öreg látványa?

De milyen nagy öregség az, amelynek az a tanulsága, hogy nahát, Barenboim már 11 évesen Furtwänglernek játszott, azóta meg egyre csak hanyatlik. Tényleg nem az öregség az izgalmas Barenboim lényében, hanem talán a zene általános ismerete, hogy bármit, bármikor eljátszik vagy elvezényel. Többnyire nem úgy, mint a legeslegjobbak, de azok esetleg egy évig semmi mással nem foglalkoznak, csak egyetlen koncertműsorral, mondjuk négy zongoradarabbal. Barenboim meg idén újra eljátszotta az összes Beethovent.  

Lehet azt is kérdezni, hogy ugyan, minek. Még a régi önmagánál is rosszabb. De néha ez is tetszik, ha valaki nem versenyez a régi önmagával, hanem csak úgy játszik, mintha élő ember volna. Tegnap jobban ment, ma meg így.

A hangszer a róla elnevezett Barenboim-zongora, ránézésre elég hagyományos, belül nem annyira, mert végig párhuzamosan futnak benne a húrok, nem keresztezik egymást, mint az amerikai autópályák. Ettől talán tényleg tisztább, keveretlenebb a hangzás, de tévéhangszórókon keresztül ez körülbelül egyre megy. Talán neki is kellett valami új inspiráció, hogy miért is kell újrajátszani a műveket. Állítólag Liszt régi hangszeréből merített, nyilván az nem zengett ennyire, de a hangzás átláthatósága (érzem a képzavart) talán valami hasonló lehetett.Mindenesetre ezzel nem árasztották el a piacot, ha jól tudom, csak kettő készült belőle. 

Nincs különösebb tanulság, nem keresem a szonátákat a tévéműsorban, de el sem kapcsolok, ha belebotlok, mert mégis azok, lehet érezni, hogy mire gondolt Beethoven. Szerencsésebb esetben hallani is lehet, de nem vagyok telhetetlen.  

Van az a Michelangelo-mondás, hogy a szobrászat nem annyira bonyolult dolog, egyszerűen csak le kell faragni a fölösleget a márványból. (Ezek a zsenik már csak ilyenek, Bach szerint meg orgonálni nem olyan bonyolult, egyszerűen csak megfelelő billentyűket kell lenyomni a megfelelő pillanatban.) Michelangelo azért gondoskodott a bizonyítékról is, nem csak a rabszolgákkal, hanem voltaképpen minden befejezetlen szobrával. Ne feledjük, majdnem minden szobra befejezetlen, még a késznek látszókon is hagyott többnyire egy kis ezt-azt. Nem tudom, hogy ez okozza-e az agyi félrekapcsolást, hogy szebbek a bizonytalan körvonalú szobrok, de nézem ezt a budai nejlonzacskót. Azt se tudom, mi van alatta, annyira nem vettem soha észre ezt a Vérhalom téri márványt, de most mindenfélét el tudok képzelni alája.  Akár egy Michelangelót is. A tél apró örömei. 

Aztán eljön majd a hajfodrász, a tavasz, és kiderül, hogy vendéghaj van a kőfejen.

Bing Crosby természetesen a fehér karácsonyról álmodik, ami lassan hetven éve része a karácsonyoknak. Egy kicsit túlzok vele, de először valóban 1941-ben hangzott el az Irving Berlin-dal. Maga Berlin állítólag tudta, mit írt, azt mondta nemcsak a legjobb szám, amit addigi életében megszült, de a világ valaha írt legjobb dala. Nem tudom, nekem azért a Leiermann is bejön Schuberttől. Ami Bing Crosbyt lleti, először állítólag csak annyit mondott, nem lesz ezzel semmi baj. És nem is lett, 50 millió eladott kislemezről beszélnek a krónikák. Persze, csak beszélnek, ennél bonyolultabb a helyzet, egyrészt azért, mert akkor nem mértek még olyan nagy pontossággal a slágerlisták és lemezboltok, másrészt azért, mert az 1942-es első megjelenés után újra kellett venni a dalt, majdnem ugyanabban a formában és tempóban, mert elvásott a matrica, amiről a korongokat nyomták.  Tény, hogy a film, amelyhez készült, a Holiday Inn még nem a White Christmast-t gondolta első számú slágerének. Az is tény, hogy pár év múlva Crosbyval már egy White Christmas című filmet forgattak.

Közben volt háború, Bing Crosby, mint jó hazafi, jelentkezett is önkéntesnek, mondták, hogy szó sem lehet róla, nagyobb szükség van rá énekesként, mint ágyútöltelékként, mehetett a frontra énekelni, százezer síró, marcona, amerikai katonának, hogy álmodhatnak csak a fehér karácsonyról.

Ez a dal egyik meglepetése, ha belegondol az ember, nincs benne semmi kétségbeejtően nosztalgikus, Berlin (a legtöbbször kimaradt bevezető szerint) Los Angelesben nézi a pálmákat és narancsfákat, és arra gondol, hogy karácsonykor mégis a hó az igazi díszlet. Az Annie Hall-ban ez már poén, hogy rövid ujjú trikóban sétálgatnak a szörnyeteg emberek, miközben a drága New Yorkban esik a hó. Valami mégis megpendíti a szív húrjait, mert emlékszem, bécsi nagybátyám mindig megállt, ha karácsonykor az épp soros operaénekes álmodozott a fehér karácsonyról, és mindig beénekelte azt a sort, hogy „children listen”. Mindig csak ezt a sort, talán azért, mert az előtte való rímet nem értette pontosan (glisten – nem mindennapi szó), de talán csak a száncsengőre figyelő gyerekek miatt.

Hogy a trópusokon felnövő vén trotlik álmodoznak-e havas karácsonyról – fogalmam sincs. Látom, hogy nálunk még tart az álom, hallottam az utcán, hogy van, aki számon tartja: nyolc éve volt utoljára fehér karácsony. Ha tényleg így van, akkor ma már kiskamaszok fújják Berlin nótáját.   

Pár napja lelkendeztem a Cambridge-i King’s College évszázados kórusáért, ez most egy másik királyi kórus. A londoni King’s College Hospital kórusa. Nem lehet több 72 évesnél, 1948-ban alapították a kórházat magát, és most épp nem is létezik a kórus, hiszen együtt énekelni nem szabad. Nem szabad, de azért lehet, internetes kapcsolatban, és ha már így, akkor bevettek az ápolók és orvosok közé néhány agyműtött beteget is.

Nem tudom, mitől olyan megindító, ha ez a szó elég erős (inkább nem) a betegség, gyógyítás, remény miatt, vagy mert tényleg egészen jól énekelnek, szép hangú szólistákkal. Vagy épp ez a zene ilyen, Adolphe Adam műve. Ő is érdekes, mert rengeteg zenét írt, és majdnem semmi nem jött össze neki az életben. Csak a Giselle, meg ez a karácsonyi dal. Meg A longjumeau-i postakocsis, vagy legalább abból a tenorária, eszelős magassággal, még Pavarotti sem énekelte, ha jól tudom. Csak Gedda. Meg Kelen Péter.

Nem jöttem rá, mitől hat. Biztos van néhány kép, ami segít, leül valaki a zongorához, de mielőtt az első hangot leüti, jön a telefon, hogy emergency. Tudom, hogy hússzor vették föl, amíg sikerült, de akkor is. Alszik a cinikus, és álmában ezt hallgatja.

A győri Kisfaludy Színházban ügyelő Karácsony Szilveszter, erre szokták mondani, hogy vicces emberek lehettek a szülei, úgyhogy én nem is mondom, csak ismeretlenül is minden jót kívánok neki közelgő névnapja alkalmából. De nem is róla szeretnék beszélni, hanem erről. 

Az Arena Plaza idei karácsonyi szlogenje, nyilván tudva, hogy egy slágerrel játszik, a Különös szilveszter cíművel. Az internet első helyen Cserháti-dalnak mondja, bár a dalt a Metronóm '77 fesztiválon mutatta be a Generál, Horváth Charlie hangjával. Mondhatni, nem volt tökéletes időzítés az augusztusi estén szilveszterről énekelni, úgy emlékszem, nem is nyertek vele semmit, de eljött a dal és az átdolgozásai ideje, és tessék, velünk maradt, plakáthős vagy legalábbis plakát-reminiszcencia lett belőle. A zenéjét Várkonyi Mátyás írta, a szöveget Miklós Tibor, nyilván ezért is kedvesebb számomra a szokásosnál, mindig le voltam nyűgözve Miklós Tibor túláradó személyiségétől. Ami a szöveget illeti, mégis van egy érdekes második versszak benne, amelyben magyar slágereket idéz, "Egy rozoga házban, rózsaszín kádban kék asszony énekel". Charlie rekeszt is egy kicsit a Kék asszonynál, hogy felidézze Presser hangját. A rózsaszín kád időközben félig elfelejtődött, szintén egy részeges dal, még a Metro együttestől. A következő sorban meg Miklós Tibor magát is idézi, "Százéves kútnál egy vidéki kislány kéri, hogy vegyük fel". A Százéves kút szövegét ő írta, eggyel korábbi Generálnak, Karácsony János énekelte, Révész és Bódy Magdi vokáloztak. 

Elmúlt, elmúlt, nem múlik el.