Olvasom tovább Szüts Miklós könyvét („A Földön élni ünnepély”), és egy idő után előkerül Kocsis Zoltán benne, ami nem egyszerűen nagyon helyes, de szinte elkerülhetetlen, nem lehet úgy beszélni a Kádár-kor kulturális életéről, hogy Kocsisról nincs szó. Mindjárt vissza is vonom az előző mondatot, nehogy már Kádár legyen a hívó szó. Vagy nem is tudom, talán mégis?

Mindegy, Kocsis előkerül, hogy nem fizeti ki a büfében a kávéját soha, de soha, mindig Szütsnek kell meghívnia. Akkor jelenik meg a Chopin-lemeze, és Szüts Miklós nekiül, és ír egy levelet a zongoristának, hogy neki nem tetszik.

Tudom, hogy más is volt így vele, hogy a Chopin-lemez másokban is okozott valami elbizonytalanodást, túl keménynek, túl gyorsnak találták a keringőket, talán itt megtört valahogy a hit, hogy amit Kocsis csinál az feltétlenül úgy jó, ahogy van. Nyilván ezt ő is érzékelte, de nem volt félős fiú. Úgy értem, meg is úszhatta volna a feladatot, vagy eljátszhatta volna úgy a keringőket, hogy mindenki hanyatt esik a finomságától és az érzékenységétől. Eljátszotta úgy, ahogy gondolta, úgy, ahogy a kottából kiolvasta, az eredeti metronómszámokhoz igazodva. Ha maradt benne bizonytalanság, azt legfeljebb abból lehetett látni, hogy amikor azt kérdezték, hogy kit szeretett volna hallani élőben a világ nagy zenészei közül, akkor azt mondta, Bachot orgonálni, Paganinit hegedülni, Chopint zongorázni. Chopint és nem Lisztet, mert Liszt játékát meg lehet ismerni a műveiből. Szerintem Paganinit is, én a helyében becseréltem volna őt Debussyre.

Szüts Miklós mellett szóljon, hogy azt mondja: most már tetszenek neki a keringők. Gondolom, most már fizetné neki a kávét is, örömmel.

Nem ez a teljes vagy a hivatalos véleményem Szüts Miklós könyvéről, amelynek az a címe, idézőjelben, hogy „A Földön élni ünnepély”, de újra és újra elkap az a gondolat olvasás közben, hogy milyen kár, hogy festő. Hogy ez egy közismert művész önéletrajza, mert az benne a különösen érdekes, ami nem a művészhez kötődik, csak a privát Szütshöz. Hogy értelmes és érzékeny, de nem filozóf és nem bőgőmasina, állandóan figyeli magát is és a családot is, mit követtek és mit követtünk el. Mit nem követtek el, de jó is az. Önjogon kellene állni a lábán a könyvnek, mert megállna, hogy így éltek, akik már akkor is éltek, így éltünk, akik meg csak később kapcsolódtunk bele. Nem az benne a lényeg (legalábbis egyelőre), hogy hogyan élt a festő, hanem hogy hogyan lehetett élni, gúzsba kötve riszálni ebben (abban) a béna világban. Parti Nagy Lajos szerkesztette könyvvé a Krusovszky Dénessel folytatott beszélgetéseket, lehetne ő a jó szellem, de csak abból lehet varázsolni, ami van, az élmények és emlékek biztosan eredetiek.

Olvasom tovább.  

Ma van a Szépművészeti Múzeum születésnapja, egész pontosan a 114. Nagy ünneplés biztosan nem lesz, nem alkalmas rá az idő, de a dátumhoz kapcsolódva kénytelen az ember azon agyalni, hogy vajon a múzeum egyáltalán használható forma-e. Ma, amikor nem utazunk, mintha arra akarnának rábeszélni, hogy ne is utazzunk, nincs értelme, egészségtelen és környezetszennyező, drága és fölösleges. Ma már élelmiszerben is a nullkilométeres a divat, termeljük meg a kertben, együk le a fáról, akkor teszünk jót magunkkal és a Földdel, ha nem azt nézzük, amit szeretünk, hanem azt szeretjük, amit nézünk.

Van benne értelem, de mióta szoktunk értelmesen viselkedni?

Ehhez képest a múzeum nagyon is értelmes gondolat volt, ha nem az volt a kiindulás, hogy hódítsuk meg a világot, és vigyünk haza minden mozdíthatót. De, tudom, erre gondoltak, viszont talán arra is, hogy nem lehet mindenkit elküldeni Egyiptomba, valakinek mégis meg kell fejteni a hieroglifákat. Ha nem lett volna rosette-i kő, pontosabban, ha nem Londonban van a rosette-i kő, nem tudnám fölrajzolni egy fehér papírra, hogy Amon Ré, nep pet. (Így sem tudom, de valamikor tudtam.) Miközben a nagy kiállítások egyre népszerűbbek a világban, mintha lassan mégis eljönne az idő, hogy tessék mindent visszavinni oda, ahová való. Nemcsak az Elginnek nevezett márványokat, nemcsak a Rómában fölállított axumi oszlopot (azt vissza is vitték), de tényleg mindent, ami műtárgy és tíz centinél nagyobb. Nyilván ez Itáliában meg Franciaországban elképesztő bőséget hozna, máshol viszont új sztárműalkotások születnének, helyi hímzések, amelyeket eddig senki nem vett észre, mert volt a múzeumban egy Monet is.

Eszemben sincs azt képzelni, hogy mindez megvalósítható lenne, sem jogilag, sem technikailag nem lehetne kidolgozni az akciót, hogy mást ne mondjak, már az axumi oszlop visszaviteléhez is évekre volt szükség, meg kellett nagyobbítani a repülőteret, hogy legalább a három részre vágott oszlopot szállító repülőgép le tudjon szállni Etiópiában. De attól, hogy hülyeség, még lehet korszerű az eszme.

A lemezekhez való viszony egyik nem is tudom, szórakoztató, izgalmas vagy szánalmas része, amikor az ember vár egy lemezzel. Először talán egy Szegő Andrással készített rádióinterjúban találkoztam ezzel, ő mondta, hogy van egy (ha jól emlékszem) Bruno Walter-lemeze, amit nem tesz föl, nem csomagol ki, mert eljön az idő, amikor szükség lesz rá. Amikor a lemez segít.

Nekem is van ilyen lemezem, talán több is, mint amennyi az eszembe jut. Az egyik egy Radu Lupu Schubert-lemez, az A-dúr szonáta. Mindig olyan sok szépet mondtak róla, hogy eleinte csak nem akartam elhasználni a felvételt, hadd üljek oda frissen és mégis kellő fáradtsággal, hogy a figyelem ne kalandozzék el, de ne is tompuljon, bele ne aludjak, mert azt hogyan magyarázná meg az ember.

Aztán telnek az évek. Radu Lupu is visszavonult már, ma van épp a 75. születésnapja. Láttam is őt néhányszor, nem okozhat csalódást, tudom, mire képes, nincs mire várni, nincs miért visszatartani az élményt. Hacsak valami bajra nem vár az ember, amikor tényleg segítenie kell majd a zenének – és amikor valószínűleg nem tud. Vagy csak babona az egész? Érezni kell, hogy van még dolgom az életben, meg kell hallgatnom a Schubert-szonátát?

Mostanában mintha ezt az arcképet volna szokás Janus Pannonius arcképeként azonosítani, amit nem értek egészen pontosan. Igaz, a kép maga pannon, Budapestről került Washingtonba (hajh), és világos hajú, aki rajta van, de még az sem biztos teljesen, hogy Mantegna. Azt lehet tudni, hogy Mantegna megfestette Janust, de számomra még mindig valószínűbb, hogy az a kép a padovai Eremitaniban lévő szőke fiú, aki az óriás Szent Kristóf lábát tartja. Nemcsak azért, mert ebben a hitben nőttem föl, de közben rekonstruálták Janus Pannonius arcát a koponya alapján, és az a diótörő állkapocs, ami a falfestményen elég ügyesen van elrejtve (vagy, ha epésebben akarnám megfogalmazni: ami miatt ki van törve a figura nyaka) ott észrevehető. A sityakos portrén nem látom.

Az ember, persze, egyetlen képből is megérti a Janus Pannonius-jelenséget. Milyen más az a falon szerepelni Padovában, és közben Mantegnával cimborázni, mint a magyar hidegben vacogni rossz tüdővel. Másfelől meg ez teszi költővé a költőt, meg ez teszi nemzeti hőssé, a miénk, az első ismert magyar poéta, akinek, hát jó, mostanában leálltak a fordításával és újrafordításával, de azért babráltak eleget vele a késő utódok.

Lehet, hogy ez irodalomtörténeti közhely, de engem csak tegnap ért utol a felismerés: ez a történet aztán újra lejátszódott a magyar irodalomban. Nem a nemzetköziből magyarrá válás, hanem a sorson szörnyülködés, hogy ez csak egy hülye vicc, hogy engem idehelyezett a Jóisten, egészen másutt volnék boldog. Hát persze, Ady Endre és Párizs. „Fagyos lehellet és hullaszag száll ott minden virág felett.” Nem ugyanaz, mint az Egy dunántúli mandulafácskáról? Ráadásul még van egy másik közös városuk, Nagyvárad, ahol mindketten viszonylag jól érezték magukat. Janus a könyvtárban, Endre a kávéházban.

Erre az általános rossz közérzetre ma már aligha lehetne költői életművet alapozni, a föl-földobott kő eshet máshová is, de akik éltünk egy rendszerrel korábban is, elég jól tudjuk, hogy miről beszélnek a bánatosok.

Nem tudom, mit kell még tennie egy előadóművésznek azon túl, hogy él, előad. Élt és előadott, és egyáltalán nem vettem észre. Azt értem, hogy nem veszi észre valaki, akinek semmi öröme nem telik a históriás énekekben és reneszánsz dalokban, de én szeretem ezeket az igazán régi slágereket. És Kátai Zoltán leginkább ezekkel foglalkozott. Énekelt mást is, katonadalokat, megzenésített verseket, de ez volt az igazi, hazai pálya. Valami évszázados dallam, évszázados szöveg, lanton vagy kobzon kísérve.

Ez egyébként, úgy tűnik, fontos dolog volt számára, a különbség a megzenésített versek éneklése és az énekmondás között. Azt mondta, hogy az egyikben kész a vers, és hozzá írnak egy dallamot, a másiknál, amit ő művel, a kész dallamhoz írták a verseket. Nekem inkább úgy tűnik, hogy az énekmondás leginkább abban különbözik az énekléstől, hogy a szöveg az elsődleges, hogy beáldozza a ritmust, ha kell, de nem enged a szavak érthetőségéből és teljességéből.

Ezen már aligha lehet vitatkozni, Kátai Zoltán november elején meghalt.

Mindennap hallgatom azóta, nyilván változik majd, ahogy elfogynak a felvételek és lemezek, de egyelőre úgy ülök a régi versekben, mint valami Dagobert bácsi az arannyal telt fürdőkádban, hogy valami igazán ide nem illő hasonlatot mondjak, új életre kelnek a Balassi (ő Balassának mondta) versek, újra el tudom mondani, hogy „itt nyugszik János, harcokban réme töröknek”, és Damjanich újra és újra odaveti a hóhérnak, hogy „vigyázz, fattyú, fel ne borzold a szakállam”. Olyan színes, hangos történelemkönyvem van, mint senkinek.

Turista lettél a saját hazádban – énekelte valaha D. Nagy Lajos elítélőleg, de most, hogy más hazájában nem lehet az ember turista, marad a saját. És élvezetes, hiszen minden, ami nyitva van, kong, oda lehet férni, vagy ez így sem fejezi ki jól a helyzetet. Egy hétköznapi délután a Mátyás-templomban csak egy leányka van, aki beengedi az embert, és szól, hogy fertőtlenítsen. Egyébként minden üres, de hiába üres, így is olyan pici a templom. Végre megértem, miért mondta azt (még egy felújítással korábban) az osztályfőnököm, hogy ugyan, Mátyás-templom, hát az egy mézeskalács házikó, bár ő nem a méretekre gondolt, csak a festésre, azt hiszem.

Nem is ezen ámuldozok, hanem III. Béla síremlékén, ami, persze, nem eredeti, de nem is nagyon tesz úgy, mintha az volna, csak a formát őrzi, a hanyatt fekvő királyi párt, lábuknál kutya. És az ember kénytelen arra gondolni, hogy vajon miért nem nagyobb sztár az árpádháziak között III. Béla. Leginkább azt lehet tudni róla, hogy IV. Bélánál idősebb, meg az írásbeliség bevezetése is mintha hozzá kötődne, de régen is kellett érettségizni. Közben meg sikeres uralkodó, ő maga a legjobban kereső királyok közé tartozott a maga korában, jó házból való nőket vett feleségül, és ha tényleg ő fekszik a sírban, még testileg is figyelemre méltó jelenség volt, 190 centi. Az arca meg egyes feltételezések szerint a Szent László herma eredetije, a tekintete királyi, mondjuk nem tudom, mi mást írhattak volna róla.

Tudom, vannak, akik szerint nem is ő van a saját sírjában, hanem Könyves Kálmán, de azért hogy pont egy óriást nevezzen az utókor sántának és púposnak, az mégsem nagyon valószínű. Volt idő, amikor III. Richárdra is azt mondták, hogy nem is volt szörnyeteg, csak az utókor púposította, de azóta előkerült a csontváz, és van benne egy csúnya kanyar. Fogadjuk el, hogy talán mégis ő nyugszik Schulek Frigyes kövei alatt, és várja a feltámadást. Nem csak azt a nagy feltámadást, hanem a köz emlékezetébe való visszatérést. Egyszer majd musicalt írnak róla is.

Megpendítették, hogy ha nem javul a vírushelyzet, akkor is lesz újévi koncert Bécsből, csak közönség nélkül. Nyomasztó. Húsz (vagy inkább több) évvel ezelőtt még jobban nyomasztott volna, mert akkor próbáltam kialakítani magamban egy babonát: amilyen az újévi koncert, olyan lesz az egész év, de a koncepció tarthatatlannak bizonyult: túl sok volt a semmilyen koncert. Barenboim, Muti, Abbado, néha még Franz Welser-Möst is előkerült… Mintha egyikük sem aludta volna ki a szilveszteri bulit, bágyadtnál bágyadtabb kalandokra vezették a világ Strauss-rajongóit. Volt Harnoncourt is, ami tényleg kicsit más volt, de nem eléggé. Maradt az izgalom, hogy először láthatja az ember egy televíziós stáblista végén az újévet kiírni, nem rossz élmény, de kicsit soványka.

 Jövőre Riccardo Muti a kiválasztott, az önkéntelen reakció megint csak az, hogy minek? Miért ő? Csak mert jobb, mint Dudamel? Aztán eszembe jutott, hogy a Bécsi Filharmonikusok Mutival néha nagyszerű dolgokra volt képes. Meg is hallgattam gyorsan a Schubert 2. szimfóniát, körülbelül öt másodpercig azt éreztem, hogy cserben hagyott az emlékezetem, ez azért nem annyira jó, de bizony, hogy annyira, lendületes és stílusos, virtuóz hegedűszólamok, és mégis Schubert a szellem. Volt valaha egy Riccardo Muti, aki nemcsak a múltból élt.

Van is valahol. Hátha 2021-re előkerül.  

Remélem, időben szólok, mert a Margitszigeti Színháznak egyszer már sikerült nemzetközileg is hülyét csinálnia magából, amikor Verdi Turandot című művét reklámozták óriásplakáton. Megesik az ilyesmi, nem érdemes túl sokat lovagolni rajta, Turandot vagy Trubadúr, néha téved az ember, és egyik szónak sincs értelme, legalábbis magyarul. Még lehetett volna a Traviata is, 2:1 Verdi javára, de a Turandot sajnos pont Puccini.

Csak azért idézem föl az eseményeket, mert most hírlevéllel jelentkezett a Margitsziget, a Mozart! című, szerintük kifejezetten tanító jellegű musicalt ajánlják néhány sorban. De nem lehet olyan kevés a sor, hogy ne legyen benne bőven mindenféle helyesírási hiba, egybeírjuk, különírjuk, a szerző neve hol Lévay, hol Lévai, és olyan betűtípust sem sikerült találni, amelyben hosszú ű és ő is volna, így ezek a betűk mindig kilógnak a szövegből. Most tessék odafigyelni, különben jön majd nyáron az óriásplakát, és hirdeti majd Mozart Lévay Sylvester! című operáját.

Először a koncertek hiányoztak, aztán a színház, most meg már a múzeum is. Bár, most éppen az jött rám, hogy jó volna megnézni Jáelt és Siserát, és azt, ha jól sejtem, épp nem is lehetne, mert Londonban vendégszerepel az Artemisia Gentileschi kiállításon.

Idáig jutottunk, hogy Artemisia is hiányzik, bár tíz évvel ezelőtt azt sem tudtam, ki az, a nagy múzeumoknak azon a részén voltak fellógatva a képei, amelyeken az ember átgyalogol, és csak akkor áll meg, ha Caravaggiót lát. Artemisia Gentileschi mai, és szinte egészen biztosan holnapi, holnaputáni, szóval tartós sikere egyrészt a feminizmus sikere, van festőnő a 17. században, akire oda kell figyelni.

Oda is figyelünk? Csak magamból indulok ki, végig úgy gondoltam a Jáel és Siserára, mint ahol egy nő, csodálatos közömbösséggel egy nagy szöget ver be egy alvó férfi fülébe. De nem a fülébe veri, nem is a halántékába, ahová kellene, hanem körülbelül a füle fölötti koponyarészbe. És nem szöget, hanem sátorcölöpöt.

Nem ez a lényeg, hanem hogy Artemisia sikerének mai titka a mesélhetősége, hogy el lehet róla mondani: megerőszakolta egy festő. Aztán jöhetnek a következtetések, a sátorcölöp, mint fallikus szimbólum, Jáel, aki hétszer közösült Siserával, hogy kifárassza, de ez nem számított bűnnek, mert a népéért tette. És Artemisia, aki, no lám, nemes bosszút állt megerőszakolóján. Itt is, de a Judit és Holofernészen is, ahol úgy spriccel a vér, hogy szinte a múzeum falára is jut belőle. Persze, ez nem magyarázza meg, hogy más festők miért közönyös Jáelt festettek, és a vér miért spriccel esetleg az ő képeiken is, de ez nem számít. Az a fontos, hogy hosszú bekezdéseket lehet írni anélkül, hogy az ember egy pillantást vetne a képre.

Nem azt a bölcsességet akarom kimondani, hogy ezzel szemben a kép a kompozícióról, színekről, valőrökről, enyészpontokról szól, mert nyilván minden ennél bonyolultabb, de az biztos, hogy ha a kompozíciót akarjuk megérteni, képzeletbeli vonalakat akarunk húzni a vásznon, akkor mindenképpen nézni kell azt a nyomorult festményt.