Azelőtt a könyökömön jött ki, most meg a tollam hegyéből ez a régebben minden jobb volt. Legalábbis a zenében. De mintha mások is ezt sugallnák: a délelőtti újévi koncert mellé este a Mezzo leadta az 1987-est. Általában ezt szokás az újévi történetének csúcsai közé számítani: kétszer Carlos Kleiber és egyszer Herbert von Karajan. 1987 volt az egyszeri Karajan.
Egyébként nem volt rossz az idei évkezdés sem, Riccardo Muti mégis kaliber, ha Strauss vagy keringő ügyben nincs is különösebb mondanivalója, a zenekar magyarokkal megerősítve igazán első osztályú, Varga Tamás úgy szólózik a csellón, mint a legnagyobbak. Azt nem tudom, hogyan lehet így is elérni, hogy az ember unja a Császár-keringőt, de most van menekülő útvonal, hiányzik a közönség. Ki hitte volna, hogy a Wiener Philharmoniker olyan, mint a Pa-dö-dő, mert nekik is hiányzott a hallgatóság az előszilveszteri közvetítésben.
Persze, ma már van egy csomó meglepő dolog az 1987-es közvetítésben is. Például hogy utána kiírják, a Karajan és Herbert von Karajan szóösszetétel bejegyzett védjegy, nem is tudom, le szabad-e írni kis R betű nélkül. Így köszönti egymást Karajan és József Attila, neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé. Lehet, hogy Karajan második, lemezes-videós élete is a proletár utókoré?
Ha az ember figyel, még feltűnhet neki, hogy 1987-ben a világ vezető szimfonikus zenekarában nem ült nő, legalábbis látható helyen biztosan nem, antifeministák biztosan ebben lelik a magyarázatot a minőségi különbségre. Én inkább várom Mirga Grazinyte-Tylát, vagy bárkit, aki majd az első újévi karmesternő lesz. Bárkit azért nem, de Mirgát megnézném.