Isten és az állatok

Isten és az állatok

westside.jpg

Pár hete volt hír, hogy Gianluigi Buffont, a Juventus kapusát néhány száz euróra büntették, és egy meccsre eltiltották káromkodásért. Egész pontosan azt kiabálta, hogy Dio cane, ami többé-kevésbé magyarul is használatos, már hogy a kutyaúris.., - nem tudom, hogy lehet elkerülni ilyen esetekben az írásbeli káromkodást, de nem én mondom, ő mondja. Ami már azért is furcsa, mert nálunk mintha a kutya csak finomítás volna, kurva helyett kutyázunk, már aki használja még ezt a változatot.

Önmagában az is érdekes téma lehetne, hogy melyek azok a tízparancsolati bűnök, amelyeket az állam szankcionál, illetve, hogy melyik állam mit szankcionál, az olasz láthatóan szigorúbb a magyarnál, az ölés és a lopás államilag is üldözendő (khm), bezzeg a felebarátja házastársát bárki büntetlenül megkívánhatja. Ami az Isten nevének hiába való vételét illeti, Buffon különös visszaesőnek számít, korábban már megbüntették azért, mert Dio porcót kiabált egy meccsen, a porco disznót jelent, de hogy súlyosabb szitok-e, mint a cane, azt nem tudom. Annyi viszont bizonyos, hogy amiért Buffont megbüntették, azt a tenor José Carreras megúszta. A West Side Story werkfilmjének híres felvételén, amikor a Mariával kínlódik, egyre nő a feszültség Bernstein és közte, végül leállítják a lemezfelvételt, hogy majd másnap folytatják, Carreras dühödten csapja bele a kottát valami mappába, és közben jól hallhatóan mondja, hogy porco Dio. Soha nem értettem, miért járult hozzá, hogy a jelenet benne maradjon a filmben, de most, ennyi év után azt gondolom, vagány dolog volt tőle. Pedig eddig azt sem tudtam, hogy meg is büntethetik érte. (A bejátszásban 4 perc 7 másodpercnél.)

 

A hold alatt Noé

A hold alatt Noé

pb300066.JPG

Ez a sorsunk, és ez nem panasz: Párizsról magyar költők jutnak az eszünkbe. Batsányi, Ady, Radnóti. Talán József Attila is, kinek ki, de nekem most megint Radnóti. Nyilván azért, mert nem vagyok Párizsban, ahogy ő sem volt, amikor a Párizs című verset írta, hiszen testszagot és ózont érez maga körül. Talán a csóróság a másik hasonlóság, hogy az ember szegény embernek megy ki, aki fontolgatja, hogy jegyet vegyen vagy bérletet, és eszi a csokoládét ezüstpapírból. Radnótit a naplója szerint meg is bámulta egy nő, ő meg odakínálta a csokit, kér talán? Nem kért. És ma is, vagy majd ha lehet, megyek, megnézem a Rue Cujas sarkát, megpróbálom fejből elmondani a verset, de nem sikerül, viszont soha nem is tudtam, mi az a Denfert-Rochereau, ami úgy hangzik, mint egy átok. Nyilván az enfer miatt, ami poklot jelent. Denfert-Rochereau azonban ezredes volt a porosz-francia háborúban, Belfort-t védte 103 napon át, és csak azért tette le a fegyvert, mert közben aláírták a békeszerződést. Kíváncsi vagyok, Radnóti tudta-e.  

Belesírni a levesbe

Belesírni a levesbe

pc211212.JPG

Elmúltak az ünnepek, mindenki megvette az éves könyvadagjának felét vagy harmadát, remélem, nem rontom most már senkinek az üzletét, főleg, mert kulturális üzletről van szó. De úgy utólag elmondom, hogy föl nem foghatom, miért tart még mindig ez a szakácskönyv-őrület. Adja magát a megoldás, hogy azért, mert az emberek szeretnek főzni, de valahogy ez nem stimmel. Ha receptről van szó, a könyv maga egyáltalán nem a legjobb formátum, tele van kibogozhatatlan meghatározásokkal, egy csipet só, vajon mekkora az a csipet. Ízlés szerint fűszerezem. Kinek az ízlése szerint? És szakácsként én kinek az ízlését vegyem figyelembe? A magamét vagy azét, aki majd enni fog?

Ennél sokkal megbízhatóbb a mozgókép, mindenféle videók, amiből látható, mekkorát kell csípni abból a sóból. Nyilván YouTube-előfizetést nem lehet ajándékozni (vagy igen?), de csak nem a jobb adni, mint kapni tartja felszínen az egész szakácskönyv-őrületet?

De akkor mi? Adja magát a B megoldás, hogy az emberek nagy hányadát egyáltalán nem érdeklik a szép versek, mondatok, bekezdések, de attól még a könyv formátumával elégedettek. Vagy a másik oldalról nézve: azoknak is joguk van a könyvbéli megmutatkozásra, akiknek soraiban nem nyílik meg a végtelen, de még a véges sem, viszont tudnak főzni. Hogy a főzést akár új művészeti ágnak is tekinthetjük, épp olyan múlandó, mint a mandalák, és még nem is a művésznek magának kell megsemmisíteni az alkotását, megteszik azt helyette a vendégek, akik foguk között péppé csócsálják a műalkotásokat, hogy aztán a mű további alakváltozásairól most ne is beszéljünk. Az egésznek ugyan ellene mondanak az ismert emberek szakácskönyvei, ha már úgyis megmutatkozhatnak színpadon vagy pódiumon, akkor mit jönnek most a gulyáslevesükkel, kit érdekel? És, persze jó volna valami nagyobb változatosság, mert szörnyen lelombozó az a sok, önelégülten és körülbelül egyformán bazsalygó szakács, akik a különböző borítókról bámulnak az emberre, idenézzetek, mennyire jó fej vagyok. Jöhetnének a balfácánok és balfácánnők, akik már megint odaégették a rántást, vagy akiknek úgy sikerült a töltött káposzta töltelékük, hogy egészen olyan, mintha emberhúst rágna a boldogtalan vendég. Síró arcokat kérünk a szakácskönyvekre! Talán majd decemberre ez is eljön.   

Az eltűnt ízek nyomában

Az eltűnt ízek nyomában

Van ez a kínai zöld tészta. Vagyis pont erről akarok beszélni, hogy nincs. De volt. Nem spenótos, mint az ember a neve alapján hinné, hanem zöldbabot kevernek a masszába, mielőtt metélt lesz belőle, és vagy ettől, vagy mástól, de olyan ragacsos, nehezen ehető dolog lesz belőle. A klasszikus érzés, az eleje már a gyomorban van, a vége még a szájban, megfullad tőle az ember. Nem mondhatnám, hogy őrült rajongója vagyok, de néha-néha eszem belőle.

Vagyis ettem. Mert nincs. Elmentem érte a kínai vendéglőbe, hazaszállításra, és mondták, hogy ne is reménykedjek. Annyi reklamációt kaptak miatta, hogy a maguk részéről befejezettnek tekintik a vele való kapcsolatot, nem rendelnek több alapanyagot, leveszik az étlapról. Megint egy elveszett íz.

Mintha így is lehetne mérni az életet: hány ízt veszítettünk el az emberélet útjának felén, háromnegyedén, vagy ki tudja, melyik részén. Nincs Donald rágó, vagy ha van, aligha tudnám megenni. Nekem a nyugati rokonok mindig olyan lapos csíkokat hoztak, Doublemint, Spearmint, Juicy Fruit. Hiába lehetett volna velük villogni az iskolában, mert én a Donaldot szerettem, az émelyítő, rózsaszín édességével, meg a csomagolásba tekert apró képregénnyel. A lapos rágók megmaradtak (azt hiszem), de a Donald eltűnt, a sarki perecessel együtt.

donald-rago.jpg
Ami a legjobban fáj, az a Fonyódi víz. Tudom, hogy az van, de a mainak egészen más az íze. Ha jól tudom, a Fonyódi víz volt az ásványvíz alapja Magyarországon, valaha a Fonyódi víz összetételével határozták meg, hogy mi ásványvíz és mi szóda. A márkanév megmaradt, de az íz elveszett. Ha az összetétel valóban ugyanaz, akkor világos, hogy az embernek nem is a víz íze, hanem a vezetékek vagy a palackozó gép hozzáadott aromája hiányzik, de az voltaképpen teljesen mindegy. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Fonyódi vizek.

Az énekesek megmentője

Az énekesek megmentője

megafon.jpg

Mint az énekesek megannyi keménymagos barátja, én is enyhe megvetéssel néztem a mikrofonra. A valóság meghamisítása, a nagy hangok ellensége, a mikrofonnal mindenki nagylegény lehet. Na jó, nem mindenki, de többen. A mikrofon miatt nem lehet tudni, kinek mennyire szól a hangja. Igaz, átereszt és megment sóhajokat, bánatokat, finom remegéseket, amelyek elvesznének, ha egy zenekar szól a háttérben, és át kell énekelni mindenkit, de úgy, hogy a terem hátsó sorában is hallják, mégis több benne a hátrány, mint az előny, több a hamisság, mint az igazság.

Mígnem tegnap elkezdtem nézni a Frank Sinatra életéről szóló dokumentumfilmet a Netflixen, hosszú-hosszú-hosszú, és nem biztos, hogy minden kiderül belőle, én például most sem tudom, hogy melyik zenekarvezetőnek mondták a Keresztapában idézett sort: vagy az aláírása kerül a papírra, vagy az agyveleje.  Harry Jamesnek? Tommy Dorsey-nak? Ettől függetlenül az derült ki, hogy amikor Sinatra kezdett, még nem voltak mikrofonok, az énekesek a nagyobb tánctermekben megafonba énekeltek, de nem ilyen elektromosan erősített tölcsérekbe, csak sima fémgúlákba, hogy egy kicsit testesebb legyen a hangjuk. Az úri közönség pedig azzal szórakozott, hogy egycentesekkel célba dobált, megpróbáltak betalálni a tölcsérekbe, hátha az éppen levegőt vevő énekes szájába repül a pénzdarab, és ő lenyeli azt.

Akkor ez eldőlt. A mikrofon mégis emberbarát és életmentő készülék.

Alfonz vagy Caesar?

Alfonz vagy Caesar?

gertrud.jpg

Van egy sor a Bánk bánban, az operai Bánk bánban, amit soha nem értettem. Mikor Ottó térdre veti magát Melinda előtt, Mrs. Bánk bán azt énekli, hogy „midőn kezem megkérte Bánkom, térdre nem rogyott, de mint Alfonz vagy Caesar álla ott.” Az ember, persze, nem tudja, melyik Caesarra gondol Melinda, és melyik Caesar mikor állott ott, térdre nem rogyván. És hol álla, ha már itt tartunk, de ez mégis csak három röpke kérdés, semmiség ahhoz képest, hogy ki az az Alfonz. Nem tudok rájönni. Aki adja magát, a ma trónra lépésének évfordulóját ünneplő Bátor Alfonz, Portugália királya, de ő csak 696 éve lett király, a Bánk bán eseményei bő száz évvel korábban történtek. Valaha még eszembe jutott Bölcs Alfonz is, de ő is túl fiatal, idén lesz a nyolcszázadik születésnapja. Ezzel a kérdéssel még Szabó Kristófot is zavarba tudtam hozni, ő akkoriban az operai kórusban énekelt, és tényleg döbbenetesen mindent tudott, amikor egy Don Pasquale-előadás első felvonásának végén nem ereszkedett le a függöny, azt mondta, utoljára 1983 február 14-én nem ment le a függöny a felvonás végén. Nem pont ezt mondta, de körülbelül egy ilyen dátumot. Ellenőrizni persze nem lehet az ilyesmit, de nyilván azért mondta, mert tudta, pedig az ilyesmire nem lehet felkészülni. Szóval tőle is megkérdeztem, ki az az Alfonz, akire Melinda hivatkozik, de humorral (?) próbálta megoldani a helyzetet, csak azt tudja, ki Alfonzó.  

Köszi, azt én is.

Háromkirályok vagy amit akartok

Háromkirályok vagy amit akartok

p4040003_1.JPG

Azt lehet tudni, hogy 1601-ben, január 6-án Erzsébet királynőnél vígjátékot játszottak, és azt is lehet tudni, hogy a vendég, aki miatt játszották, az olasz Orsini herceg volt (remélhetőleg tudott angolul, és nem megrökönyödve nézte, hogy mi történik itt). Márpedig Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című darabja vígjáték, 1602-ben már biztosan készen volt, és Orsinónak hívják az egyik szereplőt, bár nem a legrokonszenvesebbet. Szóval kissé merész következtetés volna, hogy 1601-ben épp ezt a híressé vált és híresnek megmaradó vígjátékot ősbemutatták volna, de éppenséggel nem lehet kizárni.

Mondjuk nekem már elég régóta az az érzésem, hogy már a címet is rosszul értjük, rosszul írjuk, nem Vízkereszt vagy amit akartok, hanem Vízkereszt vagy Amit akartok. Főcím, alcím. Régebben ezt a címbéli vagyot inkább avagynak mondták a félreértés elkerüléséért. Nem gyakori megoldás Shakespeare-nél, hamarjában nem is tudok másikat mondani, de nem annyira nyegle, hogy felőlem lehet ma épp Vízkereszt is vagy Gyertyaszentelő Boldogasszony, nekem aztán igazán mindegy. Van egy darab, ez a címe, de mivel a Vízkereszt mégis amolyan ereszd el a hajamat ünnep, a farsang kezdete, ez is utalhat a színpadi tébolyra. Ahogy a Szentivánéji álom sem Szent Iván napján játszódik, ezek a görögök és tündérek azt sem tudták, hogy lesz majd Szent Iván. Viszont most, hogy ezt leírtam, jutott eszembe, hogy a Vízkereszt ugyan összevont ünnep, Háromkirályok és Jézus megkeresztelése, de ha az utóbbit nézzük, itt is meg ott is, tehát Vízkeresztkor és Szent Iván napján is a főszereplő Keresztelő Szent János. Van két Shakespeare-vígjáték, amely Szent János naptári ünnepeivel van összefüggésben, legalábbis a címét illetően. Hogy ezen a nyomon el lehet-e jutni valahová, azt nem tudom.   

Brendel a falnál

Brendel a falnál

p2047472s.jpg

Azt hiszem, erről már volt szó, a január 5-ről, ami három nagymenő zongoristának is születésnapja: Michelangelié, Brendelé és Pollinié. De Alfred Brendelnek most az éve is kerek, 90. születésnapján köszönti a világ. Néhányszor láttam én is, egyszer még Salzburgban is, ahol hitetlenkedve csóválta a fejét a nagyszínpadon: ezek itt köhögnek. Tényleg köhögtek, bár ezt éppenséggel lett volna ideje megszokni, egy régebbi pesti koncertjén valakire rászólt, vagy inkább rámutatott: menjen ki, ha ennyire kell köhögnie.

Csak azért időzök ekörül ennyit, mert ha a legélesebb Brendel-élményeimet próbálom előhúzni, valamiért soha nem az, ahogy vagy amit zongorázott. Inkább amit hallgat. A Fesztiválzenekarral közös koncertjének második fele. Normális vagy átlagos szólista nem szokott beülni a saját koncertjére, épp eléggé telítődik a maga játékával, el is fárad, megtette a magáét, föllépett, hazamehet. Ha nagyon-nagyon megszállott, akkor gyakorol, hogy másnap jobban menjen. Brendel azonban bejött a második részre, megállt leghátul, úgy hoztak széket neki a jegyszedők, amire leülhetett, és meghallgatta, mi megy szünet után. Mert a zene erre is jó, nemcsak csinálni lehet, de hallgatni is. Hátsó szándék nélkül, szóval nem azért, hogy kiderüljön, mire képes a karmester meg a zenekar, nem azért, mert valami különlegesség van a műsoron, hanem mert erre beszélik rá a közönséget is. Akkor miért ne beszélhetnék rá magukat?

Nem tudom, jobb lesz-e tőle az ember. De hátha ez a hosszú élet titka.

 

A köztünk élő Néró

A köztünk élő Néró

Biztosan messzebbre ható következtetéseket is le lehet vonni az Opera karácsonyi kis videóüzenetéből, mondjuk azt, hogy ez egy nagy félreértés, ha azt hiszik a vezetők, a színház valami privát játszótér, ahol ők a legerősebb gyerekek. Elveszik a labdát az elődöktől, és most ők játszanak vele, magukat mutogatják, idétlenkednek, és ezért még fizetnek is. Előbb vagy utóbb majd jönnek az utódok, ők veszik el a labdát, és csak reménykedni tudok, hogy ilyen jellegű karácsonyi üzeneteket nem küldenek majd.

Most jut eszembe: jelen állás szerint ez épp nem félreértés, hanem az idők szava.

Inkább maradok egy másik következtetésnél: nincs nagyobb kiszolgáltatottság, mit énekelni. Mert itt vannak a többiek, Almási-Tóth megfelelően idétlen, amikor színleg lámpákat rendez, Solymosi talán még rokonszenves is valakinek, hogy a kislányait emelgeti, legalább nem magát nyomja az előtérbe, Kocsár meg igyekszik kivonni magát ebből az egész rémálomból, ő csak kísér. És senki nem olyan szánnivalóan nyomorult, mint Ókovács ezzel a súlytalan baritonhanggal (erre szokás mondani, hogy tenor kettő), ezzel a béna, magyar akcentussal, szakadt szamár igyekezettel.

Ez a legfontosabb tanulság: csak az énekeljen, akinek muszáj. És fordítva: akinek nem muszáj, az ne.

Kilencedik

Kilencedik

bernsteinberlinwall.jpg

Még gimnazisták voltunk, kóvályogtunk becsengetés után, és az ének teremből kiharsogott az Újvilág szimfónia (Strausz tanár úr szerette hangosan hallgatni a zenét). Azt mondta akkor művelt osztálytársam, hogy nahát, milyen szép zene ez a Kilencedik szimfónia. Nyitottam a számat, hogy hiszen ez a… amikor rájöttem, hogy be akar ugratni. Ez is kilencedik szimfónia, csak nem Beethoven, hanem Dvořák.

Jó, tudom, ez nem nagy fölfedezés, hogy Beethoven egytől kilencig lefoglalta a sorszámokat, ha azt mondják, Ötödik, akkor az ő és még véletlenül se, Csajkovszkij, Bruckner vagy Haydn. Lehet, hogy egy nap majd Mahler átveszi ezt a szimfóniatulajdonosi szerepet, de inkább nem.

Nem is ez az érdekes, hanem maga a Kilencedik. Most, karácsony körül, anélkül, hogy kerestem volna a lehetőséget, háromszor is meghallgattam a Bernstein vezényelte berlini előadást, részletkérdés talán, de egyre kevésbé tetszett.

Vagy talán nem részletkérdés, mert ez is a közönség műhöz való viszonyáról szól. Normális esetben talán nem is kérdés, hogy tetszik-e a Kilencedik. Persze, hogy tetszik, mert a Kilencedik. Mert ez más, mint a többi, nemcsak a megmozgatott erőket illetően, de a tételek hossza miatt is. Mintha nem mindennapi kenyérnek készült volna a darab, hanem ünnepi kalácsnak. Mintha ez is lett volna azelőtt a normális zenetévéi ügymenet, amit egy ideig nálunk is követtek: évente egyszer, karácsony körül testvér lészen minden ember.  Még a zalaegerszegi laktanya második emeletén is sikerült rávenni a legénységet, hogy karácsonykor ezt nézzük. Egyszer ki lehet bírni.

Nyilván többször is ki lehet bírni, ahhoz elég jól van megírva, de nem kopik el mégis valahogy? Nem az összeurópai himnusz volta miatt, mert az csak a dallam, de vajon át lehet-e élni a világ helyrezökkenését a negyedik tételben, amikor a csellók megtalálják végre a dallamot. Vagy a másik dallam végtelenségét a harmadikban? Tudom, a kérdés voltaképpen minden szimfóniára érvényes, az alkotók arra számítottak, hogy egyszeri-kétszeri élménye lesz a mű a közönségnek, de a Kilencedik esetében mintha ez fokozottabban igaz volna. Ámbár az is igaz: nincsenek régi szimfóniák, csak öreg emberek. Egy újszülöttnek minden szimfónia új.

süti beállítások módosítása