Gerald Moore említi a könyvében, hogy nagyon szeretett Yehudi Menuhinnal szonátázni, de a dolog akkor már teljesen reménytelenné vált, Yehudit körbevették a zongorista családtagjai. Hát igen, be kellett állni a sorba, hiszen Menuhin testvére, sógora, veje, fia is zongorázott, és nyilván más volt a közönség érdeklődése, ha a hegedűs is föllépett.
Az említettek között a napokban koronavírusban meghalt Fou Ts’ong volt a vej kilenc éven át.
Ja, így könnyű, mondaná az ember, pedig egyáltalán nem könnyű. Kínainak lenni, és európai zenét játszani akkor sem volt egyszerű, egyébként, minden látszat ellenére ma sem az, csak mi tudjuk azt jobban, hogyan is szól az igazi Chopin. Mindenesetre Fou Ts’ong mindent megtett, hogy megtanulja, évekig tanult Varsóban, aztán harmadik lett a Chopin-versenyen. Állítólag Julius Katchentől kapott repülőjegyre pénzt, hogy meneküljön Londonba. Pedig Lengyelország is menekülés volt, Kínában maoizmus tombolt, Fou Ts’ong franciából fordító apját és az anyját öngyilkosságba hajszolta a rendszer. Addigra ő már a Menuhin család tagja volt.
Menuhin személye nyilván megkönnyítette vagy meggyorsította az elfogadást, segített a bizalmatlanságon, később jöttek a többiek, Barenboim és köre, és bár Fou Ts’ong lemezei még ma is kicsit idegenül hangzanak, ő maga végigjárt egy utat, amelyet kínai vagy távol-keleti zongoristák szintén végigjárhatnak. Aztán oda is érnek a csúcsra. Millióból vagy tízmillióból egy.