Egy idő után már nem is az az érdekes, hogy mitől ilyen rossz, hanem az, hogy mitől ennyire idegesítő. Az egész ember számomra nagyon kevéssé rokonszenves, remélem, mindig ezt is mondtam, de hát volt itt, és a Müpában sem játszott jól. És ott is úgy adta el magát, mint valami Apollóval társalkodó zongorahős, akinek a világ nem méltó a cipőfűzője megoldására. Hát aztán? Valamiből neki is élnie kell, él is, néha elcsodálkozik az ember a magabiztosságán, mikor arról beszél hogy a komponisták igazán hálásak lehetnek neki, amiért eljátssza a műveiket, mert nélküle az csak halott valami. Nem valami ismeretlen szerzőre gondol, hanem Beethovenre és Bachra. De ha ennyire ügyesen pozicionálja magát, ám tegye.

Mégse tegye. Ez annyira szörnyű, ahogy Bartók 3. zongoraversenyét játssza, ahogy előadja magát, és közben minden tempó biceg, minden hangsúly rossz helyen, zajos, de erőtlen, és látszik, hogy a hülyeségeivel félreviszi a karmestert, a máskor csak jelentéktelen, de jóravaló Alan Gilbertet is. Szóval kártékony ez a művészet, de hát nem nekem kártékony, én nem veszek jegyet rá, nem vásárolom a lemezeit. És hát Bartók Harmadikból el vagyunk látva, Ránki, Kocsis, Anda, Schiff, ne csak együk, igyunk iff. De itt semmi nincs arányban, a fogadtatás lelkes, és ráadást is kérnek, pedig mennyire jó volna, ha a megfelelő pillanatban valaki egy festékkel teli lufit Igor Levit fejéhez vágna. Az is klassz volt, amit te csináltál, de ez még annál is klasszabb.

Tényleg nem veszek jegyet rá, nehogy én legyek a lufis ember.

Kőbányai Centrum hétfő

minden héten mást ígérő,

húsz százalék kedvezmény –

olyan, mint egy nyeremény.

Nem mondhatnám, hogy a magyar irodalom gyöngyszemei közé tartozik a vers, mégis elég mélyre vésődött bennem, nyilván nem függetlenül attól, hogy Rák Kati mondta el annak idején… Mikor is lehetett? Talán 1980? Nem ma, és nem tegnap. Szóval Rák Kati mondta el, és egyszerre volt annyira béna, amilyen csak lehet az ember egy reklámversike szavalása közben, és annyira szép, amilyen csak egy szép színésznő lehet, és nem tudta az ember, hogy a szépség és a színésznőség közötti szakadék áthidalható lesz-e az idők során.

Igazából nem is tudom, hogy áthidalódott-e, Rák Kati nem lett óriási sztár se Magyarországon, se egyebütt, de most például megint szerepel egy reklámfilmben, ő alakítja a nagymamát, aki Szoboszlai Dominik passzából gólt szerez a futballpályán.

Akárhogyan is van, ez gyönyörű pályaív. Valaki végigkísérte az életünket (már ha jó évjáratban születtünk), és ma is velünk van, harminc másodperces filmekben jut neki öt másodperc, de akkor is ott van. Ahogy azt az Idő van című filmben énekelték: együtt öregszem apámmal, s Cserháti Zsuzsával. És ha velük nem lehet, akkor Rák Katival.

Olimpiák és labdarúgó világbajnokságok előtt mindig rám jön a szorongattatás: nézzem vagy ne nézzem? Egyfelől nézzem, mert valaminek mégis tagolnia kell az életünket. Nem a saját életemet, mert az tagolódik magától is, hanem a közöset, amelyben része vagyok nagy vagy még nagyobb közösségeknek, négyévente mindannyian észrevesszük, hogy nahát, megint eltelt négy év, és amikor kialszik a láng vagy a győztesek nyakába akasztják az aranyérmet, az ember arra gondol, mi lesz négy év múlva.

Az ellenérv az időpocsékolás, a selejtezők alatt be lehetne hozni valamit a francia operákban való elmaradásomon, a folytatásban végre elolvasnám Dosztojevszkijtől A kamaszt, amit még mindig nem, a harmadik helyért való küzdelem idején egy kicsit jobban elmélyülnék a Razumovszkij-vonósnégyesekben, és így tovább. Ráadásul mindig ott van a sportban ez az értelmetlenség, ő nyer, annak én miért örüljek, nem is tudok, nincs hatással az életem további folyására. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a verseny befejeztével el is felejtem, hogy mit láttam, nem tudom, ki lett az olimpiai bajnok.

Jó, nem nézem.

Megfosztom magam egy csomó társalgási témától, de ebbe is belejöttem az idők során, van az utcánkban egy ember, akivel minden évben hosszan meg tudjuk beszélni a Tour de France fejleményeit, és szerintem még nem jött rá, hogy soha egyetlen percet nem láttam még a nagy tekerésből.

Nem nézem.

De tegnap mégis néztem, pedig csak Európa-bajnokság volt atlétikai, magasugrás, Gianmarco Tamberi. Gólyalábú pálcikaember barna szem, fehér mosoly, kamaszlányok ábrándja. Azért egy kicsit rá is tesz erre, például azzal, hogy kabalából félig borotváltan versenyez, jobb arca sima, a bal szakállas. De hát amit versenyzésként előad! Koncentrál, szenved, átviszi, leveri, de olyan kiszámítottan, hogy az ember gyanakszik, Tamberi tulajdonképpen minden magasságot átvinne, csak a közönség kedvéért leveri néha-néha a lécet. Bevonja a nézőket a bajaiba, látványosan jelzi, hogy nem hagyják koncentrálni, mert közben a tízezres női futók folyton ott futkosnak közte és a léc között, ráadásul ott is olasz a győztes, érzi, hogy most nem figyelnek rá, gyorsan leveri kétszer a lécet.

Na ugye, most már izgultok. Harmadikra átszáll a 229 fölött. Akkor teljes csöndet kér, megáll a levegő, több tízezer ember van csöndben, az mégis valami, ő meg szépen átvitorlázik a 233 fölött. Kitör az ováció. Tamberi felpattan, aztán a lábához kap, sántikálva tesz meg néhány lépést, a nézők feljajdulnak, megsérült, másfél hónappal az olimpia előtt. De nem. Csak lehúzza cipőjét, és mint valami bűvész, rugókat vesz elő belőle. Nyilván oda volt készítve egy másik csuka, szóval tényleg tudta, hogy ezt a magasságot simán átviszi, míg az ellenfél elvérzik rajta. Aztán letépi a trikóját, olasz zászlót kerít a nyakába, lesmárol egy csinosabb lányt a nézőtéren, aki utána csak annyit tud kinyögni, hogy „grazie”. És ünnepelnek, kiabálnak, fotózkodnak, Tamberi fölszalad a dísztribünön ülő öltönyösökhöz, azokat is átöleli, aztán, hogy kerek legyen a nap, még átviszi a 237 centit is, bár már nincs tétje a dolognak. Pont olyan, mintha valami áriaestet tartana, mutatja, mennyire nehéz ez a szépséghez vezető út, aztán, amikor már megőrülnek az emberek a magas C-től, egy fél hanggal még följebb megy.

Nem is az az igazi kérdés, hogy Tamberi van-e olyan jó, mint Pavarotti, hanem hogy nem lehet-e, hogy Pavarotti is csak annyira jó, mint Tamberi? Miközben az ember azt képzeli, hogy a halhatatlan lelkét ápolja, valójában egy sört kortyoló focidrukker?

Egyszer talán kiderül. Addig még több Pavarottit. Még több Tamberit.  

Tudja az ember, hogy mediterrán országokban később kezdődik az élet és tovább tart, persze a hőség miatt… Ámbár a hőség miatt éppenséggel kezdődhetne az élet előbb is, fölkelhetnének az olaszok hajnalok hajnalán, és fél négy és fél nyolc között élhetnék a világukat. Amint tudjuk, nem így tesznek, de azért, főleg régebben, mindig meglepett, hogy a Bajazzókban Canio a közönséget tizenegy, pontosabban 23 órára hívja, akkor kezdődik a tragikus végű előadás. Tizenegykor? De hát gyerekek is nézik az előadást. A magyar fordításban persze az van, hogy „ha hét lesz az óra”, meg pontosan hétre, nálunk tizenegykor már az utolsó ajtót is bezárják az utolsó művész után is.

Az egész csak azért jutott eszembe, mert a 23 óra most megint szerephez jutott, Európában egy időben tartották a parlamenti választásokat, és többnyire reggel hattól este hétig lehetett szavazni. Kivétel Olaszország, ahol csak 23 órakor zárták le az urnákat, unió ide vagy oda, nem leszünk bolondok sziesztaidőben kereszteket húzogatni mindenféle szavazólapokra. Így aztán este hét és tizenegy között Európában nem is történt semmi más, mint hogy vártak az olaszokra, mikor lesz már náluk is vége a választásoknak.

Az már másik kérdés és másik olasz sztereotípia, hogy az eredmények még másnap estére sem érkeztek meg, mert a szavazatok feldolgozásához beszerzett program nem indult el a régi számítógépeken.  

Valaki azon problémázott az interneten, hogy vajon miért változnak meg idővel a zeneművek címei. Mendelssohn 3. szimfóniája ami nálunk rendületlenül Skót szimfónia, angolul egy ideig Scotch Symphony volt, aztán valamikor a hatvanas évek végén átálltak arra, hogy Scottish Symphony. Nyilván nem függetlenül attól, hogy a scotch egyre inkább a whiskyt jelentette.

Ha változik is, érthető.

Mendelssohnnál maradva, de hazajőve, az is érthető, hogy az a bizonyos nyitány, amit mi Hebridák-nyitánynak hívunk, másutt, főleg angol nyelvterületen más címmel fut. Nem az érthető, hogy másutt más, hanem hogy nálunk miért inkább Hebridák, hiszen az eredeti címe az, hogy Fingal barlangja. De vannak tényleg értelemzavaró, és szépen meggyökeresedett címek, amelyek esetleg csak egy kicsit térnek el az eredetitől, mégis mást mondanak. Pavane pour une infante défunté. Magyarul azt mondjuk, hogy Pavane egy infánsnő halálára, de Ravel nem erre gondolt, hanem hogy Pavane egy halott infánsnőnek. Ha az infánsnő nem volna amúgy is régi korokat felidéző szó, éppenséggel lehetne egy kis zavar az emberben, vajon melyik infánsnő halálára írta Ravel a művet. És persze ott az örök példa, a Kék rapszódia, Rhapsody in Blue, ami egészen biztosan nem kék, a szerzői szándék aligha valami hanggal színezésre irányult, inkább a blues vagy a blue note-ok koncerttermi bevezetésére utal. Vagy bármire, de aligha a kékre. Persze, az még talán elvárható, hogy a magyar közönség Rhapsody in Blue-ként emlegesse a művet. De a Pavane-t aligha lehet észjátszás nélkül franciául mondogatni.  Fingal barlangját meg jobb elfeledni.

Mást sem lát és tapasztal az ember a világban és maga körül, mint széthúzást, megosztottságot, őket és minket, és akkor eljött egy pillanat, egy rettenetes, nemzetegységesítő pillanat: Tompos Kátya betegségének és halálának híre. Nem látok, nem hallok, nem tapasztalok mást, mint döbbenetet, ijedséget, gyászt, és ezt nem mint megfigyelő mondom, hanem mint a dolgok részese, átélője, mint ijedt és gyászoló. Van olyan, hogy nemzeti egység, hiszen Tompos Kátya neve azoknak mond valamit, akik itt élnek, itt beszélnek és hallgatnak. Ők pislogtak, ők jajdultak föl, hogy ne, hiszen olyan fiatal. Olyan ártatlan. Ne csináld ezt, édes, jó Istenem.

Félek, hogy erről csak ostobaságokat tudok mondani, nem is mondok tovább semmit, csak ez legyen itt, a Sem emlék, sem varázslat. Rémes az eléje tett ragtime-zene, rettenetes, hogy 2016 az évszám, ha jól tudom, még minden szörnyűség előtte volt. Azért színésznő, hogy át tudja élni és életni az érzést, és nem azért, hogy egy vad hajnalon arra ébredjen, hogy minden összeomlott. Vagy legalább ne most, nem akkor, majd, majd, majd.  

Nagyon szép kiállítás nyílt a Budapesti Történeti Múzeumban, ráadásul történeti is, úgy értem, a Fővárosi Képtár történetét is meg lehet ismerni belőle. A Fővárosi Képtárt a 19. század végén hozták létre, eredetileg azzal a céllal, hogy nevének megfelelően fővárosi dolgokat gyűjtsenek össze benne, budapesti látképeket, főpolgármesterek portréit, de aztán szárnyakat kapott az ötlet, és mindent gyűjtöttek. Mármint művészetben mindent. Annyira jól sikerült a gyűjtés, hogy 1957-ben főként az itteni anyagból és a Szépművészeti Múzeum magyar gyűjteményéből hozták létre a Nemzeti Galériát. A Képtár megszűnt, de újraindult, most már a Budapesti Történeti Múzeum részeként gyűjtött mindent, ami szép, sőt, olyat is, ami nem szép, de valamiért fontos volt. A műtárgyakat a Kiscelli Múzeumban őrizték és állították ki, amíg lehetett, de most már évek óta nem lehet – vagyis létrejött egy titkos gyűjtemény, amit csak a múzeumi dolgozók láthattak.

Ennek lett most vége. Nem a teljes gyűjtemény költözött föl a Várba, és nem is maradnak ott véglegesen a kiválasztott tárgyak, de eltart egy ideig, amíg végigsétál az ember a termeken. Ráadásul, mint az a történetből sejthető, különféle koncepciók és koncepciótlanságok alapján gyűjtötték össze a kincseket, így aztán erőteljes kurátori jelenlétre van szükség ahhoz, hogy valahogy rendet vágjanak a rendetlenségben. A jelenlét és közreműködés meg is van, tulajdonképpen a rend is, néha az ember erőltetettnek érzi a kép- és képzettársításokat, de a legtöbben azért úgyis a művekért megyünk múzeumba, és nem a kurátorokért.

Ez például a legkisebb tárgy a kiállítottak között, egy kitűző, rajta egy akt, szabad szemmel még azt sem könnyű megmondani, hogy fiú vagy lány a meztelen.

Ez a másik még csak nem is a legnagyobb, de azért szeretjük: A Sztálin szobor egy darabja. szabad szemmel azt sem tudom megmondani, melyik darabja, lehet, hogy élnek emberek az országban, akik áldarabokat hegesztenek össze, és a Sztálin-szobor részeként értékesítik? Mindenesetre ez hiteles, és a maga módján csodálatos, hogy van ilyesmi: egy önmagában nem értékes fémdarabból kincs lesz, és nem azért, mert szobor lett belőle, hanem mert ledöntötték.

Hazáig gondolkodtam, hogy kire is hasonlít Aude Extrémo, a francia mezzoszoprán, aki tegnap a Zeneakadémián adott áriaestet, de szerintem rájöttem a megoldásra: Toni Collette-re.

Nem mintha ez lett volna az este legfőbb tanulsága.

De az igen, hogy Aude Extrémo jó énekesnő, nekem nem lesz a kedvencem, mert nagyon élesek a magasságai, de elfúj bármit, nem nyomja el a zenekar, pedig néha vaskosan játszik a Concerto Budapest. A lényeg a repertoár. Nem mondom, hogy csupa újdonság, meg az is tanulság, hogy többet kellene koncertre járni, és akkor nem először hallanám Saint-Saëns A sárga hercegnő című operájának nyitányát, de azért abban bízok, hogy másnak is új szerző Joncieres vagy Holmés. Ilyenkor persze nem tudja az ember, hogy ez nagy és nemes vállalás, megmutatni, miről marad le a világ azzal, hogy csak egy Saint-Saëns operáról vesz tudomást, csak két Massenet-ről, és nulla d'Indyről, pedig az egyiknek az a címe, hogy Várj rám a szilfák alatt, vagy így el lehet kerülni az összehasonlítást, majd, ha elénekel egy jó Carment, elhiszem, hogy nagy énekes.

A végén elénekel egy jó Carment, vagyis a ráadással együtt kettőt. Elhiszem, hogy jó énekes.

Közben jut arra is idő, hogy az ember elgondolkodjék a mélyebb női hangok és a nemzeti hagyományok összefüggésein. Az olaszok számára a női mélység inkább anyát jelent, szinte mindenképpen mellékszerepet, inkább időset, mint fiatalt, dadát, komornát, társalkodónőt. A franciáknál meg (legalábbis a koncert alapján) a mély hangban benne van a dög, a csábítás és a pusztítás, jobb dolguk van a francia mezzóknak, mint az olaszoknak.

Plusz az ezernyi kivétel.

Van egy titkos remekmű, hiába Haydn, szinte soha nem játsszák, de még lemez sincs belőle annyi, amennyinek lennie illendő volna. Azért van, én Dorátiba helyeztem a bizalmamat, nem csak miatta, de az énekesei miatt is, és nem bántam meg. A mű a Tóbiás visszatérése, Haydn korai oratóriuma. Hogy miért nem népszerűbb a darab, arról valószínűleg maga Haydn tehet, a két késői oratórium (A teremtés és Az évszakok) mellé valamiért nem fért oda ez az olasz nyelvű mű. Talán a szöveg is hibás, nem igazi profival íratta, hanem Boccherini testvérével, akiről nem lehet azt mondani, hogy feltűnő drámai érzékkel rendelkezett volna, a darab elég hosszú is, vinilben mérve nyolc lemezoldal. De hát az ifjú Barbara Hendricks csak úgy szórja a magasságokat, Philip Langridge énekli Tóbiást, ő azért kínlódik néha, de nem nagyon. A történet bibliai, Tóbiás visszatér, miután megvakult apja letétbe helyezett pénzét visszaszerezte. Az úton Rafael arkangyal (őt énekli Barbara Hendricks) volt a társa, de ezt Tóbiás nem tudta, mert az angyal álnéven mutatkozott be neki. Tulajdonképpen ezért mesélem el az egészet: az álnév, amit az arkangyal használt, most mindenkinek ismerős: Azaria.

Hogy azért a történetet is befejezzem, az út a Tigris folyó mellett vezetett, ahol egy hal el akarta kapni Tóbiás lábát, de ő (illetve ők) partra húzták az állatot, egy kicsit ettek belőle, a többit besózták, és kivágták a hal szívét, máját, epéjét. Mindegyik résznek jó hasznát vették, de az epéből kenőcsöt csináltak, amivel megkenték a hazatértük után Tobit szemét, és…

Ez már Giovanni Gastone Boccherini találmánya. Nem az történt, hogy Tobit visszanyerte a látását, köszönöm, istenem, Rafael, Azaria, Tóbiás és mindenki, hanem az öreg szenvedett a fénytől, pörölt a fiával, hogy minek kente ezt az epét a szemébe. Napszemüveg még nem volt, de valami hasonlót találtak ki, előbb vastag fátylat tettek az öreg fejére, aztán vékonyabbat és vékonyabbat, így fokozatosan mégis hozzászokott a fényhez.

Teljes hepiend, hatalmas kórusfúga.

Rómaiak, dicső ősöknek unokái!

Kis híja, hogy sosem nőtt föl országotok,

Dido bűbája, lám, nem eléggé hatott

futni makacs hívét marasztani sokáig.

De ha ez a Dido jut, e hely dísze itt,

Karthágóban a trónra,

érette megveti hősünk isteneit,

és akkor pusztaság ti szép honotok ma.

Bármilyen furcsa is, ezt a verset Napóleon írta, amúgy nem nagy költemény eredetiben sem, így meg pláne nem az, alig lehet megérteni, mi is a mondanivaló, és ha megérti az ember, akkor rájön, hogy nem kellett volna annyit strapálnia magát. Nem is ez a lényeg, tudjuk, hogy Napóleon nem az irodalomban lett nagy (pontosabban az irodalomban is, de nem saját tolla által), hanem a címzett, Madame Saint-Huberty, aki Didót énekelte Strasbourgban az ifjú tüzértiszt füle hallatára. Nem azt a Didót, akire esetleg gondolnánk, nem Purcellt, hanem Piccinni operájának címszerepét. Ez volt Madame Saint-Huberty legnagyobb sikere pályafutása során, egy másik uralkodó is látta, XVI. Lajos, és rögtön kiutalt neki évi 1500 arany járulékot – persze, nem tartott sokáig.

Furcsa módon a primadonna és leghíresebb rajongója, mármint Napóleon később is találkozott, kevésbé kellemes körülmények között. Saint-Huberty, nemcsak a király pártfogása miatt, de második férje, d’Antraigues gróf miatt a forradalom ellenségeként menekült Velencébe, onnét Triesztbe, ahol 1797-ben elfogták őket, és Milánóban Napóleon személyesen hallgatta ki egykori bálványát.

Nem volt nagy egymásra találás, ha nincs Josephine, lehet, hogy ott véget is ér Saint-Huberty és családja története, így viszont végül elengedték a házaspárt és a gyereküket, ők meg végigköltözték Európát, éltek Grazban, Bécsben, Drezdában, végül Londonban.

Tényleg a vége lett London, ahol 1812-ben egy Lawrence nevű komornyik megölte a házaspárt, majd önmagával is végzett. Hogy ki bérelte föl Lawrence-t, ha egyáltalán fölbérelte valaki, az máig titok, ha esetleg Napóleon lett volna, akkor túl komolyan vette a Kill your idol felszólítást.

Pedig a bálványok ledőlnek maguktól is, ezt Napóleon aztán igazán tudja.