A Duna tévén ment az Evita, amit valaha vártunk, aztán legyintettünk, nem sikerült. Madonna mégsem elég egy ekkora szerepre, meg a hajak, Jonathan Pryce mintha végig úszósapkával a fején szerepelne. De Banderas jó, az akcentusa, az éneklése, a villogó szeme, a mozgása. Ez is egy tanulság.

Meg mintha Hollywood mindig későn indulna a musicalek nyomába. A Hair esetében annyira későn, hogy a film már újkorában is réginek látszott, valaha hosszú hajú emberek lézengtek a Central Parkban. A Jesus Christ Superstar új problémát vetett föl, ami ma újra aktuálissá vált, szabad-e a kék szemű Jézus mellé fekete bőrű Júdást állítani? De mindaz, amit Tim Rice, a szövegíró akart mondani, már alig volt hallható, hogy miért így és miért akkor, egy most (akkor) megjelenő Jézus két másodperc alatt hódítaná meg a világot, az emberiség igazi esélyt kapna a megváltozásra, és hogy „lehunyt szemét az égre emelje”. Még hit sem kell hozzá. Vagy ez volna a lényeg?

Ebbe a sorba jött az Evita, tizennyolc évvel a bemutató után. Webber még egy új dalt is írt bele, de az is olyan, mintha nem akarná fenntartani a kételyt, a vékony sávot, ahol Evitának lennie kell, hogy végig nem tudjuk, ki ez, melyik az igazi pillanata, vagy ha mindegyik igazi, a Don’t Cry For Me Argentina és a Buenos Aires is, akkor ez hogyan fér bele egyetlen színpadi lénybe. De ettől volt jó a szövegkönyv, és ettől gyengébb ma, túlszerették a hőst az alkotók az új dallal, ami, ha jól látom, azóta része lett a színházi előadásoknak. A musical-világ mintha gyengült volna a bizonytalanság felszámolásával. Már csak azt kellene végleg eldöntenünk, hogy Koppány vagy István.

Az évszázadnak (a múlt évszázadnak) több koncertje is volt, úgy értem, több koncertre is mondták, hogy „az évszázad koncertje”. Ilyen volt Bernstein Berlinben, miközben a falat bontották, és a kórus Freude helyett Freiheitet énekelt a 9. szimfónia 4. tételében. Ilyen volt a Carnegie Hall megmentésére szervezett jótékonysági hangverseny Isaac Stern szervezésében, 1976-ban, ahol Rosztropovics és Horowitz játszott együtt Rachmaninovot, Stern és Menuhin pedig a Bach Kettősversenyt, a csembalónál pedig Leonard Bernstein ült. És ilyen volt, szintén a Carnegie Hallban az 1917 október 27-i délután, amikor egy ifjú hegedűs, Jascha Heifetz mutatkozott be New Yorkban.  

A híre már megelőzte, így aztán elég jó közönség gyűlt össze. De hiába előzte meg a híre, mert a valóság még döbbenetesebb volt, új korszak kezdődött az interpretáció történetében, többé nem lehetett arra hivatkozni, hogy na, ezt a szerző maga sem gondolta komolyan, ezt nem lehet eljátszani, elég lesz valami hasonló. A 16 éves Heifetz eljátszotta, és akkor kiderült, hogy aki nem képes a kottában írtakat megszólaltatni, annak lehet bármekkora nagy lelke, kénytelen lesz más foglalkozás után nézni. Ahogy mesélni szokták: a koncert után a világ nagy hegedűs csillagai mentek haza gyakorolni. Új idők kezdődtek.

A hangversenyen ott volt Mischa Elman is, közös páholyban ültek a zongorista Leopold Godowskyval. Elman a zsebkendőjét gyűrögette, a homlokát törölgette, aztán odasúgta: milyen rettenetes meleg van itt. A zongoristáknak nem – felelte Godowsky.

Persze, Horowitz akkor még el sem indult Amerika felé.  

Készülök megnézi a Barta Tamásról szóló filmet, bár tudom, hogy a régi dalokkal vigyázni kell. Épp tegnap olvastam egy nagy, lelkes beszámolót Szörényi Levente második szólóalbumáról, hogy az mekkora csoda volt, van és lesz. De hát inkább csak volt, egy korai kísérlet a világzenére, népdalokat írni a napi jelenségekre válaszul. Már akkor is kicsit furcsa volt, ma nagyon furcsa, mondjuk a Hej, barátom című szám, Szörényi énekel, Gryllus Dániel tárogat rajta, a szöveg, a bölcs utolsó versszak meg azt mondja, hogy sietnek az úton az emberek, és hej, barátom szaladnál előre, de „két pej lovad egy fenékkel soha meg nem ülheted". Nem értem, akkor (ha volt még sanzonbizottság), miért nem tűnt föl senkinek, hogy Szörényi egyszerűen rosszul használ a szövegben egy szólást. Az egy fenékkel két lovat nem a sebességre vonatkozik, hanem azt jelenti, hogy egy ember nem láthat el két egész embert kívánó feladatot. Két pej ló, ha hátasként alkalmazzák, nem megy gyorsabban, mint egy pej ló, hacsak nem váltóban használja őket valaki – akkor viszont egy fenékkel is meg lehet ülni őket.

De nem erről akartam beszélni, hanem Barta Tamásról, és a filmről, Siess haza, vár a mama, amire készülök. És nem csak Barta miatt készülök, de Miklós Tibor miatt is, aki valaha azt mesélte, hogy ő is készült Bartára. Hogy kitalálták: musicalt írnak az Amerikában agyonlőtt LGT gitáros életéről, mi történt ott és mi történt itt. Csak meg kell írni, talán valami számot hozzá, de Bartának magának is vannak dalai, jól újra lehet hasznosítani azokat. Elkezdte felgöngyölíteni a szálakat, elment azokra a helyekre, ahová Barta is járt (még itt, Magyarországon), és egyszerre azt vette észre, hogy mindig ugyanaz az autó jön utána az utcán. Ez ment egy héten át, akkor fölhívta azokat, akikkel kitalálták a musicalt, hogy á, köszönöm szépen, meggondoltam magam. Inkább nem írok Bartáról musicalt. Két nap múlva az autó eltűnt mögüle.

Hátha a filmből kiderül, nem is az, hogy mi történt, de legalább az, hogy mitől kell félni.

 Az a baj Örkénnyel, hogy nem lehet csak úgy abbahagyni. Valahol külföldön, egy ottfelejtett könyvből elkezdtem olvasni a Glória című kisregényt, és muszáj volt befejezni. Már itthon. Aztán muszáj volt folytatni, akkor már fussuk át újra a klasszikusokat, a Tótékat, a Macskajátékot, a „Rózsakiállítás”-t, és feltűnt valami, ami eddig nem, pedig becsszó, hogy olvastam azelőtt is a Macskát. Nem valami nagy jelentőségű dolog, csak annyi, hogy Csermlényi Viktor tenor, és mégis nagy Borisz alakításáról beszélnek a kisregényben. Meg egyébként is mondják, hogy most Borisz egy híres olasz tenor, de hol van ez Csermlényitől. Szóval Örkény azt hiszi, hogy Borisz Godunov tenorszerep, pedig legjobb esetben is bassz-bariton. Megjegyzem, én Csermlényit is mindig mély hangú bölömbikának képzeltem, de abban nem lett volna igazam.

Emiatt biztosan nem lehet meg nem szabad belejavítani Örkénybe. Meg nem is kell. De azért tudjuk, amit tudunk.  

Perlmanről Heifetz jutott az eszembe, Heifetzről Ojsztrah, Ojsztrahról Komlós Péter – mindjárt elmagyarázom. Perlman nagy Heifetz-rajongó volt, nyilván ha az ember elég jó, akkor ezt is megengedheti magának. De Heifetzért tényleg jó, ha valaki ismert hegedűs is rajong, mert a legfélreismertebb 20. századi zenészek közé tartozik, azt hiszik, hogy csupán egy őrült perfekcionista volt, aki a tökéletességet és a hibátlanságot kergette (egyébként sikeresen), de szíve, az nem volt neki. A hideg hegedűhangot róják föl neki, valami jeges profizmust – jóllehet Heifetzet már eleve csak hangfelvételekről ismerjük, és a régi rögzítési technika nem tett jót a hegedűhangnak.

Most mindezt félretéve: Perlman nem csak elbeszélésekből vagy koncertekről ismerte Heifetzet, hanem elő is játszott neki. Lalo Symphonie espagnole című művét, ami egyébként Heifetznek is kedvelt és sikerrel játszott darabja volt. A kis Perlman eljátszotta, Heifetz bólintott, aztán a tanárja már terelte is volna el a gyereket, nem lehet a nagy ember idejét a végtelenségig igénybe venni. Na, na, na, na, na, ne tessék annyira sietni, mondta Heifetz, és elkezdett skálákat kérni Perlmantól. Az utóbbi azt mondja, szerencséje volt, bár ez nyilván több annál, de hogy az első tanára, aki orosz volt, nagy hangsúlyt fektetett a skálákra, hogy szépek legyenek, tiszták, pontosak, szóval a gyerek átment a vizsgán, Heifetz meg volt elégedve.

Erről jutott eszembe Komlós Péter, aki egyébként szintén nagy Heifetz rajongó volt. Egyszer összefutottunk a Kristóf téren, tél volt, én futásból mentem hazafelé, ennek megfelelő lengeséggel, ő irhakabátban, majd megfagytam, de nagyon élveztem a beszélgetést. Szóba került Heifetz is, és akkor mondta Komlós Péter, hogy ő nem érti, ha Heifetz két húron játszik, elvben ugyanaz a vonónyomás nehezedik mindkét húrra, és mégis pontosan lehet hallani, melyik szólamot tartja Heifetz fontosabbnak. Szóba került Ojsztrah is, hogy látta tanítani, egy körülbelül nyolcéves kislányt skáláztatott és javítgatta a hamis hangokat. Nem bírta ki, és megkérdezte: tényleg ezt a munkát egy Ojsztrahnak kell végezni? Nincs erre szaktanár, hogy Ojsztrah csak a legvégén, az interpretációs finomságokat tanítaná a növendékeknek? De Ojsztrah azt mondta, ez a legfontosabb része a tanításnak, az alapok lerakása, ha ez rendben van, akkor a többi már a növendéken múlik.

Orosz iskola, mondanánk, de a tanítvány azt viszi tovább, többnyire, amire őt tanították. Heifetz mestere pedig Auer Lipót volt. Akkor magyar iskola?

A nyolcvanas évek végén gondoltam arra, hogy valami értelme mégis lehet a politikának. Nem a rendszerváltás mámora, vagy valami hasonló miatt, hanem mert megkezdődtek a tárgyalások a magyar-izraeli diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről, és rögtön eljött Pestre az Izraeli Filharmonikus Zenekar. A zenekar, még rendben. De Itzhak Perlman volt a szólista! Azt hiszem, nem is láttam őt máskor élőben hegedülni, most meg már feltehetően nem is fogom, hiszen ma 75 éves, ilyen korban már csak nagyon kevesen húzzák és vonják teljes értékűen. Nathan Milsteinen kívül nem is jut más az eszembe.

Szóval jött Perlman és varázslatos volt a játéka és a személyisége, ahogy viselte a betegségét. Mindig viselte, minden koncertközvetítéskor kikötötte, hogy a kameráknak mutatni kell, hogy két mankón érkezik a pódiumra, mert tudta, hogy segít vele azokon, akiknek csak a mankó jutott, a vonó nem.

Eldicsekszem egy saját titkos sikeremmel. Titkos, tényleg, le sem ellenőrizhető, csak becsületszóra mondom, hogy igaz. Amikor itt volt Norman Lebrecht (először, azt hiszem), együtt töltöttük az időt, és hová viszi az ember az ilyen figurát – lemezboltokba. A Dob utcai Concertóba, ahol föltettek valami lemezt, Prokofjev 1. hegedűversenyét. Lebrecht elkezdte találgatni, ki játszik, de úgy a másik végéről, hogy ki nem. Nem Ojsztrah, nem Milstein, nem ez, nem az. Én meg valamiért rögtön tudtam. Nem nagy feladat, ennyire dúsan, vaskosan és mégis könnyedén, hogy ne mondjam, mélyen senkinek sem szól a hegedűje, csak Itzhak Perlmannek. Persze, nem mondtam, nem is kérdezte senki, csak olyan jó érzés volt, mint a tévé előtt megnyerni a Legyen ön is milliomost.

Gazdag vagyok.   

Az eheti Ésben Bacsó Béla ír A varázshegyről, és eszembe jutott valami, ami már régóta foglalkoztat. Settembrini úr. Nem az, hogy ha nem is létező személy, de létező név, Luigi Settembrini függetlenségpárti olasz irodalmár volt, még halálra is ítélték 1849-ben, de szerencsére nem hajtották végre az ítéletet. Nem is az, hogy a settembrini egy süteményfajta, sűrű fügelekvárral töltött kekszszerű, ropogós valami. Hanem maga a figura. Alacsony, a haja már ritkul a feje tetején, oldalt kicsit őszül. Darócszövethez hasonló kabátot visel, a homloka magas, a szeme sötét, a bajusza szépen ívelt, kackiás. Ha csak ennyit olvasna az ember róla, ki jutna az eszébe?

Nem tudom. Az biztos, hogy nekem Arturo Toscanini. Valahogy mindig azt éreztem, bár soha nem olvastam róla, hogy Thomas Mann Toscanini külalakját használja a déli szellem megtestesítésére. És hogy ugyanúgy szándékosan hagy is maga után nyomokat, ahogy A törvényben Mózest Michelangelóról mintázza, nem Michelangelo Mózeséről, hanem magáról Michelangelóról, törött az orra, és „kőfaragó” csuklói vannak. Itt meg Hans Castorp első benyomása Settembriniről az, hogy muzsikus, hogy olyan, mint az idegen zenészek a régi ház udvarán. Kíntornás, mondja magában Hans Castorp. Nem egészen olyan, mint a karmester, de hátha nem tévedek.  

A képen Bánkúti András bolhája, mármint a Bolha nevű macskája, aki a nevét onnét kapta, hogy megtalálása idején valóban tele volt a nevét adó vérszívóval. Helyes jószág.

Jó játék, ami a Capa központ kávézójában látható, kilenc kiállító próbálja meg bemutatni a macska kilenc életét, kilenc feldolgozási lehetőségét, az ilyen portrétól kezdve a bonyodalmasabb vagy áttételesebb megjelenésekig. Aztán döntsél, néző, meddig akarsz elmenni a művészekkel, jobb itt maradni, hogy ilyen egy helyes macska, vagy inkább nézel nem helyes macskákat, még inkább nézel nem is macskákat, csak valahogy áttételesen csatlakozó szőröket. Macska a népnek, macska a borzadóknak, szépművészeti macska.  

Valaha a Galaktika című tudományos-fantasztikus magazinban olvastam egy novellát, amelyben egy őrült tudós előadása hallatszik ki egy ablakból. Az őrült arról beszél, hogy az idegenek itt vannak közöttünk, megfigyelnek és továbbítják az információkat, beférkőznek a köreinkbe, és mi etetjük és simogatjuk őket. A tudós beszéd közben kinéz az ablakon, és felordít: tessék, itt vannak most is, és egy cserepet dob az idegenek közé. Nyivákolva futottunk szét a kertben.

Még kísérletet sem tudok tenni arra, hogy fölidézzem Domján Editet. Meg talán nem is kell. Amikor meghalt, a szüleimnek kellett elmagyarázni, hogy mi történt, de megérteni nyolcévesen, karácsonykor, hogy valaki az öregedés ellenszereként öli meg magát… Azt hittem, az a baj az öregedéssel, hogy a halálra emlékezteti az embert, arra nyilván nem megoldás a halál maga.

Az a villanásnyi idő, amit Domján Edit a közönség előtt töltött, mintha mégis elegendő lett volna, hogy el ne felejtsék. Vagy talán még annyi sem kellett hozzá, még a filmek sem, csak ez a dal. Ennek sem tudom a titkát, a hangszerelés talán, ahogy nyavalyog a fuvola, vagy a szöveg, amit Mészöly Dezső írt, és tényleg több, mint átlagos dalszöveg, de talán csak attól az egy sortól, hogy „fülemben zsibong a vér”. Hogy a meglóduló vérnyomást sikerült szerelmi vallomássá változtatni. Itt van hozzá ez az ősklip, a szaszonvágott táncossal, és ahogy két perc környékén rosszul lép be Domján Edit, de nem állnak le, pedig még le is reagálja, égre néz egy pillanatra, de vagy spórolni kellett a nyersanyaggal, vagy akkor még bízhatott a stáb abban, hogy egyszer megnézik, senki sem veszi észre.

Csak ma reggel háromszor néztem meg.

Nagyon apró közvélemény kutatást végeztem. Az előző generáció még tudta, ki volt Rab István. „Gyönyörűen táncolt” – mondta édesanyám. És a felesége is táncosnő volt, ugye? Kováts Nóra.

Eltelt néhány évtized, és én csak most hallottam Rab Istvánról. Hogy meghalt a hónap közepén New Yorkban, 90 évesen. Biztosan volt már korábban is a halál közelében, egyszer híresen, mert rajta volt az Andrea Doria nevű hajón, amikor az elsüllyedt az amerikai partoknál, 1956 nyarán. Rab István, akkor már Rabovsky néven a híres utasok közé tartozott (nem volt rajta kívül sok híresség, talán Ruth Roman volt még nála is híresebb, mert ő játszott az Idegenek a vonaton című Hitchcockban. Rab ismertségét nemcsak tánctudásának köszönhette, bár ez volt a lényeg, erre a tudásra alapozva szökött át az akkor már Kossuth-díjas balettművész Kelet-Berlinből Nyugatra. Fölszállt itt a földalattira, és leszállt ott.

Nyilván megtámogatta a politika is, repülő emberek a vasfüggönyön túlról, de sikeres évek következtek, Rab föllépett a legjobb társulatokkal, aztán a hatvanas évek elején önálló társulatot is alapított, és bejárta Amerikát. Közben ámult a világ, miket tudnak ezek a magyarok, illetve miket tudnak ezek az oroszok, hiszen Rab fél évet tanult Moszkvában, és hangsúlyozottan az orosz iskolát képviselte.

Ma azt mondják, ez lett a veszte, egy idő után jöttek az igazi oroszok, leghíresebben Nurejev, aki 1961-ben kért menedékjogot, és szépen elfoglalták a saját helyüket. Rab István maradt New Yorkban, hallgatta a kritikákat, hogy túl atletikus a művészete, inkább trükkök sora, mint művészet, iskolát nyitott, koreografált. 1962-ben elvált Kováts (Kovach) Nórától, újranősült, élt 90 éves koráig. Számomra rejtély, miért nem hívták, miért nem meséltették el vele az életét, miért nem fordították le a könyvét. Mintha a hallgatás, ami a „disszidálót” sújtotta, az utókorra vonatkozott volna.