Moziba nem mentem volna el érte, ami, tudom, előítéletesség, de ha már az orrom elé tették, megnéztem a Dunán A feltalálót, nem kellemetlen, dilettáns film dr. Béres Józsefről. Informatív, és minden filmessége ellenére jólesik végre valaki rendes embert látni, aki nem hagyja magát, és mégis győz, még ha ez a történet nyilván sokkal többet vesz ki belőle, mint amennyit a film mutat. Közben az ember megjegyzi a hülye hibákat, a forgatókönyv írói nem a szavak mesterei, azt mondják benne, hogy „kihívás”, ami kétségtelenül létező szó, de a hetvenes évekre nem volt jellemző az alkalmazása, azt is mondják, hogy „megvezet”, ami talán még nem is volt létező szó akkoriban. Béres József fölteszi a lemezjátszóra Mozart Requiemjét, de a korongon csupa rövid szám van, mintha a Neoton Família albuma volna. A Főgonosz elvtárs meg azt mondja Nagy László nevét hallva, hogy ki az, aztán két perc múlva már Steinbecket idéz.

Szerepelt a filmben Pozsgay és Aczél is, bár nem nagyon hasonlítottak magukra, az utóbbira még akkor sem ismertem rá, amikor bemutatkozott, biztosan valami másik Aczél György, de nem, mert színházba ment, Örkény-bemutatóra. És tényleg szerepelt Nagy László is, Trill Zsolt játszotta a jellegzetes bőr vagy műbőr mellényt viselő költőt, aki a többi irodalmi emberrel, Déryvel és Illyéssel nyomás alá helyezi a hatalmat, hogy szálljanak már végre le Béres Józsefről. Az ember csak bámul, hogy volt olyan rendszer, amely ha nem is félt a művészektől, legalább megpróbált kijönni a hajlékonyabbakkal.

Elmúlt. Mit is kiabál Rolf Hoppe a Mephisztóban? Takarodjon innét, maga színész!

Ahogy a Füles régi sorozata kérdezte: Mi ez? A megoldás nem az, aminek elsőre gondolnánk, vagyis nem piramis a sivatagban, hanem kördiagram, mindenféle rejtélyes felirattal. Ez most Komoróczky Tamás világa, ha valaki megnézi a kiállítását a Fugában, szemben a Katona József Színházzal.

Százalékjelek, grafikonok a vásznon, és egy nagy oszlopdiagram, különböző színű, embernagyság körüli színes hasábok. Valamit mutatnak, valamit összehasonlítanak, de hogy mit, azt nem lehet tudni. Én legalábbis nem tudom. Amiből (főleg, ha Fehér Dávid segít, a hát mögül felolvasott, monoton és képtelenül hosszú szöveggel) akár azt a következtetést is le lehet vonni, hogy semmit sem mutat, vagy épp a semmit mutatja. És így tovább, rakosgathatjuk a szavakat, semmiért egészen, egészen semmiért.

Évtizedek óta szó van a Gutenberg galaxis végéről, hogy a szavak és a mondatok helyett a képek uralma jön el, de még mindig azt látom, hogy a képek sokak (sokunk) számára csak arra kellenek, hogy elindítsanak bizonyos szövegáradatot. Még azt sem akarom mondani, hogy ez baj volna, mégis egyszerűbb megérteni és megértetni valamit szavakkal, mint másik képpel, most azért mégis inkább megyek. Nem tiltakozásból, hanem tiszteletből. Beszéljen Fehér Dávid a semmiről senkinek.

Nem emlékszem, melyik régi színésznő története volt, hogy a színház, ahol föllépett reklámot is vállalt, így aztán a darabban bemondták: gyere, megmosom a hajadat Feketefej samponnal. Bemondták egyszer, aztán másnap, aztán a rákövetkező napon is, mert hiába várták, a cég munkatársai nem voltak ott az előadáson. Ez ment egy hétig, mire a színésznő elunta, és amikor megint mondták, hogy megmosom a hajadat Feketefej…, elkezdett kiabálni, ne, ne, csak azt ne, bármi mással inkább, csak Feketefej samponnal ne. Persze, pont akkor nézték meg a reklámozók a darabot.

Valamiért ez jutott az eszembe, amikor legfrissebb darabot néztem meg a Lang Lang új lemezét hirdető videókból. A Goldberg variációkat hirdeti, és voltaképpen példaszerűen, van hosszabb és van rövidebb kedvcsináló, ilyen és olyan felfogásban készített filmecskék. Csak a lényeg nem sikerül, a kedvcsinálás. Vagy néha mintha pont lebeszélést tartanának, mint a 30. variáció amúgy korrekt videóváltozatánál, bárki mással inkább, csak Lang Langgal ne.

Tudom én is, hogy nem lehet állandóan Glenn Goulddal jönni, több okból sem, meg a hangfelvételek is öregszenek, ami egykor forradalom volt, az ma modor, és nem feltétlenül jó modor, de Lang Langon felindulva meghallgattam a The Birth of a Legend című Gould-albumot. Természetesen a Goldberg első felvétele van rajta, 1955-ből, de a CD-n maradt helyre föltettek néhány kimaradt stúdiópillanatot. Többek között a 30. változatot is. Gould bemondja, hogy Quodlibet, take one. A zenei rendező nem érti, így helyreigazít, 30. variáció, első felvétel. Oké, oké, akkor Quodlibet… aztán Gould megkérdezi: nem tudja, mi az a quodlibet? Nem, mondja a rendező, és Gould elmagyarázza, Bach itt két, a maga idejében közismert dalt dolgoz össze. A dalok szövegét Gould sem tudja,csak hogy "dirty" szavak is vannak benne, de eljátssza mindkettőt, aztán megy tovább a felvétel. Valószínűleg ehhez még zseninek sem kell lenni. Ámbár nem árt.

Az év bizonyos szakaszaiban megnő a szellemi birtokba vehető műalkotások száma, furcsa módon éppen amiatt, hogy aztán majd mások vegyék a birtokukba ugyanezeket a műtárgyakat. Hogy kevésbé rejtélyesen mondjam: a nagy árverések előtt úgy két hétig meg lehet nézni a jelentősebb galériák kínálatát. Az ember sétál a kiállítótermekben, mint akinek minden mindegy, ami engem illet, nekem tényleg az, nem akarom tulajdonolni a képeket, voltaképpen mindig meg is lepődök azon, hogy ezek a képek árucikként is funkcionálnak, hogy van, aki megveszi, és felfüggeszti a falára. Vagy nem, mert egy megszállott gyűjtőnek sokkal-sokkal több a képe, mint a fala. Így aztán még arra is nehezen tudok válaszolni, hogy mit vinnék haza, ha választani kellene, a mostani Kieselbach-ajánlatból talán egy tengerparti Vaszaryt, de azt sem tisztán művészeti okokból, csak mert hiányzik ez a kék. De hát megoldom emlékezetből.

Ma árvereznek Kieselbachnál, így éppen csak elcsíptem ezt a rejtélyes Szőnyi Istvánt, három nekivetkezett férfi a Duna-parton. Meg is mondják, hogy ki a három férfi, bár nem tudom, honnét tudják, Patkó Károly, Szőnyi István és Aba-Novák Vilmos. Az utóbbi kettő akár felcserélhető is volna, az sem meglepő, Szőnyinek is sokat kellene forgatnia a tükröt, hogy lássa magát hátulról, de Patkó Károly egyértelmű: ő az, aki nem vette le a fürdőnadrágját. Hogy szeméremből vagy a festő kérésére, mégse legyen fenékfestmény, vagy olyan, mintha felnőtt volna Ferenczy Károly három esti fürdőzője, azt persze, nem tudom. Majd kitalálja az új tulajdonos.  

Van a Saloméban egy jelenet, zeneileg elég bonyolult, bár nyilván túl lehet élni. Az öt zsidó jelenete, az emberek általában csak töltelékzeneként hallgatják, kell a hangulathoz, mi is zajlik Heródes palotájában, az egyik öngyilkos lesz, a másik a ciszternából ordibál, és van ez az öt, aki azon vitatkozik, hogy Illés próféta volt az utolsó, aki látta Istent. Nem tűnik nagyon föl, ha szanaszét mennek az énekesek, de azért volt olyan, amikor Dénes István karmester klasszikus csettintgetéssel próbálta az Operaházban visszaterelni az eltévedt énekeseket a straussi nyomvonalra.

De ez tényleg nehéz zene, Carelli Gábor meséli a könyvében, hogy a közismerten kis mozdulatokkal, nagyon higgadtan dirigáló Reiner Frigyest megkérte, hogy segítsen neki, nem akarja elrontani a belépést. Reiner nem szólt egy szót sem, de attól kezdve ennél a résznél mindig fölállt a székéből, és széles mozdulattal Carellire mutatott: most. Most, te szerencsétlen, most.

A legemlékezetesebb változatot is az Operaházban éltem meg. Fülöp Attila volt az első zsidó, és, ki tudja miért, nem ragasztott szakállal játszotta a szerepet, hanem gumissal, olyasmivel, amilyeneket a régi jelmezbálokon hordtak a török basák, az énekes füle mögött vékony gumi pertli tartotta az álarcszőrzetet. Illetve éppen ez az, hogy nem tartotta, itt azért nagyon kell énekelni, és a szakáll folyton elcsúszott a tenor álláról, fölugrott az orra alá, és ott akadt meg, onnét kellett kézzel visszarángatni az állra. De nem egyszer, hanem végig a jelent során: felugrott – visszarángatta – felugrott – visszarángatta. Nem tartott nagyon sokáig a jelenet, de aznapra mindent vitt, zenghetett a próféta, repülhetett a hét fátyol, a Salome mégis vígopera lett.

Erősen közepes (közepesen erős) az Erkel Színházban a Salome, ami nem is annyira rossz eredmény, figyelembe véve a figyelembe veendőket. Például azt, hogy a rendező, Rátóti Zoltán először próbálkozik operával. Nem rontja el nagyon, körülbelül az történik, ami szokott, legfeljebb nem lehet mindig követni a finom munkát, talán mert az nincs is, hogy miért Jochanaan az erősebb, vagy hogy egy konkrét pillanatot mondjak: miért nem mer hozzáérni Salome. Mi az erő benne, az undor ereje, vagy a vágy fölismerése és elutasítása. De rendben van, nincs idő, nem volt idő, még főpróbát sem tudtak tartani. Ez főleg zeneileg hiányzik, azt egyáltalán nem éreztem, hogy ez egy ív, tényleg egy felvonás, nem a gyakorlatban, hanem az átéltekben, tenortól tenorig, onnét, hogy "mily szép Salome hercegnő ma éjjel”, odáig, hogy „öljék meg ezt a nőt”.

A nő vendégművész, Sera Gösch, nem a Richard Strauss által elképzelt vonalon (Izolda hang egy tizenhat éves lány testében), nagyon nem drámai szoprán, de a hangja felső tartománya elég jól átviszi a zenekart. Középen ugyanez a hang eljelentéktelenedik, lent meg nincs is, de tudjuk: nincs ideális Salome.  Hogy miért kell akkor játszani, az másik és nehezebb kérdés.

Mindenesetre az Erkelben mintha azért játszanák, mert kitalálták ezt a Heródes palotája dolgot, hogy díszletben rekonstruálják Heródes Antipász machaerusi palotáját, ami egyszerű átverésnek tűnik. A történelmi Heródesnek igazán kevés köze van Oscar Wilde hőséhez vagy Richard Strauss zenéjéhez, amiről ők beszélnek, az a 19.-20. század fordulójára érvényes érzések, borzalmak, hisztéria és szexualitás, ezt visszavinni az ókorba körülbelül annyira értelmes dolog, mint az Aidát eljátszani a piramisok alatt. Ámbár biztosan annak is vannak, voltak, lesznek nézői.

Marad a régi probléma: az Opera óriási erőkkel, anyagi befektetésekkel, harsánysággal és ravaszkodásokkal hirdeti a… mit is? Ezt? Miért?  

Nem fogadtam meg, de valamikor elhatároztam, hogy egyvalamiről soha nem fogok írni: a közönség köhögéséről. Egyrészt azért, mert úgyis nehéz jó közönségnek lenni, ne súlyosbítsuk még saját helyzetünket azzal, hogy szidjuk magunkat. Ha egy koncerten ezer ember ül, akkor valakinek biztosan kell köhögnie, az a csoda, hogy nincs minden hangverseny agyon- és szétköhögve, vannak ihletett pillanatok, amelyek nem csak az előadót, de a hallgatót is hatásuk alá vonják, legalább egy visszafojtott lélegzet erejéig. Meg aztán fölösleges úgy tenni, mintha a köhögés valami magyar átok volna, akkora tuskó vagyunk, hogy elköhögjük a világot. Láttam Salzburgban, hogyan csóválja a fejét Alfred Brendel, midőn a légcsövi huzat egyszerre kezdte el irritálni a hallgatóság több tagját is. Nem öröm, de ez van, aki nem bírja, hallgasson házimuzsikát. Otthon meg a telefon szól. Ja, igaz, az a hangversenyen is.

De ha a köhögésről nem beszélünk, a köhögés hiányáról mégis szabad. Több Fesztiválzenekar-koncert volt a hétvégén, kötelező maszkviseléssel, és sokkal-sokkal kevesebb köhögéssel. A zene alatt szinte egyáltalán nem köszörült senki, és a tételek között is sokkal mérsékeltebben. Nem volt elköhögve még a Dal a Földről vége sem, pedig az igazi, nagy elhalkulás, ülő kacsa a köhögőknek. Nem tudom, hogy mi az oka, a maszk miatt talán tisztább levegőt lélegzünk be. Vagy csak a megvetéstől való félelem: köhögsz, és idejössz? Meg akarsz fertőzni másokat?

Most már csak azt kell eldönteni, mit utálunk jobban. A maszkot vagy a köhögést?

Egy fa van a Müpa színpadán, és szép, szép. Dézsában áll, körülötte zenészek, a Fesztiválzenekar tagjai, előtte Fischer Iván, a Pastorale-szimfóniát játsszák. És szépen, tisztán, áttetszően, érdekesen. Tudom, van az a mondás, talán Mahlertől (akit majd a koncert második részében játszanak), hogy az érdekes könnyű, a szép nehéz, de ma már az érdekes sem könnyű. Ez meg érdekes, már ahogy ülnek, az sem hétköznapi, a karmester balján, a csellók előtt van egy fuvolista, egy fagott van a hegedűsök között, de nem az, aki a harmadik tételben szólózik, mert az a hegedűsök mögött ül.  Mintha az volna a játék, hogy vegyük észre, milyen sok szóló van a szimfóniában, mennyire nem mellékes, kinél van a hangszer. És tényleg nem mellékes, ennyire madárszerűnek még sosem hallottam a harmadik tétel végén a három fafúvóst, vagy legalább kettőt közülük, az oboistáról most nem nyilatkozom. Örülök, hogy zenekart hallok, erősítés nélkül, ahogy hangszerek torkán kifér.

Azért az utolsó tételben, hogy tényleg először szólóhegedűn kell játszani a vihar utáni háladalt, arról nem győzött meg az előadás. Ez legyen a legnagyobb bajunk.

És tényleg ez az. A többi baj már Mahleré, meg a vendégtenoré. Talán nem kellett volna kivinni a szünetben a fát.  

Elég sokat vacilláltam, hogy mondjam, ne mondjam, nem is a múlt miatt, hanem ha egyszer Schiff András eldöntötte, hogy nem lép föl Magyarországon, akkor talán joggal várja el hozadékként, hogy kritikus hangvételű írások se jelenjenek meg nálunk a művészetéről. Ez meg nem tud nagyon más lenni, annyira rossznak hallatszott a salzburgi közvetítés, és nem csak valami abszolút mércével méricskélve, hanem a régi Schiff-produkciókkal az emlékeimben. Ahogy az opus 142 f-moll impromptut játszotta, azon a furcsán szóló barna Bösendorferen. Elméset akartam írni arról, hogy valamit régebben tudott, de mára elfelejtette, a késői (30 pluszos) Schubert kísérteties hangját, amivel régebben olyan ügyesen egyensúlyozott, hogy mutatta, aztán nem mutatta, visszatért a jól nevelt Schuberthez. Most ezt szinte egyáltalán nem hallani, és nyilván nem csak az előadó, de néha a hallgató is megrögzött, mondanám is, hogy az egésznek így nincs semmi értelme.

Mondom is.

De telik az idő, és az ember rájön, hogy az ilyesmit nem felejti el valaki, akinek ez megvolt, tehát nyilván másról van szó. A barna Bösendorferről, ami inkább látszik polgári bútordarabnak, mint hangszernek, az óraláncról, meg erről a bohémellenes életről, műélvezetről és interpretációról, az eltűnőben lévő életformáról, amit akkor is lehet sajnálni, ha több benne a képmutatás, mint az igaz, vagy talán a képmutatással együtt teljes és igaz. Értem, hogy azért ezt lehet sajnálni, de azt még jobban hiszem, hogy Schubert sem az előző generációnak írta a zongoraműveit. Nem érti, vagy nem hiszi Schiff András, de addig jó, amíg a rövidnadrágosoknak játszik.   

Néha mondják még, hogy a magyar irodalom mit érdemelne meg. Leginkább azt, hogy megismerjék mások is, de nehéz volna a világot megtanítani magyarul, és a fordítások… Ilyenkor az ember reménykedik, hogy az idegen költők legalább nekünk nem hangzanak olyan idegenül, mint a magyarok fordításban. Hogy talán mégis értelmes az a mondás, hogy a legszebb magyar vers Shelleytől az Óda a nyugati szélhez.  Pedig Tóth Árpádnak már a hármas alliterációt is föl kellett adnia az első sorban: O wild west wind. Mégsem írhatta azt, hogy Nyugati nyers nyél.

A másik irányba fordulva: volt nekem egy amerikai nagybátyám, aki sokat fordított, mindenféle nyelvből, tőle kérdeztem, hogy soha nem érezte-e a vágyat, hogy magyarból is fordítson. Azt mondta: egyszer. Juhász Gyulát. És el is kezdte mondani: „What was her blondness like, I know no longer”. Tulajdonképpen szép. A kézirat, persze, elveszett vele együtt, de emlékszem, hogy még valami jól ki is jött az első versszak végén, a grain és again, majdnem az, mint az (ér)zemőt /mezők. Csak majdnem, látom én is.

A vers a miénk. Nemcsak azért, mert ugyan, miért is érdekelne egy texasi legényt a szegedi tanárember viszonzatlan és kétes szőkeségű szerelme, hanem mert nekünk adja a feladatot. Mondjuk negyvenöt éve ismerem a Milyen volt szőkeségét, és még most sem értem, miért azt mondja benne Juhász Gyula, hogy „kinyílnak ősszel az egek”. Nem becsukódni szoktak? Nem a nagy, szürke zsalukat hajtják be, hogy majd tavasszal folytatjuk?