Ki hitte volna, hogy egyszer Orbán Viktor egy dán filmről mosolyog a nézőkre? Pedig megtörténik, szerepel a Még egy kört mindenkinek címet viselő, igencsak nézhető moziban. Nem ő a főszereplő, annál Mads Mikkelsen egy kicsit fotogénebb, de ott van egy jelenetben, és még abban sem negatív hősként. Az Európát többé-kevésbé uraló alkoholizmust illusztrálandó Jean-Claude Juncker vigyorog bambán, és legyintgeti a magyar miniszterelnök arcát. Azért gratulálunk.

A film is jó, bár az ember azt hinné, hogy nehéz valami okosat kitalálni arról, hogy az alkohol hatása eleinte felszabadító, utóbb azonban igen kellemetlenek is lehetnek a következmények, hogy ne mondjam, kis mértékben orvosság, nagy mértékben méreg, de ha nem is nagyon eredeti a meglátás, azért jól mondják el. Ilyen színészekkel könnyű, vagy talán könnyebb, Mikkelsen mellett még három-négy elsőrendű alakítás teszi kívánatossá a kis mértéket. Meg a sok között egy szép pillanat, amikor egy zongoristáról beszélnek, északi a neve, aki mindig a részegség és józanság határán lépett föl, és zseniálisan játszott. Le is adnak tőle egy felvételt a borközi fiúk, Schubert f-moll fantáziáját. Azt, amit nálunk leginkább A napfény ízéből szokás ismerni. Szép, tényleg szép, de ki lehet ez a játékos, a neve nem ismerős, de az nem jelent semmit, talán dán nemzeti hős. Várom a stáblistát, jön is. Jandó Jenő. És Kollár Zsuzsa, hiszen négykezes darabról van szó. Nekik is, szívből.   

Vale. Tudtam, hogy el fog jönni az utolsó mondat és az utolsó szó, esetünkben a kettő ugyanaz, az ember úgy kezd bele egy könyvbe, hogy reméli, be is fejezi, nem kell sarokba dobnia, hogy unja, és előbb ér véget a történet, mint az élet, de most mégis nehéz a szívem. Tudom, lehet rajta segíteni, el lehet újra olvasni a Don Quijotét, de eddig csak egy könyvvel voltam úgy, hogy behajtottam a harmadik kötetet, és fölnyitottam az elsőt, kezdtem elölről az egészet. Nem volt ugyanaz. Nem is fejeztem be másodszorra.

Nem így kezdődött. Úgy voltam vele, mint József Attila az ifjúságával, öröknek hittem. Meg nem is tetszett annyira, jó, most már befejezem, mondtam kényeskedve az első kötet közepén, szélmalomharc, fogadó, stb, jó ez, jó, de azért látszik az időközben eltelt négyszáz év. Aztán minden egyre jobb lett, Cervantes is belejött, nyilván nem függetlenül attól, hogy bepöccent, látta, hogy hamisítják a művét, valaki megjelentetett egy második kötetet. Erre ő is írt egy második kötetet, és folyton jelzi, hogy ez az igazi. Abban a hamisban Don Quijote elmegy Zaragozába, akkor az ő Don Quijotéja szándékosan nem megy Zaragozába, inkább Barcelona felé veszi az útját. És a végén szinte váratlan Don Quijote halála. Szinte, hiszen már az előszóban megmondja Cervantes, hogy meg kell halnia Don Quijoténak, hogy ne lehessen tovább hamisítani a történeteit (mintha a halál Sherlock Holmes-t annyira akadályozta volna a visszatérésben) de már csak harminc oldal volt hátra a könyvből, és még sehol semmi nyomasztás, betegség, gyengélkedés, az ember reménykedett, hogy talán Cervantes megfeledkezett az ígéretéről.

De hát nem. Mégis klasszikus.

Öröknek hittem. Aztán már napok óta rajtam volt a pánik, lassítottam az olvasást, legyen csak húsz oldal, úgy tovább tart. Tegnap mégis úgy keltem föl, hogy ma már vége lesz, ez ennyi volt, ami átjött belőle, az átjött. Nincs jobb dolog, mint klasszikusokat felnőtt fejjel olvasni. Vale.

Legfőbb ideje! Nemcsak a Müpa-nyitásnak, hanem az újabb randevúnak Elina Garančával. Mert még mindig nem sikerült eldönteni, hogy ki is ő nekem. Annyira soha nem szerettem a hangját, vagy annyira soha nem tartottam érdekesnek, nem mondhatnám, hogy ha a sarkon túl szól egy autórádióból, akkor is megállok, és fülelek, hogy mit énekel. Láttam koncerten itthon is, máshol is, és valahogy mindig azt éreztem, annyira nem érdekli őt az egész felhajtás, ami, persze, intelligenciára is vallhat, de mi meg azért megyünk, mert annyira érdekel a felhajtás, szóval nem ártana összeigazítani az intelligenciánkat. De az élő koncert nem csap be, vagy ritkán, erősen kezdjük az évadvéget.

Mármint mások erősen kezdik, mert nagy ügyesen otthon felejtettem a védettségi igazolásomat, így aztán hiába volt élő koncert, én csak számítógépen láttam.

Azt láttam, hogy ez nekem egyáltalán… Nem, pont ez a baj, hogy mintha semmi sem dőlt volna el. Mert maga a koncert nem kifejezetten épületes esemény, Carmen-keresztmetszet, és aztán operagála, de azt is mintha félbehagyták volna, hogy az ember agyára menjenek egy ilyen háromtenor-nápolyidalozással. Három tenor helyett kettő, plusz Garanča. Tudom, akkor is volt foci VB, most is van foci-EB, de a világ szerencsére továbblépett már azon, hogy minél hangosabban ordítják az O, sole miót, annál nagyobb az élvezet. Ráadásul Garančával az egésznek mégis van valami fejhangú handabandázás jellege is, talán ha ott ül az ember, akkor feloldódik benne, de így, otthonról az a benyomásom, hogy ő maga sem élvezi. Hogy a férjéért csinálja-e, aki az egyveleget készítette, és aki az egész estét vezényli, azt nem tudom. Értem ne tegye.

De ha arról van szó, hogy Garanča csak ideális szőke és mezzoszoprán megfelelője volna Anna Netrebkónak, akkor ott van az a jelenet a Carmen zárókettőséből, ahogy Carmen lehúzza Don José gyűrűjét az ujjáról, és odaadja, odadobja, odaköpi neki. Garanča odaadja, megfogja a férfi kezét, és a tenyerébe teszi: fogd. Ez olyan szörnyű, olyan utálatos, olyan pontos és felháborító, hogy kinyílik a bicska a férfinéző zsebében. Talán a nőiében is, erről nem tudok nyilatkozni.

A nyolcvanas évek elején, amikor a középtávfutó Steve Ovett megnyert egy versenyt, még csak meglehetősen bonyolultan tudta kifejezni az érzelmeit szíve választottja iránt: ujjával három betűt rajzolt a levegőbe: I, L, Y. I love you. Ma a labdarúgók egészen természetes módon formálnak szívecskét a két kezükből, és mindenki tudja, mit jelent a szív. Szereti. Nem tudom, hogy mindez ennyire természetes volna-e Milton Glaser nélkül is.

Márpedig Milton Glaser kis jóindulattal hazánkfia, úgy értem, a szülei magyarok voltak, innét mentek New Yorkba, ahol megszerették az életet. Ahogy Milton is megszerette New Yorkot, annyira, hogy ő találta ki a négybetűs, pontosabban három betűs és egy szíves logót, I szívecske N Y. Nem bonyolult az egész, fehér alapon írógép betűkkel. Emlékszem még a nyolcvanas évek legelején, amikor Ovett a levegőbe rajzolta a betűket, én először láttam egy osztálytársamon ilyen pólót. Mi lehet a szív? Nagy O netű? IONY? Ugye, a Kámaszútrában a jóni értelmes szó, de nem olyasmi, amit az ember a trikójára ír. Aztán rájöttem. Aztán nekem is lett olyan pólóm. Sőt, még I szívecske Sweden is, bár az nem valami frappáns.

Nyilván lopják a logót, engedély nélkül használják, de így is micsoda pénzeket hozhatott Milton Glasernek, gondolja az anyagias ember, de ebben is téved. Pénzt tényleg hoz a három betű, évente valami harminc millió dollárt, de nem Glasernek, mert ő az egészet odaajándékozta New Yorknak. Talán tényleg szerette.

Bár a rengeteg gól és lelkes beszámolók alapján úgy látom, a tegnapi nap a labdarúgást reklámozta, én megpróbáltam A madarakat megnézni. Klasszikus Hitchcock, de teljesen soha nem láttam. Most sem. Egyszerűen túl korai a film, vagy mai szemmel túl korai, nem lehet olyan szinten megcsinálni, hogy az ember hideglelést kapjon tőle, és ne a filmtrükköket nézze. Furcsa módon nem csak a nagy, fontos jelenetekkel van így, de ahogy sétálgat a festett háttér előtt, a homokkal felszórt stúdióban Tippi Hedren és… ki is ez az ürge? Amolyan ál-Cary Grant, az igazi biztosan nem ért rá, magas, öltönyös, de azért intellektuális is. Csak mitől annyira idegesítő? Vajon rosszul instruálta Hitchcock, vagy magától van ez az őrületes arcjáték, hogy minden egyes szó megjelenik az arcvonásain, így rezzen, úgy suhan át egy felhő a homlokán, amúgy villan a szeme. Sok, sok. Nem véletlenül nem vitte semmire.

Nem-e? Jó, a neve nem jutott az eszembe, mint Tippy Hedrené, de azért ha kicsit utánanéz az ember Rod Taylor filmjeinek - nem kell sajnálni. Már csak azért sem, mert az utolsó filmszerepére 2009-ben került sor, a Becstelen brigantykban játszotta Churchillt. Nem nagy szerep, egy kicsit gondolkodnom kellett, hogy mikor is szerepel abban a filmben egyáltalán Churchill, de akkor is: Rod Taylor azon nagyon ritka színészek közé tartozik, aki Hitchcock- és Tarantino-filmben is szerepelt. Annyira ritka típus, hogy összesen ketten vannak, a másik Bruce Dern. És mivel Tarantino már csak egy filmet tervez rendezni, meg az idő is múlik, múladozik, nagyon sokan nem is lesznek.    

Mit énekelnek? Tegnap este például a portugál és a belga himnuszt, mert Sevilla volt a meccs helyszíne. De ha nagyobbra húzzuk a kört, akkor a budapesti Sevillában a Virágáriát, a Torreádordalt, és más operaslágereket, mert a világ Sevillája ilyen, esténként megölik az arénában a bikát, az aréna előtt a leányt.

Tulajdonképpen soha nem kaptam megnyugtató választ arra, hogy miért is játszódik annyi opera Sevillában. Mert vannak nyilvánvalóak, A sevillai borbély és a Figaro házassága, vannak kevésbé nyilvánvalóak, mint a Don Giovanni és A végzet hatalma, és vannak egyáltalán nem kézenfekvők is, mint a Fidelio. Voltaképpen teljes rejtély, hogy miért lett az operában legnagyobb sikerrel és gyakorisággal feldolgozott város éppen Sevilla. És ha tényleg az a siker titka, hogy oda kell helyezni a cselekményt, akkor a mai operaszerzők és librettóírók vajon miért nem folytatják ezt a hagyományt?

Haydnt szereti az ember. De azon időnként újra és újra meglepődik, hogy mennyire szereti. Csak úgy hallgattam egy új felvételt, Roger Norrington vezényli a londoni szimfóniákat. Az utolsó tizenkettő – az abszolút másztörpísz, mondta róluk Solti György, de valahogy erre tényleg nincsenek szavak, hogy mennyire másztörpíszek. Hogy eltölti az embert valami eszelős eufória, hogy tényleg hogy lehet valami ennyire jó.

És akkor teljesen mindegy, hogy Norrington felvétele időnként és helyenként vitatható, hogy a zenekari virtuozitás ellenére mintha darálnának, mintha volna valami séma, amire mindegyik szimfóniát föl lehet tenni, hogy néha valóban rohanós a tempó, még ha bírják is, mert ott van maga Haydn, vagy maga a mű.

A 98. szimfónia utolsó tétele. Úgy indul, hogy lehetne bármelyik Haydn-szimfónia utolsó tétele, jó kis dallam, vidám lezárás, de aztán jön mindenféle őrület hozzá. Hegedűszóló, talán hálából Johann Peter Salomonnak, aki Haydnt Londonba hívta, és aki hangversenymesterként működött közre a bemutatón. Aztán lelassítják a tempót, lassan mondják, hogy mindenki értse, mennyire menő is ez a dallam. És amikor már vége, szinte vége a darabnak, akkor még jön a semmiből egy csembalószóló. Vagy fortepiano, mert a feljegyzések szerint Haydn fortepianón játszott a bemutatón. Hogy kerül ide, senki nem érti, de nem lehet megunni, hallgattam öt-hat-hét változatban, többnyire csembalót használnak, leszámítva Fricsayt, aki úgy, ahogy van, kihagyja ezt a részt. Ezen a felvételen is csembaló szólal meg, de lehet örülni a hegedűsnek is, Christoph Koncz. De Haydn mindenki előtt.  

Talán tavaly kellett volna szólni róla, ma hetvenegy éves volna Lehoczki István, de hát, ha úgyis csak volna, akkor már mindegy. Karikaturista, Ludas Matyi, Népszabadság, hogy csak a legismertebb megjelenési helyeit mondjam. Ma már talán nem is érteni, hogy miért voltak annyira fontos emberek a vicces rajzolók, akkor mindennapi barátaink voltak, főleg ő. Meg főleg az elődje, Brenner György. Mindketten fiatalon haltak meg, hiába képzelné az ember, hogy a karikaturista a világ legbékésebb foglalkozását űzi, kitalál valami vicceset, és lerajzolja. Valamiért ez mintha mégis megviselné a szervezetet. Talán a szeretet miatt, ami bennük van, mert mindkettőjüknél azt éreztem: mennyire jó volna olyan világban élni, amelyet ők rendeznek be, Brennernél csupa nadrágos értelmiségi, Lehoczkinál csupa krumpliorrú fazon.

Évekig az íróasztalomon volt egy rajza, Hajnal volt a címe, álomittas emberek vártak a buszmegállóban, mondjuk öten. A hatodik egy fekete köpönyeges vámpír volt. Ugye, hogy jó lett volna az ő világában lakni.

Sancho Panza meséli a nagy repülés után, amelyet egy faló farán ülve tett meg, hogy ő azért félretolta egy kicsit a szemét takaró zsebkendőt, és látta, hogy olyan magasan vannak, hogy a föld csak mustármagnyinak látszik, és rajta az emberek mogyoró nagyságúnak. De hát akkor egyetlen embernek el kellett takarnia az egész földet. Így igaz, de azért a csücske kilátszott. A mustármagot cseresznyemaggá transzformálva: Vettem volna cseresznyét a csarnokban, de nagyon becsületesen rá volt írva, hogy görög cseresznye. Görög? Akkor nem, köszönöm. Az nem lehet olyan finom, olyan édes, olyan érett, hiszen korán kellett leszedni a fáról, hogy ideérjen…

Rendben. De ha Görögországban volnék, akkor nyilván görög cseresznyét kérnék, és meg sem fordulna a fejemben, hogy korán szedték volna le a fáról. Mi több, Párizsban kifejezett előnynek tűnt, hogy a piacon a cseresznye délről jött, legalább 600 km-t utazott, csak hogy finom cseresznye legyen a párizsiaknak. Szóval hogy is van ez? Ha változik az ország, akkor gyanús, ha egy országban maradunk, akkor ínyenckedés?

Azt szokták mondani, hogy ez az, amit az amerikaiak nehezen értenek meg Európában. Hogy az ember megy ötszáz kilométert, és másik országban van, más nyelven beszélnek, mások a hagyományok, más a történelem. Más a cseresznye.

Egy kicsit rossz előérzettel vágtam bele Az istenek alkonyába, a 2019-es előadást adták a Müpa honlapján. Nyilván jó, de mennyire? Mert a közvetítéssel egy előadás más környezetbe kerül, az összehasonlítási alap a többi közvetítés, hogy mindez milyen volt a Metropolitanben vagy Bayreuth-ban, vagy akárhol, ahonnét mutatták, hogy mit gondolnak az istenekről és az ő alkonyukról. De hát nincs semmi baj, a mérsékelt rendezés ellenére jó ez, sőt, épp a mérsékelt rendezéssel jó, mintha arról is szó volna, hogy Wagner azért elsősorban zeneszerző, nem színházi gondolkodó vagy drámaíró.

Nyersebben fogalmazva: ezt a sok marhaságot csak zenével lehet kibírni. Vagy a zene ad neki értelmet.

De hogy épp ez a csodálatos, nem is a zene, hanem maguk az énekesek. Van egy furcsán berendezett világ, el is mondják, ki hol lakik, a föld alatt a törpék, a föld színén az óriások, az égben az istenek. Emberek nincsenek, vagy nem jellemzőek. És ezt elvben mind embereknek kell eljátszani-elénekelni, de valahogy Wagnertől az emberek is furcsává válnak, emberkörülivé. Vagy nem kell félni a szótól: emberfölöttivé. Amit mindannyian érzünk, lelkes zenebarátok: Mozart magától bemászik a fejünkbe, Verdi vagy Puccini gond nélkül követhető. Az ember azt képzeli (hangsúlyozom, csak képzeli), hogy ha volna hangja meg kedve, akkor ő is beszállhatna a játékba, elénekelhetné a mantuai herceget. De ez az érzés Wagner esetében nincs meg, soha nem értettem, még most sem értem, hogyan lehet egy Wagner-szerepet megtanulni. Ennél a Wozzeck is könnyebbnek tűnik.

És ez csak a megtanulás. Aki el is énekli, az óriás. Vagy isten.