Perlmanről Heifetz jutott az eszembe, Heifetzről Ojsztrah, Ojsztrahról Komlós Péter – mindjárt elmagyarázom. Perlman nagy Heifetz-rajongó volt, nyilván ha az ember elég jó, akkor ezt is megengedheti magának. De Heifetzért tényleg jó, ha valaki ismert hegedűs is rajong, mert a legfélreismertebb 20. századi zenészek közé tartozik, azt hiszik, hogy csupán egy őrült perfekcionista volt, aki a tökéletességet és a hibátlanságot kergette (egyébként sikeresen), de szíve, az nem volt neki. A hideg hegedűhangot róják föl neki, valami jeges profizmust – jóllehet Heifetzet már eleve csak hangfelvételekről ismerjük, és a régi rögzítési technika nem tett jót a hegedűhangnak.

Most mindezt félretéve: Perlman nem csak elbeszélésekből vagy koncertekről ismerte Heifetzet, hanem elő is játszott neki. Lalo Symphonie espagnole című művét, ami egyébként Heifetznek is kedvelt és sikerrel játszott darabja volt. A kis Perlman eljátszotta, Heifetz bólintott, aztán a tanárja már terelte is volna el a gyereket, nem lehet a nagy ember idejét a végtelenségig igénybe venni. Na, na, na, na, na, ne tessék annyira sietni, mondta Heifetz, és elkezdett skálákat kérni Perlmantól. Az utóbbi azt mondja, szerencséje volt, bár ez nyilván több annál, de hogy az első tanára, aki orosz volt, nagy hangsúlyt fektetett a skálákra, hogy szépek legyenek, tiszták, pontosak, szóval a gyerek átment a vizsgán, Heifetz meg volt elégedve.

Erről jutott eszembe Komlós Péter, aki egyébként szintén nagy Heifetz rajongó volt. Egyszer összefutottunk a Kristóf téren, tél volt, én futásból mentem hazafelé, ennek megfelelő lengeséggel, ő irhakabátban, majd megfagytam, de nagyon élveztem a beszélgetést. Szóba került Heifetz is, és akkor mondta Komlós Péter, hogy ő nem érti, ha Heifetz két húron játszik, elvben ugyanaz a vonónyomás nehezedik mindkét húrra, és mégis pontosan lehet hallani, melyik szólamot tartja Heifetz fontosabbnak. Szóba került Ojsztrah is, hogy látta tanítani, egy körülbelül nyolcéves kislányt skáláztatott és javítgatta a hamis hangokat. Nem bírta ki, és megkérdezte: tényleg ezt a munkát egy Ojsztrahnak kell végezni? Nincs erre szaktanár, hogy Ojsztrah csak a legvégén, az interpretációs finomságokat tanítaná a növendékeknek? De Ojsztrah azt mondta, ez a legfontosabb része a tanításnak, az alapok lerakása, ha ez rendben van, akkor a többi már a növendéken múlik.

Orosz iskola, mondanánk, de a tanítvány azt viszi tovább, többnyire, amire őt tanították. Heifetz mestere pedig Auer Lipót volt. Akkor magyar iskola?

A nyolcvanas évek végén gondoltam arra, hogy valami értelme mégis lehet a politikának. Nem a rendszerváltás mámora, vagy valami hasonló miatt, hanem mert megkezdődtek a tárgyalások a magyar-izraeli diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről, és rögtön eljött Pestre az Izraeli Filharmonikus Zenekar. A zenekar, még rendben. De Itzhak Perlman volt a szólista! Azt hiszem, nem is láttam őt máskor élőben hegedülni, most meg már feltehetően nem is fogom, hiszen ma 75 éves, ilyen korban már csak nagyon kevesen húzzák és vonják teljes értékűen. Nathan Milsteinen kívül nem is jut más az eszembe.

Szóval jött Perlman és varázslatos volt a játéka és a személyisége, ahogy viselte a betegségét. Mindig viselte, minden koncertközvetítéskor kikötötte, hogy a kameráknak mutatni kell, hogy két mankón érkezik a pódiumra, mert tudta, hogy segít vele azokon, akiknek csak a mankó jutott, a vonó nem.

Eldicsekszem egy saját titkos sikeremmel. Titkos, tényleg, le sem ellenőrizhető, csak becsületszóra mondom, hogy igaz. Amikor itt volt Norman Lebrecht (először, azt hiszem), együtt töltöttük az időt, és hová viszi az ember az ilyen figurát – lemezboltokba. A Dob utcai Concertóba, ahol föltettek valami lemezt, Prokofjev 1. hegedűversenyét. Lebrecht elkezdte találgatni, ki játszik, de úgy a másik végéről, hogy ki nem. Nem Ojsztrah, nem Milstein, nem ez, nem az. Én meg valamiért rögtön tudtam. Nem nagy feladat, ennyire dúsan, vaskosan és mégis könnyedén, hogy ne mondjam, mélyen senkinek sem szól a hegedűje, csak Itzhak Perlmannek. Persze, nem mondtam, nem is kérdezte senki, csak olyan jó érzés volt, mint a tévé előtt megnyerni a Legyen ön is milliomost.

Gazdag vagyok.   

Az eheti Ésben Bacsó Béla ír A varázshegyről, és eszembe jutott valami, ami már régóta foglalkoztat. Settembrini úr. Nem az, hogy ha nem is létező személy, de létező név, Luigi Settembrini függetlenségpárti olasz irodalmár volt, még halálra is ítélték 1849-ben, de szerencsére nem hajtották végre az ítéletet. Nem is az, hogy a settembrini egy süteményfajta, sűrű fügelekvárral töltött kekszszerű, ropogós valami. Hanem maga a figura. Alacsony, a haja már ritkul a feje tetején, oldalt kicsit őszül. Darócszövethez hasonló kabátot visel, a homloka magas, a szeme sötét, a bajusza szépen ívelt, kackiás. Ha csak ennyit olvasna az ember róla, ki jutna az eszébe?

Nem tudom. Az biztos, hogy nekem Arturo Toscanini. Valahogy mindig azt éreztem, bár soha nem olvastam róla, hogy Thomas Mann Toscanini külalakját használja a déli szellem megtestesítésére. És hogy ugyanúgy szándékosan hagy is maga után nyomokat, ahogy A törvényben Mózest Michelangelóról mintázza, nem Michelangelo Mózeséről, hanem magáról Michelangelóról, törött az orra, és „kőfaragó” csuklói vannak. Itt meg Hans Castorp első benyomása Settembriniről az, hogy muzsikus, hogy olyan, mint az idegen zenészek a régi ház udvarán. Kíntornás, mondja magában Hans Castorp. Nem egészen olyan, mint a karmester, de hátha nem tévedek.  

A képen Bánkúti András bolhája, mármint a Bolha nevű macskája, aki a nevét onnét kapta, hogy megtalálása idején valóban tele volt a nevét adó vérszívóval. Helyes jószág.

Jó játék, ami a Capa központ kávézójában látható, kilenc kiállító próbálja meg bemutatni a macska kilenc életét, kilenc feldolgozási lehetőségét, az ilyen portrétól kezdve a bonyodalmasabb vagy áttételesebb megjelenésekig. Aztán döntsél, néző, meddig akarsz elmenni a művészekkel, jobb itt maradni, hogy ilyen egy helyes macska, vagy inkább nézel nem helyes macskákat, még inkább nézel nem is macskákat, csak valahogy áttételesen csatlakozó szőröket. Macska a népnek, macska a borzadóknak, szépművészeti macska.  

Valaha a Galaktika című tudományos-fantasztikus magazinban olvastam egy novellát, amelyben egy őrült tudós előadása hallatszik ki egy ablakból. Az őrült arról beszél, hogy az idegenek itt vannak közöttünk, megfigyelnek és továbbítják az információkat, beférkőznek a köreinkbe, és mi etetjük és simogatjuk őket. A tudós beszéd közben kinéz az ablakon, és felordít: tessék, itt vannak most is, és egy cserepet dob az idegenek közé. Nyivákolva futottunk szét a kertben.

Még kísérletet sem tudok tenni arra, hogy fölidézzem Domján Editet. Meg talán nem is kell. Amikor meghalt, a szüleimnek kellett elmagyarázni, hogy mi történt, de megérteni nyolcévesen, karácsonykor, hogy valaki az öregedés ellenszereként öli meg magát… Azt hittem, az a baj az öregedéssel, hogy a halálra emlékezteti az embert, arra nyilván nem megoldás a halál maga.

Az a villanásnyi idő, amit Domján Edit a közönség előtt töltött, mintha mégis elegendő lett volna, hogy el ne felejtsék. Vagy talán még annyi sem kellett hozzá, még a filmek sem, csak ez a dal. Ennek sem tudom a titkát, a hangszerelés talán, ahogy nyavalyog a fuvola, vagy a szöveg, amit Mészöly Dezső írt, és tényleg több, mint átlagos dalszöveg, de talán csak attól az egy sortól, hogy „fülemben zsibong a vér”. Hogy a meglóduló vérnyomást sikerült szerelmi vallomássá változtatni. Itt van hozzá ez az ősklip, a szaszonvágott táncossal, és ahogy két perc környékén rosszul lép be Domján Edit, de nem állnak le, pedig még le is reagálja, égre néz egy pillanatra, de vagy spórolni kellett a nyersanyaggal, vagy akkor még bízhatott a stáb abban, hogy egyszer megnézik, senki sem veszi észre.

Csak ma reggel háromszor néztem meg.

Nagyon apró közvélemény kutatást végeztem. Az előző generáció még tudta, ki volt Rab István. „Gyönyörűen táncolt” – mondta édesanyám. És a felesége is táncosnő volt, ugye? Kováts Nóra.

Eltelt néhány évtized, és én csak most hallottam Rab Istvánról. Hogy meghalt a hónap közepén New Yorkban, 90 évesen. Biztosan volt már korábban is a halál közelében, egyszer híresen, mert rajta volt az Andrea Doria nevű hajón, amikor az elsüllyedt az amerikai partoknál, 1956 nyarán. Rab István, akkor már Rabovsky néven a híres utasok közé tartozott (nem volt rajta kívül sok híresség, talán Ruth Roman volt még nála is híresebb, mert ő játszott az Idegenek a vonaton című Hitchcockban. Rab ismertségét nemcsak tánctudásának köszönhette, bár ez volt a lényeg, erre a tudásra alapozva szökött át az akkor már Kossuth-díjas balettművész Kelet-Berlinből Nyugatra. Fölszállt itt a földalattira, és leszállt ott.

Nyilván megtámogatta a politika is, repülő emberek a vasfüggönyön túlról, de sikeres évek következtek, Rab föllépett a legjobb társulatokkal, aztán a hatvanas évek elején önálló társulatot is alapított, és bejárta Amerikát. Közben ámult a világ, miket tudnak ezek a magyarok, illetve miket tudnak ezek az oroszok, hiszen Rab fél évet tanult Moszkvában, és hangsúlyozottan az orosz iskolát képviselte.

Ma azt mondják, ez lett a veszte, egy idő után jöttek az igazi oroszok, leghíresebben Nurejev, aki 1961-ben kért menedékjogot, és szépen elfoglalták a saját helyüket. Rab István maradt New Yorkban, hallgatta a kritikákat, hogy túl atletikus a művészete, inkább trükkök sora, mint művészet, iskolát nyitott, koreografált. 1962-ben elvált Kováts (Kovach) Nórától, újranősült, élt 90 éves koráig. Számomra rejtély, miért nem hívták, miért nem meséltették el vele az életét, miért nem fordították le a könyvét. Mintha a hallgatás, ami a „disszidálót” sújtotta, az utókorra vonatkozott volna.   

Nem tudom, mire is számítottam pontosan. Talán olyasmire, ami a régi Világjárók sorozat néhány kötete volt, amikor sportriporterek, különböző okoknál fogva sokfelé utazó emberek elmesélik, hogy mik vannak a világban, templomok és jégkunyhók, emberek és állatok.

De hát ez pontosan az is. Elmentem világgá a címe, és Földvári András Malév dolgozóként, majd egyéb légitársaságok és utazási irodák alkalmazottjaként volt az a szerencsés, aki akkor is utazhatott, amikor mások nehezebben vagy egyáltalán nem. Elmúlt idők tanúja, nem csak emiatt, hanem mert olyan országokban is járt, amelyek ma már nincsenek, mint, mondjuk, Makaó. Igaz, ő is csak tíz órát volt ott.

Így aztán kicsit nehéz megmondani, mitől is annyira idegesítő a könyv, az, aminek látszik, aminek ígéri magát, 80 sztori a Föld körül. Jó, néha nem sztori, mert valahogy a poén hiányzik belőle, vagy nem épp átélhető: „vajon ki lett ennek a múzeumnak az igazgatója? Nem más, mint jó barátom, Lu-ji”. Néha a poénokat kinőtte az idő, mint amikor beszöknek a turisták a mecsetbe, és követik a hívőket, de aztán nem bírják röhögés nélkül. Na, kedves Földvári úr, nem vicces.

Valószínűleg Földvári András udvariassága is hibás, nem akar hosszú lenni, de három oldalon nehéz értelmeset mondani egy idegen országról. Marad hát ez a Világjárók érzés, hogy egyszer majd én is elmegyek, és kibírom és megállom: nem írok könyvet belőle.

Az gyakori, hogy valaki a saját, számára érdektelenül hangzó neve helyett valami mást vesz föl. Mondjuk ilyen Jean-Claude Van Damme, aki eredetileg Varenberg volt, számomra az is elég érdekes, de ő tudja. Van azonban olyan is, mint José van Dam, aki eredetileg szintén Van Damme volt, sőt, báró Van Damme, ő azonban elhagyta nevét, ami azt illeti a keresztségben kapott Josephet is, és lett belőle egy ilyen elsőre bizonytalan nemzeti identitású énekes, a neve kiejtésén is gondolkodni kell, hogy akkor most „zsozé” vagy „hozé”. Bár ezt a kérdést én néha a Carmenben sem tudom eldönteni, ha egyszer franciául beszélnek, akkor a neveket milyen nyelven kell mondani.

José van Dam ma nyolcvanéves. És bár sokat énekelt a Carmenben, azon nem kellett gondolkodni, hogy a Josét hogy mondjuk, mert Escamillót énekelt. Soltinál, Karajannál, aztán Leporello Maazellel, Mesterdalnok megint Soltival. Szóval bassz-bariton.

Lezárt karrier, remélem, azért ünneplik szerte a világon, de visszavonult, már szabad azon gondolkodni, hogy ha valaki tényleg végigénekelte a világ nagy szerepeit, vállalt ősbemutatókat is, Karajan egy időben mindent vele és csak vele – aztán valaminek történnie kellett, mert utána már semmit, de semmit, akkor hogyan tudott teljesen szakmai jelenség maradni. Miért nem lelkendeznek érte az emberek? A lehetséges válasz az, hogy talán ő maga volt ehhez túl intelligens. Tudta, mit ér, és az, amit ér, mennyi ideig tart ki. Hogy az ember akkor szúr ki a legjobban magával, ha túlságosan komolyan veszi akár a hivatalos, akár a civil énjét. A közönség csak azt tudja szerelemmel szeretni, aki önmagába szerelmes. Lehet vetélkedni, ki szereti őt jobban. Aki nem ilyen, az megmarad énekesnek.

Nem kellett hozzá filmes rókának lenni, hogy az ember tudja előre: a Made in Italy rossz film lesz. Mi más lehetne, két megkeseredett angol leutazik Toszkánába, hogy rendbe hozzon és eladjon egy házat. A két megkeseredett egyben apa és fia, és el is vannak idegenedve. Meglepetés nincs.

Legfeljebb az, hogy a Made in Italy még az elvárhatónál is sokkal rosszabb, idétlen közhelygyűjtemény, úgynevezett nagy színészi pillanatokkal, síró nagydarab férfival, aki azt szipogja: én öltem meg. Nyilván azzal sikerült Liam Neesont rávenni a szerepre, hogy együtt játszhat a fiával, és egy kicsit kialakíthatják magukból a Natasha Richardson iránt érzett gyászukat. A fiú amúgy helyes, nem örökölte atyja termetét és hangját, legfeljebb a cimpátlan fülét, egy kicsit talán fiatal is a szerephez, de ha nincs Micheál Richardson, nincs Neeson, no Martini, no party, most nem kellene hüledezni.

A néző önmegszólít: ha tudtad, hogy ilyen, minek nézed, de tudja a választ is. Kellenek az álhazák, pótotthonok, ahová elmegy az ember és azt képzeli, hogy ha itt élne… Miért nem költözöl oda? Azért, mert ha itt rosszul érzem magam a bőrömben, már nincs hova menni.

Volt egy híres reklámszakember, Nemes Juli, ő mondta, hogy a következő életében közlekedési lámpa szeretne lenni New Yorkban. Reméljük vagy ne reméljük, hogy sikerült?  

Nem akarom magam mindenféle összeesküvés elméletbe keverni, de az tény, hogy miután a bátyámmal Skype-on Art Garfunkelről beszélgettünk, hogy vajon alávetette-e magát valami hajbeültetésnek, megjelent róla egy viszonylag új videó a személyre szabott válogatásban, amely egyértelműen bizonyította, hogy nem.

Meg hát jött egy újabb érv, ezúttal ellenem. Amellett szoktam kardoskodni, hogy igenis, megvannak az öregségnek a maga előnyei, és nem is csak egyet tudok mondani, de ekkor jön a videó, rendben, biztos megvannak, de a hátrányai azért egyértelműbbek. Itt van például Art Garfunkel. Olyan csinos fiú volt, hogy az emberek el sem tudták róla képzelni: csak hang. Nem hitték, hogy a Simon & Garfunkel szellemileg elsősorban Paul Simon gyermeke, mindenképpen föl akarták osztani a szerepeket, rendben van, Simon írja a zenét, de Garfunkel a szövegeket. Olyan lírai, törékeny, bájos és fiatal.  

Mondjuk a törékenység maradt. Art Garfunkel ma eléggé hasonlít Kabos Lászlóra, a hangja is otthagyta, talán azért, hogy a hallgató meghatottan gondoljon arra: itt egy ember, aki ugyanazt mondja immár ötvenöt éve, mennyire szép dolog is ez. A harmadik versszaknál viszont már azt érezni: tényleg ugyanazt mondja már másfél perce, akár abba is hagyhatná.

Mintha a szépek volnának az élet szerencsétlenjei. Nekik van mit veszíteni, és többnyire el is veszítik.