Néhány napja volt Antal Imre 85. születésnapja, ma pedig megjött Leon Fleisher halálhíre. Két távoli ember távoli története, de mégis összekötötte őket a betegség. Két zongorista, akinek leállt a jobbkeze. Antal Imre, talán mert többoldalú tehetség volt, és igazi pódiumlegény, megtalálta a második karrierjét, színész, műsorvezető, riporter, viccmesélő – amennyire emlékszem, mindent nagyon jól csinált. Leon Fleisher maradt a zenénél, tanított, vezényelt, várta a csodát.  

A csoda aztán megjött. 1964-ben mondta föl a keze a szolgálatot, és 1995-ben újra két kézzel tudott játszani, masszírozás, botox, mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen kezelések után. Soha nem lett olyan a jobb keze, mint volt, de azért a Carnegie Hallra elegendő lett.

Igazából a közben eltelt idő az érdekes, amikor Fleisher a balkezes műveket játszotta. Prokofjev és Ravel zongoraversenyeit, amelyeket Paul Wittgensteinnek írtak. Wittgensteinnel más tragédia történt, az 1. világháború. Még más volt a világ, hogy ilyen komponisták hozták létre az egykezes repertoárt. Fleishernek nem volt ekkora szerencséje, nagy, meghatározó jelentőségű balkezes zongoraművek az ő számára nem készültek. A kultúrpesszimisták most sötét mosollyal bólogatnak.

Nézem az Alan Parker nekrológokat, nyilván hasonlítanak, egy embernek egy élete van, de az elég érdekes, hogy melyik az angol rendező másik filmje. Mert jó, ő rendezte az Evitát, az nekünk különösen fontos, hiszen itt forgatták, és megtanultuk, hogy a harmincas évek Buenos Airesében is volt ÉLELMISZER – CSEMEGE, bár utólag eléggé úgy tűnik, hogy pont a nagy dobás nem vált be, Madonna végül nem tudott akkora musical-királynő lenni, mint kellett volna. De mivel lehet még Parkert azonosítani. A címek alapján: Meghalt Alan Parker, az Evita és A fal rendezője. Meghalt Alan Parker, az Evita és az Angyalszív rendezője. Meghalt Alan Parker, az Evita és az Éjféli expressz rendezője. Talán ennyiből is látszik Parker legnagyobb előnye, a kiszámíthatatlansága, mintha nem ugyanaz rendezte volna ezeket a filmeket. Vagy ha nem kiszámíthatatlanság ez, akkor szakmaiság, sohasem alanyiak a filmjei, vagy ahogy mondta: nem az ő filmjei, hanem egy csapaté.

Az eredeti kérdésre visszatérve: magamtól azt mondanám, hogy Alan Parker a Madonna és a Fame rendezője. Tudom, hogy a Fame nem lett nálunk akkora robbanás, talán moziforgalmazásra nem is került, művészeti főiskolások nőnek föl, nőnek bele, vagy növik ki a választott pályát. De csupa szabadság, ami most épp elég érdekes téma nálunk is, csupa pezsgés, fiatalság, remény. Meg röhögni is lehet, a kövér lányon, aki azzal felvételizik, hogy együtt utazik a liftben két híres emberrel. Még mindig, most vannak a harmadikon. Most a tizediken.  

A végén inkább fölveszik.

Arra gondolok, hogy ez is egy érdekes pálya, nem hiszem, hogy van olyan ember, akinek minden Alan Parker-film tetszik. De nem hiszem, hogy van olyan, akinek legalább egy filmje ne tetszene.

Voltaképpen csak azt kerestem, hol nézhető meg a mai Elektra. Salzburgi közvetítés, és máris áll a bál, hiszen a rendező, Krzysztof Warlikowski elnyilatkozta magát (ha ugyan), amikor az opera legfőbb ellenségének a gay közönséget mondta, azokat, akik járkálnak a kedvenceik után a világban, követik Anna Netrebkót és Jonas Kaufmannt, és a hülye, művészbarát, de művészetellenes hobbijukkal minden valóságos élménynek az ellenségei. Rossz duma, vagy talán csak ravasz duma, hiszen a tájékozottak nem győzik fölhívni a figyelmet, hogy Warlikowski maga is gay, már amennyire ezt tudni lehet, meg amennyire ez fontos. Akárhogy is van, nem valami homofób indulat van a kijelentése mögött. Este majd, gondolom, kifütyülik, az ARTE honlapján lehet megnézni 20.30-tól.

De ha már ott van az ember, csak rácsattint a müncheni Alceste-re, Gluck-opera, nem mondhatnám, hogy zsebben van, minden kórusát hangról hangra el tudnám fütyülni. De épp ezen akadtam meg. Mert az előadás meg van mentve, ezen rengeteget dolgozott a fényfelelős, a koreográfus és a rendező, Sídi Labi Cherkaoui. (Mellesleg az is gyanús, hogy Cherkaoui a szegedi Agrippinán is dolgozott valamennyit, gondolom, tudtán kívül.) De miért nem tud áttörni az Alceste? Miért marad Gluck rendületlenül egyműves, egyoperás. Az Orfeusz még csak nem is az utolsó műve, hogy na, végre beérett, hiszen az Alceste öt évvel későbbi. És bizonyos szempontból ugyanolyan, búvalbélelt és nagyszabású, de a teljes Orfeusz ugyanúgy színpaddal megmenthető csak, mint az Alceste. Vagy nagyon kifinomultnak kell lenni hozzá, ha valaki csak a zene alapon akarja szívből szeretni.

Nem tudom, mi a magyarázat, a két szandálos operából az egyiket műsorra tűzik, a másikat nem. De nem hinném, hogy erről is a gay operaőrültek tehetnek.

Az a jó könyv, amit nem lehet kiolvasni. Talán ez túlzás. De az a nagy mű, amit tényleg nem végez ki az olvasó, amiről tudja, hogy még dolga van vele, nem végzett vele, nem kerül valami általános szellemi kincstárba, hogy ez is megvolt, jó volt, csak azt nem tudom, hogy hívják a főszereplőt. Ami kéri, követeli az újra- és újraolvasást, amit talán nem kap meg, mert rövid az élet, vagy legalábbis rövidebb annál, hogy végig lehessen olvasni közben a Frankfurti Könyvvásár egyetlen tárolóját. Attól még vannak elolvasott, de kiolvasatlan könyvek, legfeljebb tudomásul veszi az ember, hogy egyre kevesebben vannak, kérgesedik a lélek, semmi nem hat már úgy, ahogy azelőtt.

Nem semmi. Nekem például itt van egy idei meglepetés, Jan Potocki, végül is gond nélkül leéltem, ha csak az olvasó éveket számítjuk, öt évtizedet anélkül, hogy hallottam volna róla. Vagy A Zaragozában talált kézirat című regényéről (ami magyarul Kaland a Sierra Morenában címmel jelent meg). De aki belekezdett, az bizonyíthatja: nem hagyja nyugton az embert. Pálfalvi Lajostól, a Lengyel Tanszék vezetőjétől kértem segítséget, hogy megmondja, miért nem. 

• Miért kellett ennyi időt várnom arra, hogy találkozzak Potockival? Miért nem közismertebb figura? Miért nem közismertebb a regény?
• Nem szokás, hogy a lengyel felvilágosodás írói figurák legyenek bárhol is...
• Ez, mondjuk igaz.
• Magyarországon sem folytatnak szenvedélyes vitákat Batsányiról.
• Főleg nem a lengyelek.
• Potocki az egyetlen ebből a korszakból, aki nem csak a szűkebb szakmát, de a széles közönséget is érdekli. Egyrészt van egy semmihez sem fogható műve, másrészt van egy olyan életrajza, amit az ember döbbenten olvas. Sok olyan ember van, aki szeret utazni, de ez nála a patológia szintjére emelkedett, hihetetlen utazási mánia kísérte egész életében, Mongóliától Marokkóig. Közben az életében annyira össze nem illő szerepeket játszott, hogy hihetetlen. Ugyanaz az ember katona Budán, közben Magyarországon meg Szerbiában ókortörténeti kutatásokat végez. Ugyanez az ember aztán ott van Marokkóban két hónapig, mert amikor Madridban járt, összehaverkodott a marokkói nagykövettel. Ugyanez az ember aztán az orosz külügyminiszter ázsiai osztályán dolgozik, és küldöttséget vezet Kínába.
• Ez miért nem vezetett széteséshez? Mert van, amit Leonardóról is mondanak: annyi minden érdekelte, hogy már nem jutott ideje festeni.
• Szerintem ez látszik is rajta. Ez az életmű az űzöttség állapotában készült. Nem is tudott volna kiérlelt nagyregényeket írni. A Zaragozában talált kézirat (mert ez a mű eredeti címe) hiába hosszú, mégis mozaikokból van összerakva, és azt is tizennyolc évig írta. Amikor volt egy kis ideje, amikor nem utazott. Ő tudós akart lenni, és az irodalmi munkásságának nem tulajdonított nagy jelentőséget. Úgy fogta föl, mint valami rossz szokást, nem tudja megállni, hogy ne írjon. A tudományos műveit nem olvassa senki, noha van jelentőségük. A tudós életének féltette a presztízsét, elront mindent, hogy ilyen hülyeségeket irkál, így a fő művét természetesen névtelenül adta ki. Mondok még valamit, ami döbbenetes. Nagy lengyel hazafi volt, követ, támadta a poroszokat, hogy agresszívok Lengyelország ellen, ami be is igazolódott, hiszen felosztották Lengyelországot, de Potocki néhány évvel ezután már az orosz külügyminisztériumban dolgozott, és megfogalmazza a felvilágosult Orosz Birodalom küldetését: az oroszok feladata civilizálni Ázsiát. Mintha nem alakult volna ki benne a végzetszerű nemzeti hovatartozás érzete, hogy amibe beleszülettünk, azt viselnünk kell egy életen át.
• Ez nála valami nagyon magas szintű téboly? Zseniális őrült volt?
• Ha diszkrétebben akarunk fogalmazni, olyan ember volt, aki a szalonokban mindenkinek nagyon imponált a tudományos téziseivel, az utazásaival, a műveltségével, de folyamatosan volt benne belső nyugtalanság. Nem véletlen, hogy a regényben megjelenik a bolygó zsidó figurája, és végül az élete egy nagyon teátrális öngyilkosságba futott ki. Az is fontos, hogy ő a világvégi Podóliából származott, ami Galíciától is keletre van, Ukrajnának a középső része, Európa legszélén. Onnét indult, de tizenhárom éves korában már Svájcban tanult, és csak franciául írt.
• Mennyire része a lengyel irodalomnak? Mert a franciának, azt hiszem, semennyire, pedig a lengyelek is fordításban olvassák.
• A lengyeleknél igen tartós a népszerűsége a 19. század közepe óta. Igaz, hogy franciául írt, de a legteljesebb kiadások lengyelül vannak, a francia kiadások mind részlegesek voltak, a lengyelek viszont kéziratból fordították 1847-ben, harminckét évvel a halála után. Van még egy német fordítás 1810-ből, még Potocki életében készült, az is teljesebb, mint a francia változat.
• Magyarországot nem sikerült meghódítania. Mi lehet ennek az oka? Van egy aforisztikus magyarázat, amely szerint csak az a baj, hogy Esterházy Péter nem írt róla három mondatot, hogy ez kötelező. Sajnos az egész magyar kötet félrevezető, ez a cím, hogy Kaland a Sierra Morenában olyan, mintha valami ifjúsági regényé volna.
• Amikor 1979-ben kiadták magyarul, már volt akkora információbőség, hogy egy könyv képes volt benne eltűnni. Korábban semmilyen marketingötlet nem kellett, információszegény környezetben úgyis megtalálták, hogy mi a jó. Nagyon utálom én is, amikor a kiadónak semmilyen marketingötlete nincs, csak szétbarmolja a címet. Helyrehozhatatlan károkat okoznak vele. Itt azt hitték, hogy a kaland olyan varázsszó, amivel mindent el lehet adni, de egyrészt ez már nem így működött, másrészt sikerült Potockit komolytalan irodalomként beállítani, ahelyett, hogy azt mondták volna, itt egy filozófiai regény, vagy itt egy beavatásregény, vagy itt egy példátlan technikájú dobozregény.
• Dobozregény?
• Az a műfaja. Az egész egy dobozba van zárva, de a történetekből újabb történetek bomlanak ki, majd azok is megnyílnak. összesen nyolc szintet lehet így megkülönböztetni.
• Találkozik a hétfejű sárkánnyal, és annak mind a hét feje más és más történetet kezd el mesélni. Egyfelől nagyon olvasóbarát megoldás, mert zajlanak az események, másfelől van egy pont, amikor az ember nem tudja, hogy ki kicsoda. Egyébként ennél a megoldásnál kit tekinthetünk az előképének? Kiket szeretett olvasni?
• Profi orientalista volt, nagyon jól ismerte a keleti kultúrát és a nyelveket is tudta hozzá. Próbálj belegondolni: valaki tizennyolc évesen fegyveresen harcol, ekkor került Budára is, garnizonba, aztán olyan megbízást kap, hogy menjen el Máltára, és védje meg a lovagokat a muzulmán kalózoktól. Rögtön utazást tesz Szicíliába, és Máltán keresztül Afrikába. Aztán Isztambulba, ahol megint csak olyan helyekre jut el, ahová európai ember nemigen. (Egyébként innen volt egy Ibrahim nevű szolgája, aki élete végéig vele volt, és akinek Podóliában építtetett egy török házat.) Folyamatosan tanult, a világtörténelem kronológiája is foglalkoztatta, meg a szlávok őstörténete, úgyhogy elment a Kaukázusba is. Mélyen és szisztematikusan tanult, ezotériát, és mellette matematikát, fizikát, kémiát is. De a legkülönösebb ebben a regényben az, hogy a beavatásregények általában valami szilárd pozícióból íródnak, olyanok avatják be a főhőst, akik valamilyen tudásban feltétlenül hisznek. Itt azonban a tudások állandóan kioltják egymást, így bármilyen hihetetlen is, ebben a regényben teljesen mai kulturális relativizmus van. Például elkápráztatja az embert a kabbala rejtelmeivel, aztán a nagy, szent kabbalát éppen úgy kiröhögi, mit minden mást. Nem tudom, mi Potockinál a beavatás értelme, hacsaknem épp ez: hogy a világvallások szembenállása csak a felszín, ha valaki mögé néz, akkor látja ezek egységét. Potocki egyformán ismerte az ezotériát és a tudományt. Pont ettől olyan különös ez a szöveg, mert egyébként nincs olyan, hogy valaki egyszerre író, természettudós, bölcsész, történész és utazó.
• És a műfaji előzmények?
• Ilyenek álltak a legközelebb hozzá, mint a Don Quijote, természetesen az Ezeregyéjszaka, és Diderot, a Mindenmindegy Jakab.
• Azt hittem, még a Candide is, a Voltaire-féle őrült utazás.
• Voltaire-t pont Budán olvasta, fiatalon és nagy lelkesedéssel.
• Hogy olvastad a könyvet? Mert nekem eleinte könnyen ment aztán belegabalyodtam, és amikor a végére értem, azt éreztem, hogy kezdeném elölről, mert most már jobban érteném az elejét is.
• Én úgy vagyok vele, hogy amikor megjelent elolvastam egy lendülettel, mint valami hivatásos olvasó.
• Lengyelül?
• Nem, magyarul. A lengyel se eredeti, minek erőlködjek. Nekikezdtem, mert ezt ismerni kell; vagyis hogy le ne bukjak, ha rákérdeznek, és kiderül, hogy nem tudom őt hova tenni. Aztán teljesen lenyűgözött, és azóta is a legváratlanabb irányokból jutok el hozzá. Az ezoterikus rész a kilencvenes években érdekelt leginkább, akkor a Holmiba lefordítottam Anna Sobolewska a Kabbala és a tarot című tanulmányát. Abban is volt egy oldal Potockiról, és a beavatásregényről. Nemrég megint találkoztam vele a lengyel kultúra egy másik különleges jelenségén keresztül. Az az ember is arisztokrata volt, de ő már a 20. században, és nagyon nagy tudós, aki egész életében óriási professzori szintéziseket akart megfogalmazni, ami nem jött össze, de közben a legnagyobb esszé-életművet hozta össze Lengyelországban. De erre csak melléktermékként tekintett.
• Hogy hívták?
• Jerzy Stempowski. Ő mondott valami nagyon lényegeset a felvilágosodásról. Hogy hajlamosok vagyunk a felvilágosodást, főleg a romantikához képest unalmasnak, fafejűnek és korlátoltnak tartani, de ez csak a romantikus nemzedék gonoszsága miatt van így. Senki nem nyírta ki annyira az elődeit, mint a romantikusok, különösen a lengyelek. Tehetségtelenek, hazaárulók, korlátoltak, akik a rég elavult görög mitológiát északon próbálták pedánsan utánozni – mondták róluk. Potocki persze túl színes egyéniség ahhoz, hogy őt is ki lehetett volna ezen az alapon iktatni. Stempowski viszont azt írta egy levelében, hogy a felvilágosodás műveit és Potockit olvashatjuk úgy is, hogy ők nem érzékelték, mennyire messze vannak az antikvitástól. Úgy gondolkodtak, hogy a régiek is emberek, csak kicsit mások. Mondhatnánk, hogy ez anakronizmus, mai embereket vetítenek vissza a múltba, pedig inkább a bölcsesség jele. Nem érzem a távolságot, és úgy írok, mintha érteném őket. Ez a romantika által behozott történetiség-fogalom hiánya. A másik, amit a romantika erőltetett, a kulturális eredetiséget, a helyi színezetet, a folklórt, hogy mindent amolyan járási szintre vittek le az irodalomban. Amivel a kultúrákat egymás számára megérthetetlenné nyilvánították. A felvilágosodás nem, ott az idegen kultúrák mások, de az azokban élők is emberek, tehát lehet közlekedni közöttük. Potocki tudta, hogy a kultúrák eltérőek, de eszébe nem jutott, hogy ettől megérthetetlenek lennének.
• Van is a könyvben minimum európaiság. De inkább tágabb a színtér, benne van az egész Földközi-tenger. Mert Kínáig azért nem megy el.
• Nem az ő hibája. Az urgai herceg nem engedte be a birodalomba, valami diplomácia malőr miatt visszafordította, bár ő azért Afganisztánon keresztül beszökött Kínába. Nem azért, mert az orosz cár üzent valamit Kínának, hanem Potocki a saját pénzén vitt magával csillagászt meg ásványkutatót, azzal a szerény elképzeléssel, hogy az európai tudományt gazdagítja majd a kínai tudomány eredményeivel. En bloc.
• Mi volt Potocki központi eszménye? Ő lett volna a tökéletes ember, aki mindent megért a világból?
• Szerintem nem tudott lemondani arról, hogy mindent egyben lásson. Valójában akkor már tudták, hogy ez lehetetlen, csak nem voltak annyira igénytelenek, mint a romantikusok, hogy ennek még örüljenek is.
• Ennek a sejtésnek lesz a tanulsága az összeroppanás? Vagy magasabb szintre lépés? Mit jelent az öngyilkossága?
• Induljunk ki a jelenetből. A nagy világutazó 1815-ben még utoljára elmegy Bécsbe, ahol épp a bécsi kongresszus zajlik, száz évre eldől Európa jövője. Annyit lehet tudni, hogy a cukortartóján lévő golyót elküldte a paphoz, hogy szentelje meg, és azzal lőtte agyon magát. Ebben benne lehet a szentséggyalázó attitűdje, amit a könyvben is lehet érzékelni, de lehet az is, hogy valami beavatásnak a végére ért, hogy a halál, mint a tarot-ban valamilyen más szinten való reintegrációt jelent. Olyan értelmezést is olvastam, hogy ezek az óvintézkedések a megszentelt golyóval a vámpírvadászok kedvelt eljárásai, mintha egy vámpírvadász önmagát nyilvánította volna vámpírnak és pusztította volna el.
• Mi számodra a Potocki-élet tanulsága? Sikeres ez az élet? Sikertelen?
• Minden tragikus vonása ellenére ennél sikeresebb életet nemigen tudok elképzelni, ennél többet az ember nem tud befogadni. Nekem Potocki azért irigylésre méltóan nagy, mert mi már sokkal jobban bele vagyunk szorítva a nyelvi és kulturális különbségek közé, és a kereteinket nem tudjuk átlépni. Mondok egy nagyon konkrét példát. Matematika szakos gimnáziumba jártam, de nem volt matematikai érzékem. Ahogy egy magyar ember olvasni szokott, én is elolvastam mindent, hol egy latin-amerikait, hol egy japánt. Amit mindenki, amikor megjelentek százezres példányszámban az Európa Zsebkönyvek, de közben nagyon nagyviláginak tartottam magam, hogy olvasom ezeket az azóta elfeledett japánokat meg Cortazarokat. És nagyon meg voltam elégedve magammal, hogy itt Pécsen a régi Japánról meg a mai Japánról is olvasok. Aztán az egyetemen mondtam Szörényi László irodalomtörténésznek, hogy hallom, van itt ilyen összehasonlító irodalomtörténet, és az milyen érdekes lehet. Akkor ő nagyon helyretett, és azt mondta, hogy most majd magyarul fogsz olvasni arról, hogy Góngora milyen nagy költő volt? Én meg rájöttem, hogy őrültség, amit eddig csináltam, mert az irodalmat csak a nyelven keresztül lehet elérni. Így az orosz mellett elkezdtem lengyelül tanulni, és nagyon örültem, hogy a lengyelbe berendezkedtem, magabiztosan eligazodok benne. Nem akkora ország, hogy ne lehessen átlátni. Közben meg nagy hiányérzetem van attól, hogy leszűkítettem a saját területemet, és borzalmasan irigylem azt, aki Marokkótól Mongóliáig mindenhol otthon tud lenni. Hogy nem ijedt meg olyan akadályoktól, amiktől én már a kezdet kezdetén kapituláltam.

Próbálom megszeretni, vagy legalább megérteni, elfogadni Gorka Géza művészetét és nagyszerűségét, de, tartok tőle, akkorát kellene lépni hozzá, amekkorát nem tudok. Koromnak, ha nem is hőse, de gyermeke, rabja vagyok, ezeket a repedezett felületű agyagokat annak látom, aminek régen is láttam: a szocialista lakás berendezésének. Esztergált lábú bútorok, tűzzománcok, gorkák. Hiába vannak most kiállítási tárggyá minősítve vagy felminősítve Kieselbachnál, legfeljebb azt érzem, hogy jaj, össze ne törjenek.

De Gorkát élvezem. Egy filmet is mutatnak róla, amelyben elmeséli, hogy meglátogatta Picassót Vallaurisban, és amikor kérdezték tőle, hogy mi a véleménye a Picasso-kerámiákról, ő nagyon udvariasan azt mondta, hogy Picasso munkái festői élményt nyújtanak, és nem kerámia-élményt, meg kell neki még tanulnia a különbséget.

Azért ez vagány. Ma már nem volna vagány, de a hatvanas évek elején, egy odatévedt magyar beszólt a nagy Picassónak – az valami. Az egyetlen probléma, hogy a kiállításon elkövetik azt a botorságot, hogy egymás mellé tesznek egy Picasso és egy Gorka tányért. Rendben, nem egy ligában játszanak, de ettől az ember azt érzi, hogy bárki beszólhat Picassónak, de Gorka Géza sajnos nem.

Nem tudom, hogy a hónapokon át tartó nélkülözés-e az oka, hogy az intézménynek, a mozinak örül-e annyira az ember, de a Pont az a dal nekem nem tűnik annyira nyomorult filmnek, mint kellene. Jó, én sem szeretem azt a fejlődéstörténetet, amelyben van egy helyes, tornacipős, flanelinges lány, aki aztán befut, és attól kezdve fehér blézerben jár, de itt legalább a főhős élete célja nem az, hogy valami sikeres cégben dolgozzon, és feleségül vegye egy jólfésült menedzser.

Hanem zenei producer akar lenni. Nem árulok el semmit, reménykedjünk, hogy sikerül neki.

Közben azért elámul a néző az idő múlásán és vasfogán. Dakota Johnson a producernek vágyó leány, aki, Melanie Griffith és Don Johnson lánya. Nyilván ezért is jutott eszembe, hogy édes lányom, anyád még üzletasszonyságra vágyott A dolgozó lányban. Az énekesnő öreganyám szerepében Tracee Ellis Ross látható és hallható, akiről azt hittem, hogy Diana Ross húga lehet, de mekkora tévedés: a lánya. És Bill Pullman! Apaszerepben! Nem tegnap vagy tegnapelőtt volt ő Sandra Bullock szerelmese az Aludj csak, én álmodomban?

Nem. Huszonöt éve. Ha akkor elvette Sandra Bullockot, nyugodtan lehet producernek lenni vágyó lánya. Az más kérdés, hogy mindent elfelejtett, ha tudott valamit a filmszínészetről, és szomorú nézni azt az egyébként jóravaló szándékot, hogy a rendelkezésére álló másodpercekben valami karaktert adjon a figurának, akit játszania kell.  

Mindegy. Szeretünk mindenkit, aki vásznon csacsog. Éljen a mozi. Éljenek a naiv filmek és a naiv nézők.

Nemrég ismételték a tévében a pécsi Traviatát, szabadtéri előadást, Plácido Domingo főszereplésével. Mert hát ez ellen nincs mit tenni, nem is kell, ha ő is ott van egy előadásban, akkor ő lesz a főszereplő, a többiek az ő árnyékában hűsölnek vagy az ő ágaira kapaszkodnak föl, hogy láthatóak legyenek. Így van már néhány évtizede, volt ideje és nekünk is volt időnk megszokni. De most, a tévében nézve, közelképeken, még most is meglep az, ami mindig meglep: Domingo nem szokik meg semmit. Nem kellene, hogy belevesse magát egy pécsi Traviatába, elég volna, ha bejönne, eltéblábolna, az áriára koncentrálna. Azért voltunk ott, hogy elmondhassuk, még egyszer az életben láttuk őt. Ő meg a szerepre koncentrál, próbálja igazzá és érthetővé tenni az amúgy nem épp rokonszenves színpadi figura privát igazságát.

Százezer szúnyog között, Pécsett.Huszonhét évvel a milliárdok által nézett római háromtenor-koncert után. 

Nincs királyi út, nincs tökéletes pálya, vagy csak tökéletes pálya van, de akkor is személyre szabott. Van, akit azért csodálunk, mert volt ereje csak a hangjának megfelelő szerepeket énekelni, és akkor visszavonulni, amikor még ereje teljében van. Domingót meg azért, mert volt ereje ingoványra lépni, neki az opera nem szerepeket jelent, hanem műfajt, tenor, karmester, rendező, bariton, tudja, hogy minden este meg kell majd küzdenie az elfogadásért, hiszen nem bariton, csak magasság nélküli tenor, tudja, hogy ezt fogják mondani (akkor is mondták, amikor tenor volt), és megy előre, rendületlenül. Mintha azt is tudná, nem attól királyi az út, mert úgy hívják. Hanem mert király jár rajta.

Azt hiszem, láttam azokat a tenoristákat, akiket az én nemzedékemnek látnia és hallania kellett, láttam őket gálán, koncerten, szerepben. Azt is tudom, hogy nincs is annál szerencsétlenebb dolog, mint amikor azt mondja valaki, hogy jó, jó ez a Caruso, de a fasorban sincs Pöndör Bélához képest. Az operának ez is az előnye: összehasonlítható. Vagy ez a hátránya?

Mindegy. Azt akarom mondani, hogy láttam én a Pavarottit meg a Domingót, meg mindenféle háromtenorokat, de az élménynek a teljességét, értelmességét, átható erejét, egységét soha, senkitől nem kaptam meg annyira, mint Kelen Pétertől.   

Az óvatosságot félretéve: Kelen Péter volt a legnagyobb tenor, akit énekelni hallottam. Vagy énekelni láttam? Nehéz értelmesen elmondani, és tartok tőle, hogy aki azt a keveset nézi vagy hallja, ami tartós hordozón maradt utána, aki fölteszi a lemezt vagy keresgél a YouTube-on, nem fogja érteni. Mélységesen együtt érzek, és megint beszámítom, hogy a legendák ellen nem lehet győzni. De valamitől legendává is kellett válni.

Próbálom most nem fölsorolni a nagy szerepeket és a nagy pillanatokat, nagy diadalokat és nagy elcsuklásokat, és ahogy az elcsuklások diadallá válnak, és az ember rájön, mármint a civil valója, a befogadó része jön rá, hogy de jó is kudarcot vallani, hogy nem győzni kell az életben, hanem élni. Tudom, hogy ez most így őrültség, ez csak opera, nem hit, remény, szeretet, vallás és világnézet. De ez a lényeg, hogy vallás és világnézet, hogy ez az opera, nem a magas C. Nem mintha Kelennek nem lett volna magas C-je, ment feljebb is, ha kell, és erről még hangfelvétel is maradt.

Minden opera, egy ideig azt hittem, ez a Kelen-üzenet, hogy a pódiumon is úgy énekelt, mintha a színpadon volna, és a Psalmus hungaricus zsoltárosaként, kezében a becsukott kottával úgy indult el a karmester felé, hogy ezt most mindjárt megöli, hogy keserű halál szálljon feléje. Amikor ezt megírtam róla, a következő előadáson úgy énekelte el a Psalmust, hogy meg sem mozdult, állt egy helyben a pódiumon. Az ember akkor is az operát érezte, hiszen minden indulat, emberfölötti lépték a hangjába koncentrálódott.

Több mint tíz éve nem énekel már, bár sokakban és sokáig élt a remény, hogy egyszer csak visszatér, rendet tesz a világban. Most, hogy hetvenéves, talán mindenki megérti: bizonyos nézőtéri boldogságokról le kell mondani. Bizonyos nézőtéri tanulságokat pedig életben kell tartanunk magunkban. Hátha.

Molnár Gál Péter, ha jól emlékszem, némi féltékenységgel nézte Bächer Iván tárcaírói sikereit. Az biztos, hogy egyszer azt mondta, onnét látszik, hogy amit Bächer művel, az nem igazi irodalom, hogy folyton gondban van a nevekkel, soha nem érződnek valóságosnak az alakok anyakönyvi értelemben. Senkit nem hívnak Kovács Bélának, és ezek a Vidámparki Emánuelek csak gyengítik a történetek valóságosságát.

Onnét jutott az egész az eszembe, mert árverésre bocsátják az Álom luxuskivitelben kéziratát, amiből kiderül, hogy a nevekkel Truman Capote is sokat bajlódott, még a gépiratban is Connie Gustafsonnak hívják a főhőst, és csak ott van ceruzával a gépelt név fölé írva: Holly Golightly. Ami csodálatos, egyszerre igazi és mesei, persze, megoldhatatlan helyzete elé állította a magyar fordítót. Hogy pontos legyek, még egy megoldhatatlan helyzet elé, hiszen már a cím is lefordíthatatlan, legalábbis a hatvanas években. A Breakfast at Tiffany’s mellé rögtön csillagot kellett volna tenni, és lábjegyzetben magyarázkodni, mi az a Tiffany. Az álomnak viszont épp semmi keresnivalója nincs a történetben, így aztán nehéz volna fordítói bravúrról beszélni. Nem beszélve a főhős nevéről, szerették volna megtartani a beszélő változatot beszélőnek, így magyarul az lett, hogy Cily Hebrentsch, te jó ég, azonnal tessék az egészet újrafordítani.

Más kérdés, hogy a köztudatba az egész történet meghamisítva került a filmváltozat miatt, ami bizonyos nézőknek így is túl kemény, mégis prostituált a főhős, másoknak meg túl lágy, hiszen van szerelem és van hepiend. És van Audrey Hepburn, aki úgy tudja elénekelni Mancini dalát, a Moon Rivert, mintha ő volna Marilyn Monroe. Semmi sem az, aminek látszik, de nem mondhatnám, hogy ez jó hír volna.

Ha lett volna valami józan ember Gounod közelében, biztosan lebeszéli arról, hogy a Rómeó és Júliát próbálja megzenésíteni, mert abból csak nevetség jöhet ki. Júliát még lehet találni, hamvas koloratúrszopránt, nálunk, ugye, Rost Andrea kezdte ezzel a szereppel a pályát, de megfelelő Rómeót lehetetlen találni. Az operaénekesség, és főleg a tenorlét nem kedvez a Rómeóknak, se Párizsban, se máshol.

Tegnap a Metropolitan előadása is ezt bizonyította. Anna Netrebkónak is nagyon meg kellett játszania magát ahhoz, hogy kis világra csodálkozó elsőbálozó legyen, de Alagna… Szép tőle, hogy megpróbálta, és ebben a türkizkék sci-fi öltözékben és magas sarkú bokacsizmában átküzdötte magát a szerelmi kalandokon.

Igaz, ha lett volna józan ember Gounod közelében, már a Faustról is megpróbálta volna lebeszélni, ne bomolj már, Charles, hogy jössz te ahhoz, a magad mérsékelt tehetségével, hogy a világirodalom ekkora művéhez fabrikáljál zenét. Meg aztán minek is: a Faustot nem kell zenével magyarázni vagy érzékletesebbé tenni, és most ne is akadjunk meg azon, hogy ezek az állandó szekvenciák vajon érzékletesebbé teszik-e a szöveget.

Most már mindegy, meg aztán a józan ember is mehetett volna a bölcsességével a pokolra. A Faust átütött, és ma már szinte biztosan többször játsszák operaváltozatban, mint színpadi műként. A Roméo et Juliette játszás szempontjából persze meg sem közelítette az eredetit, de tessék, rendes színházak is repertoáron tartják, mintha az is egy eredmény volna, hogy: nem sikerült.