Megtartották az Agrippina előadásokat Szegeden, majd valahol és valamikor elmesélem bővebben is, most csak azon vagyok megakadva, ami nem Händel benne. A szövegen, pontosabban a magyar szövegen. Amikor először hallottam a darabot, akkor is magyarul ment, híven a régi operai elvhez, hogy a vígoperákat magyarul kell játszani, hogy értse a közönség. Bár az Agrippináról még azt sem könnyű eldönteni, mennyire víg, az egyik szereplő róka a baromfiketrecben, szépen egymás után lemészárolja a többieket. Nem az operában, csak a valóságban.

Szóval az Agrippinának volt magyar szövege, én szerettem is, legfeljebb azon gondolkodtam el annak idején, hogy helyes-e, ha a cézárné azt mondja Poppeára, hogy „rüfke”. Nem erkölcsi a kifogás, csak annyira nem illik jiddisül nyomatni Rómában. Azt, mondjuk, nem tudom, hogy magyarul miért illik jobban, talán tényleg mesterséges probléma.

Most nem kell ezzel a problémával megküzdeni, az új Agrippina viszont azt mondja: „faszkalap”. Ha nem is tetszik, nem zavar, a közönség meg inkább nevet rajta. Inkább az az érdekes, hogy mindkét fordítás karmesteri munka. A régit Oberfrank Géza készítette, a mostanit Pál Tamás. Mindkét fordító el is vezényelte a saját művét, ami szerintem legalábbis különös, nem hinném, hogy Karl Böhm vagy Herbert von Karajan valaha is bajlódott volna Händel-librettókkal. (Az utóbbi talán nem is vezényelt Händel-operát soha, miért is fordított volna.) Csak azt akarom ezzel mondani, hogy a művelt és irodalmilag is aktív karmesterek országában élünk.

Azon gondolkodtam, miközben a londoni Amadeus közvetítését néztem, hogy talán rosszul értelmezzük a darabot. Hogy ha valakit megállítunk az utcán, hogy miről is szól az Amadeus, és szerencsénk van, nem azt mondja, hogy Salieri megölte Mozartot, akkor is feltehetően addig jutunk, hogy a világban otthonos középszer hogyan próbálja meg elgáncsolni a zsenialitást. Nem csak próbálja, de el is gáncsolja.  

Közben meg az Amadeus mintha nem ezt akarná mondani, inkább azt, hogy a zsenialitás egyszerű véletlen, valakit kiválaszt a Jóisten, hogy legyen ő a varázsfuvolája, varázshegedűje, varázszongorája, de legalább ekkora, ha nem nagyobb teljesítmény fölismerni a világra és a világnak szóló tehetséget. És abban nincs segítség és kiválasztottság, az saját erőből történik. Salieri ugyanolyan nagy ember, mint Mozart, mert a disznóól közepén vagy az ostobaság mezején is hallja, mi az, amit Mozart létrehozott. Mesterkedik és szenved, de ő A varázsfuvola bemutatóján is hallja a zenét, és nem a darab meg a környezet foglalkoztatja. Az ember egyszerre megérti a kritikusok és elemzők gőgjét, akinek jó a szimata vagy a minőségérzéke, annak van mire nagyképűnek lenni, ők tematizálják a művészeti világot, Salieri nem, Mozart igen. Nagyobb szellemi teljesítmény egy művet fölismerni, elemezni, a helyére tenni, mint megalkotni.

Az más kérdés, hogy sok elemző nem bírja ki, igazságtalannak érzi, hogy ő a maga szellemi ereje ellenére sincs sehol az alkotóhoz képest, és valamit írni kezd. Még igazuk is van, ha a továbbélésre gondolnak, Umberto Ecótól inkább fogják olvasni ötven év múlva A rózsa nevét, mint A nyitott művet, de ki mondja, hogy igazságos a világ?

Ki mondja, hogy nem?

Az a furcsa, hogy emlékszem Kerényi Tünde Sára születésére. Illetve nem is annyira furcsa, mert ő operai gyerek, apja és anyja az óbudai Zichy kastélyban előadott Agrippina alkalmából talált egymásra. Ahogy illik, félig apja, félig anyja a leány, a vezetéknevét Kerényi Miklós Gábor, a keresztnevét Frankó Tünde után kapta. A Miklós név kimaradt, némileg növelve a homályt, hogy a családban mi számít keresztnévnek és mi vezetéknek, de azért érthető a dolog. Amikor született, talán a Don Carlos ment az Operában. Én még őszinte újságíró voltam, vagy legalábbis jól nevelt, így aztán a jobb hátsó földszinti bejárásnál (akkoriban visszérpáholynak hívták az ott ácsorgó szakmai és potyanézők miatt), amikor Kerényi Miklós Gábor is odajött, gratuláltam a kislányhoz. Hogy hívják? Tünde Sára, mondta a boldog apa, és elkezdte a fejét ingatni jobbra-balra, miközben halkan énekelni kezdte: Tünde-Sára, Tünde-Sára. Tudom, hogy nem ez a szó az, ami az embereknek Kerényi Miklós Gáborról eszébe jut, de kifejezetten bájos volt.  

És most, hogy forduljon a kör, vagy a spirál megint a kiindulópontjához érjen, minimum egy körrel feljebb, beljebb, tovább, Kerényi Tünde Sára nevét látom az Agrippina színlapján. Ő a Händel-opera rendezőasszisztense. Szegeden, de szabad téren.

Szép, kerek történet. Ennél kerekebb már csak akkor lehetne, ha nem zuhogott volna az eső, és meg tudják tartani az előadást.  

Réber László kiállítás van a Virág Benedek Házban, elég jó próba arra, hogy... Mire is? Hogy megáll-e Réber művészete önmagában? Hogy gyengíti-e, ha nincsenek a rajzok környékén mondatok? Nem feltétlenül nagy, irodalmi mondatok, lehet Janikovszky Éva is, hogy Te is tudod? vagy Jó nekem. De lehet Vonnegut, Szerb Antal, Lázár Ervin, Örkény István, régi ismerősök. Bizonyos kor fölött összekapcsolódnak Réber vastag vonalai meg a kisalakú, kemény kötések.

És tényleg. Féllábú az óriás, ha nem támaszkodhat valakire, akkor egy kicsit értetlenkedik az ember, miért is tetszett neki ez annyira-annyira. Vagy miért is tetszik neki, hiszen a Macskabölcső kötetemet nem adnám semmiért. Mintha Réber a szó bizonyos értelmében színész volna, aki más gondolatainak tud igazán érdekes formát adni. Ha magáért kell jót állani (ilyenek a megnézhető animációs filmek is), akkor a keveset érzi az ember. Nem volt nagy gondolkodó, mondhatnánk, de hát mióta kell a rajzolónak nagy gondolkodónak lennie? Nagy megértő volt, és az sem kevés, még ha azt is érzi az ember, hogy minden rajz mellé egy fejezetet kellene mellékelni, hogy teljes legyen az élmény.  

Amennyire vissza tudok emlékezni, soha életemben nem voltam autósmoziban, egy ideig nem is értettem, hogy mi volna az intézménynek lényege, mi az értelme kocsiból nézni filmeket. A Frédi és Béni főcímében volt mindig egy jelenet, azt se nagyon értettem, hogy valami kisasszony visz egy óriási bordaszeletet, ráteszi a kőből készült autóra, az fölborul… - szóval valami amerikai őrültség. Bele is nyugodtam volna, hogy az életem autósmozi élmény nélkül pereg majd le, közben a műfaj is eltűnt vagy legalábbis háttérbe szorult, abban meg körülbelül biztos voltam, hogy nem a Müpa parkolójában fogom megtapasztalni a nagy kalandot.

Mit lehet nyerni? Az ember nem látja élőben a muzsikusokat, csak kivetítőn, nem a természetes hangokat hallja, hanem a rádiót kell beállítani. Legfeljebb nem idegesíti a szomszédait azzal, hogy rázza a lábát. Vagy olyan szomszédokat idegesít, akik rászólnak.

Mi lesz ebben a jó? Vagyis, immár jelen időben: mi ebben a jó? Ez már A sevillai borbély nyitánya alatt gyötör, amikor biztos vagyok abban, hogy nem fogom kibírni. Hogy ritkán sétálok bele ekkora csapdába, a hangminőség gyenge, de nem gyengébb, mint a zenei minőség, ezt a hervadtságot, amit Madaras Gergely ad elő az Operaház zenekarának nagyon kevéssé aktív közreműködésével, büntetni kellene, ha már fölhúzott orral nem lehet kisétálni a teremből, hiszen bent sem vagyunk.

És marad a szint, még ha énekelve minden egy kicsit elevenebb is, de mintha a tenor Horváth Istvánnak nem mondták volna, hogy egy Rossini tenorszólamban nem elég kappanhangúnak lenni, mozgatni is kellene azt a kappanhangot, mert nem tudom, hogy úgy van-e valami értelme az egésznek, így biztosan nincsen.

Kicsit jobb, kicsit rosszabb, de ha tényleg ez a maximum, amit az Opera saját erőből ki tud hozni Rossini-ügyben, akkor a szerzőt törölni kell a lehetségesek köréből, mert végtelen a távolság a vágyott és a megvalósult között.

Szinte észrevétlenül múlik a rossz érzés, de mire az este második része, Mozart Figarója megérkezik, már ki lehet bírni. Vagy több is. Meglehetősen feltűnő a különbség a nemzetközileg jegyzett és az itthon boldog énekesek között, legfeljebb azon érdemes gondolkodni, hogy azért lettek a nemzetközileg jegyzettek azok, mert eleve másképp, biztosabban, okosabban, több szándékkal énekelnek, vagy azért ilyenek, mert valamit megtanultak külföldön. Viszont a Figaro házasságára több nemzetközi énekes jutott, így aztán nagyobb, időnként kifejezetten nagy az öröm: Baráth Emőke Cherubinója, Bretz Gábor Figarója, Kálmán Péter Figarója és Antoniója ott van, ott a vásznon, ott a hangszóróban. Majdnem eltűnik a virtualitás, ennél több pedig valószínűleg el sem várható. És ez nem feltétlenül adottsági kérdés, mert Szegedi Csaba igazán szép hang, van is benne elszántság, csak a koncentráció nem tart ki még egy áriányi időre sem, a gróf áriájában mintha volnának pihenőrészei is, szép lassan leereszt minden, pedig nem épp végtelen hosszúságú a szám.

Nem panaszkodok tovább, mert nincs mire. Gála, sőt gálaközvetítés, közben azonban bizonyság arra, hogy tényleg van ilyen. Megtermett férfiak, estélyi ruhás nők izzadt fejjel és felindultan mindenfélét kiabálnak egymásnak. Úgy hívják: opera. 

Norman Lebrecht tett föl a Slippediscre egy 2001-ben készült kettős interjút, Msztyiszlav Rosztropovics és Starker János a kérdezett, abból az alkalomból, hogy Starker 75 éves lett. Nekünk könnyű megérteni Starker akcentusát, Lebrecht egy kicsit humorizál mindkettőjükön, mondjuk Rosztropovicsot tényleg nehéz követni, bár leginkább nem az akcentus, hanem a nyelvtudás és a fogak állapota miatt. De hát örül az ember, hogy ilyesmi egyáltalán még föltalálható, hogy azóta csak 19 év telt el, és mégis egy másik zenei világról, másik világból beszélnek.

Mitől is más, teszik föl nekik a kérdést, ők meg mondják, hogy azelőtt a jó csellista mennyire ritka dolog volt, Casals idejében egy volt, aztán néhányan jöttek, de sokan sohasem, most meg tele a világ nagyszerű gordonkaművésszel. A te versenyed, mondja Starker Rosztropovicsnak, a te versenyedet is egy tizenkét éves gyerek nyerte meg.

Az ám. Han-na Chang. Csodálatosan indult a karrierje a kilencvenes évek közepén. Rosztropovics mesélte el akkor a zsűrielnöki élményét, hogy bejött egy két lábon járó cselló, mert annyira kicsi volt a játékos, hogy nem látszott ki mögüle, aztán leült, és elkezdett játszani, és csoda, csoda, csoda.

Rosztropovics tényleg elkötelezte magát a gyerek Han-na Chang mellett, ő vezényelte az első lemezét, Csajkovszkij Rokokó-variációk. És tényleg szép volt – legalábbis addig, amíg az ember önsorsrontó magánszorgalomból meg nem hallgatta magát Rosztropovicsot ebben a témában – utána valahogy nem volt ereje visszatérni a csodagyerekhez.

Attól még készültek az új és újabb lemezek. Han-na Chang meg járta a világot, bár, mire hozzánk is eljutott, már vén ló volt, talán már 16 éves is elmúlt. Aztán ritkultak a lemezei, az utolsó 2008-ban jelent meg, Vivaldi-album, az ember meg bólogatott, aki korán kezdi, korán is hagyja abba a világsztárságot. Pláne, ha csellista, és nem olyan szent ember, mint Perényi Miklós, aki egész életét dobja oda annak a maroknyi gordonkára írt zeneműnek a jobb és mélyebb megértéséért.

A történetnek itt is vége lehetne, akkor sem volna tanulság nélküli, de Han-na Chang a cselló után elindított egy második karriert is, vezényelni kezdett, és nem is sikertelenül. Jelenleg a Trondheimi Szimfonikusok vezető karmestere. Nem veszett el.

A terápia a magyar címe, sokat nem mond, de a film sem mond nagyon sokat. Mindenesetre ezzel (is) indul a mozizás, reméljük kitart egy ideig. Nem merész jóslat, hogy A terápián nem fog múlni, akkora roham nem lesz, még ha a két főszereplő egyáltalán nem mindennapi figura. Ráadásul saját magukat játsszák, Gérard Depardieu-nek újra és újra el kell szenvedni a gratulálókat, akik mind Obelix-alakítását tartják nagyra. A feliratozó ezt még tudta, azt már nem, hogy a Laurel and Hardy magyarul Stan és Pan, azzal meg végképp nem tudott mit kezdeni, hogy Depardieu-nek a rokonszenvezők elmondják, hogy ők is szeretik Poutine-t. Poutine természetesen Putyin, vagy legalábbis én azt hittem eddig, hogy természetesen, de ezek szerint nem.

Depardieu a kisebb szám, úgy értem, méretben nem kicsi, elképesztő nagy darab, mellkasán ott a sebész szikéjének nyoma. A kisebbik, a történet Asterixe viszont Michel Houellebecq, aki pompásan játssza önmagát, motyog és méltatlankodik, szenved és szomorkodik, igazán vicces jelenség, és rokonszenvesebb, mint írásai alapján gondolná az ember.   

Óhatatlanul arra gondolok, melyik lenne az a magyar író, aki így el tudna játszani egy főszerepet valamelyik magyar filmben. Aztán meg óhatatlanul arra, hogy minek is tenné, kit érdekelne.

Amíg a Záray-Vámosi házaspár Orsó utcai házát nézegettem a rózsadombi (idegen)vezetésen, eszembe jutott, hogy hiszen én a házaspár egyik felét ismerem. Hogy pontosabb legyek, egyáltalán nem ismerem, de egyszer beszéltem telefonon Záray Mártával. Azt hiszem, gimnazista voltam, amikor megszólalt a telefon, Záray Márta vagyok. Nem esett ki a kagyló a kezemből, tudtam, hogy a szüleim előző nap találkoztak vele, ha nem tudtam volna, akkor ő elmesélte, és hogy szeretne nekik küldeni a lemezeikből, csak nem tudja, mi az, ami már megvan nekünk.

Hát, ugye, mit lehet erre válaszolni. Azt nyilván nem, hogy egyik sem, meg hogy fogalmam sincs, bár ez volt a valós helyzet, mármint az egyik sem. Nem valami kultúrfölényeskedésből, apámtól nem álltak távol azok a dalok, amelyeket Zárayék is énekeltek, legfeljebb ő még más szöveggel ismerte azokat. A Ghostriders In The Sky című számot például apám is énekelgette, azzal a kezdősorral, hogy „A diósgyőri nagykohónál láttalak meg én”. Ma sem tudom, hogy ez vajon a saját elmeszüleménye volt-e, vagy valóban létezett egy ilyen magyar szöveg.

Szóval ott álltam, a kagylóval a fülemen, mentőötletként az jutott eszembe, hogy „a legutóbbi lemez biztosan megvan”, Záray Márta talán észre sem vette, hogy mellébeszélek, vagy ha igen, akkor nem foglalkozott vele, mondta, hogy rendben van, akkor küld valami korábbit, dedikálva. És csacsogott, elképesztően kedves volt, közvetlen és lehengerlő, és az azért akkor is világos volt, hogy ő tényleg ilyen, ez nem valami hivatalos csevej, közönségbarát közvetlenség, és akkor az ember teljes zenefogyasztói öntudatával megbocsátotta a Homokórát meg a horgászós számot, de még a Gyöngyhalászt is. Nem szabad megismerkedni másokkal, mert az ember rögtön megszereti őket.  

Két óra talán nincs benne, én legalábbis kilencven perc után már elvágyódtam, de addig érdekes volt. Városnéző séta, turizmus a saját hazában, hogy ki lakott a Rózsadombon. Nem csak jó fejek, ezt lehetett sejteni, ebben a házban például Boldizsár Iván.

A probléma valószínűleg az évszakkal is van, a lombok között nem nagyon látszik semmi, bemenni meg mégsem lehet, hiszen laknak ott, így aztán a kerítés előtt zajlik a sztorizás, kié volt, kié lett, és hogy a Záray-Vámosi házaspár üveg lépcsőházában az iskolába szaladó gyerekek időnként láttak egy majmot. Ezt aztán az internet is megerősíti, sőt, pontosabbá teszi, egy sárga barkójú cerkófot lehetett látni. Itt laktak Latinovitsék, itt Gobbi Hilda, itt Nagy Imre, neki padja is van, és a múlt fölmenti, az ő esetében nem mondják, hogyan is vált tulajdonossá. Hiszen nem maradt az.

Ekkor telt le a másfél óra, ekkor éreztem azt, hogy le kellene vonni valami tanulságot, de mit? Talán azt, hogy amíg térkép a táj, jobban tájékozódik benne az ember. Utána már minden nagyon bonyolult.

Ez a régi h-moll mise lemezem, a felvétel pedig még annál is régebbi, aminek látszik, mert a Hungaroton annak idején megvette az EMI kiadvány magyar kiadásának jogait, hogy ne maradjunk normális h-moll mise nélkül. Az idő eljárogat a lemezek fölött is, ma nem annyira könnyű végighallgatni ezt a hat lemezoldalt (vagy két CD megfelelőjét), mert az egészben van valami velőtrázó, főleg a kórustételekben. De hát az énekesek!

Azért is tettem ide a saját példányomat, mert két aláírás is van rajta, és furcsa módon mindkét énekesnek, Nicolai Geddának és Hermann Preynek is ma van a születésnapja. Az előbbi 95, az utóbbi 91 volna, ha volna.

Csak az utóbbira koncentrálva: tudom, hogy ez nem sokat jelent, de ha magamnak hangot lehetett volna választani, akkor Prey hangját választottam volna. Mert, persze, klassz dolog tenornak lenni, és komoly dolog basszusként megzörgetni az ablakokat, de a bariton, ez a bariton, amelyik úgy énekel, mintha beszélne, és úgy beszél, mintha énekelne, az egészen más. Az nem fellépés, hanem élet. Mindig is ezt éreztem, ha Prey énekelt, hogy eltűnik a két élet, a hivatalos és a magán közötti különbség. Nem akarok igazságot tenni a múlt század nagy dalnokai között, de talán igaza van annak az izgatott kommentelőnek, aki azt írja, hogy ha valakinek Fischer-Dieskau a legnagyobb dalénekes, akkor az még nem hallotta Hermann Preyt. Mert hogy tényleg így van, vagy még ígyebbül: Fischer-Dieskau szövegközpontúságában mindig éreztem valami földközeliséget, Prey viszont teljesen természetesen élte meg és tette átélhetővé a zene és a szöveg egységét. És nem csak dal, nem csak Figaro, nem csak Beckmesser, de operett is, lipitylotty bécsi dalok, hogy a Práterben nyílnak az utolsó rózsák.

És Bach, Bach, Bach, nem csak a h-moll mise, de a Máté-passió is, vagy a Kreuzstab-kantáta. Azért most a h-moll misénél, és annak magyar kiadásánál maradva nincs jobb ötletem, mint idemásolni azt, amit Uhrmann György írt róla a kísérőfüzetében: szeretetreméltó lényéből ellenállhatatlan kedvesség sugárzik.

Ennyit mindannyian megpróbálhatnánk.