Olyan, amilyen, mondanám a Molnár Gál posztumuszra, a Coming outra, de ez így nyilván egy kicsit kevés. Akkor: vegyes. Hol azt érzi az ember, hogy megtakarítaná magának ez vagy azt a fejezetet, amikor Molnár Gál nagyon ördögfiókáskodik, vagy amikor hősködik, de biztosan így teljes a kép. És van, amit nagyon jó, hogy leírt, megírt, hadd tudjuk, mi volt itt, hadd ne felejtsük el, hogyan játszott a hatalom az emberekkel és viszont. És vicces, és megható, és bosszantó, gondolom, a szerző sem volt másmilyen.

És miközben mind azt gondoljuk, hogy a coming out a bevallott homoszexualitásra vagy a bevallott beszervezettségre utal, van itt valami más is. Ami nekem a mestermű-fejezet, a Ronyecz Máriával való kapcsolat. Ronyeczet (amennyire emlékszem, mindig vezetéknéven szerepelt az írásaiban) kétszer vette feleségül Molnár Gál, értelemszerűen egyszer tehát elváltak, bár a bontóper után együtt távoztak és egy lakásba mentek. Miközben a részletekről semmit nem tud meg az ember, mégis mindent megsejt, ami ezt a két embert összekötötte, a fejezet talán sokkal lényegesebb a Molnár Gál-életben, mint amennyit ír róla. Talán nem, csak azért gondolom, mert az írás tökéletesen áll a kifeszített kötélen, ízléses és elegáns és szívhez szóló, és ettől megsejti vagy sejteni véli az ember a kapcsolat mélységeit. Miközben hajlik jobbra, hajlik balra, tragédia és vicc irányába, de megy egyenesen, előre.

Ronyecz és Molnár Gál mennek hazafelé az orvostól, odamennek hozzájuk az adománygyűjtők: a rákkutatásra gyűjtünk. Mire Ronyecz: Köszönöm, az enyémet már megtalálták.    

Már megérte. Megírni, elolvasni egyaránt.

A nemrég közvetített Gramophone karanténkoncert egyik nagy tanulsága és élménye volt számomra a barokkhegedűs Rachel Podger. Ahogy állt a szobájában, mögötte a fekete kutyája hevert hanyatt a kanapén, négy lába az ég felé irányozva, Rachel Podger pedig nagy szorgalommal játszott el három tételt Bach E-dúr partitájából. Szorgalommal, de nem csont nélkül, és az ember másra nem is tud gondolni, mint hogy ha egy erre specializálódott muzsikusnak ez ennyire nehéz, akkor milyen lehetett a kortársaknak, akik valószínűleg nem gyakorolhattak napi négy órát, mert zabba mentek volna a lovak.

És a hegedű még rendben van, de az mindannyiunk tapasztalata, hogy ha trombiták is vannak egy barokk zenei koncerten, azt aligha lehet megúszni őrületes gikszerek nélkül. Emlékszem egy Zádori Mária énekelte Bach-kantátára, Jauchzet Gott in allen Landen, szeretik egyébként is játszani, mert nem csak az énekszólam szép, de csodálatos trombitálnivalók is vannak a műben. Itt viszont a trombitaművész a darab végén egyszerűen nem akart fölállni, hogy megköszönje a tapsokat, annyira reménytelen szórásban voltak az eljátszott hangok a leírtakhoz képest. Jöhetünk közelebb is az időben: ha valaki megnézi Beethoven zongoráját a Nemzeti Múzeumban, látja, hogy hát, ezen eljátszani a Hammerklavier-szonátát… Lehetetlen. Az első akkordok után meg kell, hogy adja magát a finom kis bútordarab, szakadt húrokkal, törött lábbal kellene összeroskadnia. Mintha nem egyszerűen az előadói erőfeszítést, hanem a megszólaltatás lehetetlenségét építették volna bele a szerzők a zenei élménybe. Használd a fantáziád, hallgató, mert hallani úgysem azt fogod, amit kellene.

Aztán egy szép nap eljött Paganini és Liszt, és eljátszották a kottát. Sőt, kevés volt nekik, új kottákat kellett írni, hogy kellően nehezek legyenek a darabok. Vagy másképp nehezek. Mintha volna a zenetörténetnek egy ilyen megoldása is: előbb az elmélet nem találkozik a gyakorlattal, aztán a gyakorlat nem találkozik az elmélettel, a hangsúly a komponista fantáziájáról áttevődik a hangszeres zenész ujjaira. Az ő ügyük, az ő társalgásuk, mi csak belehallgathatunk, aztán vagy értjük, vagy sem. Inkább sem.  

Olyan szép és bonyodalmas könyvet olvastam, hogy muszáj beszélni róla, bár az emberben benne van a félsz, hogy azt mondja: olyan szép és érdekes könyvet olvastam, hogy őrület, már a címe is, A Karamazov testvérek. De nem, nem, ez nem a Karamazov, és az ismerőseim sem hallottak róla (leszámítva, természetesen azt az ismerősömet, aki ajánlotta). A fátyol lebben, Jan Potocki: Kaland a Sierra Morenában. A cím megtévesztő, a borító még inkább, mert valahogy a cifra betűtípussal egy jó, izgalmas ifjúsági regényt sejtet, Adam Bahdaj stílusában. De Potocki egy kicsit régebbi, 1815-ben lőtt ezüst golyóbist saját koponyájába. Előtte megáldatta a golyót a pappal, mert úgy érezte, helyesen cselekszik, észrevette magán a vérfarkassá válás tüneteit, és nem akarta megvárni, amíg már nem lesz szíve végezni magával.

Nem, igazán nem egy őrült, inkább egy őrületes ember, akinek a munkásságát felsorolni sem könnyű. utazó, földesúr, nyelvész, néprajzkutató, egyiptológus (a képen is a piramisok szolgáltatják a hátteret), mérnök, katona, és író. A Kaland a Sierra Morenában (rendes címén A zaragozai kézirat) a főműve, ehhez képest persze elég bizonytalan, hogy mi benne az eredeti és mi a hamisítás. Teljes kézirat ugyanis nincs. A történet hatvanhat napot mesél el, amelyben az utasok megpróbálnak átkelni a sivatagon, és közben mesélnek egymásnak. Potocki franciául írta a könyvet, és még életében megjelent az első tíz napra való anyag Szentpéterváron. Aztán megjelent egy újabb adag, még mindig Potocki életében, de már nem biztos, hogy a jóváhagyásával, Párizsban. A többi talán elégett, mindenesetre elveszett, de megmaradtak lengyel nyelvű mesék, amelyeket visszafordítottak franciára, aztán vitatkoztak rajta, hogy vajon mennyire eredetiek. A magyar nyelvű változaton nem érezhető, hogy több szerző munkája volna, de ez talán a fordítót dicséri. Mindenesetre fejest ugrik a kötetbe az ember, aztán úszik, úszik, időnként nem tudja, hová, mert az egész olyan, mint a Karinthy-féle Ezeregyéjszaka-paródia, találkoztunk egy szörnnyel, aki elmondott egy mesét, a mesében a szörny találkozik egy kétfejű szörnnyel, amelynek mindkét feje belekezd egy mesébe, és így tovább. Potocki (ha ő) néha maga is hivatkozik arra, hogy el lehet veszíteni a fonalat, most a bolygó zsidó mesél valamit, most meg a cigányvajda, de talán épp ez a regény lényege, csak azt ne hidd, te kedves olvasó, hogy valahová eljutsz, ha átkelsz a Sierra Morenán.

Na és? Talán nem elég jó a fotelben?  

Egy rádióműsorban találkoztam vele, a műsorgazda Madarász Zsolt, és, meglepő módon, a műsor hőse nem is ő volt (akkor), hanem Birgit Nilsson, arról beszélgettünk, hogy milyen volt, hogy énekelt, mennyire volt nyomasztó a hangereje, a zenei és színpadi biztonsága, a lénye. Ment a beszélgetés, és egyre erősebb volt bennem az elragadtatás, itt ülök, egy stúdióban, egy asztalnál Kovács Eszterrel, akiről valószínűleg sokan egyáltalán nem is tudják, hogy kicsoda, mintha a neve is olyan volna, hogy elrejtse a különlegességét. És ez a különlegesség nem abból áll, hogy végigénekelte a világot, Scala, Metropolitan, Bayreuth, itt ő mind volt, énekelt, sikere volt, visszahívták, mert van ilyen. Magyarból is van ilyen, csak elég ritka. Csakhogy ő... jaj, mit is érez az ember.

Amit az életrajz mond. 45 évesen visszavonult, mert csalódott a műfajban, nem lehet tartani a színvonalat, minden a pénzről szól, ide-oda röpülgetnek ugyanazok az énekesek és karmesterek, és próbálják magukat megnöveszteni a feladathoz, de ez az idő szorításában és egy bizonyos fellépési teher mellett képtelenség. Idáig mindenki eljut, akinek sikere van az operai pályán, csak a következtetést nem vonja le, hogy ha nem tudod megváltoztatni a rendszert, akkor szállj ki belőle.

Kovács Eszter meg azt mondta, hogy neki ez nem tetszik, és visszaköltözött Hajdúnánásra. Na, most ilyen ember nincs. Illetve egy van, és az éppen ő.

Van Molnár Ferencnek egy darabja, musical is lett belőle, A vörös malom, ahol a Magiszter egy emberrontó gépet hoz létre, meg kell keresni a legjobb, legtisztább embert, bedobni, és nézni, hogyan romlik meg. Van, akin nem fognak a malmok, operák, világok.

Ma nyolcvanéves. 

Tudom, senki nem gondol és nem akar semmi rosszat, de többé-kevésbé minden nap meglepődök azon, ahogy a vírus áldozatairól hírt adnak, na, megint három, idős és krónikus beteg halt meg. Senki nem akarja azt mondani, hogy „a temetők meg üresek”, vagy hogy „hát mire számítanak”, és inkább csak a megnyugtatás a cél, a vírus terád, egészséges és hetven-hatvan-ötven alatti, nem olyan veszélyes, mégis eszembe jut a Weöres-vers. Vagy a Kodály-kórus szövege, Az öregek. Hogy oly árvák mind, ami elég erős kezdés, hiszen egyszerre használja az árva jelentésárnyalatait, hogy szegények, elhagyottak, és közben a szó szoros értelmében is árvák, hiszen az öregeknek már se apjuk, se anyjuk. És nem arról panaszkodnék, hogy a világ elveszítette az öregeket, vagy az öregek hasznosságába vetett hitét, hiszen Weöres is ezért írta a verset, és biztosan reménykedett a megzenésítésben, ha „Kodály Zoltán mesternek” ajánlotta. Nem új a tapasztalat, csak érti az ember, miért panaszkodott a rémhírterjesztésért letartóztatott bajuszos krapek, hogy nem baj, hogy elvitték, semmi nem baj, csak hogy azt mondták rá: bácsi. Én nem vagyok bácsi.

Weöres is ezt írta. Idegenül néz a napsugár is, és oly furcsán mondja minden ember: „Jónapot, bácsi.”

Vírus ide, vírus oda, ez jobb nem lesz. De talán rosszabb igen.    

Van egy olyan, kifejezetten klasszikus zene sugárzására kitalált internetes szolgáltató, hogy Idagio. A névben épp a poént nem értettem meg, egészen tegnapig azt hittem, hogy úgy kell mondani: idádzsó, ki tudja, miért, holott a lényeg az i betűn van, mint az Apple termékeknél, szóval ájdádzsó a megoldás.

Tegnap ezért jött a megvilágosodás, mert egy interjút néztem-hallgattam rajta Ben Heppnerrel, aki eltűnt az utóbbi időben, pedig nagy Wagner-tenor volt vagy most is az, a szó minden értelmében. Szép, erős, mégis lírai és fiatal hang volt egy óriási testben. El is mesélte az indulás keserveit, ahogy semmi nem ment, csak a gyermekek jöttek egymás után, és a pálya nem és nem indult el, amíg azt nem mondta, hogy elég, valamit csináljak, de jól. Lehet az főszerep, mellékszerep, karéneklés, csak jó legyen már végre, nem közepes, nem elmegy, nem még belefér. Míg ezt kimondta magának, a szomszéd szobában, a rádióban Jon Vickers, a kanadai tenor énekelt, így egy kicsit Heppner úgy érezte, hogy Vickers is áldását adta az elhatározásra.

Az interjút Fred Plotkin készítette, aki nyilván nem ismerős figura errefelé, és azt sem lehet mondani, hogy nagyon hagyományos szellemben kérdezgette volna a tenort, inkább igyekeztek minden történetre egy másikat mondani, milyen volt, amikor Johan Botha, a Heppnernél is kövérebb tenor a Fidelio második felvonásában azt énekelte, hogy már két éve senyvedek itt kenyéren és vízen, mire a közönség felröhögött. Láttátok volna azelőtt.

Na de ki az a Fred Plotkin? Egyfelől mint egy igazi Super Mario, köpcös és bajszos, másfelől meg – ezt hívják életművészetnek. Ahogy írja: repülőn, operaházakban, Manhattanben és a kibertérben él, operát hallgat, néha dolgozik is, a Metben volt ügyelő, másfelől meg szakácskönyveket ír, az olasz konyha aktív és passzív rajongója. Mintha mindazt, ami kéjes és bűn nélkül való, magához ragadta volna, ez az én szakterületem. Vagy az opera és a spagetti is bűn? Mert akkor jaj neki. Mondjuk nekem is.

Molnár Gált olvasom, a Coming outot, nem tökéletes elégedettséggel, de ez tényleg nem számít. Mondhatni, ki gondolta volna, hogy friss (nem friss, de új) Molnár Gált lehet még olvasni lassan kilenc évvel a halála után. Így aztán, ha nem is tökéletes elégedettséggel, de tökéletes boldogsággal lapozok benne néha előre, most már több levelet ne idézzen, amiben szidják, mert, ugye, a látszat ellenére a kritikusnál ez dicsekvés, látjátok, hogy hatok, hogy fontos vagyok, hogy mennyire tudnak gyűlölni. Meg hát az is fontos, hogy kik gyűlölik az embert. És kik nem, egy Bessenyei mennyire felette áll a többieknek, hogy hajtja el az újságírót: most hőbörögtök? Akkor kellett volna. Mikor? Amikor ez ment, és beleszavalja a telefonba az Egy mondatot.

Nem találkoztunk sokszor, de talán emiatt viszonylag élesen megmaradtak bennem a találkozók, így aztán, amikor Tábori Nóra amiatt panaszkodik, hogy őt Molnár Gál nem szerette, csak bólogatni tudok. Amennyire meg tudom állapítani: tényleg nem szerette. Legalábbis egyszer emiatt hőbörgött, hogy Tábori Nórára mekkora szerepet akarnak osztani. És ez miért baj, kérdeztem, mire annyit válaszolt: nekem a Tábori Nóra ne emberábrázoljon.

Tudom, hogy ilyet nem szabad a kritikusnak mondani, meg gondolni se, csakhogy azóta is, ha meglátom Tábori Nórát valami nosztalgikus tévéműsorban, mindig ezt mondom: nekem a Tábori Nóra…

És ahogy Törőcsik Mari szerint a színész addig él, amíg az utolsó ember él, aki még színpadon látta, úgy azt is mondhatnánk: vagy addig, amíg valakiben él valami MGP bonmot róla.

Szép, hosszú élet végén, 96 évesen meghalt Gabriel Bacquier, francia bariton, bár ezért ő már most rácsapna a kezemre. De hát nem úgy értettem én sem, hogy csakis francia operák baritonszerepeit énekelte volna, első osztályú Scarpia volt, Mozartot is énekelt, és ha a legélénkebb emlékemet kell róla elővenni, akkor van egy Falstaff-film. Götz Friedrich rendezte, Bacquier a címszereplő, először a Mezzo tévén láttam, és egészen meg volta döbbenve a kezdetén. Nem történik semmi. Csönd, csönd, csönd. Közben Falstaff, vagyis Bacquier arca látható, annyira keveset mozdul, hogy figyelni kell, nem állókép-e vagy nincs-e benne lassítás. Az arc betölti a képernyőt, de közben alig arc, hiszen nem csak vastag smink van rajta, hogy kellően vén John legyen, de még valami vizes vatták is vannak rajta. A szeme viszont él, pedig nagyon nem játszik vele, az is csak úgy van, és mégis: Falstaff nem pocak és nem hang kérdése, hanem szemé.

Azóta láttam a filmet az interneten, és kiderült, hogy ez a nagy csönd nem feltétlenül nagy csönd, nem így volt kitalálva, amíg Falstaff fejét szokjuk, szól németül valami narrátorszöveg, de a francia vagy a nemzetközi változatból azt kihagyták, csak nézzük egymást, hiszen együtt fogjuk tölteni az elkövetkező két órát.

De, ami a filmet illeti, nem csak Bacquier a kiemelten fontos, hanem a Mrs Quicklyt éneklő Szirmay Márta is. Tudtam róla, hogy volt egy ilyen énekesnőnk, hiszen szerepelt néhány lemezen, többnyire oratóriumokban. Aztán meglepődve láttam, hogy a Gonda János féle Jazz könyvben is szerepel, mint a kevés magyar jazznők egyike. Mire ezt olvastam, már a nemzetközi karrierjét futotta, ő is azok közé tartozott, akik csinálták, és nem beszéltek róla itthon, akkor sem, amikor már hazajöhetett. A Hungarotonnál volt is jazz-lemeze, elég vicces, mert amikor Anitát énekli a West Side Storyból, nem szólnak neki, hogy a „find” szó kiejtése „fájnd”, így aztán findnek énekli az A Boy Like That kezdetű dalban. A hangjáért szerettük.   

Vannak nyelvi problémák, amelyeket mi alig érzékelünk, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is érzékelünk, amikor idegen nyelveket tanulunk. Leginkább a dolgok nemére gondolok, hogy most der vagy die vagy das, il vagy la, le vagy la. Nem mindegy?

Nem hát. Annyira nem, hogy a kérdésben sokszor az országok akadémiájának kell döntenie, legutóbb épp a koronavírus tette föl a kérdést a tudósoknak, akik, legalábbis Franciaországban úgy döntöttek, hogy a COVID-19 nőnemű. Ami innét nézve azért meglepő, mert a vírus szó végződése hímnemre utalna, de ők tudják. Az ember próbál szabályokat találni, logikát keresni, igen, a posta nőnemű szokott lenni, a hold is nő, a nap viszont férfi, kivéve németül, ahol éppen fordítva van. A Földközi-tenger az olasz csizma körül férfi, a Riviéránál viszont nővé változik, de hát rendben van, a tenger nagy.

Milyen nemű az opera? Azért jutott csak eszembe a kérdés, mert a Metropolitan honlapján kétórás dokumentumfilmet adtak a színház történetéről, a nagy átköltözésről a régi helyről az újba, a maiba, az 1966-os évad- és színháznyitásról.  Hihetetlenül jól rakták össze a történetet, egyszerre volt személyes és dokumentumokat közlő, beszéltek Rosalind Eliasszal, ezt ma már nem tehetnék meg, Alfred Hubayval, aki 62 éven át ültette az embereket, ő is halott már két éve. Beszéltek Leontyne Price-szal, ő még csak 93 éves, viszont  ő volt a színháznyitó Antonius és Kleopátra opera hősnője. És közben mesélik a színrevitel izgalmait, a bemutató hetében leáll a forgószínpad, összeomlik ettől szinte minden, hiszen a színpadi seregeket el kellene tüntetni, de ha nem kiforognak, hanem masíroznak, akkor túl rövid a Samuel Barber által komponált zene, újra kell írni azt a részt. Aztán a jelmezes főpróbán nem tudják kivarázsolni a piramist a szín közepéről, a statiszták Rómában sétálnának, de az utca közepén ott egy piramis, benne szegény Kleopátrával. Vicces volna, ha nem két nap múlva lenne a bemutató. Bajban vagyunk, mondja a rendező Zeffirelli, de aztán szerencséjük van: a bemutatón sem tudják a helyére cibálni a piramist, de legalább járkálni lehet tőle.

Mindezt elmeséli Leontyne Price, aki ott volt, bent a piramisban, vagy a függöny előtt, és mondja, hogy ennek már ötven éve. De ez az opera ötven év múlva is állni fog. És azt mondja rá: she. Ez persze nem világszabály, a francia opera például rendületlenül fiú, de a Metropolitan nő. Hát így kell közelíteni hozzá. Egy szép napon.

A Gramophone magazin is összehozta a maga karantén-körkapcsolását, három órán át adták egymásnak a lehetőséget befutott és beérkezésre váró sztárok, díjazott emberek zenéltek otthon, hogy rávegyék a nézőket a nehéz helyzetben lévő muzsikusok támogatására, remélem sikerrel. Közben, persze, az esemény önmagában is érdekes, ki mennyit vállal, ki sok, ki kevés, kinek mennyire fontos, hogy milyen benyomást kelt. Az amerikai hegedűs James Ehnes, akinek a híre még idáig nemigen jutott el, például külön  akusztikai tanácsadót is fogadott, hogy szépen szóljon a Bachja, Simon Rattle csak néhány szót szólt a telefonjára, ő úgyis karmester, egyedül nem megy sokra, odarakta a készüléket, és míg nagylelkűségre biztatott, nézegethettük, hogy lóg ki a szőr az orrából. 

Azért nem ez volt a legérdekesebb, legalábbis számomra, hanem egy másik Sir, Antonio Pappano, aki elzongorázta Bach Olasz koncertjének második tételét. Az ember persze, hogy ismeri a darabot, ezer különb előadásban hallotta, elmélyült művészek nagy elmélyülését, amivel minket is elmélyítenek. Pappano persze nem versenyezhet egy erre specializálódott zongoristával, és mégis jó volt, ahogy játszott. Épp a semmilyensége miatt, hogy nem akart többet, mint a hangokat, amivel ráébresztette az embert, hogy az esetek túlnyomó többségében nem azt hallgatja, amit kéne. Próbálunk az előadóval lépést tartani, vele borulni bele a szépségbe, és közben elfeledkezünk a zenéről, hogy mindennek az alapja a mű, hogy a sok interpretáció mögött mégis ott van az állandó, a mindig ugyanaz, amit az él át, aki először hallja a darabot. A szokásos tanulság: minél többet tudunk, annál kevesebbet értünk. De ez talán nem is olyan nagy baj.