2016-ban kihagytam, amikor volt a Met közvetítés, nyilván egybeesett valami koncerttel, én pedig meg voltam elégedve a saját álláspontommal, hogy nem szeretem az Elektrát. Láttam Kovalik-rendezésben, és akkor se szerettem, mi többet kívánhat az ember magától? A nemszeretésnek pedig voltak megerősítői, hogy kisebbet ne mondjak, Bartók is azt mondta, hogy nem lehet kétszer elsütni ugyanazt a zenei történetet (mintha ő nem írt volna több éjszakazenét lassú tételnek). Mégis mintha igaza volna. Richard Strauss dörzsölt színházi emberként azt nyomta, ami bevált, ha a Salomét szerették, akkor kell egy másik nagy nő a történelem kezdetekor, aki címszereplő, aki hisztérikus, és aki miatt ölnek. Aztán majd halálba táncolja magát. Csak legyen minden több, nagyobb, hosszabb.  

Minden több, nagyobb, hosszabb, a Met igazgató Peter Gelb azt mondja, ez a legnagyobb zenekar, amit valaha is elhelyeztek a Metropolitan árkában. A színházban persze népszerű a mű, két film- és sok hangfelvétel készült az előadásokról. Ez most a legutóbb rögzített, Patrice Chéreau szép, okos rendezése, mintha Rothko-színekkel dolgozott volna, festményben sétálgatnak a hősök, és vitatkoznak megbocsátásról és bosszúról, hogy szabad-e normális életet élni, legalább megpróbálni, vagy el kell számoltatni a bűnösöket. Helyre kell-e zökkenteni a világot, vagy maga a zökkentés végteleníti a kisiklást, férjgyilkosságra anyagyilkosság a válasz, nyilván a testvérgyilkosság volna a logikus folytatás, bár itt nem az történik.

Minden klassz, a címszereplő Nina Stemme meg főleg klassz, ahogy végigordít mindenkit, aki beteszi a lábát a színpadra, nem is érthető, hogy ezt hogyan lehet végigcsinálni, a többiek váltják egymást, ő meg egyedül van, úgy állja a kettősöket.

De a hogyan lehet végigcsinálni még mindig érvényes a nézőtéri oldalon is, egyszerűen nem tudok lépést tartani velük, folyton Strausst látom magam előtt, ahogy bólogat, ez még belefér, ez is, ez is.

A legenda szerint az Elektra bemutatóján a függöny lehullásakor akkora volt a döbbenet a nézőtéren, hogy tapsolni is elfelejtettek. Strauss hihetetlen lélekjelenléttel fölállt az első sorban, a közönség felé fordult, és azt mondta: nem tehetek róla, de nekem tetszett.

Nem tehetek róla én sem, de nekem nem. Azért nem adom föl.

Halva találták a fotós Peter Beardet az erdőben, és nyilván nem lepte meg a hír a családot sem, hiszen már három hete nem találták. Kisétált az otthonából, és eltűnt, csak a legelszántabb reménykedők képzelték, hogy valaki tán megtalálta, hazavitte, és gondolkodik, hogy vajon ki lehet ez az ember. Peter Beard, a híres fotós? Nahát.

A csoda elmaradt, a holttest került csak elő, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy ez az öngyilkosság egy formája volt, ahogy Lawrence Oates elment sétálni Scott kapitány sátrából, hogy kicsit körülnézzen a hóviharban. Menj csak. Peter Beard nem mondott semmit, amúgy is konfúz volt, aggkori szellemi leépüléstől szenvedett, amikor meg sem lehet mondani, mi a világos pillanat, és mi az elborulás. Volt már egyszer nagyon közel a halálhoz, 1996-ban megtámadta egy elefánt, abból legendásabb halál lehetett volna.

Beard az élet nagy nyertese volt, apai ágon vasútmágnások, anyai ágon dohánytőkések voltak, ő meg, van ilyen, igazán jóképűnek született. Kamaszkorától vezette a naplóit, újságcikkeket, fényképeket, telefonbeszélgetéseket, amit lehet, elmentett a (nem is tudom) jövőnek vagy jelennek. A legszebb nőkkel esett szerelembe, akik többnyire viszonozták az érzelmeit, klasszikus szőke herceg, bolond, aki ellenáll neki. De közben készültek a fotók, a legnagyobb hatással az afrikai vadonban, bemutatva, hogy rossz lesz a vége, vagy nem is lesz, End of the Game az egyik albumának címe, már rossz vége van, pusztulnak az állatok, lesoványodott elefánt trombitál a Kilimandzsáró előtt. Én időben szóltam, mondta Peter Beard, és elindult az erdőbe.

Az első mű, amit John Adamstől hallottam, a Short Ride in a Fast Machine (a hivatalos magyar cím szerint Rövid utazás sportkocsival) volt. Az első opera, amit hallottam tőle, a Nixon in China volt. És most, a legfrissebb (tavaly bemutatott) műve a Must the Devil Have All the Good Tunes? címet viseli. (Bocsánat a bénácska fordulatért, de az ember ki akarja kerülni, hogy egymás után tegyen kérdőjelet és pontot.) Általános minimumként annyi biztosan elmondható, hogy címet adni tud, és hogy a közönség nyilván szívesen megy el egy olyan koncertre, ahol a művek címe is vicces, érdekes, elmagyarázható (a New Yorkerben olvasta, de talán Luther Mártonig megy vissza az eredet), mintha azt kellene meghallgatnia, hogy Adams: 3. zongoraverseny. Az már külön ajándék, ha a bemutatón Yuja Wang játssza a szólót, a szerző vezényelte előadásban pedig Víkingur Olafsson.

El van indítva a darab a maga útján. De nem csak ebből a szempontból, hanem zeneileg is: John Adams a híres Peter Gunn témát használja, persze, megbonyolítva, ez mégis klasszikus, de ismerősen, hogy mindenki tudjon valahogy kapcsolódni az ő Haláltáncához. Ha az. Mert Liszt benne van, az biztos, de Prokofjev is, az egészben van valami vidám csalfaság, mintha becsalogattak volna mindenkit mély vízbe, hogy nem lesz semmi baj, nem lesz hosszú, nem erőfeszítés, bírni fogod, és a végén elégedetten mondhatod: ismerem a kortárs zenét. Vagy valamit ismerek belőle.

Aztán mégis hosszú, nem vészesen, de mint egy normális, klasszikus zongoraverseny, így a Haláltáncnál tényleg hosszabb, mégis bonyolult, mégis az a tanulság, hogy nem ismerem a kortárs zenét. Mondhatni: győz az igazság.

Szeptemberig látható online az Andy Warhol-kiállítás a Tate Modernben, de hát tudjuk, mi is az az online-kiállítás, gázálarcban szagolgatni a rózsát. Nem vagyunk ott, nincs fizikai kapcsolat, ahol a színek számítanak, az eleve reménytelen, hiszen minden monitor csal, többet vagy kevesebbet, de csal. Kivétel a kivétel.

Mert Andy Warhol Ezüst felhőit láttam életben is, amikor itt voltak, Budapesten, és szépen csinálták meg, sikerült elérni azt, amit nem mindenkinek: az ezüst párnák elemelkedtek a földtől, de nem ragadtak a plafonra, szálldogáltak a térben, az ember köztük lépkedhetett, hozzájuk érhetett, arrébb lökhette őket.

Nagyon jó. Biztos nagyon jó, ezüst párnácskák, tényleg mitől nem várják mostanában, hogy az ember hasra essen.  De a Tate kiállításán mintha éppen ez volna a lényeg: ne ess hasra. Ne azt nézd, ki lett Andy Warholból, hanem hogy mit csinált. Miért, mit csinált? Ezüst párnácskákat?

Ezüst felhőket. Nem tudom, hogy jól értelmezem-e az egészet, de mintha arról volna szó, hogy look for the silver lining, hogy ha felhőt látsz, akkor ne felhőt láss, hanem az ezüst belsejét, ahogy átsüt rajta a nap.

Slágerbölcsesség, tényleg az, van is egy ilyen Jerome Kern-dal, vagy a Generál is énekelte, hogy A felhők fölött mindig kék az ég. Nem szabad kimondani, mert akkor menthetetlen, de ha csak kóvályog az ember a felhők között, akkor jó.

Ez is egy adottság, méghozzá fontos adottság, ha valaki előadóművész: nem kivívni, nem kikényszeríteni, hanem csak kiélni, kilétezni a közönség szeretetét. Hogy mindannyian azt akarjuk: legyél jó. Nem kell azzal fárasztania magát a művésznek, hogy megnyerjen minket magának, meg vagyunk nyerve a lényétől, a fényképétől, talán már a nevétől is. Yehudi Menuhin? Csak jó lehet. Víkingur Olafsson? Csak jó lehet?

Egyébként jó, tényleg, tud zongorázni, és keresi azt a valami mást, van Glass-lemeze, most meg Debussy – Rameau. Kicsit úgy tesz a világ, mintha ez mennyire merész ötlet és párosítás volna, holott Debussy számára meghatározó élmény volt, amikor először hallott Rameau-t, amikor operát kezdett el írni, akkor is a francia barokk világ lebegett előtte, és nem Wagner vagy Verdi nyomait nézegette. Meg hát van is egy műve, Hommage á Rameau, Olafsson is eljátssza a lemez utolsó számaként.

Nem számolgattam percre, darabszámra biztos, hogy ez inkább Rameau- és nem Debussy-lemez, de az ötlet akár jó is lehetne, valahogy bemutatni a hasonló gondolkodást, ami létezik, egyes Rameau-darabok címét Debussy is elfogadta volna. Csak hát egy lemez nem feltétlenül a koncepció, akkor volna igazán csodálnivaló az egész, ha a darabok egymásra rímelésétől függetlenül az előadások is olyan fenomenálisak volnának. Víkingur Olafsson hallgatása közben azonban az ember elkezd rögtön két másik zongoristára gondolni, Rameau-ügyben Grigorij Szokolovra (akinek egyébként ma van a hetvenedik születésnapja) és Kocsis Zoltánra, akinek a Debussy-interpretációja végül nem lett nemzetközi standard, de mintha Olafsson mégis arrafelé tapogatózna, nem mosni, nem lavírozni, hanem vagányul, bele a közepébe, ezek itt hangok, nem színek.

Annyiszor hallgattam és önként a lemezt, hogy nevetséges volna bukásról vagy kudarcról beszélni. Nagyszerű bevezetés, de csak bevezetés abba, hogyan is zongoráznák ezt a nagyok. Akik, ráadásul ketten is vannak, nem csoda, ha lenyomják Víkingurt.   

Viszonylag ártatlanul kezdtem Tolvaly Ferenc A kivándorló című kétkötetesébe, ez az első Tolvaly-regény, amibe belekezdtem, ráadásul a 21. Század Kiadótól, akik, Updike-ot is forgalmazzák, új fordításokban.

Aki olvasott már Tolvalytól, az talán tudja a poént: őrület. Már a legelső lapokon őrület az a sznobéria, amit előad, akadémikus barátom beszélt a festő barátommal, és megegyeztek abban, hogy zeneszerző barátom egy zseni. Mindez azzal súlyosbítva, hogy akkor éreztem igazán jól magam, amikor az udvart söpörtem Tibetben, és közben jakvajas kiflit eszegettem, kiüresedtem és megtisztultam. Ki érti, hogy ennek ellenére miért tért haza a történet elbeszélője akadémikus barátja és matematikus barátnője társaságába.

Nem ez a fő nehézség az olvasásban, hanem maga a nyelv, vagyis hogy ilyesmikbe botlik az ember:

• Borika, szeretem az andalúz költőt, de én Katalóniába megyek.
• A keresztlányod is csak akkor érezte jól magát Barcelonában, amikor az andalúzokhoz, Núriához és Pablóhoz költözött – vágott vissza cserfesen a húgom.

Ez nem valami kikeresett furcsaság, ez a nyelvezet és ez a téma, legalábbis az első oldalakon. Ha aztán beindul, és csodálatos remekművé változik a regény, akkor elnézést, de én addig már nem bírom ki.

Bosszúság, bosszúság, amíg rá nem jön az ember: voltaképpen csodálatos, hogy az íróságnak még mindig van annyi vonzereje, fontossága, szexepilje, életigazoló nagyszerűsége, hogy meglett férfiak erőnek erejével és adottságoktól függetlenül is íróvá szeretnének lenni. Nem fog menni, de akkor is szép tőlük. Tolvaly, a vértelen író.

Esterházy a téma, és nagy örömöt okoztak a hetvenedik születésnap környéki megemlékezések, újranézhető kis- és közepes filmek, kérdések és válaszok, talán leginkább ez: https://24.hu/kultura/2020/04/14/esterhazy-peter-70-korkerdes/ És közben az is eszembe jutott, hogy egy fontos kérdést elfelejtettem föltenni Csabai Lászlónak A vidék lelke kapcsán. Hogy miért ilyenek az írásai. Ahogy egy barátom mondta: mintha száz évvel ezelőtt írták volna. Nem avítt, nem kopott, csak szabályos. Eleje, közepe, vége. Tegnap, ma, holnap. 

Egyszer majd megkérdezem, mert most még nem. 

Hogyan választottad ki a történeteid sorrendjét? Van valami titkos fonál, amelyre rá vannak kötve a novellák vagy hármas novellák, esetleg valami egyéb, gyakorlatiasabb szempontot is figyelembe vettél?

Leggyakrabban az időbeliség a döntő. Az első történet után időben is következik a második. És a triovellák egymáshoz képest is időrendbe vannak szedve. Kezdünk a harmincas évek végénél, és eljutunk a jelenbe. De van logikai szál is. Kibomlik egy történet a három novellán keresztül. Vázlatosan. Vagy inkább súlypontozva.

Beszéltél róla, hogy a hármasával összefüggő novellák mintha félúton lennének a novellák és a regény között. de vajon valóban létezik ez az út? Úgy értem, a regény valahogy több tud lenni, mint a novellahármas, a három novella több, mint az egy, vagy ez így mondvacsinált rangsor?

Igen, a regény több, mint egy hármas novella. Szerkezetileg mindenképp egy más műfaj és tán más minőség is. De én mindent a történet felől közelítek meg. És egy hármas novellába, vagyis egy triovellába már van annyi sztori sűrítve, hogy elég lenne egy regényhez is.

Bármily ostoba is a kérdés: miért csinálod? Tudom, vissza is kérdezhetnél, miért olvasok, de olvasni mégis kisebb erőfeszítés, mint írni, így mégis megkérdem: miért? Mi benne az élvezet? Mi a cél?

Hogy miért írok? Mert erre lettem teremtve. Ez a késztetés bennem olyan erős, mint az életösztön, a párválasztás, családalapítás ösztöne. Vagy még erősebb. Én mindent az írásnak rendeltem alá, ahhoz igazítottam.

Azért születtem oda, ahova, mert soktagú, mozgalmas família az enyém. Egy igazi élményforrás.

Azért végeztem történelem-német szakot, mert a történelmi és nyelvi ismeretek elengedhetetlenek egy írónak.

Azért végeztem el később a könyvtár szakot, hogy egész nap könyvek között lehessek.

Azért vettem feleségül Sz.-t, mert éreztem, hogy jó múzsa lesz belőle.

Azért lett két gyerekem, mert ők már megadják az apaság élményét, figyelhetem, egymáshoz hogyan viszonyulnak, ugyanakkor még tudok mindemellett írni.

Azért maradtam a szülővárosomban, mert annak az életét, történelmét még átlátom, így alapanyaggá tehetem.

És így tovább.

Ha nyitva volna, most Aubrey Beardsley kiállítás volna a Tate Britainben. Beardsley rajzai, gondolom, másoknak is onnét ismerősek, ahonnét nekem: a Salome különböző kiadásaiból, esetleg lemezborítókról, kísérőfüzetekről. Arra például csak a napokban jöttem rá, hogy minden nap látok egy Beardsley-rajzot, mert a Magyar Helsinki Bizottság is őt választotta a logójára.

Nagy karrier, ha belegondolunk, mennyi ideje volt rá. Hétévesen diagnosztizálták nála a tbc-t, és huszonöt éves volt, amikor bele is halt a betegségbe, addig meg kellett teremtenie az életművét, önmagát, botrányait és legendáját. Minden sikerült, ott lógnak a rajzok a Tate falán, még ha pont senki sem látja őket, akkor is, ami pedig a botrányokat illeti, még ma is vitatkoznak a művészettörténészek, hogy Beardsley vajon homoszexuális volt-e, vagy vérfertőző kapcsolatban élt a nővérével.

Ami Beardsleyben számomra különösen is izgató, az a saját világ, úgy értem, olyan világot rajzol, amelyben ő maga is lakó lehetne, különösebb változtatás nélkül. Ahogy a Helsinki Bizottság logóján a fölemelt ujjak Beardsley ujjai is lehetnének, illetve nyilván azok is, egyszerűbb lerajzolni a bal (vagy jobb?) kezemet, mint megkérni valakit, hogy álljon itt fölemelt ujjakkal. De ez a rajzönazonosság nem csak Beardsleyre érvényes, hanem sok egyéb esetben is, időnként a művészi színvonaltól függetlenül is. A Kondor Béláról készült fényképen, amelyen a kezébe temeti az arcát, föl lehet ismerni a kezet a grafikákról, vagy Szyksznian Wanda is ott van a maga készítette szörpös üveg címkéken. Akiknek nem tetszik a világ, esetenként rajzolnak egy másikat? Vagy ez ugyanaz a világ, csak ők így látják?    

Közeleg az idei Aegon-díj döntője, ha van ennek értelme, hiszen a produkciók nem újak, hanem rendes, kész, tavalyi könyvek, de a zsűri hamarosan összeül és reméli, hogy nem követ el nagy ostobaságot, amikor megnevezi az elmúlt év legjobb könyvét. 

Szerintem ez az. Vagy a több lehetségesből ez az egyik az, amiből most a részlet következik, Csabai László A vidék lelke című novelláskötetéből egy történet. Ő választotta, nyilván szereti, én is szeretem, és eléggé tengercsepp, úgy értem, tényleg ilyen az egész könyv. Ilyen is, más is, de most az ilyen a lényeg. 

Csabai László: Sakálok

– A saak…, saak…, sakálok… – kezd dadogva mentegetőzni Szűcs Misó, mikor meglátja a kanáliskanyar felől közeledni a számadót. Pedig hogyan is hallhatná meg ezt Molinárszki! De Misó, bár számított rá, pánikba esik attól, ahogy az fenyegetően lóbálja a furkósbotját, ahogy fejét bikaként előreszegve tart felé. „A vákáncsosoknak járt el a szájuk. Vagy a csősz figyelte ki a dolgot” – fut át a kondás fején néhány semmi haszonnal nem járó gondolat. A csősz hajnalban éppen csak biccentett, s mintha részeg is lett volna, de attól még észrevehette a kis vadas hiányát.

Már hallani Molinárszki átkozódását, és a nap megcsillan botjának rézkupakján. Misó tudja, az a rézsúly az ő homlokát fogja nemsokára beszakítani. Védekezésképp maga elé tartja tarisznyáját.

De a számadó kiüti a kezéből, és olyan pofont kever le neki, hogy a fiú elvágódik és legurul a töltésről.

– Te büdös fattyú! – ordít a számadó. – Eladtad a kis vadast!

– Nem, esküszöm a Mindenhatóra… – nyöszörög a fiú, mire Molinárszki csizmával belerúg a bokájába. Reccsen a csont.

– Eladtad a cigányoknak! Ide a pénzt!

– Nincs nekem, nincs nekem pénzem…

– Nincs? Szóval akkor te magad vágtad le a kis vadast! De csak tudjam meg, ki is ontom a béled!

– A sakálok…

– Sakálok az anyád picsáját! Mér’ nem mindjárt farkas! Sakál nem támad disznóra. Főleg ha őrzik. Bár tőled, tőled kitelik…

– Esküszöm, esküszöm az élő…

– Az anyád kurva mindenit te büdös, tolvaj bolsevik! Még Istent is káromolod?! Te, hová szöksz!? Azt hiszed, nem érlek utol? Zabálod a gazda puliszkáját és ez a hála? Na, várj csak, a kis vadasért az apád portáján fogja kiverni belőled a lelket a gazda!

Volt a Jezsi, a Vízibornyú meg a Rétidisznó. Ezektől kellett és lehetett rettegni. Esténként annyira, hogy a gyerekek az ágyba vizeltek. Mégis kérték a felnőtteket, hogy meséljenek róluk, mert rettegni jobb, mint unatkozni. A Jezsi asszony alakját veszi magára. Kútban lakik, ott a mélyben eszi a békákat, a gyíkokat, meg a gyermekeket. Ha gondatlan pulya vetődik a kútkávához, kinyújtja roppant hosszú kezét, melyekből roppant hosszú, acélkarmok bújnak elő, és már be is rántotta a szerencsétlent. A Vízibornyú eredetileg csak akkora, mint egy pondró. Tocsogókban, tavakban éldegél. De ha gondatlan a vízből kortyolgatva lenyeli, gyors növekedésnek indul. Ehhez felfalja az ember gyomrát, beleit, majd ha már igazán meghízott, szétrepeszti a hasát. A Rétidisznó olyan, mint egy hatalmas patkány. Kitűnően úszik és remek a szaglása. Arasznyi agyara van, az élő fát gyökerénél fogva könnyedén kikapja vele. Folyton eszik. Elhullott madarat, tojást, döghalat, csigát. Ha egy falkatársa megbetegszik, fölfalja azt is. Télen, ha már nagyon éheznek, széttépik a kondást, aztán elindulnak a bokortanyák felé. Kutyát, birkát, embert elemésztenek. Hálát adhat a Gondviselésnek, akinek egyik szörnnyel sem akadt még dolga. Melyek közül legfélelmetesebb a Rétidisznó. Mert a Jezsi meg a Vízibornyú… nos, hát ezek, a tanultabb emberek meg a lutheránus lelkészek szerint, nem is léteznek. De a koromfekete, óriás rétidisznók annál inkább, bárki megnézheti őket a kanális mellet, ahol a szilaj kondások ügyelnek rájuk.

Szűcs Misó nem akart kinőni a mesék és a rémtörténetek világából. Az iskolában éppen csak, hogy megkapta az elégségest. Hatodik után ezért az apja (noha törvény írta elő az ismétlő osztályokat, de a törvény elgyengül a bokortanyákon) megegyezett Kollár nagygazdával meg a számadóval, és elszerződtette kint lakó kondásnak.

Orgovánbokor képével együtt megérkezik a szaga is. A gőzölgő trágyahalmok és a nyitott árnyékszékek sűrűbb bűzzel terhelik a kis települést meg a környékét, mint amit a réti konda hagy maga után. Ezen még az sem segít, hogy az első udvarokból vékony füstcsík száll föl a valószínűtlenül kék égre. A szabad kemencék dolgoznak. Ma születik meg bennük a lepény és az ötkilós kenyér. (Hogy az aztán egyre rágósabbá váljon, s a végét már az állatok egyék meg. De az még messze. Kéthetente van sütés.)

A fiú anyja a ház falát meszeli. Az utcafronti részt. Ez mulaszthatatlanul szorító szokás Orgovánbokorban. Embert ölni, nőt megbecsteleníteni, szomszéd kutyáját megmérgezni inkább lehet, mint szombatonként az elülső házfal ablak alatti felét meszeletlenül hagyni. Aki így tenne, azt megszólnák. És a gúnyos megjegyzéseknél meg tekinteteknél még az őszintén döfő vasvilla is jobb.

– Hát te? – kérdi Misótól az anyja, s ebben benne van az üdvözlés, s benne az aggodalom is a váratlan megjelenés miatt.

– Elmenekültem. Megölt volna a számadó.

– A számadó?

– Az. Molinárszki.

– Tehát nem a gazda… – mondja a nő, s ezzel jelentéktelenné szégyeníti le Misó baját. Mert ha nem a kondatulajdonos gazda, pusztán annak alantasa, a számadó akarja megölni, az nem is komoly halál, az csak olyan béresnyafogás. – És aztán miért? – s most felfüggeszti a munkát, ezzel is önkéntelenül jelezve, hogy elérkezhetnek a lényegi részhez.

– Az egyik… az egyik süldő… A kis vadas…

– Mi lett azzal, te?!

– A sakál… a sakálok elvitték.

– A süldőt – mondja szárazon az asszony, és a meszelő nagyot csattan a vályogfalon.

Sziszegve dolgozik tovább, fiát pedig azzal bünteti, hogy nem engedi el dolgára, sem segítséget nem kér tőle, csak hagyja hadd eméssze a kétség, a félelem és a lelkiismeret-furdalás. Azért délben, mikor már tűrhetetlenül szaggatni kezd a dereka, megkérdi Misót:

– Ennél?

– Hát, ennék… – feleli az automatikusan. Mert a szegény mindig éhes. És ha olyan csoda történne, hogy épp nem érezne éhséget, akkor is felfalna rögtön mindent, ami elé kerül. Az már biztosan az övé lesz, és ki tudja, mikor jön el a következő alkalom.

Hideg köles az ebéd. Ezzel is jelzi anyja a mérgét, mert biztosan van friss kenyér. És lepény. De azt a kicsik, az ikrek kapják majd, ha hazajöttek az apjukkal a nagyszülőktől.

Misó falja a nyúlós, csirizes köleskását. Ünnepel mégis a gyomra, hogy végre nem csak puliszkát lát.

– Na, ha megtömted a hasad, egy kicsit dolgozhatsz is. A szél ledöntötte a csutkagúlát, rakd meg újra! – mondja az anyja, s most először egy szánakozó mosoly is megjelenik szája szegletében.

– Te fiú… Te fiú… – kiáltotta Misó felé előző nap a töltésen érkezők vezetője. És megállt. A mögötte lévő férfiak is. A leghátul kézikocsit húzó kivette szájából a pipát. Rongyos csapat volt, még a cigánykaravánnál is rongyosabb. Vákáncsosok. A Sóstói-erdőben ők vigyázzák a frissen ültetett tölgyeseket. Cserébe paszulyt, krumplit vethetnek a sorok közé. Amíg fenn össze nem ér a fák lombja. Télen varjút parittyáznak, nyáron nyulat csapdáznak. Dögkutat fosztogatnak. Gyakorta meghalnak. A felfúvódástól, a fagytól. A vákáncsosviskók fala pokrócból, gallyból, kéregből van. Még azoknak jobb, akik gödör fölé húznak valami kis rozoga tetőt.

– Te fiú… – mondta a férfi, és közelebb jött a lassan hátráló Misóhoz. – Te vagy itt a kiskondás?

– A kondás. Láthassa! Minek kérdi?!

– Nem úgy te! Nem úgy… Csak… szép jószágok… – de mintha a disznók mellett legalább annyira érdekelte volna a fiú is. Misó agyába bevillant, hogy a vákáncsosok állítólag

emberhúst is esznek télen. Ha már nagyon éhesek. A férfiak meg egymással üzekednek. Ekkor észrevette, hogy nem minden érkező férfi. Azért lehetett azt hinni, mert a nőkön is embergúnya van.

– Vissza! – kiáltotta Misó a lábához dörgölőző süldőnek, de azt csak azért is ott ette a fene.

– Formás kis süldő – mutatott rá a vezető.

– Megkapja, ami kell neki, hát formás.

– A Búza téri piacon megadnak érte nyolc pengőt.

– Megadnak. Még többet is. De mi dóga ezzel?!

– Mér’ ilyen foltos?

– Vadkannal búgott a koca. De csak ez az egy lett ilyen vadas.

– Vadas.

– Az.

– Annak jó a húsa?

– Azt mondják. Még nem ettem.

Egy pillanatig egymásra néztek, megértéssel a szemükben. A vákáncsos, aki dögként jut csak disznóhúshoz, és a kondás, akinek élete a disznók között telik el, de a húsukból csak karácsonykor meg húsvétkor falhat.

– Te fiú… Add el nekünk ezt a vadast!

– Hová gondol?

– Öt pengőnk van összesen. Odaadjuk érte. Te is jól jársz, mi is. A gazda nem jár jól, de mit törődsz vele? Van annak száz disznaja. Ha nem több. Mennyi van neki?

– Nem a maga dóga!

– Öt pengő! Ehun ni, itt is van már… Hadd dugom a zsebedbe!

– Hagyjon engem! Menjenek…

– Mennyi kell?

– Semennyi! Nem éri meg nekem, hogy szíjat hasítsanak a hátamból.

– Hát aztán nem szokott néha elkóborolni egy?

– Nálam nem.

– Mondd azt, hogy elvitték a sakálok!

– Nincs most sakál.

Ekkorra már teljesen körbevették a jövevények. Meg-meglökve biztatták az üzletre.

– Ha nem mennek el azonnal… – próbált kiáltani a fiú, de kétségbeesettre s mégis halkra sikeredett a hangja. Aztán pedig olyan történt, amit még életében nem látott, és soha nem fog elfelejteni. Az egyik nő makkot dobott a kis vadas elé. Az bekapta, és hálásan röfögve nézett vissza rá. Az asszony erre a jószág szemébe meredt, mire az abbahagyta a röfögést és a fickándozást. Csendben bámult vissza. És ahogy a bűvölő megindult, az állat engedelmesen követte.

– Hé! A disznóm! – eredt volna a kis vadas felé Misó, de a vákáncsosok vezetője elkapta a nyakát, térdével az ágyékába sújtott, majd nekilökte egy fűznek.

– Jobban jártál volna, ha üzletet kötsz velem! – mondta neki kioktatóan.

A konda pedig, mely mindig megérzi az ártó szándékot, s ha az egyiket vágni viszik, a többi majd megvész, úgy visít és rohangál, most füle botját se mozdítva dagonyázott a nádas melletti posványban.

– Megölni a fattyút! – feleli Szűcs Bertalan, mikor a felesége elárulja neki, hogy Misó a kontraktus lejárta előtt hazaszökött. „Megölni!” – ez Szűcs Bertalan szavajárása. Ha a kormányzóról, a miniszterelnökről, a tanyabíróról, a nyárligeti polgármesterről, a jegyzőről, ha papokról, ügyvédekről, grófokról, nagygazdákról, kisgazdákról, rongyosokról, bolsevistákról, csendőrökről, zsidókról, oláhokról, szerbekről van szó, mindig csak azzal fejezi be: „Megölni! Megölni mindet!” Tán még az Istenre is ezt mondaná.

Az ikrek fel sem néznek, eszik tovább élvezettel a kenyérlángost. De az asszony megérez valami szokottnál is nagyobb elszántságot a férje szavaiban, mert csitítani igyekszik:

– Talán tényleg a sakálok vitték el azt a jószágot. Molinárszkira meg nem lehet adni. Az a szárazkóros, rokkant feleségét is folyton azzal gyanúsítja, hogy a fináncokkal hempereg.

– Hol van a fattyú?

– Ne bántsd, hátha, hátha…

– Hol van?!

– Istenem, hát a fészerben.

Szűcs Bertalan kihúzza a szíját, de így lecsúszik a nadrágja. Ezért inkább visszadugja, és a fém cipőkanalat kapja föl.

A fészerbe érve olyat csap vele a fia fejére, hogy a cipőkanál meggörbül. Puszta ököllel kell folytatnia a büntetést. Misó a karját védekezésül az arca elé téve, az anyja pedig kínjában a kötényét harapdálva zokog.

Az ikrek benn eszik tovább a kenyérlángost.

Szakáll Jani annyi toportyánt nyuvasztott ki, hogy a nép elnevezte Sakál Janinak.

Sakálbőröket aggatott magára, s mikor az egyébként fölöttébb óvatos nádifarkasok a téli nagy éhezés idején elkezdtek feltünedezni a ridegen tartott juhok aklai körül, ő közéjük kúszott, s egy borotvával sorra elvágta a nyakukat. Egy dúvad – egy suhintás. Sohasem kettő!

Misó egy januári estén találkozott a híres vadásszal. Ahogy a rétidisznók sással, avarral kibélelt gödröt („bányát”) készítettek maguknak a teleléshez, a kondások is gondoskodtak magukról: nádból kerek kunyhót építettek, s jó magasan fölhányták földdel. Meleg volt benne, csak akkor dermedtek meg, ha a tűzügyelő (rendszerint a kiskondás) elaludt. Enni lebbencslevest főztek. Amit másnap, mivel már kevesebb volt a leve, öreglebbencsként ettek meg. Harmadnap pedig, mivel a leve végleg elfőtt, s a tészta meg a krumpli sűrű masszává válva felragadt a bogrács oldalára, már öhönnek lehetett hívni. Aztán kezdődött elölről. Jani egy öhönös napon érkezett. Köszönt, levetette magát és vacsorázni kezdett. Ez járt neki. A mesélésért. Mert Jani két dologról rengeteget tudott mesélni: a vadászatról és a lányokról. A kettő kapcsolódott egymáshoz, ugyanis az elejtett állatok bőréért kapott pénzt lányokra költötte. Olyanokra. Ezt egyáltalán nem szégyellte.

– Nem tudom, mire vannak olyan nagyra magukkal a bokortanyai menyecskék – mondta aznap este is. – Se púder, se rúzs. Viszont a Szarvas utcai kuplerájban a fényes hajú lányoknak még a micsodájuk is Elida szappantól illatozik. Azok két menet közt habos fürdőt vesznek, a tanyasi asszonykák meg gyakás után szétkenik magukon meg a dunnán ami a férjükből meg belőlük kijött és úgy alszanak. Persze, az tudni kell, miért mit kaphatsz. A Vay Ádám utcai prolikupiban egy pengő a tarifa, de ott sorban állás van. Az egyik kuncsaft végez, a lány magába nyom egy kis vazelin, és már jöhet is a következő. De a Szarvas ucán…! Azok a fehér bőrű lányok este csakis urakkal meg csendőrtisztekkel viháncolnak, akik annyit fizetnek a sok pezsgőért, hogy már abból bőségesen megél a madám. Ám délelőtt három pengőért bárkit fogadnak. Én a múltkor két lányt béreltem ki. Előtte tisztáztuk hogyan legyen a dolog és…

A kondások a hiány fájdalmas, és a remény meg az elhatározás édes gyötrelmében hallgatták Jani beszámolóját.

Reggel egy hatalmas pofonnal ébreszti Szűcs Bertalan a fiát. Misó ösztönszerűen maga elé kapja a kezét, és hátraugrik, minek következtében beveri fejét a fészer falába.

– Talpra, te átokfajzat! Beszéltem Kollár gazdával. Visszafogad. Járt volna neked télen egy disznó, azt nem kapod meg, de ezzel ki van egyenlítve a kis vadas eladásával okozott kár. Nem érdekel hová tetted a pénzt. Viszont Kollár a havi két pengő béredet ezentúl nem neked, hanem nekem adja. És persze nekem hozza év végén a három zsák darát is. Te pedig holnap a mise után bocsánatért fogsz könyörögni, ha kell, a lábát is megcsókolod Kollárnak. Most mars a kondához! Nem fogod itt nekem hiába a kenyeret pusztítani.

A disznóbűvölés után a vákáncsosok felsorakoztak a töltésen, a kis vadast zsákba dugva a kézikocsira tették. És a vezetőjükre vártak. De az nem mozdult Misó mellől. Aggódva rázta meg a vállát.

– Te fiú… Nincs tán valami bajod? Nem úgy gondoltam. Nem akartam én neked ártani!

– Nincs bajom. Csak az, hogy ellopták a disznót.

– Te fiú… Lásd, milyen vagyok. Öt pengőnk nincs nekünk, de négy van. Itt ne! A tiéd. Ne átkozd hát a nevünket. Van bajunk így is, ver minket az Isten eléggé.

„Sakálok? Szarházi kölyke mit ki nem talál!” – mondja magában Szűcs Bertalan, mikor fia eltűnik a szeme elől a kanáliskanyarban.

„A lófaszt fogok én Kollárnak könyörögni!” – mondja magában Misó, mikor a kanáliskanyarba érve eltűnik végre az apja szeme elől. „Beállok inkább Nyárligeten talyigásnak! Naponta megkeresek annyit, mint itt egy hónap alatt. De először a Búza téri piacon jól teleeszem magamat virslivel meg zsömlével. A fülemen fog kifolyni! Pukkadj meg zsugori!” – mondja a végét már hangosan is. És jobbra tér, a Major dűlői óriás tölgy felé, melynek mohos kérge alatt elrejtette a vákáncsostól kapott pénzt. A négy pengőt, melyből mégis csak egy fog elmenni virslire.

Mert három pengő egy Szarvas utcai lányra kell. Akinek olyan fehér a bőre, mint a hó, akinek fénylik a haja, és még a micsodájából is Elida szappan szaga árad.

Nem állítom, hogy ez a legégetőbb kérdés ma a világban, egyszerűen csak eszembe jutott, hogy az Üvöltő szelek egész történetét összefoglaló, és a regény tartósságát megalapozó bekezdés talán eljutott Flaubert-hez is. A bekezdés maga meglepően friss érzés, vagy friss és merész megfogalmazás a szerelem követhetetlenségéről és ellenőrizhetetlenségéről, joggal élte túl a 19. századot, és lett mindenféle 20. századi slágerek és történetek alapja. Így szól:   

"De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja: az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok!"

A gondolat, részemről, csak annyi, hogy mi van ha ezt Flaubert is olvasta, és híressé vált mondása, miszerint Bovaryné én vagyok, nem azt jelenti, hogy íróként átélem hőseim minden boldogságát, fájdalmát és ami a két érzés között van, hanem azt akarja vele mondani, hogy épp olyan szerelmes vagyok Bovarynéba, mint valami elátkozott regényhős. 

Elvileg nem kizárt, az Üvöltő szelek 1847-ben jelent meg, a Bovaryné meg tíz évvel később, és az is lehet, persze, hogy a lehetőséget már régen kikutatták, az Üvöltő szelek nem volt divatban a franciáknál, (az első magyar fordítás is, ha jól tudom, 1940-es), nem készült fordítás, vagy Flaubert nem olvasott angolul, szóval az egész csak egy ötlet. 

Arról nem is beszélve, amit egyre inkább mondanak: Flaubert soha nem mondta a neki tulajdonított mondatot, soha nem állította, hogy ő volna Bovaryné. Akkor az egész tényleg csak egy rossz ötlet.