Lehet, hogy tévedek, de szerintem ez a szó, hogy bakancslista nem létezett 2007 előtt. Akkor jött ki a film, illetve nálunk 2008-ban, eredeti címe az volt, hogy The Bucket List, ami kétségkívül hasonlít a bakancshoz, de persze vödröt jelent. Az elvégzendők vagy megtapasztalatandók listája, mielőtt az ember felrúgja a vödröt. Vagy magyarul feldobja a bakancsot.

A magyar szólást értem is, mert ugye, az ember földobja a talpát, ennek egy variációja, hogy nem is a talpát dobja föl, hanem amit a talpán visel, papucsot vagy bakancsot. Hogy Amerikában miért rúgja föl a vödröt az, aki meghal, sejtelmem sincs. Vagyis sejtelmem van, valami visszafordíthatatlant tesz, illetve ez történik vele, és a jelek szerint a következményekről már nem neki kell gondoskodnia.  

Megnéztem, hogy néhány nyelven mi lett ebből a The Bucket Listből, és alapvetően semmi. Spanyolul Ahora o nunca, most vagy soha, németül Das Beste kommt zum Schluss, a végén jön a java, franciául Sans plus attendre, nincs mire várni, olaszul Non e mai tutto tardi, soha nem késő. Rommá verjük a világot a bakancsunkkal. Magyar szöveg Simon Nóra, szívből gratulálok, és egy kicsit irigykedek.

Szerintem ez nagyon olcsó fogás, készíteni egy szégyenletesen rossz filmet, aztán abból valami politikai izét kreálni, hogy nem adtak rá pénzt, de én akkor is megcsináltam. Sajnálom saját rosszfejségemet, de megnézve a Futni mentem című kacagtatót, csak azt tudom mondani, hogy aki erre nem adott pénzt, annak nagyon igaza volt. Bár én se adtam volna.

Egy vígjátékot nem kellene megírni? Már olyanra, hogy vicces legyen. Mert valahogy a másfél óra alatt nemhogy nem jutott eszembe nevetni, ez lehet valami privát probléma is, ámbár mintha senkinek sem jutott volna eszébe nevetni a moziban, de a pillanatot sem lehet érzékelni, hogy mikor is van poén. Jó, egy pillanat van, amikor ellopják a sporttáskát, benne a papa hamvaival, de ez meg benne van az előzetesben. És aztán semmihez nem kezdenek a helyzettel, hogy vajon mit kezdhet a tolvaj a zsákmánnyal, hogy próbál megszabadulni tőle vagy visszaszolgáltatni, vagy bármi, a végén a rendőrök megtalálják, és visszaadják a tulajdonosnak. Van egy másik humorkezdemény, hogy az egyik pasinak mindig későn jut eszébe, mit is kellett volna válaszolnia a nőnek, de ezt az alkotók is annyira elcsépeltnek érezték, hogy kétszer későn jut eszébe a riposzt, aztán meg ezt abbahagyja, menet közben csöndes személyiségváltozáson esett át.

Marad poénnak a termékelhelyezés. Volt régebben, talán a rendszerváltás idején egy ilyen tévés vidámság az új magyar filmekről, főhős kinyitja a ruhásszekrényt, és az csordultig tele van sertésmájkrémmel, belenéz a tükörbe, felhúzza az ínyét, az van a fogaira írva, hogy casco. Csak most ezen tényleg nem illik nevetni, hiszen ez a készítők valóságos nyomora. De ha ezen nem is nevetek, ha együtt is érzek a filmrendezőkkel, mert ilyen művészeti ág jutott nekik, sokba kerül, így kénytelenek a pénzért mindenféle megalkuvásokba belemenni, mégis más dolog, ha valaki a Mefisztóért alkuszik meg, és más, ha a Futni mentemért.

Egy ideje ezt már el akartam mesélni, még azt is meg tudom mondani, mennyi ideje. Mióta a Matthew Polenzani-koncert volt, az Operában, mert az amerikai tenor ezzel kezdte a programját, Schubert Im Frühling című dalával. Igazán jól énekelte, és a kísérője is nemzetközi menő kísérő volt, Julius Drake, de hát…

Ezt a felvételt ketten, egymástól függetlenül ketten is elküldték nekem, hogy nézzem már meg, vagyis inkább hallgassam, hogy Szvjatoszlav Richter hogyan kíséri Dietrich Fischer-Dieskaut ugyanebben a dalban. És tényleg káprázat és felfoghatatlan csoda, és minden üres szó, amit elő tudok kaparni. Először azt hittem, hogy csak a balkéz miatt, ahogy az elején bedorombol az a szólam is, de nem, igazából ott kezdődik minden, ez a szökdécselés vagy sántikálás, szökdécselésnek túl súlyos, sántikálásnak túl derűs. Mintha a film készítői is tudnák, hogy mi abban a különleges, amit fölvesznek, tök béna az egész, a berendezés, a képkivágások, de mégis Richtert lehet nézni közben, ahogy ő meg a kottát nézi, mintha nem is ő kísérne, hanem őt kísérné az énekhang.

Az egyik küldőt, Villányi Dánielt tegnap újra megkérdeztem, hogy szakmai szempontból mit mondana, mi is ebben a varázslat, idemásolom, mert nem is szakmai, amit válaszolt:

 „Emlékeim szerint az, merthogy belehallgatni sem tudok, hogy van egy olyan természetes és gömbölyű egyenetlensége, amit nem valamiféle zenei logika diktál (mint mondjuk a rubatót, ami nagyobb egységekkel és arányokkal operál), hanem inkább valamilyen organikus/természeti pulzálás.

Képzetként az jut eszembe, hogy billegteti a hangokat.”

Ilyen egyszerű, csak billegtetni kell.

A Lila ákácot játsszák a Belvárosi Színházban, pontosabban annak átiratát, Lila akác lokál címmel. De alapvetően az a történet, Tóth Manci és Csacsinszky Pali kalandjai (a Csacsinszky nevet érthető okokból nem használják ebben a változatban). Próbálom nem ellőni a poént, hogy jóra fordul-e minden, vagy épp ellenkezőleg, mert hát többféle befejezés is létezik. 1934-ben, amikor Székely István megrendezte a moziváltozatot, a legenda szerint új befejezést kellett kreálni, mert nem nézték a vidéki nézők – lehet, hogy így volt, de akkor valahol mégis kellene lennie egy eredeti befejezéssel összerakott kópiának, ilyenről viszont nem tudok. Történetnek mindenesetre szép, és nyilván csodálatos érzés lehet egy alkotó számára, hogy helyrehozhatja azt, amit mások elrontottak, Pali még épp fölszáll a mozgó vonatra, és Manci nem megy Moszkvába táncosnőnek. Mintha szólnának Rómeónak, hogy „csak tetszhalott”. Így persze nincs értelme a történet legszebb mondatának: volt ifjúság, volt szerelem, de nem vettem észre.

Székely Istvánt is zavarta a boldog befejezés, és élete végén, utolsó rendezéseként elkészített egy másik változatot, Halász Judittal és Bálint Andrással.

Az eredetiben sem volt sok szerencséje a főszereplőivel, Mancit Székely felesége, Ágay Irén játszotta, aki törékeny is, szép is, már ha valaki szereti ezt a Mrs Popeye-típust, csak színésznőként volt rettenetes, Palit Nagy György játszotta, akiben én nem látom azt, amit Székely meglátott, a fiút, akibe bele lehet szeretni. Nekik egyébként csak a filmben fordult jóra minden, Nagy György munkaszolgálatban halt meg, Ágay Irén filmforgatáson lett rosszul, 37 (vagy 38) évesen.

Aki a hetvenes években kezdte, annak egy bécsi kirándulás jó eséllyel a lemezboltok közötti tántorgássá vált. Mondjuk elindult a Grabenen, megnézte azt a beugrót, amit a magyar népnyelv, talán egy–másfél évtizeddel korábban Csallóköznek nevezett el, mert akkor még nem a lemezekért mentek oda, hanem pénzt váltani, aztán a másik oldalon volt a Gramola. Vissza, végig a Kärntneren, jobboldalt is, baloldalt is, aztán az Opera aljában, végül az Opera másik oldalán a da Caruso, az éttermi nevet viselő kincsesbarlang. Mindenütt végig lehetett lapozni a bakeliteket, aztán a CD-ket, nézni az árakat, mérlegelni, mennyi van a zsebben, mi mennyire nélkülözhetetlen, dönteni, aztán itthon megbánni, mégsem ezt kellett volna.

Elmúlt, mindenki tudja, hogy elmúlt, a boltok bezártak. De néha elszorul az ember szíve, hogy mi lett belőlük. Legutóbb Londonban csodálkoztam el, hogy a híres, sokemeletes HMV üzlet aljában ma cukorkát árulnak, most meg ezt látom a Kärntner Strassén, az EMI-bolt helyén. Pedig ez az üzlet sokáig tartotta magát, amikor már a lemezeket és a CD-ket nem vették, még mindig próbált a műfaj közelében maradni, árultak lemezjátszókat meg koncertjegyeket. Mostanra cannabis szaküzletté vált.

A zene a nép ópiuma. Vagy a cannabis a nép zenéje. 

Lehet, hogy műveletlen útitársakat választottam, mindenesetre senki nem tudta megmondani, hogy mi volt Marc Chagall eredeti neve. Pedig kellett valaminek lennie, nyilván nem ennyire franciásan született Vityebszkben, és az Albertina falán sem írták ki, nyilván nem is nagyon fontos, de itthon megnéztem: Moishe Sagalov.

Ezt csak úgy mondom, nem a lényeg, vagyis a szokásos dolog, jó, nem ez a lényeg, de akkor mi? Miért van az, hogy Chagallt az ember meg akarja fejteni, valahogy azt érzi, hogy a kódot vagy a kulcsot meg kell találnia, és akkor…  

Nem tudom, mi van akkor.

De vegyük példának a Bukott angyalt, talán nem is az az érdekes, hogy bukott, hanem hogy épp bukik, zuhan lefelé, egy szemmel, pirosan. Előtte egy zsidó ember félti a tekercseket. Ha igaz, amit mondanak, ennyi volt az eredeti kép, eddig jutott 1922-ig, aztán huszonöt év múlva folytatta. A falon azt próbálják elmesélni (vagy bemesélni), hogy a szörnyűség és a remény kettőse, hogy anya a gyermekével, aki szerintem nem sima anya a gyermekével, hanem madonna, meg az aranyszínű borjú, aki szerintem nem sima aranyszínű borjú, hanem az aranyborjú, és akkor nem tudom, mi benne a reménykeltő, bár a szeme szelíd. És repül az ingaóra, ami, mint a modern reklámokon, 10 óra10 percen vagy tíz perccel kettő előtt áll, amire azt szokták mondani, hogy ilyenkor olyan a két mutató, mintha mosolyogna az óra. És a sétapálcás ember, akiről száz százalékosan nem lehet megmondani, hogy repül-e vagy zuhan, de inkább az előbbi, mert nincs kétségbeesve. Szóval, ha egy angyal lezuhan az égből, akkor talán egy ember meg felzuhan. Azért ez nem valami megnyugtató.

Ezen már valószínűleg nem lehet segíteni, így tanultuk, Rembrandt a nagy festő, és ha azt írják, hogy először van Bécsben nagy Hoogstraten-kiállítás, a fülünk botja sem mozdul. De azt írják, először van Rembrandt, ami elég meglepő, tekintve, hogy a saját gyűjteményük is elég jó, abból már el lehetett volna indulni az évek során.

És olyan a kiállítás, amit remélt az ember, főművek, sőt, ismeretlen főművek, egy San Franciscóban őrzött kép, nem is emlékszem, hogy akár reprodukcióban láttam volna. De az a csoda, hogy ebben a társaságban Samuel Van Hoogstraten egyáltalán észrevehetővé válik. Pedig ott van, leginkább ezzel az ablakon kinéző öregemberrel, és nemcsak azért, mert a kép járt nálunk is, nemcsak, sőt elsősorban nem az illúzió miatt, hogy az ablak kerete is oda van festve, hanem talán a póz annyira képtelen, hogy dugja így ki a fejét az öreg az ablakon, mintha csak egy fej volna, egy hétköznapi Holofernész, aki arról ábrándozik, bár volna egy ifjú és szép gyilkosa, és nem csak az idő nyeste volna így le a fejét.

Ezt még el akartam mesélni a szombati Metropolitan-közvetítés kapcsán. A szünetben a szokásos művészinterjúk, aztán we'll be back after a break, megindul a visszaszámlálás a képernyő jobb felső sarkában. Nyolc perc, annyira már ki sem megyek, inkább nézem, hogy sürögnek és forognak a nagy színház feketébe öltözött munkatársai. Tessék, ott vannak ketten, a földön valami fölé hajolnak, és piros festéket szórnak a flakonból. De miért? Vérfoltoznak, pedig a színpad alig lejt, a földszintről talán nem is látni, hogy véres a talaj, végzik ki az Angyalvárban a rendszer ellenségeit. A páholyok meg túl messze vannak, a kamerák meg úgyis az énekeseket mutatják, de akkor is, két díszletező ott görnyed, és festi a vérfoltot a márványnak ható földre. Hát igen, ez a Metropolitan, ez a csoda, és ennyit kell dolgozni azon, hogy a csoda valóra is váljék.

Aztán jön az előadás, a harmadik felvonás zenekari bevezetője, kivégezték és kegyelemdöfték a Cavaradossi előtti áldozatot, jön a takarító személyzet felmosni a vért, és milyen felmosófát adtak a statiszta kezébe? Hát igen ezt a mait, amiről rojtok lógnak egy csimbókban, épp csak az nincs ráírva, hogy Vileda. Amilyen nem volt sem 1800-ban, sem 1900-ban. 2000-ben talán már igen, legalábbis Amerikában, de hát ez a Tosca.

És ettől még egészen jó marad az előadás.

Lekéstem a zongoraversenyt, csak irigykedve nézhettem a sok boldog embert, akinek tetszett, de hát annyi baj legyen. Akármilyen gondosan szerkesztett is egy program, a C-dúr miséhez nem kell előjáték, a szünet utáni és előtti rész elvben teljesen szétválasztódik, az csak ajándék, ha már az eleje is jó a koncertnek. Philippe Herreweghe saját területe mégis az énekelt zene, az oratórium, a kórus. Akkor is, ha most, kivételesen, nem Bach, hanem Beethoven a komponista.

Csak azért mondom ilyen hosszan, mert lehet, hogy a végén mégis ez hiányzott, a ráhangolódás. Bár egész végig igyekeztem, hogy ne azon az alapon hallgassam a művet, hogy aztán mi lett belőle a Missa solemnisben. De mégis maradt valami zenetörténeti megfontolás, többé-kevésbé az, amiről a zenei anekdoták szólnak, hogy Esterházy herceg a bemutató után odament Beethovenhez, és azt mondta: na de kedves Beethoven, mit művelt már megint?  

Ezt így, ma, ebből a szép, kerek, tiszta előadásból nem lehet megérteni. Nekem nem sikerült. Annyira normális a C-dúr mise, annyira az van benne, ami lenni szokott, szövegfestés és fúga, az egész egy kicsit talán szögletesebb vagy nem annyira természetes, mint Haydnnál (aki azelőtt a miséket írta az Esterházyaknak), hogy nem tudom, mi baja lehetett a hercegnek. Talán elrontotta a gyomrát. Jó, az Agnus Deinél egy kicsit elszabadult a zeneszerző, de hát tudták, kivel állnak szemben, közben meg annyira megható, ahogy igyekszik jó tanuló lenni, folytatni a hagyományt, tisztelni apját, anyját, Haydnt, mindenkit.

A mű sikertelensége pedig máig tart. Hát így próbáljon meg valaki kedves lenni.

Nem tudom, hogy ez valami végtelenül rafinált titkos üzenet, ami átjött, vagy csak fordítva sült el, legalábbis nálam a nagy Munkácsy-kiállítás a Szépművészetiben. Mintha az eszme az lett volna, hogy itt ez a magyar világsiker, hogy megfelelő menedzseléssel kiderül, mi sem vagyunk alábbvalóak, mi is tudunk festeni. Ahol nincsenek nyelvi akadályok, mint a zenében, a képzőművészetben és a sportban, ott a magyar szablya rögtön villog. Hol igaz, hol nem. De Munkácsy esetében mintha épp nem erről lett volna szó.  

Örülnék, ha így volna, Munkácsy a világsiker, akinek a képeit milliók nézték Amerikában, nem kételkedek, vagy épp csak kicsit, hogy ezek a számok valósak, a forrásokat kutatták és kritizálták, nem csak a helyi (mármint budapesti) lapok beszámolóira támaszkodtak. De hát végeredményben mindegy. Ott áll az ember szemben a nagyméretű képekkel, és ha nem élőképekként vagy moziként próbálja befogadni azt, amit lát, akkor csak fölvetődik a kérdés, hogy „ez most tényleg olyan jó?” Nem is a színház-jelleggel van a bajom, Caravaggio is színház, csak a megfestés minőségével. Hogy ott van az az ácslegény Jézus mellett, vállán a létrával, sőt, két példányban is ott van, mert a vázlatot is meg lehet nézni, és egyszer sem néz ki úgy, mintha a kezében volna az, amit fog. Sem a létra, sem a szekerce.

Nyilván nem ez a jó festészet fokmérője, de ezeket az igényeket Munkácsy állította föl, vagy akik Munkácsyt értékelték itthon, olyan, mint az igazi, meg a legendák, hogy ásítani kell az inast látva, és a macska belenyalt a tejesköcsögbe (ilyen legenda nincs, most találtam ki).

Nemzeti és művészeti nagylétünk? Elmondják, megnézhetjük, hogy a Kunsthistorisches Museum mennyezetét Munkácsy festette. Rendben van. De a falakon egy Munkácsy sincsen. Rajtunk kívül ugyan ki az, aki a mennyezetet nézi a bécsi múzeumban?