Tudom, hogy teljesen idejétmúlt, tudománytalan és ezer sebből vérző gondolat, mégis az jutott eszembe, hogy van-e valami közös ezekben a művészeti főnemesekben. Ma van Nikolaus Harnoncourt kilencvenegyedik születésnapja, amiből kiderül az is, hogy a szülei őt is ötletesen a születésnapi védőszentjéről nevezték el, ha holnap születik, Ambrus lehetett volna, ha tegnap, akkor Vilma, Sebő. De a nevének most a másik fele az érdekes, La Fontaine és Harnoncourt grófja. Az édesanyja meg a meráni Ladislaja. Igazi grófok, de nem kastélyban éltek, Harnoncourt-papa mérnök volt, a fia meg csellóművész, aztán, tudjuk, karmester, különc és elmeél.

A korszerűtlen és ezer sebből vérző gondolat pedig az volt, hogy vajon van-e valami közös a két grófművész között, Esterházy és Harnoncourt pályafutásában van-e valami hasonlóság, bár ehhez jobban kellett volna ismerni őket. Az mindenesetre vonzó bennük, hogy még mindig ott vannak a félművelt közönség torkában, mint le nem nyelt békák, annyira nem illettek bele a sorba, annyira nem logikus folytatások, miközben őket magukat rengetegen folytatják (szeretnék folytatni), utánozzák, követik, küszködnek az árnyékukkal, hogy pusztán ez a tény megkerülhetetlenné teszi őket. Van talán még valami: a tekintélyük. Minden támadás ellenére és közepette mintha mindig nekik volna igazuk. Nem feltétlenül a részletekben, inkább az egészre vonatkozóan. Hogy is mondjam? Nem kell feltétlenül olyan hülyén recsegtetni a kürtöket a Vízizenében, mégis jó, ha legalább egy lemezen recsegnek. Nem a magyar irodalom csúcsteljesítménye a Hrabal könyve, de hiányozna, ha nem volna.

Igazából azt akartam mondani, hogy mindketten csóró grófként kezdték, és pápaként fejezték be a földi életet. Nem rossz karrier.

Decemberben talán többet hallgatja az ember a Mahler Negyediket, mint más hónapokban, valószínűleg a száncsengők miatt, az első tétel ezüstös csilingeléséért. Hogy ki és mikor hülyített meg minket ezzel a csengőszóval, nem tudom, talán lassú folyamat volt. Az biztos, hogy a magam részéről soha nem utaztam csöngős szánon, ha mégis valami nosztalgia ébred bennem a régi karácsonyok iránt, az már nem is igazi nosztalgia, csak a nosztalgia nosztalgiája, öregapám öregapjának az öregapja talán így érkezett meg szentestére a családhoz, mindenféle almákkal és narancsokkal a zsebében.

De nem is az első tétel az érdekes most, hanem a negyedik. Egyfelől visszatérés Beethovenhez, a közhely megfordítása, nem ott kezdődik a zene, ahol a szavak elfogynak, hanem ha nincs már hová fokozni a szimfonikus folyamatot, akkor megszólal az ének. Persze Mahler úgy fokoz, hogy közben el is vesz, nem a kirobbanó kórushoz érünk, csak a dalhoz, egyszerűséghez, gyermekihez.

Az a furcsa, hogy a Negyedik szimfónia végén Mahler már harmadszor használja ugyanazt a dallamot. Először írt egy dalt, A mennyei élet címmel, aztán ezt a dalt fölhasználta a Harmadik szimfónia végén, végül ez lett a Negyedik befejező tétele. De miért? Nem jutott más az eszébe?

Nincs a zsebemben a megoldás, de arra gondolok, hogy Mahler maga sem volt biztos abban, hogy a művei mekkora sikerre jutnak száz év alatt. Mintha lett volna valami küldetés, hogy ezt a dallamot el kell juttatnia a lehető legtöbb emberhez, ezért újra és újra megírta, átírta, beleírta a műveibe, amíg azt nem mondta: ennél többre nem futja. Utólag somolyoghatunk, hogy na, mi van, zsenikém, túlnyerted magad, de ráérünk akkor, amikor majd a suszterinasok is Mahlert fütyülnek.  

Ellen Page, a Juno című filmben annyira fantasztikus, Oscar-díjas színészlány bejelentette, hogy nemet változtatott, mostantól Elliot Page-nek hívják. Nyilván van, aki cicceg, cöcög, nahát, nem tudott kitalálni semmi érdekeset, de valahogy megpróbálja fenntartani a figyelmet. Ahogy Karinthy mondta az agyműtétjéről: tessék utánacsinálni, és kipróbálni, hogy vajon reklámcélokra ez megfelelő befektetés-e.

Az a szomorú igazság, hogy nekem is eszembe jutott a Brian élete, amiben az izraeli ellenállók ülnek az üres stadionban, és szervezkednek a rómaiak ellen. Míg a kiáltványt fogalmazzák, az egyikük folyton kiegészít, ha valakit úgy jelölnek, hogy „he”, akkor ő mindig hozzáteszi, hogy „or she”, hogy nemcsak férfi lehet az a valaki, de nő is. Végül az egyik rákérdez, hogy mit töröd itt magad a női jogokért, mire kiböki, hogy ő is nő szeretne lenni, gyereket szülni, és az a kívánsága, hogy a többiek ezentúl Lorettának hívják.

Vannak ilyen viccek, amelyek fölött elszáll az idő. Talán csak olyan viccek vannak, amelyek fölött elszáll, ma már nem illik, amennyire tudom, nem is szokás skót vagy rendőrvicceket mondani. Lassan a szőke nősek is kifutnak.

Tulajdonképpen az a furcsa, hogy ez a Brian élete idején még ment. Akkor már túl volt a világ, és főleg Nagy-Britannia James Morris nővé válásán. James Morris közismert újságíró volt, és olyan, egyébként férfiasnak látszó helyzetekből tudósította Angliát, mint a szuezi háború vagy az első ember a Mount Everesten. Közben végig azt érezte, hogy ő voltaképpen tévedés, rossz testben él, négyéves korától lányként, nőként, asszonyként gondolt magára. Aztán el is végeztette a műtétet vagy talán műtéteket, megváltoztatta a nevét Jamesről Janre. Ami talán a legmeghatóbb a történetben, hogy mindennek semmi köze nem volt az érzelmi életéhez, ugyanazzal a nővel élt a műtét előtt, mint után, csak a törvények miatt el kellett válniuk. Máig is élnek… nem, sajnos nem, csak november 20-ig, vagyis amíg Jan Morris meg nem halt. A képen egyébként a Brianben is játszó Michael Palinnel látható, és nyilvánvalóan nem neheztel rá Lorettáért.

Olvasom tovább Szüts Miklós könyvét („A Földön élni ünnepély”), és egy idő után előkerül Kocsis Zoltán benne, ami nem egyszerűen nagyon helyes, de szinte elkerülhetetlen, nem lehet úgy beszélni a Kádár-kor kulturális életéről, hogy Kocsisról nincs szó. Mindjárt vissza is vonom az előző mondatot, nehogy már Kádár legyen a hívó szó. Vagy nem is tudom, talán mégis?

Mindegy, Kocsis előkerül, hogy nem fizeti ki a büfében a kávéját soha, de soha, mindig Szütsnek kell meghívnia. Akkor jelenik meg a Chopin-lemeze, és Szüts Miklós nekiül, és ír egy levelet a zongoristának, hogy neki nem tetszik.

Tudom, hogy más is volt így vele, hogy a Chopin-lemez másokban is okozott valami elbizonytalanodást, túl keménynek, túl gyorsnak találták a keringőket, talán itt megtört valahogy a hit, hogy amit Kocsis csinál az feltétlenül úgy jó, ahogy van. Nyilván ezt ő is érzékelte, de nem volt félős fiú. Úgy értem, meg is úszhatta volna a feladatot, vagy eljátszhatta volna úgy a keringőket, hogy mindenki hanyatt esik a finomságától és az érzékenységétől. Eljátszotta úgy, ahogy gondolta, úgy, ahogy a kottából kiolvasta, az eredeti metronómszámokhoz igazodva. Ha maradt benne bizonytalanság, azt legfeljebb abból lehetett látni, hogy amikor azt kérdezték, hogy kit szeretett volna hallani élőben a világ nagy zenészei közül, akkor azt mondta, Bachot orgonálni, Paganinit hegedülni, Chopint zongorázni. Chopint és nem Lisztet, mert Liszt játékát meg lehet ismerni a műveiből. Szerintem Paganinit is, én a helyében becseréltem volna őt Debussyre.

Szüts Miklós mellett szóljon, hogy azt mondja: most már tetszenek neki a keringők. Gondolom, most már fizetné neki a kávét is, örömmel.

Nem ez a teljes vagy a hivatalos véleményem Szüts Miklós könyvéről, amelynek az a címe, idézőjelben, hogy „A Földön élni ünnepély”, de újra és újra elkap az a gondolat olvasás közben, hogy milyen kár, hogy festő. Hogy ez egy közismert művész önéletrajza, mert az benne a különösen érdekes, ami nem a művészhez kötődik, csak a privát Szütshöz. Hogy értelmes és érzékeny, de nem filozóf és nem bőgőmasina, állandóan figyeli magát is és a családot is, mit követtek és mit követtünk el. Mit nem követtek el, de jó is az. Önjogon kellene állni a lábán a könyvnek, mert megállna, hogy így éltek, akik már akkor is éltek, így éltünk, akik meg csak később kapcsolódtunk bele. Nem az benne a lényeg (legalábbis egyelőre), hogy hogyan élt a festő, hanem hogy hogyan lehetett élni, gúzsba kötve riszálni ebben (abban) a béna világban. Parti Nagy Lajos szerkesztette könyvvé a Krusovszky Dénessel folytatott beszélgetéseket, lehetne ő a jó szellem, de csak abból lehet varázsolni, ami van, az élmények és emlékek biztosan eredetiek.

Olvasom tovább.  

Ma van a Szépművészeti Múzeum születésnapja, egész pontosan a 114. Nagy ünneplés biztosan nem lesz, nem alkalmas rá az idő, de a dátumhoz kapcsolódva kénytelen az ember azon agyalni, hogy vajon a múzeum egyáltalán használható forma-e. Ma, amikor nem utazunk, mintha arra akarnának rábeszélni, hogy ne is utazzunk, nincs értelme, egészségtelen és környezetszennyező, drága és fölösleges. Ma már élelmiszerben is a nullkilométeres a divat, termeljük meg a kertben, együk le a fáról, akkor teszünk jót magunkkal és a Földdel, ha nem azt nézzük, amit szeretünk, hanem azt szeretjük, amit nézünk.

Van benne értelem, de mióta szoktunk értelmesen viselkedni?

Ehhez képest a múzeum nagyon is értelmes gondolat volt, ha nem az volt a kiindulás, hogy hódítsuk meg a világot, és vigyünk haza minden mozdíthatót. De, tudom, erre gondoltak, viszont talán arra is, hogy nem lehet mindenkit elküldeni Egyiptomba, valakinek mégis meg kell fejteni a hieroglifákat. Ha nem lett volna rosette-i kő, pontosabban, ha nem Londonban van a rosette-i kő, nem tudnám fölrajzolni egy fehér papírra, hogy Amon Ré, nep pet. (Így sem tudom, de valamikor tudtam.) Miközben a nagy kiállítások egyre népszerűbbek a világban, mintha lassan mégis eljönne az idő, hogy tessék mindent visszavinni oda, ahová való. Nemcsak az Elginnek nevezett márványokat, nemcsak a Rómában fölállított axumi oszlopot (azt vissza is vitték), de tényleg mindent, ami műtárgy és tíz centinél nagyobb. Nyilván ez Itáliában meg Franciaországban elképesztő bőséget hozna, máshol viszont új sztárműalkotások születnének, helyi hímzések, amelyeket eddig senki nem vett észre, mert volt a múzeumban egy Monet is.

Eszemben sincs azt képzelni, hogy mindez megvalósítható lenne, sem jogilag, sem technikailag nem lehetne kidolgozni az akciót, hogy mást ne mondjak, már az axumi oszlop visszaviteléhez is évekre volt szükség, meg kellett nagyobbítani a repülőteret, hogy legalább a három részre vágott oszlopot szállító repülőgép le tudjon szállni Etiópiában. De attól, hogy hülyeség, még lehet korszerű az eszme.

A lemezekhez való viszony egyik nem is tudom, szórakoztató, izgalmas vagy szánalmas része, amikor az ember vár egy lemezzel. Először talán egy Szegő Andrással készített rádióinterjúban találkoztam ezzel, ő mondta, hogy van egy (ha jól emlékszem) Bruno Walter-lemeze, amit nem tesz föl, nem csomagol ki, mert eljön az idő, amikor szükség lesz rá. Amikor a lemez segít.

Nekem is van ilyen lemezem, talán több is, mint amennyi az eszembe jut. Az egyik egy Radu Lupu Schubert-lemez, az A-dúr szonáta. Mindig olyan sok szépet mondtak róla, hogy eleinte csak nem akartam elhasználni a felvételt, hadd üljek oda frissen és mégis kellő fáradtsággal, hogy a figyelem ne kalandozzék el, de ne is tompuljon, bele ne aludjak, mert azt hogyan magyarázná meg az ember.

Aztán telnek az évek. Radu Lupu is visszavonult már, ma van épp a 75. születésnapja. Láttam is őt néhányszor, nem okozhat csalódást, tudom, mire képes, nincs mire várni, nincs miért visszatartani az élményt. Hacsak valami bajra nem vár az ember, amikor tényleg segítenie kell majd a zenének – és amikor valószínűleg nem tud. Vagy csak babona az egész? Érezni kell, hogy van még dolgom az életben, meg kell hallgatnom a Schubert-szonátát?

Mostanában mintha ezt az arcképet volna szokás Janus Pannonius arcképeként azonosítani, amit nem értek egészen pontosan. Igaz, a kép maga pannon, Budapestről került Washingtonba (hajh), és világos hajú, aki rajta van, de még az sem biztos teljesen, hogy Mantegna. Azt lehet tudni, hogy Mantegna megfestette Janust, de számomra még mindig valószínűbb, hogy az a kép a padovai Eremitaniban lévő szőke fiú, aki az óriás Szent Kristóf lábát tartja. Nemcsak azért, mert ebben a hitben nőttem föl, de közben rekonstruálták Janus Pannonius arcát a koponya alapján, és az a diótörő állkapocs, ami a falfestményen elég ügyesen van elrejtve (vagy, ha epésebben akarnám megfogalmazni: ami miatt ki van törve a figura nyaka) ott észrevehető. A sityakos portrén nem látom.

Az ember, persze, egyetlen képből is megérti a Janus Pannonius-jelenséget. Milyen más az a falon szerepelni Padovában, és közben Mantegnával cimborázni, mint a magyar hidegben vacogni rossz tüdővel. Másfelől meg ez teszi költővé a költőt, meg ez teszi nemzeti hőssé, a miénk, az első ismert magyar poéta, akinek, hát jó, mostanában leálltak a fordításával és újrafordításával, de azért babráltak eleget vele a késő utódok.

Lehet, hogy ez irodalomtörténeti közhely, de engem csak tegnap ért utol a felismerés: ez a történet aztán újra lejátszódott a magyar irodalomban. Nem a nemzetköziből magyarrá válás, hanem a sorson szörnyülködés, hogy ez csak egy hülye vicc, hogy engem idehelyezett a Jóisten, egészen másutt volnék boldog. Hát persze, Ady Endre és Párizs. „Fagyos lehellet és hullaszag száll ott minden virág felett.” Nem ugyanaz, mint az Egy dunántúli mandulafácskáról? Ráadásul még van egy másik közös városuk, Nagyvárad, ahol mindketten viszonylag jól érezték magukat. Janus a könyvtárban, Endre a kávéházban.

Erre az általános rossz közérzetre ma már aligha lehetne költői életművet alapozni, a föl-földobott kő eshet máshová is, de akik éltünk egy rendszerrel korábban is, elég jól tudjuk, hogy miről beszélnek a bánatosok.

Nem tudom, mit kell még tennie egy előadóművésznek azon túl, hogy él, előad. Élt és előadott, és egyáltalán nem vettem észre. Azt értem, hogy nem veszi észre valaki, akinek semmi öröme nem telik a históriás énekekben és reneszánsz dalokban, de én szeretem ezeket az igazán régi slágereket. És Kátai Zoltán leginkább ezekkel foglalkozott. Énekelt mást is, katonadalokat, megzenésített verseket, de ez volt az igazi, hazai pálya. Valami évszázados dallam, évszázados szöveg, lanton vagy kobzon kísérve.

Ez egyébként, úgy tűnik, fontos dolog volt számára, a különbség a megzenésített versek éneklése és az énekmondás között. Azt mondta, hogy az egyikben kész a vers, és hozzá írnak egy dallamot, a másiknál, amit ő művel, a kész dallamhoz írták a verseket. Nekem inkább úgy tűnik, hogy az énekmondás leginkább abban különbözik az énekléstől, hogy a szöveg az elsődleges, hogy beáldozza a ritmust, ha kell, de nem enged a szavak érthetőségéből és teljességéből.

Ezen már aligha lehet vitatkozni, Kátai Zoltán november elején meghalt.

Mindennap hallgatom azóta, nyilván változik majd, ahogy elfogynak a felvételek és lemezek, de egyelőre úgy ülök a régi versekben, mint valami Dagobert bácsi az arannyal telt fürdőkádban, hogy valami igazán ide nem illő hasonlatot mondjak, új életre kelnek a Balassi (ő Balassának mondta) versek, újra el tudom mondani, hogy „itt nyugszik János, harcokban réme töröknek”, és Damjanich újra és újra odaveti a hóhérnak, hogy „vigyázz, fattyú, fel ne borzold a szakállam”. Olyan színes, hangos történelemkönyvem van, mint senkinek.

Turista lettél a saját hazádban – énekelte valaha D. Nagy Lajos elítélőleg, de most, hogy más hazájában nem lehet az ember turista, marad a saját. És élvezetes, hiszen minden, ami nyitva van, kong, oda lehet férni, vagy ez így sem fejezi ki jól a helyzetet. Egy hétköznapi délután a Mátyás-templomban csak egy leányka van, aki beengedi az embert, és szól, hogy fertőtlenítsen. Egyébként minden üres, de hiába üres, így is olyan pici a templom. Végre megértem, miért mondta azt (még egy felújítással korábban) az osztályfőnököm, hogy ugyan, Mátyás-templom, hát az egy mézeskalács házikó, bár ő nem a méretekre gondolt, csak a festésre, azt hiszem.

Nem is ezen ámuldozok, hanem III. Béla síremlékén, ami, persze, nem eredeti, de nem is nagyon tesz úgy, mintha az volna, csak a formát őrzi, a hanyatt fekvő királyi párt, lábuknál kutya. És az ember kénytelen arra gondolni, hogy vajon miért nem nagyobb sztár az árpádháziak között III. Béla. Leginkább azt lehet tudni róla, hogy IV. Bélánál idősebb, meg az írásbeliség bevezetése is mintha hozzá kötődne, de régen is kellett érettségizni. Közben meg sikeres uralkodó, ő maga a legjobban kereső királyok közé tartozott a maga korában, jó házból való nőket vett feleségül, és ha tényleg ő fekszik a sírban, még testileg is figyelemre méltó jelenség volt, 190 centi. Az arca meg egyes feltételezések szerint a Szent László herma eredetije, a tekintete királyi, mondjuk nem tudom, mi mást írhattak volna róla.

Tudom, vannak, akik szerint nem is ő van a saját sírjában, hanem Könyves Kálmán, de azért hogy pont egy óriást nevezzen az utókor sántának és púposnak, az mégsem nagyon valószínű. Volt idő, amikor III. Richárdra is azt mondták, hogy nem is volt szörnyeteg, csak az utókor púposította, de azóta előkerült a csontváz, és van benne egy csúnya kanyar. Fogadjuk el, hogy talán mégis ő nyugszik Schulek Frigyes kövei alatt, és várja a feltámadást. Nem csak azt a nagy feltámadást, hanem a köz emlékezetébe való visszatérést. Egyszer majd musicalt írnak róla is.