Ez a Rembrandt fogadja az embert a Szépművészeti megfelelő termében, persze, lehet tudni, hogy mi volt a kiindulási pont, kit utánzott, vagy kivel vitatkozott. Tizianóval. Azzal a kék ruhaujjas portréval, amit sokáig Lodovico Ariosto képmásának tartottak, sejtelmem sincs, hogy miért, Ariostónak nem volt ekkora szakálla, viszont jóval nagyobb és görbébb volt az orra. De a kép, a jelek szerint, annyira híres volt, hogy Rembrandt is látta, vagy legalábbis egy róla készült másolatot. (Nem, nem, utánanéztem, a ma Londonban kiállított kép Amszterdamban volt a 20. század elejéig, Rembrandt az eredetit látta.) Még egyértelműbb a másolás, ha belegondol az ember, hogy ez egy rézmetszet  amikor készült, nem is voltak megfordulva az irányok. Aztán a ruhaujj probléma is annyira bennmaradt Rembrandtban, hogy A zsidó menyasszony is elkészült. Aki azt eredetiben látta, tudja, hogy szinte dombormű, annyi a ruhaujjon a festék, kenés, göb.

Az önportréhoz visszatérve: tulajdonképpen vicces. Rembrandt épp gazdag volt, de a jelek szerint mégsem annyira gazdag, hogy egy ilyen ruhát megengedhessen magának, főleg rajzoláshoz. Egyfelől benne van a büszkeség, vagyok akkora ász, mint Tiziano, sőt, vagyok akkora ász, mint akit Tiziano lefestett, akár Ariosto, akár nem. Közben a ruha meg a sapka mégis olyan, mintha jelmez volna, rajta van, de ő maga nincs benne, mintha azt akarná mondani, igenis, a ruha teszi az embert. Vagy legalábbis a ruhaujj.

Amikor már sokadszor csodálkoztam el azon, hogy Toszkánában az egy négyzetméterre eső szép emberek száma mennyivel magasabb, mint bármely másik részén a világnak, egyszerre megvilágosodtam. Hiszen ez a szokásos élmény: nem a művészet utánozza a természetet, hanem éppen fordítva. Ha a toszkán emberek tetszenek, a fantasztikus ajkak, orrok, hajak, annak csupán az az oka, hogy az emberi szépségről az alapvető ismereteket a firenzei festőktől tanultam. Ők meg érthető módon azokat festették, akik ott voltak, körülöttük. Akiket ma látok, azok a régi modellek leszármazottai, és azért tetszenek, mert megtanultam, hogy ők, mármint a régi modellek a szépek.

És akkor jött Rembrandt. Rembrandt pedig nem a karakteres férfiarcokat és a 2:1 homlokarányú, magas rüsztű, szőke hajú nőket festette, hanem azokat, akik körülötte éltek, Saskiát meg Hendrickjét, dr. Tulpot, és főleg: saját magát. Csupa seszínű hollandust, sörtől hunyori szemű urakat és puha derekú asszonyokat. (Soha nem értettem, hogy Ruttkai Éva miért nem sértődött meg azon, hogy Gábor Miklós a naplójában Saskiának hívta. Ámbár lehet, hogy megsértődött.) Ahhoz már, persze, késő, hogy az ember átállítsa az agyát, hogy szebbnek lássa a sonkaarcúakat az apollóknál, de azt megtanulja, hogy ha jobban megfigyeljük, tényleg nincsen csúnya ember. Vagy csak csúnya ember van, de az ugyanaz.  

Pavarottit hallgattam az éjjel, az Aida 2001-es előadását a Metben. Az évszám, ugye, elég közeli, ekkoriban már a sajtó folyton arról cikkezett, hogy vissza kellene vonulni. Vagy erről, vagy arról, hogy miért csak áriaesteket meg gálafellépéseket vállal az idősödő tenor. Aztán találja ki, hogy kire hallgat.

Akárhogyan is: Pavarotti érezhetően ideges. Radamest különben is a legszadistább szerepek közé szokás sorolni, belép, és gyakorlatilag azonnal el kell énekelnie az áriát, aztán marad még három és fél felvonása, hogy kiköszörülje a csorbát. Ez körülbelül mindenkivel így volt, csak Pavarottival nem. Illetve a fiatal Pavarottival nem. Mert itt érezhetően ideges, siet, kapkod, rápihen a csúcshangra, valami kevert fej- és mellhanggal vacakol, de ettől mintha elmozdulna a hang a helyéről. Aztán jön az ária vége, és ott van, ahol lennie kell, jól szól, tartja is, siker is, de nem akkora, azért egy ária mégsem az utolsó öt másodpercből áll.

Nincs különösebb tanulság, legfeljebb az, hogy senki ne akarjon operaénekes lenni, mert nincs nehezebb munka, még ezen a szinten sem. Vagy van egy bölcsesség Kálmán Pétertől, amit most megosztok: annál szarabb érzés nincs, mint amikor ott állsz a színpadon, és nem szól a hangod. De annál jobb sincs, mint amikor ott állsz és szól.

Valószínűleg az év leghervasztóbb könyve Kőrössi P. József Naplóromok című könyve, de hát ennek is kell lennie, mármint hervasztónak. Ücsörögnek a kávéházban, Réz  Palinál, mert nála ezek szerint olyan volt az ücsörgés, dumálnak, dumálnak, leginkább pletykáznak, és az ember megérti, hogy ez az irodalmi élet, van ez a horda, és tudni kell benne, ki kicsoda, hol áll a rangsorban, kivel kell jóban lenni és kivel nem kell jóban lenni. Nincs benne semmi igazán rémes, de mégis leverő, hogy akik befolyásolják, vagy akár meg is határozzák az ízlésünket, nem fölkent papok, hanem csak irodalmi lények. Nyilván ezt élné át az is, aki a szentek közösségéről kapna beszámolót: nahát, nahát, Szent Ferencnek piszkos a körme, Szent Pankráciusz pedig már három napja nem mosott lábat.

Engem inkább az foglalkoztat, hogy miközben ma már az irodalmat vagy az írót is terméknek tartjuk, akit megcsinálnak, kitalálnak, fölépítenek, forgalmaznak, eladnak, elkészítenek egy piramist, amelynek a csúcsán ott van a szerző, néha mégis érdemes megfordítani ezt a piramist. Az az egy szegény, szerző hány embert cipel a vállán. Mint Mézga Géza a csacsika családot. Egyetlen alkotó nyakán ott ül a szerkesztők sora, a kiadó, a nyomda, a papírgyár. Korrektor és illusztrátor, egyetemi és középiskolás tanárok, sok-sok irodalmon kívüli, bár közeli figura, akik mind abból élnek, hogy valaki leírta a sort: Jöttem a Gangesz partjairól. Csoda, ha iszik az a szegény költő?  

Volt valaha egy olyan elképzelésem, hogy minden évben Márton napján a diktafonomra felolvastatom az egyik unokahúgommal Krúdy regényének, a Hét bagolynak az első mondatát, mert olyan szép, hosszú és kacskaringós a mondat, hogy nem lehet betelni vele. És milyen jó szórakozás lesz visszahallgatni, mondjuk tizenöt változatban, egyre érettebb lány- majd női hangon, figyelni, hogyan lesz a szöveg egyre gyorsabb, talán egyre unottabb, vagy egyre átgondoltabb. Annyi év alatt meg is tanulom majd, és milyen jó lesz elmondani magamban újra és újra hideg reggeleken. 

Nem lett belőle semmi, úgy értem, két vagy három évig tartott a lelkesedés, aztán mondjuk nem találkoztunk pont a napján, a mai napon, pedig akkor érdekes, mert a Budáról jövő szelek ilyenkor hozzák (hozták) a hideget, ilyenkor álltak a kócos szomszédasszonyok a vörösesbarna barchentruhákban az ablakba. Nem mintha tudnám, mi az a barchent. Aztán letörlődött a diktafonról a maradék is. Talán így van jól, a mondatnak az áll legjobban, ha írva van, nem kimondva.  Ám legyen akkor így.

A Hét Bagoly visszhangos udvarán elfelejtette a Lisznyai úr hagyatékából való vén kakas, hogy valamikor a hajnalt is jelentette, a Vademberhez címzett sarki szatócsbolt ajtaja már huzamosabb idő óta csengett, a Képíró és a Bástya utcákban a korán kelő polgárcsaládoknál kávé és tej illata váltotta fel az éj fülledt álomszagát, az ódon házakban a pénteki kenyérdagasztást befejezték a belvárosi hölgyek, és megállottak az emeleti ablak mögött, a csipkefüggönyt félrevonták, hogy egy másodpercig elnézegessék az első havazást, amely a Buda felől járó hideg széltől hajtva keringett, örvénylett, inkább feljebb látszott szálldosni, mint alant, mintha félne még a hópehely az ismeretlen Pesttől...

Erre mondják, hogy jelenség, mert tényleg az, az utcán is megfordulnának utána. Paul O’Dette nagy, fehér szakálla, hosszú haja, kerek és méretes pocakja egészen varázslatos, megjött a Mikulás, csak nem pirosban van. O’Dette az a jelenség, akinél a látvány csak a kezdet, nem arról van szó, hogy de kitalálta magát, inkább azt érzem, hogy ki sem találta magát, tényleg ilyen. Nyilván nem függetlenül a mesterségétől: lantművész. Amerikai. Másik világból jön, és a harmadikból zenél, többnyire régi angol darabokat penget. Elég jól, bár a nehezebb futamoknál előfordul, hogy elakad, megtorpan. Nem tökéletes. Kézenfekvő a válasz, hogy nyilván akkor sem volt tökéletes, amikor ezeket a darabokat kortárs zeneként játszották a hölgyszobákban, nincs ezzel semmi baj. De hogyan lehet átvarázsolódni a régi világba?

Sehogy. Neki talán sikerült, de amíg szól a lant, az utcán elszirénázik egy mentőautó, mintha mindenkinek szólni akarna: itt vagy itthon, ott csak vendég lehetsz. Örülj, amíg szelíden mosolyog a háború.  

A gitárral soha nem lehet tudni. Mert a közönség felvevőképessége is korlátozott, régebben minden lemezcégnek volt egy gitárosa, aztán remélhettük, hogy legalább ők jól megfontolták, hogy kit választottak. Az EMI művésze a kilencvenes évektől (vagy korábbról?) Manuel Barrueco volt, kubai-amerikai gitáros, nekem is volt egy-két lemezem tőle, de hát én is közönség, én is korlátozott. Az ember tudta, hogy ezt még pótolnia kell, rájönni, kik a nagy szerzők mert, ugye, se Mozart, se Beethoven. De Villa-Lobos, Rodrigo, Tarrega, Ponce. Vagy, a koncertnél maradva: Orbón, Cervantes, Angulo.

Mert itt járt Manuel Barrueco, a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztiválon, megőszült, megkerekedett, de tényleg csodásan gitározik. Nem őrült tűzzel és intenzitással, amiről a koncert előtt Eötvös József beszélt, de higgadtan és átéléssel, sok-sok színnel és finom ritmikával. Persze, hogy elvész az ember a sok (számára) új darab között, vannak személyesebbek és táncosabbak, mélyek és szalonba való eleganciák, vagy lehet, hogy itt is érvényes a sekély a mélység és mély a sekélység.

Pótolni kell. De pótolni kell a Haydn-vonósnégyeseket is, a Beethoven zongoraszonátákat, a Bach-partitákat, mindenféle hangszereken. A kantátákat. Tartok tőle, hogy megint a gitár jár rosszul. De nem Manuel Barrueco tehet róla.

Képzeld el a közönséget meztelenül – mondták a kontratenor Anthony Roth Costanzónak, amikor a lámpalázról beszélt másoknak, hogy ez talán jó ellenszer. Lehet, hogy jó ellenszer, de hiába: nem a közönség lesz meztelen az Ehnaton című Philip Glass opera november végi közvetítésén, hanem maga Anthony Roth Costanzo. De annyira meztelen, hogy nagyon. És még csak nem is egy pillanatra, hanem négy vagy öt percen keresztül. És még énekelnie is kell. A Metropolitan Opera sietett közleményben megnyugtatni a nézőket: a közvetítés figyelembe veszi a nézői érzékenységeket, semmi sem fog látszani.

Hm. Tényleg ezt el kell előre mondani? Amikor Karita Mattilának kellett ledobnia a melltartóját a Saloméban, nem kellett külön közleményben nyugtatni az idegeket. Nem arról van inkább szó, hogy…  

Persze, hogy arról van szó. Az idei Metropolitan-közvetítésekre nálunk is elfogyott minden jegy, jóllehet van olyan előadás, amely már harmadszor megy, de az Ehnatonra még kaphatóak a jegyek. Pedig az előzetesek alapján tényleg szép a látvány, hipnotikus erejű a zene, talán a főhősről is érdemes megtudni többet, akár énekelő állapotában is. Reklámfogás, ravaszság, hátha van, aki azt mondja, fejhangon énekel órákon keresztül egy ürge, és ráadásul tök meztelenül, ezt nem szabad kihagyni.

Akit még ez sem érdekel, azon már tényleg nem lehet segíteni.

A hangyákról olvasok, Csősz Sándor könyvét, A földi idegenek címűt. Persze, korábban fogalmam sem volt, hogy a hangyák a rovarvilág sikertörténete, azt hittem, van két fajta, fekete és vörös, amolyan idegesítő teremtmények, mert megpróbálják mindig példaképnek állítani az emberek elé, holott csak olyanok, mint a falanszter-jelenetben szenvedők Az ember tragédiájában. Szorgalmasak. Egyformák. Teszik a dolgukat, és nem kérdeznek.

Csősz Sándortól megtudhatja az olvasó, hogy valószínűleg sántikál a hasonlat: az ember olyan, mint a hangya. Az ember inkább olyan, mint a hangyaboly, tudatmentesen dolgoznak a sejtjeink, de közben mégis ott van mindenek fölött a tudatunk, együtt okosabbak a sejtjeink, mint külön-külön, annyira okosak, hogy még arra is képesek, ne a bélflórát vagy a vörösvértesteket állítsuk magunk elé példaképnek, hanem a hangyákat.

Azt hiszem, belezavarodtam.

Mindenesetre nem kettő, hanem 16 ezer körüli hangyafaj él, de nyilván vannak olyanok, amelyeket még nem fedeztek föl. És amikor az ember értetlenkedik, hogy miként is lehet ezer hangya értelmesebb együtt, mint ha összeadjuk az ezer hangyafejben lévő hangyaészt, akkor valamiért Evelyn Glennie jut eszembe, a skót ütőhangszeres művész, aki nem hall. Nem hall, de mezítláb játszik, mert valahogy mégis érzékeli a zenét, ezért is tud másokkal együtt játszani, holott beszélgetni nem tud velük. És amikor erről kérdezik, már hogy miképp hallhat valaki sérült hallószervekkel, akkor csak csodálkozik: azon miért nem értetlenkedik senki, hogy miképp hallhat valaki ép hallószervekkel?

Nem megfejthetetlen a Kiszin-jelenség, már amennyire bárki megfejthető, de nem pont az a megfejtés, amire az ember jutni szeretne. Mert ez volna a szép és egyszerű megoldás: van egy fiú, hihetetlen tehetség, ha zongorázásról vagy általában zenélésről van szó, és ez a tehetség az idők során egyre csak pallérozódik, finomodik, elmélyül, olyan csodavilágokba enged betekintenünk, ahová magunktól soha nem jutnánk el. És nem fárad, hiszen a tehetség önmagát táplálja, a rendkívüliséggel járó magány legalább esténként, fellépésenként megosztható, ez tartja egyben őt, ez tart vele egyben minket.

Ehelyett… - lehet, hogy mégis megfejthetetlen a Kiszin-jelenség.

Ehelyett Beethoven. Nem az a szerző, akiről Jevgenyij Kiszin elsőként jutna eszünkbe, nem baj, sőt, pont ez a jó. Nem mintha új szerző volna számára Beethoven, túl van már az összes zongoraversenyen, jónéhány szonátát játszott már nyilvánosan, 2020 Beethoven-év, vágjunk bele. Belevágunk. A műsor módosul a Müpában, négy neves mű áll a programban, Pathétique, Eroica-variációk, Vihar szonáta és Waldstein. Nem azt mondom, hogy dőlj hátra, te boldog jegytulajdonos. épp ellenkezőleg: dőlj előre, figyelj, mert ilyet ritkán hallasz.

Még akkor is, ha a Pathétique a levesbe megy. Áldozata az első műsorszám voltának, nem is kell négy csúcspont egy koncertre, valahonnét valahová szeretnénk eljutni, nem szökellni. De azért kár érte. Meg másféle problémákat is fölvet. Azt, amiről szó van: nem Kiszin a kézenfekvő Beethoven-értelmező. Játszik, megszólal a mű, de a formátum, a lángolás. Mintha hő helyett csak fény volna, indulat helyett hangerő. Persze, a Beethoven-képünk is lehet avítt, még mindig a titánt akarja hallani az ember, nem azt, aki alatt recseg és kopog a fortepiano.

Eroica-variációk. Mikor hall ilyet az ember? De akar-e ilyet hallani? Lenyűgöző. Kiszin is mosolyog utána, mint aki ezt akarta mondani, de…

A „de” a második részben még erőteljesebbé válik. Őrületes zongorázás, ámulat és lenyűgöződés, és dolgozik közben ez a kérdés: mi végre is? Hogy a fiú, aki azért most már felnőtt, és tényleg azóta is úgy zongorázik, ahogy alig-alig valaki a világban, vagy akár a világtörténelemben, olyan távol van, annyira messzire került, mintha beültették volna egy űrhajóba, és kiküldték volna a csillagközi térbe. A naprendszer határáról még visszanéz, és eljátszik néhány Beethoven-szonátát. Fehér kendőkkel integetünk neki, mint…

Úgy, ahogy Beethovennek integettek a 9. szimfónia bemutatóján, amikor látták, hogy tényleg semmit nem hall a tapsokból és örömkurjongatásokból.  Messze vagytok, zsenik.