Van egy rokonom Brazíliában. Hogy pontos legyek, kettő is van, de most csak az egyikről akarok mesélni, ő járt itt Budapesten. Nem mondhatnám, hogy nagyon intenzív vagy szoros volna a kapcsolatunk, 1982-ben beszéltünk egymással először, tegnapelőtt meg másodszor. Együtt ebédeltünk, mi van kivel, milyen magyarnak lenni Belorizontéban, az egész nagyon kellemes. Ő maga egy kicsit tud zongorázni, milyen jó is volna, ha tudnánk egyszer négykezesezni. Haha. Aztán az ebéd végén egyszer csak azt mondja: ha legközelebb jön, szeretne elmenni egy Kocsis-koncertre.  

Jaj, hát azt én is szeretnék, mindannyian szeretnénk, de sajnos lehetetlen. Ó, mondja ő, és aztán azt mondja, valamikor a kétezres évek elején kapott egy Kocsis-lemezt, a Bach-zongoraversenyeket, és az nála megváltoztatott vagy megértett belőle valamit.

Csak azért mesélem ilyen hosszan, hogy világos legyen: nem beépített ember. Nem volt soha Zoltán személyiségének a hatása alatt, nem tudja, hogy ő milyen helyet is foglalt el a magyar zenei életben. Egyszerűen meghallgatta az egyik lemezét. Nem is akármelyiket, hanem az egyik leginkább vitatottat, (a másik alighanem a Chopin-keringők), amire azt szokás mondani, hogy Gouldnál is gouldabb akar lenni, hogy a keménység és a szárazság mintapéldánya. Ő csak a zenét hallgatta, egy másik kontinensen, és mégis többet értett meg Kocsisból, mint sokan, akiknek lehetőségük lett volna gyakran és élőben és lemezről és bárhogy hallani őt.

Ilyenkor azért nagyon büszke tud lenni az ember a rokonaira.

A szépség ugyanúgy öröklődik, mint az egyéb javak. Nem arra gondolok, hogy mik a közös kincseink, és mennyire tudunk vigyázni rájuk, megkapják-e az utánunk jövők azt, amit mi kaptunk az elődöktől, hanem a szépség érzetéről. A vélekedésről. Mintha nem szeretnénk lemaradni azoktól, akik valaha beszámoltak a lelkük rezdüléseiről. Ezért olvassuk az útikönyveket, amelyekben elmondják, hová menjünk, mit kell megnéznünk, ezért esszük méla arccal a madelaine süteményeket. Most ezért állok a siracusai katedrális előtt csöndesen. Lawrence Durrell azt írta, hogy ez a legnagyobb csoda a világon, az új és új átépítések. Volt itt egy görög templom, aztán egy római, aztán jöttek a bizánciak, a normannok, spanyolok, olaszok. Voltak, akik oszlopokat állítottak, voltak, akik megfordították a templom irányát, hogy jelezzék, ez egy másik templom, voltak, akik ablakot nyitottak rajta, hogy jelezzék: ez ugyanaz, csak most már fény is van benne. De a sok belebontás és beleépítés végül tökéletesen egységes műalkotást hozott létre, amely semmivel sem erőtlenebb, szétesőbb és jelentéktelenebb, mint egy Michelangelo-szobor.

Mondja Durrell. És vele mondom én is, meg minden látogató, aki megörökölte a köveket és a papírt is megkapta mellé, mint használati utasítást.  

Kíváncsi vagyok, készült-e egyáltalán olyan fénykép Kurtág Mártáról, amelyen egyedül látható. Mert olyan van bőven, szerencsére, hol Kurtág György is ott van, még nekem is van egy. De a két ember annyira tökéletes párost alkotott, hogy sokszor arra gondoltam, talán megkérik, és elintézik, hogy az igazolványképek is kettős portrék legyenek.

Nem mondom pontosan. Olyan kép bőven van, amelyen Kurtág György látható, akár egyedül, akár más társaságában. Csak mintha Kurtág Márta szűnt volna meg a világ számára, ha valahogy és valamiért egy arasznyinál nagyobb távolságba került a férjétől. Nyilván nem véletlen az ilyesmi, és nem a fényképészek hibája vagy nemtörődömsége, hanem ők akarták így: az egyik életet tökéletesen feloldani a másikban, nemcsak érte vagyok, de külön nem is vagyok. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszti, aki viszont elveszti az életét énértem, megmenti.

Dionüsziosz füle. Úgy hívják a híres barlangot Siracusában, és a plusz i betű fontos, nem Dionüszosz a névadó, hanem a zsarnok Dionüsziosz, aki a legenda szerint… Két legenda is van, az egyik szerint a politikai foglyokat zárták ide, és a különleges akusztika úgy felerősítette a suttogásokat, hogy azt a barlang tetején lévő fülelőlyuknál is lehetett hallani. A másik legenda szerint Dionüsziosz ide küldte az ellenfeleit kínzatásra, ő meg odafönt hallgatta, hogy jajgatnak a boldogtalanok.

A barlang nevét állítólag Caravaggio adta, amikor erre járt, és néha eszembe jut, hogy talán ő is összekeverte Dionüszoszt és Dionüszioszt, és ezt a hegyes formát talán ő szatírfülnek látta. Mondjuk ahhoz még a szatírokat is össze kellett kevernie Dionüszosszal, és az ő Dionüszosz-képén az isten füle nem is látszik. Kell az az i betű.

Visszahőköl tőle a gyanútlan belépő. Mi ez? Mintha egy sarokház volna. Nem a szó építészeti hanem a cukrászati értelmében, mintha egy hatalmas habzsákból nyomták volna tele a templom belsejét, van egy karamellizált alapszín, és rajta ez a felfoghatatlan mennyiségű fehér. Ez volna a szicíliai barokk?

Nem tudom. Az biztos, hogy ez a jezsuiták temploma Palermóban. Hogy mennyire felel meg a helyiek ízlésének, azt igazán nem kutattam, de szerintem tetszik nekik. Tényleg ilyen jellegű süteményeket esznek, canolót és cassatát, nagy, dús, édes, fehér krémeket. A templom maga azonban ennél trükkösebb, ha valaki az első benyomást hajlandó egy másodikra cserélni, akkor látja, hogy ez a sok fehér, meg benne a kandírozott gyümölcs hihetetlenül aprólékos munka. Aprólékos és szép is, csupa elegancia, ornamentika, állatok és angyalok a falon, egy élet is kevés volna ahhoz, hogy az ember azt mondhassa: ó, már láttam. Már ismerem. Leül az ember tetszőleges helyen, elkezdi bámulni a falat, és szépen elvész, belevész, azt érzi, amit a nagy templomoknál: elődök és utódok sora között ő a kicsi, de kiválasztott pont, akinek a lelkéért folyik a harc.

Gondolom, ha választani lehetne, mindenki valami ilyen szülőket kérne magának. Az apa egyfelől történelmi figura, II. Frigyes szicíliai király leszármazottja, másfelől meg autóversenyző és tesztpilóta. Úgy is hívták, il conte volante, a repülő gróf. A mama Maria Alwine Eder, osztrák szőkeség, de emellett operaénekes és úszóbajnok. Az előbbinek nem sok nyomát találtam, az utóbbinak viszont igen, ma is nyeri a korosztályos bajnokságokat, és van valamilyen olasz csúcs, ami még mindig az ő nevéhez fűződik. Ennek megfelelően a lakás tele van mindenféle kupával, trófeával, kitüntetéssel.

Nem mintha ezért jönnének az emberek. A lakás ugyanis egy torony a régi Palermo falain. Ez az egy maradt meg, a többi eltűnt a falakkal meg a városi tengerrel együtt. A Federigók palotája még áll, mert itt a házat a torony köré építették, így a látogató szerény belépti díj ellenében átsétálhat a történelmen. Megáll egy bizonyos ponton, és azt mondják neki, a tornyot a mórok építették, de ezt az ablakot már a spanyolok nyitották rajta. Itt állunk, a szobák fölött, látni az alattunk lévő helyiség mennyezetét, mert megnyitottunk egy kis részt, a fafaragás reneszánsz. Ami alulról látható, az már barokk freskó, és a közepéből egy hatalmas muranói csillár lóg.

Az ember kicsit elbámészkodik azon, hogy mivé lesz a dicsőség, hiszen a két grófi fiú, a két ifjú Federigo most épp idegenvezető, angolul és olaszul vezeti a csoportokat a saját otthonában, hogy pénze legyen. Szabadkoznak, hogy azért a most használatos hálószobát nem mutatják meg, de a macskák ott hevernek a széken, vagy a régi konyhát meg lehet nézni, itt még most is tartanak pizza-partikat a barátoknak. Valószínűleg ez a legértelmesebb és legkézenfekvőbb módja annak, hogy megtarthassák ezt az óriási palotát, az örökséget megosztják az egész emberiséggel, közös a kéglink Palermóban.

Nem erről híres az Oratorio di San Mercurio Palermóban, ha híres egyáltalán, mindenesetre fő attrakciónak azt írják, hogy Giacomo Serpotta korai munkáit lehet benne megtekinteni. Nem tudom, mindenki ismeri-e Serpotta művészetét, én eddig a nevét sem hallottam, vagy ha igen, nem jegyeztem meg, pedig Szicíliában menő szobrász és stukkókészítő volt, és néha tényleg meglepő, mennyire valóságosak az angyalkái, ilyen lurkók rugdossák a labdát a templomok előtt.

Serpotta helyett engem leginkább a festett világ nyűgözött le. Az egyik falon nyitható ablakok, a másikon festettek, nyilván a szimmetria kedvéért, de nem mondhatnám, hogy a festettek nem volnának igaziak, nem épp olyan szépek, mint a valóságosak. A falon festett az orgona, épp csak festett zene nem jön belőle, talán átmeneti megoldásnak szánták, amíg meg nem érkezik a pénz egy igazi hangszerre. Vagy ez a képzőművészet boldog magabiztossága, a dolog és a képe ugyanaz, csak a kép tartósabb?

Híres templom Palermóban a San Giovanni degli Eremiti, okkal híres, mert az arab-normann építészet szép példánya. Vagy az volt, mert láthatóan sok dolog újjá van építve benne, de az egészben van valami tiszta és modern, formák és színek. Öt piros kupola,fehér hasábok, gúlák, mintha körzővel-vonalzóval szerkesztették volna (vagy tényleg így is történt), és a méltósághoz nem kellettek a díszek, ahogy egy nagy császár sem visel ékszereket, mert tudja, hogy attól nem lesz nagyobb vagy értékesebb.

Híres a templom kertje is, elképesztő méretű szobanövényekkel teli, már úgy értem, nálunk szobanövények, itt meg hatalmas, kerti fikuszok, pálmák, filodendronok. Ennek ellenére egy darabig nem értem, miért olyan nehéz kimenni innét, miért érzi azt az ember, hogy ezen a néhány négyzetméteren belül szellemibb, nyugodtabb, áttetszőbb, mint odakint. Ugyanaz a nap süt, ugyanolyan emberek mászkálnak az utcán, miért kell úgy odalenni ezekért a fehér kövekért. Aztán rájövök: nem csak a fehér kövek számítanak, hanem a növények is, ezek a csaknem szabályos formák, háromszögek, körök, gömbök, ezek teremtenek a kövekkel együtt valami folyamatosságot. Az öröklét beláthatóságát. Nem voltak mindig itt, de előttünk voltak, nem lesznek örökké, de utánunk is lesznek, és ez most ahelyett, hogy nyomasztana, boldoggá tesz.

Van ez a megszokott, mondjuk így: északi felosztása a világnak. Mintha az erdőben volnánk, ahol vannak nappali állatok és éji vadak, az utóbbiak ragadozók, és elindulnak napszálltakor, áldozatokat keresve. Úgy tűnik ez itt, Palermóban egyáltalán nem így van. Lemegy a nap, és hamarosan a sötétség, de az emberek nem cserélődnek ki az utcán. Vasárnap este a félreesőbb területeken a családok kiteszik az asztalt az utcára, hogy mégis kényelmesen vacsorázzanak, legyen tér és levegő. A gyerekek pedig rendíthetetlenül rúgják a labdát, puffog a puha bőr, a játékosok kiabálnak, ahogy a torkukon kifér. Jött a labda, próbáltam udvariasan nem avatkozni a játékba, fellöktek, mint valami vén hülyét, aki ott lábatlankodik, ahol nem kellene. A napszakok váltása itt nem jár együtt az emberek cseréjével, mindenki bagoly és mindenki pacsirta, legalábbis éjfélig. Hogy utána mi történik, azt nem tudom, valakinek aludni is kell.

A Marlenka, Finy Petra könyve a Városmajorban játszódik, és a szereplők sokat mászkálnak a majori szobrok körül, találkozgatnak, vagy pont nem találkozgatnak, beszélgetnek, ihletet kapnak. Például Beethoventől, aki alig tudja magán tartani redős ruházatát, az ember törheti a fejét, mit is akart ezzel kifejezni a szobrász, Horvay János. Pucér hősiességet, ami 1929-ben, a szobor faragásának idején az első számú beethoveni vonásnak számított, vagy a megmutatkozás alig leküzdhető vágyát? Vagy csak azt, hogy ő is látta Max Klinger akkor már közel harmincéves szobrát, amelyen a derékig meztelen komponista úgy ül, mint valami görög isten, akinek csak a halhatatlanság italából adtak, de az örök fiatalságéból sajnos nem.

Az ember, persze, hülye, azon kezd el agyalni, hogy vajon melyik zeneszerző engedhetne meg magának aktszobrot. Melyik mondhatná el, hogy amit ki akartam fejezni hangokkal, azt valahogy a testemmel is kifejeztem. Bach, Handel, Mozart? Vagy akár Muszorgszkij? Egyedül Mahler jut az eszembe, aki mindenkit meglepett fürdőnadrágban, a feljegyzések szerint. Nagy természetjáró volt, úszott is, és kis termete ellenére kifejezetten kisportolt alkatú volt. Mahler korunk hőse, ki más.