Nem tudom, mi kell egy regényhez, de annál biztosan több, mint amennyit Finy Petra beletett a Marlenkába. Az biztosan kevés, hogy van ez a Zoltán Gábor-féle Orgia, annak a világát átveszi az ember, aztán hozzátesz valami jó kis történetet a vad Városmajorból, és csak össze kell dolgozni a kettőt, szellemekkel vagy nyugodni képtelen holtakkal, és köszönöm, készen is vagyunk. Dőlt betű – álló betű, két világ.

Sehol nem találom azt a két világot. Azt mondja a dőlt betűs világban valaki, hogy a papírnak (mármint a hamis igazolványnak) működnie kell. Hát, sajnos ilyet nem mondtak 1944-ben vagy 45-ben, mert akkor nem volt ennyi anglicizmus a nyelvben, nem tudták, hogy egy papír is működhet. Azt írják az álló betűben, hogy a hatvanas (vagy hetvenes?) években a kutyasétáltatók kifordított zacskókkal a kezükön várták, hogy a kutya elvégezze a dolgát, és ők összeszedhessék a kakát. Nem akarok senkit sem kiábrándítani, de a hetvenes években nagyon-nagyon kevesen szedtek össze bármit is, az volt a mondás, hogy azért fizetem az ebadót, hogy ezt elvégezzék helyettem. Hol voltak akkor még a kis nejlonzacskók egyáltalán? A hiperlelkiismeretesek esetleg újságpapírt vittek magukkal, később papír zsebkendőt. A nejlonzacskó túl nagy érték volt a kakacsomagoláshoz.

És így tovább, így tovább, nem kutyaszaron csúszik el a Marlenka. Nem tudok teljes anakronizmuslistát összeállítani, csak a tanulságot: ennél biztosan több kell. Nem anakronizmusból, erőfeszítésből. 

Tudok azért jót is mondani a Vata fiáról, csak talán nem eleget. Az például tetszik, hogy nem valami újságírókönyv, a tipikus hibák nincsenek benne. Mert az újságíró alapvetően kicsiben gondolkodik, két gépelt oldal, hogy ne mondjam, flekk, kell bele egy csavar, egy jó cím, a végére egy poén. Aztán vannak, akik azt gondolják, hogy ha száz ilyet összeillesztenek, az már könyv. Batka Zoltán ezt nem követi el, gyúrja-gyúrja a nagy Árpád-házi anyagot, Béla, Géza, Vata, fia, pogányok és keresztények, itt kószáló, vértanúságra érő szerzetesek, táltosok. Vata fia Vazul fia ellen. Vagy mellett.

Szóval nagy anyag, és talán nincs kellő eréllyel kigazolva az út benne, néha elveszíti az ember a fonalat, nem tudja, kiről is szól a történet, de ez a történelemben is megesik. Másfelől meg tényleg informatív a könyv, én valahogy mindig elfelejtettem, hogy mi is volt ez a korona és kard, ki mondta kinek, hogy válasszon. És miért. Csak abban voltam biztos, hogy a kardot kellett választani. Most már tudom, hogyan is volt, és gondolom, el sem fogom felejteni.

Van még őstulok, ennek még a létezéséről sem tudtam, építik a szekszárdi székesegyházat. Egy másik templomban orgonálnak, ami azért nem tűnik nagyon valószínűnek, a parasztok meg hegedülnek, az még kevésbé tűnik valószínűnek. A kun király meg szárított hússal eteti a vállán ülő sólymot, ez tényleg olyan, mint egy Jankovics Marcell-film jelenete.  

Na jó, van egy minimális tanulság: ha szembejön egy őstulok, és az embernél csak egy íj van, akkor a szemébe kell végig nézni, és úgy szíven lőni. Nem lesz könnyű.

Azon gondolkodom, hogy mi tart a székben. Már természetesen az udvariasságot és a sorközepét nem számítva. Szünet sincs, az is igaz. Mi tartóztat? Nem a díszlet, mert az a szokott szoba, mindig ez van a Belvárosi Színházban. Néha fehérek a falak, néha púderszínűek, most nem is tudom. Szürkék talán.

Schwartzék falai. Schwartzék zsidók, sikeres zsidók, pénzük van, életük a szokott neurózis, öregszenek, különbözőek, de most össze kell jönniük. Az üzletembernek, a csillagásznak, a rossz családanyának és a filmrendezőnek. Miről beszélgessenek? Az sem látszik rajtuk, hogy egy családhoz tartoznának.

Van ilyen, mondhatni zsánerdarab, összejönnek, és kiderül, aminek jobb volna nem kiderülnie, nem is részletezem, van elég. De semmi rendkívüli.

Mi tart ott? Nem a rendezés, az rendben van, de ez nem rendezői színház, párbeszédek vannak, néha fáj a szívem, mert elég jó poénok pukkannak el, szinte észrevétlenül. A papa azt mondta, hogy nem született meg az utolsó Schwartz. Én ismerek egy csomó Schwartzot. Hollywoodban rengeteg a Schwartz.

Ez egyébként a darab eredeti címe: Az utolsó Schwartz. Jobb, mint a magyar változat: A szemünk fénye – bár ebben van egy kis csavar, aki megnézi, tudni fogja.

Szóval nem a díszlet, nem a rendezés. Végképp nem a színészek. Nagyon nem.

Nem marad más, mint a darab. A ráismerés. Akinek van családja, az ismeri ezeket a helyzeteket. De nem is ez a lényeg, hanem az a furcsa érzés, amit nem gyakran él át az ember a színházban, pedig ennek kellene lennie az alapélménynek. A kíváncsiság. Tudni szeretném, hogy mi fog ebből kisülni. Azért az nem kevés. 

Nem tévesztek össze semmit semmivel. Tudom, hogy ez nem a Hamlet, négyszáz év múlva nem ezt fogják olvasgatni, hogy megtudják, mi izgatott bennünket, ha felnéztünk a hunyorgó csillagokba. De van jelen is, nem  csak jövendő. 

Tudom, hogy nincs jelentősége, de mégis különös, hogy egy héten belül meghalt két nemzetközi hírű, rangú, súlyú operaénekes, és mindkettő Augustában született. Egészen más Augustában, Marcello Giordani a szicíliaiban, Jessye Norman Georgiában, de azért van valami furcsa az egészben, hirtelen emlegetett városok lettek.

Nem mintha ezen akarnék agyalni, inkább az énekesek jövőjén. Jessye Norman lezárta a pályáját, évekkel ezelőtt visszavonult, szerencsénk volt, hogy egyáltalán láttuk őt. De ha láttuk, hallottuk, talán azt is észrevettük, hogy bizonyos dolgok nem konzerválhatóak belőle. Sok lemez készült vele, sok mozgókép őrzi a színpadi vagy pódiumi lényét, de nem tudom, átjön-e a technika segítségével a prezansz, karizma, vagy keressünk erre bármilyen egyéb idegen szót, szóval az, amikor az ember máshogy érzékel egy helyszínt, csak azért, mert valaki ott van, a légtérben. A magam részéről ezt életemben leginkább Leonard Bernstein második budapesti fellépésénél éreztem, a szürke város egyszerre megváltozott Bernstein jelenlététől – nem kalandozok el tovább.  

Normanre visszatérve: köztudott, hogy a nagy hangzó hagyaték mellett van egy nem hangzó hagyaték is, és sejtelmem sincs, azzal mi történik. Igényes volt magával szemben, így elég nagy kockázatot vállaltak a lemeztársaságok egy Norman-albummal, mert nem biztos, hogy áldását adta a megjelenésre. Azt biztosan tudom, hogy van valahol egy Richard Strauss Négy utolsó ének, a Berlini Filharmonikusokkal és James Levine-nal. Azt, persze, nem lehet tudni, miért is kezdett bele a munkálatokba, amikor már volt egy másik változat, sokak szerint mind a mű, mind Jessye Norman legjobb felvétele, Kurt Masur vezényletével, de hogy valamit akart, az biztos. És hogy nem találta meg, az is elég valószínű.

Furlanettónak valami baja van. Vagy csak úgy érzi, hetven fölött már csak a legvégső kérdésekkel érdemes foglalkozni, különben operahőssé válik az ember, egész pontosan Don Pasqualévá. Nem tudom. De olyan halálos programmal jött az Erkel Színházba, hogy elkámpicsorodott tőle az ember. Az első részben dalok, de milyen dalok: Négy komoly ének és A halál dalai és táncai. A második részben áriák, de milyen áriák, Fülöp és Don Quichotte, a Kabátária, hát az sem vidám. És a ráadásról még szó lesz.  

Ez még egyelőre a koncert kezdete, amikor az ember ránéz a papírra, és arra gondol, hogy ugyan, mikor is hallott élőben egy jó Brahms-dalt. Körülbelül soha, legalábbis nem emlékszem. És akkor most jön Furlanetto, jön Sidorenko, a zongorakísérő, aki meglehetősen neurotikusnak látszik, aztán kiderül, hogy nem épp nagy mestere a hangszernek, de elindul ez a mély, föld alatti lépegetés, ezek a derűs töprenkedések, hogy mennyivel jobb halottnak lenni, mint élőnek, de a legjobb azoknak, akik meg sem születtek. Brahms ezt feloldja a negyedik komoly énekben, Furlanetto nem oldja föl. Láthatóan nem a szöveg felől közelít a dalokhoz, azt már megtette Dietrich Fischer-Dieskau, nagy, szép íveket énekel, olyan mélységekkel, hogy borzongani kell tőle.

Közben van még valami furcsa össze nem illő dolog. Furlanetto ugyan többé-kevésbé prédikátornak öltözött, fekete garbó fölött nyakig gombolt fekete öltönyt visel, de nem prédikátorként viselkedik, nekitámaszkodik a zongorának, előrehajol, és nem tudni pontosan, mit csinál ilyenkor, koncentrál, igyekszik függetleníteni magát a dalok közé szivárgó tapstól, vagy a hangját rendezgeti.

Mintha az utóbbi volna, mert nem makulátlan az orgánum, fent kicsit recseg, óvatos az énekes a magasságokkal, hosszú lesz az estéje, még ha a miénk nem is annyira.

A halál dalai és táncai kézenfekvőbb választás, operai jellegű jelenetekből áll, négyszer látogat el a halál, négy emberhez: a gyerekhez, a fiatal lányhoz, az erdőben eltévedt, részeg paraszthoz és a hadvezérhez. Most nem is nagyon van min vitatkozni az énekessel, ez az előadás harmonikusan illeszkedik a nagy, orosz hagyományokhoz, ez szokott lenni a mű. Még két gyors Rahmanyinov, és szünet.

A második rész nem ennyire végtelenül fekete, van benne egy Mozart-blokk is, Sarastro mellett a dühös szolgák énekelnek, Figaro és Leporello, és tényleg dühösek, nincs most semmi farfallone amoroso, és erre a három áriára Furlanetto is megmozdul, ellép a kottaállvány mögül, fenyegetően emeli föl a kezét. Énekelte már a szerepeket és az áriákat párszázszor, de nem érzem a rutint benne, frissnek hat, már a fáradtságon túl frissnek. Mert az énekes fárad, az világos, a hang is veszít a zengéséből, ő maga is igazgatja a pulóvere nyakát, védi a torkát, törli az arcát, fújja kicsit az orrát. De befejezi, sőt ráadás is van, újabb halál, Borisz Godunové. És mintha az egészet elölről kezdené, úgy illeszti oda az utolsó számot a koncert végére, talán fölenged, hogy már nem kell vigyáznia magára, talán csak azt akarja mondani, nehogy elfeledjük: ja car jiscsó. Még én vagyok a cár.

Azt hittem, csak félrementek a betűk, vagy ez egy másik Giordani, nem a miénk. De a miénk. A miénk volt. Tavasszal itt énekelt, bár mintha sikerült volna sokáig titokban tartani, hogy a Manon Lescaut bemutatóján egy első kategóriás olasz tenor lesz a szerelmes. Valaki, aki miatt a Metropolitan is megtelt. Öreg volt a szerephez, a hangja is fáradt, de azt, amit mindig tudott, nem felejtette el. A magasságokat. Szóltak, biztosan, erővel, fényesen, és hát állítólag erről szól az éneklés, a férfiéneklés, még a basszisták éneklése is, hogy megvan-e a csúcs. Hogy megvan-e az az érzet, amit a szentimentális kedvében lévő Hemingway úgy fogalmazott meg, hogy az embert nem lehet legyőzni, csak megölni.

Attól még meg lehet halni.

Nem Giordani volt az eredeti neve, de még a pálya elején belátta, hogy azt Olaszországon kívül sehol nem fogják tudni kimondani, hogy Guagliardo. Klasszikus énekesi sikertörténet, az apja benzinkutas volt, ő meg bankfiú, de volt bátorsága otthagyni a biztos keveset. Ilyen magasságokkal, persze könnyű. Huszonöt évesen már itt járt, Szegedre hívta Nikolényi István a Don Carlosba. Ebben az évben lépett föl először a Scalában. Aztán mindenütt és sokat, láthattuk néhány Metropolitan-közvetítésben is, Turandot, Faust elkárhozása, Pillangókisasszony, Boccanegra, Francesca da Rimini – ezek jutnak elsőre az eszembe. Csak tegnap hallgattam meg Lenszkijként, pedig az bizonyos fokig történelmi előadás volt, először énekelte a Metben olasz énekes oroszul a Kuda, kudát.

Giordani már a CD utáni korszak sztárja volt, abban az értelemben, hogy a híre többé-kevésbé független volt a lemezipartól, nagy cégnél, azt hiszem, csak egy operában énekelt, a Jérusalemben, az sem épp kasszadarab. Még egy árialemezét ismerem, az Naxos-kiadvány, a többi emlékezetfrissítő mind előadáson készült, többnyire képpel együtt. Nem mintha őrületes színész lett volna, ahhoz túl nagyra nőtt, nehézkes volt, nálunk is sóhajtoztak a nézőtéren, ahogy Manonnal küszködött a súgólyuk mellett. Ha tudtuk volna, miért kell sóhajtozni ma…

A magyar szinkron világhírű, szokták mondani, bár mintha volna ebben némi nyelvi logikátlanság. De mi vagyunk az egyedüli megmondhatói, hogy jó-e vagy nem, és mi szeretni szoktuk, ez épp elég. Azért néha kísértésbe esik az ember, hogy elhagyja nyelvi korlátait. Tegnap például Az oroszlánkirály ment a tévében, és kétségbeesetten nyomkodtam a távirányítót, hogyan is kell az eredeti nyelvre váltani, ha lehet, hogy az első mondatot, Scar (Zordon) kisegérhez intézett bölcsességét, miszerint „Life’s not fair” eredetiben sikerüljön elcsípni. Jeremy Irons mondja, bársonyba rejtett üvegszilánkokkal a hangjában, nyomasztó és cinikus, de hiába, csak nem sikerült megtalálni a megfelelő gombkombinációkat, maradt minden magyarul és világhírűen. És nem is baj, mert Mufasa hangja meg Sinkovits Imre volt, még csak azt sem mondom, hogy kimagasló formában, de akkor is ő.

Emlékszem, 2001 januárjában, amikor Sinkovitsról szóltak a nekrológok, mennyire meglepett, hogy Zappe László a nagy szerepek mellé odaírta, hogy ő volt Törpapa hangja is. Na, tényleg, reprezentatívabb szerepet nem talált? A walesi bárdokat meg nem mondja? Vagy az Ágnes asszonyt, hogy tényleg huszonhatféleképpen mondja el, hogy Oh, irgalom atyja, ne hagyj el, és még csak nem is erőlködik? De hát Zappénak igaza volt, ifjú szívekben így lehet élni. Már ha az én szívem ifjú.

Martina Formanová azt írja a könyvében (a címe nem jutott volna eszembe, de megnéztem: Illatos fehérneműk hajtogatója), hogy rengetegen tették föl neki a kérdést: mégis hogy lehetett kibírni Karel Gott mellett. Mert Formanová, mielőtt Formanová lett volna, ifjúcska lánykaként Karel Gott-tal élt éveken át. Azt mondta, hogy voltaképpen a kérdést egyáltalán nem érti. Karel kedves volt, ápolt, jóképű, sikeres, nem volt akkora csapás vele az élet. Vagy vannak nagyobb csapások is.   

Tényleg van bennünk vagy volt valami olyan hajlam, hogy azt képzeljük, a sikerhez mindenképpen ostobának kell lenni. Nem mondom, hogy nincs erre is jó példa, de a jelek szerint Karel Gott pont nem az, pompásan ellavírozott kelet és nyugat között, mindenütt megvoltak a rajongói, és ő maga nem volt eltévedve a saját szerepével kapcsolatban. Emlékszem… na jó, ez így túlzás, mert nem voltam ott, belehaltam volna a cikibe, ha kimegyek a nyolcvanas években egy Karel Gott-koncertre, de voltak ismerőseim, akik elmentek röhögni, aztán nem röhögtek, jól énekelt, jól konferált, normális volt, és úgy mutatkozott be, hogy Isten Karcsi vagyok. Aki erre képes, annak azért van némi öniróniája.

És mégis van egy dal, amit sikerre vitt, amivel őt magát azonosítani lehetett és most is lehet. Valahogy ezt a korai felvételt szeretem a legjobban, mert ott ül a zongora mellett a szerző, Karel Svoboda, ő 2007-ben halt meg, nem tisztázott körülmények között. Lehetne ez a legautentikusabb Lady Carneval is, illetve nyilván az, de nem a legjobb, az orgonista őrült módon nyomja a billentyűket, Karel Gott majd megszakad a magasságokon, de hogy épp ez benne a pláne, sokszor a szerző sem tudja, mitől jó, mitől sláger az, amit írt.     

Van Burger Barnának egy fotósorozata (azt hiszem, van, bár nem láttam), előtte – utána a címe, vagy legalábbis az elkészítési elve, lefényképeznek valakit egy esemény előtt és után, hátha látszik, milyen változásokat hagyott az arcán az élmény. Valahogy ez jutott az eszembe, hogy Járó Zsuzsával ezt nem biztos, hogy meg lehetne tenni az új Orlai-bemutató előtt és után, mert annyit változik az arca, hogy lehet, el sem hinné senki: ez ugyanaz a nő. Na persze, színésznő, ez a dolga, hogy változzon, de változik is.

Próbálom közben ellenőrizni magam, nem jutottam-e el én is a kötelező Orlai-élményig, annyira szeretné az ember az Orlai Produkció sikerét, hogy vagy elhelyezi a kötelező Orlai-farkot, nagyra tartom, de sajnos ez nem tetszik. Ez sem tetszik. Vagy annyira akarja az Orlai Produkció sikerét, hogy ez most már tetszik.

De ez most tényleg tetszik. Dennis Kelly: 23 perc. Egyrészt azért, mert szakértelemmel van megírva a darab, félrevezet, hogy most egy ilyen jó dumájú nő kalandjait fogjuk végighallgatni. Nyilván lesznek benne hullámvölgyek, mármint a jó dumájú életében, de akkor is megmarad az életereje, humorérzéke, és ez sokat segít mindazoknak, akiknek nincs meg az életereje meg a humorérzéke. Ha csak ennyi, azt is el tudom fogadni, az is értelmes színházcsinálás, színészkedés, szórakoztatás, még több is. Kell hozzá egy jó színésznő, de hát a darabot Londonban Carey Mulligan játszotta.

A darab meg sokkal több annál, aminek látszik, annyira több, hogy van egy pillanat, amikor el is bizonytalanodom: szabad-e ennyire profinak lenni egy ilyen történetben. Ennyire adagolni, méricskélni, szélsőségesnek lenni, viccesnek lenni, aztán kinézni, és egy mondattal megváltoztatni az egész eddigi jókedvet: jaj.

De talán csak így szabad, így lesz produkció egy (feltételezem, csak elképzelt) történetből, produkció, monodráma. Talán lehetne az egész még szélsőségesebb, még nevetősebb, de a végén mégis ott ez az előtte – utána élmény, Járó Zsuzsa megváltozott arca. És ez valahogy komoly dolog.

Lehet, hogy érzéketlen vagyok, meg egy problémát innét néha nehezebb látni, mint a közelben, de mindig azt éreztem, hogy Jessye Normanben van valami sértettség. Nyilván az ember azokat az élményeket nem tudja átélni, amelyeket neki kellett, fiatal, fekete lányként, és az erre adott reakciók talán nem is lehetnek túlzóak, de mégis ilyesmit éreztem. Ahogy azok mondták, akik ismerték: volt hajlama a primadonnaságra. Ha azt írták róla, hogy túl nagy, nem tud jól játszani a színpadon, akkor azt mondta, többet nem olvas kritikát, mert pontosan tudja, hogy jól játszik. Amikor néhány évig Angliában élt, elkezdett brit akcentussal beszélni. Ha a gyerekkoráról volt szó --- jó, ez az, amit nem tudhat az ember. De eléggé úgy tűnik nekem (itt), hogy az operában ma már nincs megkülönböztetés (ott). Emlékszem még Rudolf Bing, a Metropolitan igazgatójának visszaemlékezéseire, amikor azt mondta, ő csak egyszer emelte föl a szavát a szereposztás miatt, mert nem tartotta szerencsésnek, hogy egy bécsi, arisztokrata özvegynek két fehér és egy fekete gyereke legyen. (Nyilván A rózsalovagban.) Ma már ennek sem látom a nyomát. Az éneklés bizonyos fokig mégis tényszerű foglalkozás: vagy megvan az a magas C, vagy nincs. Amikor Jessye Norman azt kívánta, hogy olyan arányban legyenek színes bőrű énekesek egy előadásban, amilyenben a társadalomban, az nekem olyan, mintha azt kívánnám, hogy egy atlétikai világversenyen annyi fehér induljon száz méteren, ahány fekete.

Vagy hülyeség? Az opera tényleg a színpadi szegregáció utolsó fellegvára, ahová csak véletlenül jutott be egy Aida és egy Cso-cso-szán?