Bocsánat, ha evidenciákról beszélek, de ez olyan dolog, amit nagy emberek is elrontottak. Legalábbis Kurt Vonnegut biztosan. Ha jól emlékszem, Az ötös számú vágóhídban írja, hogy valaki az Ein feste Burgot játssza, azt a himnuszt, aminek a szövegét Luther Márton írta, a zenét pedig Johann Sebastian Bach. A zenét azonban nem Bach írta, nem is kell nagy zenei műveltség hozzá, hogy valaki észrevegye: korábbi a dallam. Annyival korábbi, hogy a zenét is Luther írta, az 1520-as évek végén, és nem csak a szöveget. Az utóbbit egyébként a 46. zsoltár alapján. Az ember kíváncsi volna az alkotás folyamatára, leírta az első két sort, megszólalt benne a dallam, és akkor talán már úgy írta a többit, hogy dünnyögte hozzá a zenét, simábban és biztosabban érezte így a ritmust is. Én mindenesetre így képzelem, de lehet, hogy kétlépcsős az alkotás, megírta, megzenésítette. Ami azt illeti, elég nagy sláger lett belőle.

Vonnegutra visszatérve: tulajdonképpen ez is egy elvi kérdés, hogy ha ilyen hibát lát, mit tehet a fordító. Mikor hagyja cserben a szerzőt: ha hű a szöveghez, vagy ha hű a tényekhez. Amíg élt, legalább meg lehetett őt kérdezni erről, ahogy beaver (hód) helyett pumát rajzoltattak vele, szintén fordítási okokból, bárcsak eszembe jutna, melyik regény magyar változatában. (Megsúgták: A bajnokok reggelijében van.)  

Ez talán a leghíresebb műve az angol miniatúrafestőnek, Nicholas Hilliardnak, a Férfi vadrózsák között. Annyira híres, hogy függetlenedett az alkotótól, nálunk, ha jól emlékszem, a Shakespeare összes hátlapján szerepelt, és joggal. A férfi lábait átteszi egymáson, fejét a fa törzséhez hajtja, és hiába olyan furcsa az arckifejezése, hiába ferde a bajusza, hiába van ott a merev gallér, mégis ábránd, idill, pillanatnyi paradicsom: az Erzsébet-kori Anglia.

Gondolom, nem vagyok egyedül, aki Nicholas Hilliard létezéséről a Hilliard Ensemble miatt hallott. A kezdetekkor a Hilliard olyan volt, mint a King’s Singers koncertek első része, nagyon tiszta, nagyon artisztikus, szárnyaló szólamok együtt és külön, vagy inkább fordítva, külön és együtt, zengő élmény és közben mégis minden egyes szólam önmagában is élvezet. Így éltek körülbelül húsz évig, amíg sor nem került a nagy dobásra. 1994-ben történt, és az egész nagyon egyszerű, mégis meglehetősen érthetetlen, hogy kinek is jutott eszébe: az együttes Jan Garbarekkel vett föl közös lemezt. Ez volt az Officinum, és amikor először hallottam a lemezt, azt is tudom, melyik művet róla, Moralestől a Parce mihi Domine kezdetű motettát, le kellett ülnöm. Univerzális zenei élmény volt, már úgy értem, ötszáz év szólt egyszerre, a régi, templomi zene, és hozzá Garbarek szaxofonja, amely mintha a mai, profán, de szép világ reakciója lett volna. Mintha megszüntették volna a történelmet, minden egyetlen pillanatba, hosszú, mondjuk ötperces pillanatba sűrűsödött volna, mintha ötszáz év belefért volna egyetlen fejbe vagy szívbe, a hallgatóéba.

Az ember egyszerre félt és várta a folytatást. Félt, hogy ez az egész divatba jön, kappanhangú dalárdákhoz csatlakoznak majd a nikkelpipák bajnokai, mindenhonnét ez szól majd. Meg várta, hogy ezt az érzést újraélje, hogy megértsen és megszeressen régi, nagyon régi zenéket, ott ül a padon Palestrina, Josquin, Clemens non Papa és a többiek hogy tisztázzuk a viszonyunkat.

Folytatás jött, például volt koncert a Bazilikában, ahol az ember rájött, hogy alapvetően ez mégis lemezzene, nem lehet akusztikailag jól összehozni, túl hangos a szaxofon. Aztán kiderült, hogy az első élményt meg lehet ismételni, de nehéz és egyre nehezebb, az egész dolog nem fejlődik, nem jutunk majd el oda, hogy a Missa solemnist játsszák szaxofonon, vagy bármi hasonló. Ettől persze a dolog még élt, húsz évig játszották, idén megemlékeztek az első lemez, az Officinum megjelenésének huszonötödik évfordulójáról.

Csak Hilliard Ensemble nincs már. 2014-ben csöndben föloszlottak, elénekelték az utolsó koncertjüket, megöregedtek, elfáradtak, nem akartak megújulni, új tagokat keresni. A most megjelent lemezük is a búcsúturnén készült, öt évvel ezelőtt, megint vagy még mindig Garbarekkel. Szép is, jó is, okos is, de már nem kell leülni tőle vagy hozzá, a koncertkörülmények közelebb vannak a valóságos dinamikai helyzethez, az énekhangok sem olyanok ennyi év után. A történelem visszavette, ami az övé, egyszer volt Budán ebvásár, egyszer-kétszer tudott így besűrűsödni a pillanat. Éljünk az emlékeinkből, mert azok szépek.  

Ezt az angyalt a Rosso Fiorentinónak nevezett festő alkotta, nagy valószínűséggel 1521-ben. A lenti képet pedig én magam lőttem Edin Karamazov koncertjén, a múlt héten, a Zeneakadémia Solti György termében. Kevés híján ötszáz év a különbség, de olyan jó érzés, hogy bizonyos dolgok nem sokat változnak a múló idők során. 

Hetven évvel ezelőtt ezen a napon zuhant le az Air France New Yorkba tartó gépe, fedélzetén a hegedűs Ginette Neveu-vel. Meg a bátyjával, aki zongorán kísérte volna az amerikai fellépéseken. Akkoriban még nem volt közvetlen járat Amerikába, a repülőgépek szöcskeként ugráltak szigetről szigetre, és vették föl az üzemanyagot. Ez okozta a járat vesztét, vihar volt az Azori-szigeteken, de mindenképpen le kellett szállni, mert elfogyott volna a benzin. Két sikertelen kísérlet után a gép egy hegynek ütközött, mindenki meghalt.

A tragédia egyéb okból is híres volna, mert ezen a gépen utazott Marcel Cerdan ökölvívó, akinek Jake LaMottával, a bronxi bikával kellett volna megverekednie, azzal, akit Robert DeNiro olyan emlékezetesen alakított a Dühöngő bika című filmben. Cerdan viszont nem csak ütőereje révén vált híressé, hanem mert ő volt Edith Piaf szerelme. Készült róluk több közös kép a felszállás előtt, Cerdan a jóvágású, halszálka mintájú kabátban, kissé tanácstalanul fogja a kezébe nyomott hegedűt, amely egyébként szintén megsemmisült néhány óra múlva. Jó kör volt, vihogott a Zöld Pofa az óceán fölött.

Ginette Neveu harmincéves volt, ebből könnyen kiszámítható, hogy a századik születésnapja is az idén volt, meg is jelentette a Warner az összes felvételét. Rettentő kevés, négy CD-n elfér a teljes hagyaték. A háborús idők ellenére Neveu nemzetközi sztár volt, ha jól emlékszem, először Laurence Olivier emlékirataiban olvastam róla, aki ott volt az utolsó koncertjén. Az elsőt még jóval a háború előtt adta, aztán 1935-ben megnyerte a varsói Wieniawski-versenyt úgy, hogy a vert mezőnyben ott volt David Ojsztrah is. Ojsztrah akkor 27 éves volt. Neveu 16. Az utókor persze nem nagyon érti, hogy ez egyáltalán hogyan lehetséges, hogy lehet egy Ojsztrahot legyőzni, így aztán megpendítik a háború előtti antiszemitizmust, mint lehetséges magyarázatot.

Nem akaródzik elhinni. A versenyhelyzet egyszerűen más, az is csoda, hogy Ojsztrahot elengedték Varsóba, játszik, mint egy isten, aztán jön valaki, aki játszik, mint egy angyal. A zsűri is elájult talán a pillanattól.

A trükk azonban ennél nagyobb trükk: Neveu nem angyal. Úgy értem, nem úgy játszik, hanem telibe, nagy erővel, óriási hangon. A filmfelvételen, ami utána maradt, látszik, hogy nem kellemkedik: egy férfias arcú nő húzza, le nem veszi a szemét a karmesterről, elszánt, komoly és megszállott. A felvételeit hallgatva: ugyanez. Van ennek hátránya is, például a Dinicu-féle Hora staccatót kicsit lassan és nehézkesen játssza, annyira rányomja a vonót a húrokra, hogy eltűnik a darab minden játékossága, szinte az összeszorított fogak csikorgása is hallatszik. De ha nem az, akkor a lószőr és a fém randevúja lett egy kissé feszült. Közben meg minden olyan (nem tudok most jobb szót) igaz. Nem kell tetszeni, mondja a zenészeknek hetven év elteltével is Ginette Neveu. Elég igazinak lenni.

A helyzet az, hogy már a kezdetekkor meglehetősen nagy rokonszenvvel követtem Lisette Oropresa pályáját. Tudom, a kezdet meglehetősen relatív, nálam akkor volt, amikor megkezdődtek a Metropolitan-közvetítések, és feltűnt egy nagyon barna szemű énekesnő, aki csinos is, szorgalmas is, szép a hangja, minden megvan benne – de mihez is? Az volt az érzésem, hogy belekerült a skatulyába, az opera saját nevelése, ezért eszükben sincs rácsodálkozni a benne lévő lehetőségekre, nem faragnak sztárt belőle, mert miért tennék, a sztárnak sztárgázsi jár, ő meg mindig ott van, és jól énekel, az is elég. Nagyon bírtam, amikor Oropresa sellő volt A Rajna kincsében, készült egy film az előadás születéséről, és ott áll az elején, ijedt tekintettel néz föl a fal tetejére: az nem létezik, hogy ő itt egy horgászbotra fölakasztva, tíz méter magasságban, ég és föld között fog jajongani.

Aztán dehogynem létezett.

Viszont egy idő után Oropresa egyszerűen eltűnt. Tavaly, ha jól emlékszem, egyetlen közvetítésben sem szerepelt, és akkor az ember arra gondolt, talán ennyi volt, vagy gyereket vár, de ki tudja, hogy vissza tud-e, akar-e térni utána. Azt nem figyeltem, nem is sejtettem, hogy szépen kiszállt a New York-i világból, átjött Európába, és szépen végigénekelte a nagy színházakat, Róma, Verona, Scala, Párizs. Idén úgy tért vissza a Metropolitanbe, mint nemzetközileg jegyzett énekesnő, csak főszerepeket vállal, a Traviata még előtte, de tegnap adták a Manont, nem a Puccinit, hanem a Massenet-t. Szadista szerep, öt perccel a kezdés után már szórni kell a magasságokat, aztán elmélyülni, lelassulni, utána megint az ifjúság, a Gavotte, a végén meg a nagy dráma, a prózává váló haldoklás.

Megcsinálta. Nem mondom, hogy ennél jobb előadást még nem láttam, hatásosabb Manonok is voltak, de a máskor fenomenális Laurent Pelly rendezése sem nagy segítség. A 18. század helyett a századforduló, fekete-fehér világ, frakkos urak, fehér ruhás, kalapos nők, szép is, okos is, de nem lenyűgöző, nem eléggé felfokozott. Felvonásról felvonásra egyre hosszabbnak tűnik, mintha a nagy szenvedélyre Massenet-nak sem lett volna eszköze, nem csak a rendezőnek, az ember a végén megérti, hogy Puccini miért érezte, hogy újra meg kell zenésíteni ezt a történetet, mert így mégsem az, aminek lennie kell. Nem pont az a tanulság, amire a néző 11 óra körül vágyakozik.

Elég halvány emlékeim vannak arról, hogy láttam őt. Raymond Leppard a Zeneakadémián. Oldalról, az első emeleti erkélyről. Meglepően dús hajú, alacsony ember vezényelt. Ha tényleg így volt, akkor alighanem a Liszt Ferenc Kamarazenekart dirigálta, több közös munkájuk is volt. Maradandó is, úgy értem, lemezfelvétel, többek között a Bastien és Bastienne, nagyon korai, de nem teljesen élvezhetetlen Mozart, Gruberovával és Polgár Lászlóval.

Furcsán igazságtalan volt vele a zenei világ, de talán nem bánta. Amikor kezdett, akkor ő volt az őrült pionír, mármint a hátrafelé haladó pionír, aki olyan lehetetlen szerzőkért küzd, mint Monteverdi, na jó, ő nem lehetetlen, de Cavalli. Cavalli? Honnét szedi? Nincs elég normális zeneszerző a világban? Nincs elég előadatlan opera? Aztán, amikor a Cavalli-meccs meg lett nyerve, elkészült a partitúra, felvették a lemezt, akkor már győzött a régi zenei mozgalom, és Leppard javíthatatlan romantikus, önkényes és nehézkes lett, akinek fogalma sincs arról, hogyan is szólhattak ezek a művek eredetileg.

Kibírta. Játszott mást, 20. századi angolokat, szimfonikus repertoárt, az Indiana Symphony vezető karmestere lett, átköltözött Amerikába, vezényelt, tanított, komponált, tavaly még premierje volt egy dalciklussal. De írt filmzenét is, nem is akármihez, A legyek urához. Visszatért a barokkhoz is, nekem a legkedvesebb Dido és Aeneas felvételemet ő vezényli, és Jessye Norman énekli a fél címszerepet. A másik felét Thomas Allen. Jó élete volt, nagyon úgy tűnik. És a sokat emlegetett mosolyából ítélve: ő is tudta.

Jó, ha meg kell lenni, akkor meglesz, de egyáltalán nem voltak reményeim. Joker, amiről annyi szó esett a világban, ami után máris odaítélnék az Oscar-díjat Joaquin Phoenixnek, és biztos nagyon jó, elhiszem, de az ember mégis megőrül ezektől az úgynevezett nagy, filmes alakításoktól. Sánta pincér meg látszólag süketnéma inas – ezek voltak a régi, holtbiztos tippek, Marlene Dietrich szerint, most meg leginkább az, ha a történet négyszáz évet fog át, és a főszereplő látható benne csecsemőként és matuzsálemként. Lehet valaki nagyszerű egy olyan filmben, ami egyáltalán nem érdekel? Mert nekem ez az egész Batman-dolog kimaradt, sose izgatott a bőrfülű hős, se sorozatban, se filmen, se képregényben, hiába ígérik, hogy most kiderül, mitől kattant be Joker, ha egyáltalán nem foglalkoztat a bekattanása. Ha a Batman-tudományom épp csak odáig terjed, hogy rájöjjek: az a gyerek a két lelőtt szülője mellett majd denevérré válik.

Az egész helyzetet tovább súlyosbítja az idő múlása, Joaquin Phoenix lefogyott és némileg elaggott, ettől többé-kevésbé úgy néz ki, mint Palik László. Hogyan lehetne megrendülni valakitől, aki esténként azt üvöltözi, hogy fuss, család, fuss?

A poén, gondolom, sejthető. Tényleg jó, ami tényleg jó, hosszú, és Phoenix majdnem végig a vásznon van, és él, él minden porcikája, a rossz fogai (hová lett az a jobb felső négyes?) és a lerágott körme, a vékony bokája és a bordakosara egyaránt. Nyilván nem csak az ő érdeme, ehhez rendező is kell, aki tudja, mi az, ami belefér, mennyire lehet lassú, hogy nem ül le a történet, vagy éppen hogy ül le annyira, amennyire pont jól esik, hogy ne rohanjunk, hanem együtt múljék velünk az idő.

És kétszer is eléneklik a filmben Stephen Sondheim dalát, a Send In the Clowns címűt. Ha szigorúan vesszük, nincs rá semmi ok vagy értelem, leszámítva, hogy Joker sokszor bohócnak van öltözve és festve, nem ez a helyzet, amiben a dal eredetileg elhangzik (az A Little Night Music című musicalben), de annyira szép, annyira jól énekli Sinatra, hogy minden meg van bocsátva. Meg van értve, meg van szeretve.

Néha azt érzem, mást sem csinálok, csak nekrologizálok, számolom a halottainkat, akiket már soha többé nem látunk. Szerencsés az eset, ha már egyébként sem volt esélyünk, régóta visszavonult, tiszteletreméltó aggokról van szó, és csupán ürügy a halál a hála kifejezésére. Ha csak ezen a héten nézünk végig: Raymond Leppard és Rolando Panerai, mindkettő kilencven fölött, az utóbbi még Maria Callasszal készített közös lemezeket, illetve vele is, hiszen nyolcvan fölött volt, amikor elbúcsúzott a színpadtól a Gianni Schicchivel.

De ez most más. Zubin Mehta él, bár mintha egy kicsit rosszabbul nézne ki a pesti fellépéséhez képest is. Mindenesetre gyógykezelések várnak rá, és hivatalosan is elbúcsúzott az Izraeli Filharmonikusoktól. Ötven évig volt a zeneigazgatójuk, csekélység. De mi a búcsúzónak szánt zenemű? Mahler 2. szimfóniája, a Feltámadás, harangszó, éneklő lelkek hada, eufória, még ha kicsit összeszorított szájú eufória is (ha lehet ennyi éneklésre ezt mondani), mintha Mahler azt mondaná: nem, igazán nem vagyok biztos benne, hogy így lesz, de hátha.

Úgy illik, hogy igaza legyen.  

Ősrégi emlék, még abból az időből, amikor a család nyaranta együtt nézte a tévét, ha tévének lehet nevezni a MiniVidit, tenyérnyi képernyőt sárga műanyagdobozban. Kihúzható rádióantenna biztosította a zavartalan vételt, már ha nem ment el a kert aljában a kanizsai gyors. De épp nem ment el, egy fehér szmokingos férfiú énekelt benne az épp soros, már késői táncdalfesztiválon. Valamilyen, előttem is rejtélyes okból a dal címére is emlékszem: Akkor is ősz volt. Milyen szép hangja van, mondta a család, de hát nem erre való.

Mintha ez lett volna Bárány Paál László végzete. Vannak ilyen hangok, amelyeknek nem felel meg a világ, a kor, vagy a hely, az ország, amelyben születtek vagy élnek. Bárány Paál László ugyan bekerült a szép hangjával az Operába, de ott sem volt igazán otthon. Kisebb-nagyobb basszusszerepeket kapott. A számomra legemlékezetesebb fellépésén viszont épp a hangja nem volt jelen. A Gioconda ment, ő megfázott, Kováts Kolost a gerince kínozta, így az utóbbi lent énekelt az árokban, Bárány Paál László meg fent tátogott és lejárta a szerepet, hogy ne maradjon el az előadás.

Néhány napja terjedt el a hír, hogy meghalt Bárány Paál László, és meghalt a felesége, Czakó Mária is. Furcsa módon majdnem egy napra esett a születésnapjuk, egy nap különbség volt köztük, a szokatlanul sok év mellett. És most ugyanabban az évben, ugyanazon a napon… Nem, nem öngyilkosság, nem is autóbaleset, a férfi kórházba került, az asszony elesett otthon. Nem hiszek a szép halálban, de ez viszonylag olyan.

Van egy rokonom Brazíliában. Hogy pontos legyek, kettő is van, de most csak az egyikről akarok mesélni, ő járt itt Budapesten. Nem mondhatnám, hogy nagyon intenzív vagy szoros volna a kapcsolatunk, 1982-ben beszéltünk egymással először, tegnapelőtt meg másodszor. Együtt ebédeltünk, mi van kivel, milyen magyarnak lenni Belorizontéban, az egész nagyon kellemes. Ő maga egy kicsit tud zongorázni, milyen jó is volna, ha tudnánk egyszer négykezesezni. Haha. Aztán az ebéd végén egyszer csak azt mondja: ha legközelebb jön, szeretne elmenni egy Kocsis-koncertre.  

Jaj, hát azt én is szeretnék, mindannyian szeretnénk, de sajnos lehetetlen. Ó, mondja ő, és aztán azt mondja, valamikor a kétezres évek elején kapott egy Kocsis-lemezt, a Bach-zongoraversenyeket, és az nála megváltoztatott vagy megértett belőle valamit.

Csak azért mesélem ilyen hosszan, hogy világos legyen: nem beépített ember. Nem volt soha Zoltán személyiségének a hatása alatt, nem tudja, hogy ő milyen helyet is foglalt el a magyar zenei életben. Egyszerűen meghallgatta az egyik lemezét. Nem is akármelyiket, hanem az egyik leginkább vitatottat, (a másik alighanem a Chopin-keringők), amire azt szokás mondani, hogy Gouldnál is gouldabb akar lenni, hogy a keménység és a szárazság mintapéldánya. Ő csak a zenét hallgatta, egy másik kontinensen, és mégis többet értett meg Kocsisból, mint sokan, akiknek lehetőségük lett volna gyakran és élőben és lemezről és bárhogy hallani őt.

Ilyenkor azért nagyon büszke tud lenni az ember a rokonaira.