Van egy Elton John-dal, valaha meglehetős sláger volt, mára mintha az emléke is eltűnt volna. Nikita. Egy orosznak látszó csinos, egyenruhás nő kalandjai videoklipen, és ugyanazt a hibát követi el, mint a hasonló nevű bérgyilkosnőről szóló film és sorozat: hagyja magát megtéveszteni a szóvégi a-tól, és nem tudja, hogy a Nyikita férfinév. Mi, persze, tudjuk, az idősebbek Hruscsov miatt, a nem annyira idősek Mihalkov miatt, mindenesetre megvan a magunk Nyikitája.
Az egész onnét jutott eszembe, hogy találkoztam régi barátommal, Dórával (ez később fontos lesz), akivel a kilencvenes évek közepén együtt készítettünk interjút Nyikita Mihalkovval. Pontosabban talán egyikünk sem, mert egy Marina nevű lány volt az oroszul tudó, ők forgattak, én csak jelen lehettem, de az egész így is csodás hangulatú esemény volt, Mihalkov a nagy ember, fotelja karfájára ültette a lányokat, és mint valami bajuszos atya, mondogatta, hogy Dóra, Dóra. (Dóra kommentárja ehhez utóbb annyi volt, hogy most erre mit mondjak neki? Nyikita?) Aztán ebből a nagy együttlétből, Mihalkov apánkból, közös fényképezkedésből jött a kijózanodás, a tolmács kínban odajött, hogy elnézést, ő most itt megteszi, amit tenni kénytelen, a rendező úr küldi ezt a cédulát, rajta a telefonszáma, ha Dóra is úgy gondolná.
Nem gondolta úgy. Egy kicsit talán így is hosszabban töprengett az elvárhatónál, de aztán azt mondta, jó, jó, ő a Mihalkov, meg a Csalóka napfény, meg kedves, na de hát az a bajusz…